
2408 ÉVES OKTATÁSI RENDSZER – AZÓTA SEM TALÁLTUNK KI JOBBAT
Bizonyos geostratégiai elmélete abból indul ki, hogy az ősi világban messze Eurázsiában, azon belül is Mezopotámiában voltak a legjobb feltételei a mezőgazdasági többlet megtermelésének: itt voltak őshonosok a legkönnyebben learatható, leggyorsabban fejlődő növények, valamint a legjobban háziasítható haszonállatok, mint a lovak, szamarak, kecskék, míg Amerikában vagy Afrikában nem voltak jelen megfelelő állatok és haszonnövények. Az is Eurázsia hasznára vált, hogy a kelet–nyugati összeköttetés miatt relatíve gyorsan terjedtek a technológiai innovációk, szemben az észak–déli irányú kontinensekkel, ahol a távoli utak változó éghajlaton és növényzeten át vezettek, emiatt pedig e kontinensek nehezebben voltak átjárhatók.
A jó mezőgazdasági feltételek és a technológia terjedése következtében az eurázsiai kezdeti társadalmak képesek voltak többletet termelni, amely finanszírozta a mezőgazdaságtól független foglalkozások kialakulását, mint a kézművesség és lehetővé tette a vallási és politikai bürokrácia megjelenését, amely a premodern államalakulatok alapjává vált.
A több élelem nagyobb lakosságot hozott, és a nagyobb lakosság, valamint az iparos és bürokrata rétegek burjánzása az innovációs képességet is növelte. A nagyobb népsűrűség, az állattartás és a burjánzó kereskedelem a kórokozók kialakulását és terjedését is megkönnyítette, ami miatt az eurázsiai népek – több pusztító járványt követően – immunitást szereztek számos patogénnel szemben.
Mindez persze nemcsak Európára, hanem a kínai birodalomra is jellemző volt. Diamond szerint a fő különbség az volt, hogy Kína egy nagy, egységes és homogén államalakulat volt, miután a Sárga-folyó és Jangce megkönnyítette a helyi társadalmak politikai integrálását. Ezzel szemben Európa egy földrajzilag erősen tagolt kontinens, számos félszigettel és egyenetlen partszakasszal, szigetekkel és egyéb földrajzi akadályokkal. Emiatt Európa mindig is egy politikailag megosztott térség volt, ahol az államalakulatok közötti rivalizáció növelte a hatalompolitikai, hadi, technológiai és pénzügyi innovációt, szemben a központosított Kínával, ahol a császári hatalom nem volt versenyhelyzetben.
Következésképpen az 1500-as évekre, a gyarmatosítás időszakára Európa hatalmai jelentős helyzeti előnybe kerültek a világ többi részével szemben: több és jobb, acélból ötvözött fegyverük volt, és pusztító kórokozókat hordoztak magukkal, amelyek megtizedelték a gyarmatosított területek lakosságát.
Úgy tudjuk, hogy Europa történelme a görögökkel, illetve a rómaiakkal kezdődött. Kevés szó esik azonban arról a tényről, hogy a görög műveltség előtt Európa nem tud felmutatni egy várost vagy jelentősebb épületet, egyetlen sor írást, egyetlen tudományos, technikai vagy művészi alkotást, nincs államalkotó népe a középkor kezdetéig. Ugyanakkor évezredekkel a görögök előtt a művelt kelet közigazgatással, diplomáciával, hadsereggel, adózással, kereskedelemmel rendelkezik. Építkezései, öntözőrendszerei, ipara, művészete, irodalmi alkotásai még napjainkban is elkápráztatnak bennünket. Fürödtek, írtak, olvastak, szobrokat és festményeket alkottak az emberek. A görögök ennek a kultúrának az elemeit vették át, ez érkezett velük Európába. Róma pedig erre a civilizációra épült. Legjelentősebb alapja az europai civilizációnak Arisztoklész (Kr. e. 427 – Kr. e. 347), ókori görög filozófus, iskolaalapító. Hatása jelentős a filozófiára, művei manapság is viták és filozófiai vizsgálódások tárgyát képezik. Munkásságának nemcsak társadalomtudományi, államelméleti, hanem irodalmi értéke is nagy jelentőséggel bír.
Az Arisztotelészi Akadémia i.e 385 től 529-ig, ezer évig állt fenn. Az akadémia alapelvei szerint a legalacsonyabb fokú ismeret a találgatás, sejtés (eikeszia). Ennek tárgyai a képek vagy szubjektív vélemények (például ha valaki egy igazságtalan tettet igazságosnak tart). Ennél egy fokkal magasabb fokú ismeret a hiedelem (pisztisz), ennek tárgyai az érzéki valóságok (például ha valaki hiszi, hogy az athéni alkotmány tökéletesen megtestesíti az igazságot). Még magasabb fokú ismeret az értelmi ismeret vagy következtető gondolkodás (dianoia), ennek tárgyai a matematikai tárgyak. A legmagasabb fokon a szellemi megismerés (nóészisz) áll. Ennek a megismerésnek a tárgyai az ideák. E felosztásban az első két fokozat a vélekedés (doxa) világába tartozik, a másik két fokozat pedig a tudományos megismerés (episztemé) kategóriájába. A noézis és a dianoia mint valóságos megismerés független az empíriától. Az emberi lélek az ideákat nem az életében ismeri meg, hanem még születése előtti szemléli őket az ideák világában. Tehát az ideákat nem kifejlesztik, hanem szemlélik az emberek – újra emlékeznek rájuk (anamnézisz), mivel ezeket elfelejtik, mikor belépnek az emberi testbe.
A testet és a lélek két, egymástól elkülönült dolog:
- A lélek homogén szubsztancia, amely az ideákhoz hasonlóan nem változékony.
- Hasonló csak a hasonló által ismerhető meg; mivel a lélek képes egyedül megismerni a tiszta ideákat, így ezekhez hasonlít és az eredetük hasonló.
- A lélek önmagától mozog.
- A dialektikus következtetés az, hogy a lélek egyik jellemzője az elevenség, sohasem képes a halált befogadni. Továbbá mivel a lélek halhatatlan, ezért valahol léteznie kellett, mielőtt az emberi testbe költözött volna és ahová annak halála után vissza is fog térni. Tehát a lélek az ideák birodalmában létezett, az emberi élete során pedig mint valami betegség van bezárva a testbe. A földi élet célja pedig nem kéne más legyen, mint a lélek visszatérése az eredeti állapotába.
Az emberi lélek három különböző részre tagolódik: az isteni ész és az érzéki világhoz tartozó a nemes bátorság és a ennél alacsonyabbrendű vágyakozás.
Mindhárom lélekrészhez egy-egy erény van rendelve:
Az ész feladata az emberi lélekben az, hogy értelmessé váljon: erénye a bölcsesség.
A tetterő feladata az észnek engedelmeskedni: erénye a bátorság.
A vágyakozás erénye a mértékletesség.
A lélek három fokának megfelelő erények fölé egy negyedik is rendelődik: az igazságosság erénye. Ez utóbbi akkor uralkodik, ha mindhárom lélekrész kellő mértékben teljesíti az őt megillető feladatot.
Az akadémia szerint a szerelem végső célja az, hogy világra hozza a szépséget. Ámor nem isten, hanem démon, olyan lény, amely félig isten, félig halandó, se nem szép, se nem csúnya, nem bölcs és nem tudatlan. A szerelem pedig az istenhez hasonlóan nem szép és nem kifinomult dolog, ahogyan sokan gondolják, hanem épp ellenkezőleg, anyja hasonlóságára mezítláb jár, kóborol, megszokta, hogy ruhátlanul a puszta földön aludjon, a házak küszöbén vagy az utcán, hogy az éjszakát a szabad ég alatt töltse, s a szükség mindig otthon legyen nála. Az apai részről viszont a szépek és a nemesek elcsábítója, bátor, merész, határozott, rettenetes vadász, aki mindig készen áll új és új fortélyok kieszelésére, kíváncsi mindenre, sok kelepcét rejt, egész életében hajlamos filozofálni, rettenetes csaló, boszorkány és szofista.
Az ösztön pedig az erósz, amely az embert újra és újra az igazi lét és a jó birodalmába vezeti. Az erósz ébreszti a vágyat az emberben, hogy az ideák szemléletének szentelje magát. Az erósz az ismeretek utáni filozófiai törekvés és az érzéki és a szellemi világ között közvetítő szerepet tölt be.
A Szerelem az, aki szeret és nem az, akit szeretnek; szépségre pedig csak annak van szüksége, akit szeretnek, nem pedig annak, aki szerelmes lesz, s minthogy a Szép azonosítható a Jóval, aki a Szépet akarja, akarja a Jót is, és csak akkor lesz boldog, ha ezt megtalálta. Tehát a szerelem célja a Szépség nemzése, ehhez pedig több fokozaton keresztül lehet csak eljutni: az első szinten a fizikai szerelem áll, a második szint a lelki szerelem, a harmadik szint a művészet, majd az igazság szerelmesei következnek, ezt követi a tudomány és megismerés, a legfelső szinten pedig a Jó szerelmesei találhatók.
