Mióta beköszöntöttek az őszi borongós napok, azóta mind jobban eluralkodott rajtam a depresszió. Nyugtatókon élek, de így is többször rám tör a félelem. A félelem és a gyötrelem, hogy nem tudtam értékelni az igaz szerelmet.
Az igaz szerelem az Isten legnagyobb ajándéka. Én természetesnek vetten, hogy az csak úgy jár nekem. Jár nekem mint a levegővétel. Pedig, dehogy jár az csak úgy – azt csak a kiválasztottak kaphatják meg.
Nem hiszem, hogy én kiválasztott lettem volna. Lehet, hogy csak egy véletlen volt – vagy csak Isteni ajándék volt. Talán nem is az én ajándékom volt – azt az ajándékot más kapta és csak megosztotta velem.
A megosztásról jut eszembe: első osztályosok voltunk – minden nap barátaimmal, Szügyi Józsikával, Búrján Jóskával és Maronka Tibikével folyt a játék. Ha megéheztünk, a legközelebbi anyukához szaladtunk és zsíros-, lekváros- vagy csak sós-paprikás-kenyeret kaptunk uzsonnára. Minden falatot, minden zöld almát megosztottunk egymással.
Egyik alkalommal nálunk, a padláson bújócskáztunk. Megéhezve anyámhoz rohantunk, aki éppen töltött kacsát sütött. A sütőt kinyitotta és a kenyereket a kacsa zsírba mártogatta, a kacsa hátsó részén kifolyt töltelékből is tett rá ízesítőnek. Burján Jóska súgva kérdezte, hogy mit ken a kenyérre anyukád? Én pedig, az örök ugrató azt mondtam, hogy hát a kacsa szarját. A kacsazsíros kenyér mennyei volt. Burján Jóska vissza is sompolygott anyukámhoz és azt mondta: Irénke néni én kérek még egy kis kacsaszart.
Szóval mindegy, hogy szerelmet vagy csak zsíros kenyeret osztunk meg egymással, csak az a fő, hogy szívből jöjjön az osztozkodás.
Nem tudom létezik-e szerelemmolekula, de ha igen, az egy csodás dolog. A szerelem létezése megmozgatja a világot. Az én Szerelmem akkor is, és most is mozgatja a világot. Szerelmem emlékeit nem kell előhívni, itt vannak és élénkebben élnek mint valaha. Mind függőbb vagyok, de már nincs kivel tervezgetni.
És felfedeztem, hogy a szerelem igenis örökké tart – még a halál sem tud ezen változtatni.