Kollár Ferenc
Amikor a művészet többé már nem előadás, hanem az élet
Ma este újra megnéztem két világhírű muzsikus közös előadását. Egy horvát csellista és egy amerikai hegedűművész játszották a Sorrentói emléket. Sok millió ember látta már ezt a felvételt, és mindenki a zenéről beszél. Én azonban egy idő után már nem a zenét figyeltem. Azt figyeltem, mit művel a zene azokkal, akik megszólaltatják.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy valami különös folyamat zajlik a szemem előtt. A muzsikusok természetesen uralják a hangszereiket, de egy idő után már nem ők irányítják a zenét. Mintha a zene kezdené irányítani őket. A dallamok átveszik a légzésük ritmusát, a tekintetük egyre hosszabban időzik a másikon, a mozdulataikból eltűnik minden feleslegesség. Nem játszanak rá semmire, nem színészkednek, egyszerűen csak történik velük valami. A zene lassan belép közéjük, majd egyszer csak már nem is közöttük van, hanem bennük.
Ebben a pillanatban megfordul a világ rendje. A művészek egyszerre lesznek a kísérlet vezetői és a kísérlet alanyai. Ők hozzák létre azt az érzelmi teret, amely néhány másodperccel később már őket is alakítja. A zene hullámai végigfutnak rajtuk, és ugyanazok a hullámok elérik a nézőt is. Az ember ilyenkor nem kívülről figyel egy koncertet. Belesodródik egy láthatatlan erőtérbe. Érzi, hogy valami történik, amit nem lehet hangjegyekkel vagy zeneelméleti fogalmakkal leírni.
Sokszor gondolkodom azon, hogy a nagy művészet talán nem is érzelmeket ábrázol. Nem eljátssza a szerelmet, a vágyat, a bizalmat vagy a gyöngédséget, hanem létrehozza őket. Nem a néző képzeletében, hanem a valóságban. A színpadon megszületik egy érzelmi mező, amelynek az előadók ugyanúgy részei, mint a közönség. A zene ilyenkor már nem egyszerűen hangok egymásutánja. Élő kapcsolat lesz emberek között.
Talán ezért marad néha néhány másodpercig néma a közönség egy-egy kivételes előadás után. Nem azért, mert nem tudja, hogy vége van a műnek, hanem azért, mert még nem tud kilépni abból a közös térből, amely néhány percre létrejött a muzsikusok és a hallgatók között.
Ekkor értettem meg valamit, ami messze túlmutat a zenén. Az alkotás nem egyirányú folyamat. Nem csupán az ember formálja a művet. Eljön az a pillanat, amikor a mű is formálni kezdi az embert. A költőt a vers, a festőt a kép, a tudóst a felismerése, a zenészt pedig a zene. Az alkotó és az alkotás között kölcsönös kapcsolat jön létre. Mindkettő alakítja a másikat.
Talán ez az igazi teremtés. Nem az, amikor létrehozunk valamit, hanem amikor az, amit létrehoztunk, visszanéz ránk, megérint bennünket, és csendesen elkezd átformálni minket. És ha ez megtörténik, akkor a művészet többé nem előadás. Hanem élet.