Pedagógusnapra szeretettel egy 90 éves tanító néninek
A belső-szatymazi osztály
A Belső-szatymazi Állami Elemi Népiskola nem volt nagy épület. Inkább csak olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt, meszelt falú parasztház, amelyet a falu egyszer csak kinevezett tudásnak. A tetején cserép, az udvarán por, az ablakában nyáron légy, télen jégvirág. Aki kívülről nézte, azt mondta volna: iskola. Aki belépett, tudta: itt próbálja meg az ország újrakezdeni önmagát.
1921-et írtunk. A háború már véget ért, de a vége még nem ért véget. A férfiak közül sokan nem jöttek vissza, akik visszajöttek, azok sem egészen ugyanazok voltak. A föld ugyanúgy termett, ha megdolgozták, de az emberek mintha halkabban beszéltek volna. A gyerekek pedig — mert a gyerekek mindig kegyetlenül és gyönyörűen élni akarnak — ott álltak a tanteremben, tiszta ingben vagy foltos nadrágban, lenyalt hajjal, nagyra nyitott szemmel, és nézték a fényképezőgépet, mintha az is valami vizsga volna.
A falon tábla volt. Krétával számok. A sarokban számológolyós állvány. Elöl nehéz fapadok, amelyeknek simára koptatta szélét a sok könyök, tenyér, szorongás és ábrándozás. A terem közepén pedig ott ült a tanítónő.
Úgy hívták: Farkas Ilona kisasszony.
Nem volt még harminc. De abban az időben a huszonnyolc éves tanítónő már nem lány volt, hanem intézmény. Kontyba fogta a haját, világos ruhát viselt, és úgy nézett a gyerekekre, ahogy az ember a vetésre néz tavasszal: nem tudja, mi lesz belőle, de kötelessége hinni benne. Ilona kisasszony nem kiabált sokat. Nem azért, mert nem tudott volna, hanem mert tudta: a háború után a hangos szóból már mindenkinek elege van.
Azt mondta nekik minden reggel:
— Gyerekek, az írás nem cifra dolog. Az írás annak a jele, hogy az ember nem vész el egészen.
És ezt a gyerekek nem értették. De emlékeztek rá.
A tanítónő
Farkas Ilona Szegedről került Belső-Szatymazra. Az apja vasutas volt, az anyja varrónő. A háború alatt sebesülteket ápolt, aztán tanítói oklevelet szerzett. Kérhette volna magát városba is, de valamiért ide jött ki, a homokra, a tanyák közé. Talán mert úgy érezte, a városban mindig akad valaki, aki tanít, de itt, ahol a gyerekek reggelente kilométereket gyalogoltak be az iskoláig, minden betűnek nagyobb ára volt.
Ilona kisasszony naplót vezetett. Nem nagy dolgokról írt. Nem politikáról, nem miniszterekről, nem határokról. Hanem arról, hogy Kiss Pista ma először nem fordította meg a b betűt, hogy Madarász Juliska megosztotta a kenyerét a padtársával, hogy Tóth Andris megint elaludt számtan alatt, mert hajnalban disznót őriztek otthon.
A tanítónő tudta, hogy a gyerekek sorsa nem az iskolában dől el teljesen. De azt is tudta, hogy egyetlen jól megtanult mondat, egy szépen leírt név, egy elolvasott levél néha elég ahhoz, hogy az ember ne maradjon teljesen kiszolgáltatva.
Soha nem ment férjhez. Legalábbis Belső-Szatymazon nem. Később azt beszélték, volt egy jegyese, aki Galíciában maradt. Mások szerint soha nem is volt jegyese, csak túl komolyan vette a hivatását. Én úgy láttam: mindkettő igaz lehetett. Volt benne valami csendes özvegység, de nem a férfi után, hanem egy elveszített világ után.
A gyerekek
A bal szélen állt Nagy Sanyika. Sovány, kissé bizonytalan tekintetű fiú volt, aki mindig úgy nézett, mintha bocsánatot kérne azért is, hogy jelen van. Apja elesett az olasz fronton, anyja mosásból tartotta el. Sanyika később kocsis lett, aztán tejesember Szegeden. Soha nem lett gazdag, de minden reggel pontosan érkezett, és a lovaival szebben beszélt, mint sok ember a saját családjával.
Mellette Kovács Bálint állt, kerek arcú, ijedt szemű gyerek. Mindig tiszta volt, mert az anyja erre különösen ügyelt, még akkor is, ha másra nem jutott. Bálintból később cipész lett. A műhelye ajtajára ezt írta ki: „Kovács Bálint lábbelikészítő.” Nagyon büszke volt arra, hogy a nevét maga tudta szépen felfesteni.
A harmadik fiú Bodó Imre volt, magas homlokú, komoly tekintetű gyerek. Ő már hatévesen is öregnek látszott. Mindent megjegyzett, de ritkán szólt. A tanítónő egyszer azt mondta róla: „Imrében könyv lakik.” Később jegyzősegéd lett, majd községi írnok. Ő írta meg sok szatymazi ember kérvényét, panaszát, végrendeletét. Ha valaki nem tudott fogalmazni, hozzá ment.
Előttük állt Fekete Jancsi, a vásott. A haját soha nem lehetett rendesen lefésülni, mert mintha belülről lázadt volna. Ő volt az, aki békát tett egyszer a tintatartó mellé, és úgy tett, mintha nem tudna róla. Ilona kisasszony nem verte meg. Csak azt mondta neki: „János, magában túl sok erő van ahhoz, hogy rosszra pazarolja.” Jancsiból később kovács lett. A falu szerint olyan patkót vert, hogy az még a sánta lovat is meggondolásra késztette.
A fehér inges, komoly arcú fiú Szűcs Lajos volt. Ő mindig tudta a leckét, de soha nem jelentkezett elsőnek. Félt a tévedéstől. Az apja szigorú ember volt, nem bírta a hibát. Lajos később vasutas lett, menetrend szerint élte le az életét, és csak öregen merte bevallani, hogy gyerekkorában költő szeretett volna lenni.
A kicsi, sötét ruhás fiú középen Rácz Miska. Ő volt a legkisebb az osztályban, de a legnagyobb hangú. Ha verset mondott, beleremegett az ablak. Otthon heten voltak testvérek, és neki korán meg kellett tanulnia, hogy aki nem beszél hangosan, annak nem jut krumpli. Később piaci árus lett. Úgy kínálta a paprikát, mintha nem áru volna, hanem nemzeti ügy.
Mögötte a nagy szemű kislány Madarász Juliska. A képen is úgy néz, mintha már látna valamit, amit a többiek még nem. Juliska szépen írt, nagyon szépen. Betűi vékonyak voltak, fegyelmezettek, szinte ünnepélyesek. Ő lett később a falu egyik legjobb varrónője. A menyasszonyi ruhákba mindig belevarrt egy apró, láthatatlan keresztöltést, mert azt mondta: „Valaminek tartania kell az embert.”
A rövid hajú fiú mellette Papp Ferike volt. Ő mindig éhes volt. Nem panaszkodott, csak lassan evett, ha kapott valamit. Ilona kisasszony néha az asztalfiókból adott neki egy darab kenyeret. Ferike ezt soha nem felejtette el. Később pék lett. A boltja előtt hajnalban olyan illat volt, hogy az ember egy pillanatra elhitte: rendben van a világ.
A pad előtt, kissé oldalra fordulva állt Tóth Andris. Szép fiú volt, de fáradt. A szeme alatt már gyerekként árnyék ült. Náluk otthon sok volt a munka, kevés a szó. Andris nem tanult rosszul, csak gyakran elaludt. Egyszer a tanítónő nem ébresztette fel, hanem betakarta a kendőjével. Ezt az osztály soha nem felejtette el. Andrisból gazda lett, kemény, hallgatag ember. De a gyerekeinek mindig megengedte, hogy aludjanak, ha nagyon fáradtak voltak.
A képen középtájon állt Becsei Pista, makacs kisfiú, összeszorított szájjal. Ha valamit nem értett, dühös lett, de nem másra, hanem magára. A számolás nehezen ment neki. A betűk viszont szerették. Később kántor lett egy kisebb faluban. Amikor énekelt, ugyanaz a makacsság volt a hangjában: mintha az eget is rá akarná venni, hogy figyeljen.
Mellette Oláh Gyurka. A legszelídebb. Mindig hátrébb húzódott, mindig más mögé állt. Ha valaki sírt, ő odament hozzá. Ha valaki elejtette a palavesszőjét, ő vette fel. Gyurkából később borbély lett. A férfiak nemcsak borotválkozni jártak hozzá, hanem hallgatni is. Olyan ember volt, aki mellett az ember könnyebben elmondta, ami fáj.
A világosabb ruhás kisfiú Varga Menyhért, akit mindenki csak Menyusnak hívott. Menyusnak mindig volt valami a zsebében: madártoll, madzag, rozsdás szög, üveggolyó, kis bicska. Mindent szétszedett volna, hogy megtudja, mitől működik. Később gépész lett. Amikor először látott traktort, azt mondta: „Na, ez már majdnem olyan, mint amilyennek gyerekkoromban gondoltam az ördögöt.”
A tanítónő asztala előtt állt Király Ernő, kis zakóban, kissé ünnepélyesen. Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy a fényképen rendes ruhában legyen. Ernő emiatt egész délelőtt nem mert leülni, nehogy összegyűrje magát. Később kereskedő lett. Szegeden volt fűszerüzlete, és minden vevőnek azt mondta: „Parancsoljon, kedves jó emberem.” Akkor is, ha az illető nem volt kedves.
A félprofilban látható fiú Sári Józsi volt. Ő nem szeretett a fényképre nézni. Nem azért, mert szégyenlős volt, hanem mert gyanakvó. Azt mondta egyszer: „A gép elveszi az ember arcát.” Ilona kisasszony mosolygott ezen. Józsi később katona lett, majd hazatért, és csöndes juhászéletet élt. Az arcát valóban sok minden el akarta venni tőle, de végül megőrizte magának.
A kép jobb oldalán, könyvet szorítva állt Kelemen Béla. Ő volt az, aki a könyvet nem kelléknek tartotta, hanem pajzsnak. Mindig maga elé fogta, mintha abból jönne az ereje. Béla később tanító lett. Nem Belső-Szatymazon, hanem egy másik faluban. A gyerekeknek gyakran mesélt Ilona kisasszonyról, de soha nem nevezte meg. Csak annyit mondott: „Volt egyszer valaki, aki hitt bennünk, mielőtt mi hittünk volna magunkban.”
A kis mellényes fiú Dudás Matyi. A képen nyugodtnak látszik, de valójában örökké mozgott. A lába alatt mindig dobolt a padló. A tanítónő sokszor rászólt: „Mátyás, a lába külön életet él.” Matyi később muzsikus lett, lakodalmakban játszott klarinéton. Azt mondták, ha ő fújta a csárdást, még az öregasszonyok dereka is emlékezni kezdett a fiatalságra.
A jobb szélen állt Hegedűs Karcsi, vékony nyakú, nagy szemű fiú. Sokat betegeskedett. Télen gyakran hiányzott, mert a tüdeje nem bírta a hideget. Ilona kisasszony külön füzetbe írta neki a leckét. Karcsi felnőtt, de soha nem lett erős. Postásként dolgozott. Ő vitte a híreket háztól házig: behívót, pénzesutalványt, szerelmes levelet, gyászjelentést. Talán ezért beszélt mindig óvatosan.
A sötétebb arcú fiú a hátsó sorban Lakatos Dani volt. A többiek néha csúfolták, ő pedig megtanulta, hogy nem minden ütés kézzel történik. Ilona kisasszony egyszer az egész osztály előtt mondta ki: „Itt minden gyermek ugyanannyi betűt ér.” Ezt Dani értette meg legjobban. Később vályogvető lett, aztán zenész. Öregen azt mondta: „Engem először az iskolában neveztek teljes nevemen.”
A félhomályban álló másik fiú Boros Vince. Ő nem akart kitűnni, és sikerült is neki. Az ilyen gyerekekről könnyen megfeledkezik az emlékezet. Pedig Vince volt az, aki mindig becsukta az ablakot, ha huzat volt, és mindig felszedte a leesett krétadarabot. Később községi éjjeliőr lett. A falu aludt, ő járta az utcákat, és figyelt. Talán egész életében ezt tette: vigyázott valamire, amit mások észre sem vettek.
A hátsó sorban állt még Csányi Elemér, akinek szép, szabályos arca volt, és nagy önérzete. Elemér nem szerette, ha kijavították. Ha hibázott, elvörösödött. Később ügyvédbojtárnak ment Szegedre, de nem lett ügyvéd. Valami hiányzott hozzá: talán pénz, talán pártfogó, talán türelem. Végül biztosítási ügynök lett, és egész életében úgy beszélt, mintha még mindig vizsgázna.
A tanítónő közelében látható kisfiú Mészáros Peti. Ő volt Ilona kisasszony kedvence, bár ezt senki nem mondta ki. Nem azért, mert a legokosabb volt, hanem mert valami különös tisztaság volt benne. Ha felelt, mindig a tanítónő szemébe nézett. Peti később papnak készült, de nem szentelték fel. Hazajött, és méhészkedni kezdett. A kaptárai között ugyanazzal a figyelemmel járt, mint egykor a betűk között.
A göndör hajú kisfiú Fodor Lacika. Ő mindent megkérdezett. Miért fehér a kréta? Miért van a számoknak sorrendje? Miért kell a királynak korona, ha kalapban is lehet uralkodni? A tanítónő néha elfáradt tőle, de szerette. Lacika később nem tanult tovább. A földön maradt. De minden este olvasott. A szomszédok bolondnak tartották, mert parasztember létére újságot járatott.
A kis kopaszra nyírt fiú Kiss Pista. Ő volt az, aki sokáig nem tudta leírni a nevét. A P betű kifogott rajta. Aztán egy napon sikerült. Ilona kisasszony nem tapsolt, csak odament hozzá, és azt mondta: „Most már maga is itt van a világban.” Pista ezt később is emlegette. Amikor a fia megszületett, első dolga volt megtanítani neki a nevét.
A huncut szemű fiú Gémes Anti. Ő már akkor is történeteket talált ki. Azt mondta, látott farkast a kukoricásban, pedig csak kutya volt. Azt mondta, a nagyapja beszélt Ferenc Józseffel, pedig legfeljebb látta messziről a képét. Később vásári mutatványosokhoz szegődött egy időre, majd hazatért, és mesemondó ember lett. A gyerekek szerették, a felnőttek nem mindig hitték el.
A jobb oldalon álló komoly kisfiú Ábrahám Samu. Apja kereskedő volt, anyja csendes, művelt asszony. Samu gyorsan tanult, fejben számolt, és mindig rendben tartotta a könyveit. Később Szegedre került gimnáziumba. Az ő sorsa már messzebbre vezetett a falunál. Hogy pontosan hová, azt nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy amikor elment, Ilona kisasszony sokáig nézte az üres helyét.
A kisfiú, aki mintha félrenézne, Pálfi Zsiga volt. Zsiga nem szeretett egyenesen állni. Mindig valamelyik lábára nehezedett, mindig kész volt elszaladni. A tanulás nem érdekelte, a madarak annál inkább. Ismerte a fészkeket, a tojásokat, a röptöket. Később erdőkerülő lett. Az iskolából talán csak annyit vitt magával, hogy a madarak nevét már le is tudta írni.
A legszélen, kissé levágva a képről, Sipos Marci állt. Ő mindig lemaradt egy kicsit. A sor végén, a pad végén, a mondat végén. De nem butaságból, hanem mert lassabban ért oda a világba. Később jó gazda lett belőle. Olyan ember, aki nem döntött gyorsan, de amit egyszer elhatározott, azt végigcsinálta. A falu öregjei azt mondták róla: „Marci későn indul, de megérkezik.”
És volt még egy kislány, majdnem elbújva a fiúk között: Bíró Eszter. Rövid haj, figyelő tekintet. Abban az osztályban kevés lány volt, és Eszter ezt pontosan érezte. Nem akart fiúnak látszani, de nem is akart kevesebbet érni. Később bába lett. Sok olyan gyereket segített világra, akiknek az apját vagy nagyapját egykor ugyanebben a teremben tanította Ilona kisasszony.
A fénykép napja
Aznap, amikor a fénykép készült, délelőtt különös izgalom volt az iskolában. A gyerekek tudták, hogy nem rendes nap lesz. A fényképész Szegedről jött ki, nagy állványos géppel. Azt mondta, senki ne mozogjon. Ez volt a legnehezebb feladat, nehezebb, mint az osztás vagy a hosszú í.
A gyerekek megmerevedtek. Ki félt, ki büszke volt, ki csak azt várta, mikor lehet már kimenni az udvarra. Ilona kisasszony leült az asztal mögé. A kezét összekulcsolta. Nem mosolygott. Akkoriban a fényképen az emberek nem mosolyogtak, mert a fénykép nem vidámság volt, hanem bizonyíték.
Bizonyíték arra, hogy voltak.
Hogy ott álltak.
Hogy egy ország szétszakadása után, egy homokos falusi iskolában, kopott padok között, krétaporos levegőben mégis volt tanítás, volt névsor, volt palatábla, volt uzsonnába csomagolt kenyér, volt szigorú és jóságos tekintet, voltak gyerekek, akikből egyszer felnőttek lettek.
És volt egy tanítónő, aki minden reggel kinyitotta az ajtót.
Nem tudta megmenteni mindannyiukat. Senki sem tudta volna. De megtette, amit lehetett. Megtanította őket olvasni, írni, számolni, köszönni, felelni, kérdezni. És talán azt is, hogy az ember nemcsak abból áll, ami vele történik, hanem abból is, amit még képes megérteni.
És akkor, Kollár Ferenc végül lehajolt a gép mögé.
— Most!
Egy pillanatra elcsendesedett minden.
A por is.
A gyerekek lélegzete is.
A tanítónő tekintete is.
És abban az egyetlen pillanatban Belső-Szatymaz, 1921, nem múlt el. Ott maradt a papíron. Egy tanteremben. Egy nő arcában. Harminc gyerek szemében. A számokban a táblán. A fapadok fényesre kopott szélén.
Azóta mindenki elment onnan.
De aki ránéz erre a képre, még mindig hallhatja, ahogy Ilona kisasszony azt mondja:
— Gyerekek, nyissuk ki a könyvet. Ma továbbmegyünk.