2020. DECEMBER 22.- KEDD

Szerző: | dec 21, 2020 | Vírusnapló, Archívum, Portré

NÉMELY NAPOM SÖTÉT ÉS BÖMBÖLŐ

Zsoldos Sándor kedves, jó barátom. Igazi Barát! Túlságosan szerény, a karriervágy távol áll tőle – nem igazán tudja magát menedzselni, pedig társaságunkban kétségkívül ő a legműveltebb. Próbálkoztam Szegeden marasztalni, hogy őbelőle itt lenne legnagyobb haszon – a szegedieknek pedig mondogattam, hogy akkor tehetnének a szegedi kultúráért, ha Zsoldos Sándort tennék meg valamelyik szegedi kultúrintézménynek vezetőjévé. Hasztalan próbálkozásaim kapcsán csak azt észlelem, hogy múlik az idő – mindegy, hogy vírusos vagy vírusmentes idő, de múlik. Most, a karácsonyi NAPLÓMBAN szeretném Nektek is bemutatni Zsoldos Sándort:

DSC 5736

Zsoldos Sándor:

MINDEN MEGVAN (?) – VÍRUSNAPLÓ

(valami mindig hiányzik…)

Azt hittem egy pillanatra, hogy a karanténidőszak bezártságából, kényszeréből kijöhet valami jó is. Eddig még nem találtam rá erre a jóra. Napjaim ugyanúgy szétesnek, elrepülnek, nincs időm arra, amiért (aminek) élni szeretnék – az írásra, de talán még előtte az önfeledt olvasásra. Ez, nem kis részben, vagy akár egészben, lehet, hogy csak rajtam múlik…

Néhány idézet azért segít a felelősségem elviselésében.

Az életet, barátom, szétszórja itt az élet” – Szép Ernő.

Némely napom sötét és bömbölő” – Somlyó Zoltán. (Nekem majdnem mindegyik, ha „komolyan” veszem…)

Mindkét idézet a „boldog békeidők”-ből származik (száz évvel ezelőttről), melyben – ma már biztosan tudjuk – senki sem volt (igazán) boldog (az írók közül legalább is).

De a századelőn is születtek hatalmas életművek – mindezek ellenére.

És mai is, ahogyan minden korban.

Természetesen én is írónak készültem, diákfejjel, aztán az irodalomtörténetnél kötöttem ki, majd talán gyöngeségből is (a praktikum is gyöngeség) a szöveggondozás, majd a szerkesztés/korrektúrázás mellett ragadtam le hosszabb időre – bízva abban, hogy jobban a szövegek közelében lehetek. Tévedés, sőt, hiba volt. Mind szakmailag, mind anyagilag. Néha szellemi segédmunkának sem nevezhető ez a munka, amely még mindig legalább valamilyen (igaz, jóval a diplomás minimálbér alatti) jövedelemhez juttat(ott). Cikkekért meg, ha fizetnek is valahol, éppen nem ott vagyok.

Azt hittem, hogy talán lesz egy normális állásom (nem lett!), amelyik mellett, ne adj’ Isten, talán főállásban, megvalósíthatom a terveim. Folyamatosan kutathatok, írhatok…

Gimnazistaként jelent meg (1978-ban) az első dolgozatom (Leitner Vilmosról, a szegedi szemkórház alapító igazgatójáról, Juhász Gyula orvosáról), egyetemistaként a századelő irodalmába szerelmesedtem bele. Talán Somlyó Zoltán költészete, Devecseri Gábor esszéi vezéreltek, és jött Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Babits Mihály, Füst Milán, majd Radnóti… és a kortárs irodalom – először az is Szeged bűvkörében.

1986-ban cikket írtam a szegediség védelmében a Somogyi-könyvtári műhelybe, naivul, nem tudtam még, hogy védhetetlen. Manapság, Péter László után, aki a könyvtárból ment nyugdíjba, Apró Ferenc Szeged mindenese, aki maga finanszírozza kutatásait. A szegedi klasszikusokat magánszorgalomból nem lehet gondozni, ehhez kellene könyvtári-egyetemi háttér. Jelenlegi helyzetükre a katasztrofális jelző nem elég kifejező.

Egy Juhász-, Móra- és Tömörkény-monográfia nagyon hiányzik, de hát Szeged irodalomtörténete sincs (igazából) megírva.

Titkos terveim is vannak, melyek valószínűleg ugyanúgy megírhatatlanok, mint például a Somlyó Zoltán-monográfiám.

Bach zenéjéről, Glenn Gould zongorajátékáról is egyszer talán sikerül még írnom.

Bach – egy karácsonyi életmű… életművének jelentős részét karácsonyi zeneként hallgatom évtizedek óta.

A Bach- és Gould-összesek lemezgyűjteményem legtöbb örömet szerző darabjai.

Az adventi időben, Karácsonykor mindig újra megszületik a Remény, a Karácsonyi oratórium lendületes dallamaival talán kitartóbb leszek én is…

Zsoldos Sándor:

AZ “ADRESSE ÜGY” TÖRTÉNETE

Babits első (?) árulása

Születésnapján Babits „árulásáról” szólni (még ha idézőjelben is) nem illetlenség-e, nem ünneprontás-e?

De ha így van? – kérdezhetnénk. És rögtön a hangzatos (nem elméleti, hanem gyakorlati) alapvetés: Babits pályája „árulások” mentén is leírható lenne (különösen Kosztolányival kapcsolatban)…

…de, remélem, nem leszek ünneprontó!

Először „egy korai Babits–Kosztolányi-affér” alcímmel terveztem megírni a dolgozatomat, ami egy (kis)monográfia alapvetése is lehetne a „korai” Babitsról, mely a Babits-levelezés kritikai kiadása 1. (1890–1906) kötetének tapasztalataira építene. A nézeteltérés azonban nem szűkíthető kettejükre, mert Zalai állt a középpontban. És ez még talán nem is igazán árulás (a csírája azért mindenképpen!) – inkább csak szabálytalan előzés, jogtalan előnyszerzés.

A munka tervezett címe: Csak én… (A lírikus epilógjának kezdősorából: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”.) Élet(rajz) és (élet)mű – élet és mű – összefüggései tárultak föl előttem a sajtó alá rendezés közben (s nem csak előttem, ám a mai napig megnyugtatóan föltáratlan a probléma).

Babits számomra egyáltalán nem személytelen költő. Rejtőzködőnek talán nevezhető, (önmaga elől is) menekülőnek még inkább.

„De nemcsak objektív költő volt, akinek már fiatalkori verseiből is hiányzik a költői én lírai szubjektivitása, de személyessége is absztrakt, a szenvedést vagy a szépséget, az örömet vagy a gyűlöletet is elvontan és általános érvényűen tudja felmutatni.” Pók Lajos 1983-as megállapítását egyetértően idézi a pszichoanali­tikus Nemes Lívia.1

Az objektív líra a századelő (nyugatos) költőinél nem az évtizedekkel későbbi tárgyiasságot (személytelenséget) jelenti. Füst Milán Objektív kórusának lábjegyzetében ezt a magyarázatot adja: „E kórus alatt a drámai vers egy faját értem, melyet az elképzelt kar vezetője társai zenekísérete mellett elszavalna nagy tömeg nevében, tehát objektíven szólván.” Inkább általá­nos/egyetemes érvényességre törekvésként lehetne leírni ezt a fajta objektivitást.

Különösen a Halálfiai egyes részletei hajszálpontosan tárultak föl a korai levelezésből a sajtó alá rendezés közben – azonban ennél jóval mélyebb az összefüggés élet és mű között. Például A Simóné háza című drámájában hasonló megfelelésekre figyeltem föl. Ugyanúgy a költészetében is (néha, igaz, sokkal áttételesebben)…

Az adresse-ügy tárgyalása kapcsán, úgy vélem, a Babits-életmű egyik fő működtető „elvét” sikerülhet föltárni. Ez pedig az önmagával viaskodó, önmagát vizsgáló, boncoló művész, aki mintegy menekül, ha nem is önmaga, de énje egy rész elől – az (ön)életrajziságnak egy sajátos, egyedülálló változatát teremtve meg irodalmunkban.

Az (ön)életrajz kiiktatása az irodalmi vizsgálat eszköztárából bizonyosan rövidtávú és sikertelen kísérlet csupán, mivel a művek jelentős rétegét hagyatja figyelmen kívül. Még Füst Milánról is kiderült, hogy az egyik lehető legönéletrajzibb alkotónk, de ugyanezt fejtette ki Fráter Zoltán is A Karinthy élet-mű című kismonográfiájában (Fekete Sas, Bp., 1998, 115.).

Az „adresse-ügy”, Kosztolányi nevezte így Babitsnak írott levelében (1904. aug. 28., 8. levélrészlet), alighanem említetlenül maradt a Babits-biográfiában és -szakirodalomban a mai napig. Kivéve persze a Babits Mihály levelezése kritikai kiadásának 1. kötetében, majd az ittenieket gyakorlatilag megismételő Kosztolányi Dezső levelezése kritikai kiadásának 1. kötetében. A levélrészleteket e két kötet alapján idézem (leegyszerűsítve kicsit): Babits Mihály levelezése 1890–1906 (sajtó alá rendezte Zsoldos Sándor, Historia Litteraria Alapítvány–Korona, Bp., 1998), valamint Kosztolányi Dezső levelezése I. 1901–1907, sajtó alá rendezte: Buda Attila, Józan Ildikó, Sárközi Éva, Kalligram, Pozsony, 2013.)

Maga az ügy, látszólag, igen egyszerű. A(z ideologikusan előállított) Babits–Juhász–Kosztolányi „triász” negyedik (vagy sokadik?) tagja, Zalai Béla az akaratlan főszereplő, de az affér alapvetően Babits és Kosztolányi között zajlik le 1904-ben, Zalai Kosztolányit kérdőre vonta, ám nem tudni, írt-e az ügy folyamán Babitsnak is (utalást nem találtam róla); Juhász passzív maradt. Babits kéri Zalai címét Kosztolányitól, aki korrekten jelzi, hogy majd Zalai jelentkezik nála is új címével – viszont Babits csak annyit közöl ebből Zalaival, hogy Kosztolányi nem adta meg neki a címét, ezért nem írt korábban.

Az ügy gyökerei kicsit korábbiak és sokkal mélyebbek, ahogy a következményei is messzebb hatnak, mint egy egyszerű kis „affér” esetében várni lehetne.

Akár innen is indíthatnánk: (1.) 1904. április 13. Kosztolányi Babitsnak „Félre a nehezteléssel és elő a tollat.”

Tehát már volt valamilyen (kis?) súrlódás közöttük. Talán mindig is feszült volt a kapcsolatuk?

Az egyik alap: (2.) július 9. után (17. előtt) Kosztolányi Juhásznak [a levél végén zárójelben közli Zalai címét, a várost nem nevezi meg].

A következő állomás (3.) július 21. Kosztolányi Juhásznak:„Zalai Aradon van s pontos címével jelenleg nem szolgálhatok, mivel azt a levelét, melyben tudatta velem nyári lakása adressét, nem találom.”

A tényleges kezdet, Babits kérése: (4.) július 21–24. között Babits Kosztolányinak:„Hanem Zalai címét írja meg okvetlen ha tudja.”

Erre megy Kosztolányi minden kétséget kizáróan korrekt válasza: (5.) július 24. Kosztolányi Babitsnak: „Zalai levelét, melyben aradi címét közölte velem megtaláltam, de azért mégsem közlöm adresseét Önnel. Azt írja, hogy csak pár napig marad ott, s aztán Debrecenbe menet mindnyájunkat felkeres soraival. Valami nagy lelki csömörről, improduktív nyavalygásról s kimagyarázhatatlan és homályos szerencsétlenségről beszél…”

És itt következik maga az „adresse-ügy”, hozzá kis indiszkréció Kosztolányi-leveléből – Babits egyszerre elhallgat és kibeszél, szóval „játszik”, kezdeményez. (6.) augusztus 2. Babits Zalainak: „Látja, már írok, nagyon is hamar írok, és már talán írtam is volna, ha tudom a címét. Kosztolányitól kérdeztem, de ő: »Bár tudom, nem közlöm« – azt írta, ma sem értem, miért?

[…] Mégis, hogy teljesen nyílt kártyával játsszak, ideírom ártatlanúl és kéretlenül kapott adataimat. Nemcsak Kosztolányi írt az Ön »kimagyarázhatatlan és homályos szerencsétlenségéről, improduktív nyavalygásáról« – s mely stílus Önre vallott.”

Zalai rögtön kérdőre vonja Kosztolányit. (7.) augusztus 2. után Zalai Kosztolányinak: „Szóval önök furcsán mal-traitáltak engem, de a mint ön írta, semmiért sincs orr, tout comprendre, tout pardonner. Csak itt a bökkenő: nem lehet tout comprendre. Nem értem – és a világosság hajszoló filiszter-filozófus gyűlöletével a sötét iránt, ezt nem tudom csak (ne que) néven venni magától: – miért irta ön annak idején a Babicsnak azt, hogy az én czimemet tudja ugyan, de nem írja meg. Das war mir verblüffend. Irja meg ennek az okát, kedves Kosztolányi – akármi lesz az ok, ok lesz, emberi motívum, és én meg leszek nyugtatva; igy a levegőbe lóg, és szeretném elfujni.”

Kosztolányi nem hagyja szó nélkül Babits „akcióját”, jelzi, hogy tudatában van játszmájának. Kristálytisztán elemez, értékel. (8.) augusztus 24. Kosztolányi Babitsnak: „Zalaival izgatottan tárgyaltunk magáról, mert az adresse ügy azt a gyanút provocálta benne, hogy én Önt a magam részére akarom kisajátítani. Láthatja, hogy így azon idő alatt is, míg szünetel közöttünk a levélváltás, ön állandóan foglalkoztatja képzeletünket s ébren tartja a mocskos és nemes féltékenységet, mely minden jó és rossz szülője. Ön sakkfigura, akitől örökös sakkunk van: nem nyárspolgári bástya, könnyed futó, hanem elegáns vezér, aki mindenhová mehet s úgy járkál az élet sakktábláján, mintha nem is lenne ütőfigura. Ön azonban ütőfigura, sőt érdekes figura is, de semmiesetre sem báb.”

Érdekes, szinte mentegetőző Babits-önvallomás következik, aligha függetlenül az „adresse-ügytől”. (9.) szeptember 15. Babits Kosztolányinak: „Mon cher, én Schopenhauerről megvetően nyilatkoztam múltkor: de nem kell képzelni, hogy én mindig egészen őszintén beszélek. Általában Ön azt a múltkori írásomat komolyabban találta venni, mint én magam. Ha én leülök egyszer és leírom ami a tollam alá jön: ebből még nem következik, hogy filozófiai rendszeremet (ami nincs) mondtam el, és hogy minden szavamban még másnap is hinni fogok.”

Itt pedig, kicsit megkésve, Babits beismerő vallomása, az „ügyről” ugyanúgy, mint a Zalaival való kapcsolatának lehetetlenségéről. (10.) november 17. Babits Kosztolányinak: „Zalai! Rosszul esik rágondolnom, akivel oly balul sikerült minden kísérletem, hogy tűrhetővé tegyem magamat előtte. Én Istenem, kivel voltam unalmasabb mint Zalai Bélával? Kinek van több oka és joga lekicsinyleni és megvetni engem, mint neki? – És kitől fájna jobban, mint éppen tőle? – Ah, akivel nagyon rokonszenvezünk, avval némák maradunk; – vagy nem tudjuk megértetni magunkat, úgy-e?

Én oly sentimentális vagyok!”

„Kosztolányi, kérem, ne vessen meg! Én olyan idegen vagyok itt, azok között, akik környeznek; s ön azt írja, hogy ön is az ott Bécsben. Mért ne fognánk távolból kezet, mért ne kapaszkodnánk egymásba, mi magányosok? mért ne lehetnénk jóbarátok? hisz elég messzi vagyunk! Azt magyarázhatjuk egymásba, amit akarunk. Ne ábránduljunk ki egymásból, legalább amíg messzi vagyunk!

Lássa, minden gőgömet félretettem, és legaljasabb és naívabb érzékenységemmel, itt vagyok ön előtt.”

Kosztolányi a maga részéről lezártnak tekinti az „ügyet”. (11.) november 20. Kosztolányi Babitsnak: „Azt a kezet, melyet Ön felém nyújtott, mohón ragadom meg. Itt a kezem s a fejem, – rendelkezzenek vele.”

A tudattalan ellenszenv/ellenkezés Zalaival kézzelfogható. (12.) november 24. Babits Kosztolányinak: „de hogy miért dicsérte Zalai úgy”.

Kis (?) tüske azért maradt Kosztolányiban is. (13.) december 29. Kosztolányi Juhásznak: „Sohasem felejtem el önöket, Önt, a bölcs, de tegyük hozzá, igen érdekes Babicsot s az acélfejű Zalait.”

Talán kis célzatosság is található az alábbi kérésben, nem föltétlenül cinizmus, viszont megint egy hiányra is rámutat, Zalai párizsi levelei szőrén-szálán eltűntek. Babits ezek szerint kapcsolatban volt Zalaival. (14.) 1905. április 11. Kosztolányi Babitsnak: „Csak egy dolgot kérek öntől, sietve adja ide Zalainak a pontos párisi címét, mert levelet írtam neki.”

Az „adresse-ügy” vége, ami lényegében a Babits–Zalai-kapcsolat (majdnem) végleges lezárultát jelzi. (15.) 1906. május 6. után Kosztolányi Babitsnak: „Zalai mindenkinél többre becsüli Önt s igazán nagyon fáj neki, hogy a szokott arisztokratikus hidegségével utasítja vissza többszörösen felajánlott, ezüst tálcán kínált barátságát.” … „Zalai legállhatatosabb, s legigazabb tisztelői közé tartozik.”

Valójában innen kellene indulni az előadásomnak, vagy az már a jövendő (kis)monográfia tárgya lenne, ami ez után következik?

Babits 1904. júliusi fordulata bizonyosan összefügg az „adresse-üggyel”, kérdés, hogy előzménye vagy következménye egyik a másiknak? Valószínű, hogy párhuzamosan van jelen a késztetés a „jobb színben” pozíciójának eléréséhez s az ahhoz vezető út gondos kitervelése.

A Babits betegségeiről szóló, Sipos Lajos szerkesztette könyv („…kínok és álmok közt…”, Akadémiai, Bp., 2004) vonatkozó fejezete sem vette figyelembe ezt az „esetet” (Németh Attila–Rihmer Zoltán–Harmati Lídia: Babits Mihály pszichopatológiájáról, 227–284.), pedig sokkal kézzelfoghatóbbá válhatott volna Babits depressziójának egyik lehetséges kiváltó oka, magyarázata. Az elemzésekben mintha kicsit a levegőben lógnának a betegségek kiváltó okai, illetve mintha semmi közük nem lenne az életeseményekhez. (Balassa Péter pl. eredetileg alkati sebzettségről ír, ami tkp. igaz is lehet…) A pszichiáterek említik, hogy Babits patológiai kórképéből hiányzik az öngyilkosság. Egyetlen adatunk van rá, hogy Babits komolyan gondolt az öngyilkosságra (állítólag meg is kísérelte) – az Ady-revíziós vita idején, 1929-ben, amikor Kosztolányi közzé akarta tenni Babits Adyról szóló korai leveleit. (Rába György: Babits Mihály, Gondolat, Bp., 1983, 253.)

De Tábory Elemér öngyilkossága is árulkodó megoldás, ami Babits személyes, főként önmagával való konfliktusának (kettősségének? több ez azért, mint egyszerű „tudathasadásos” helyzet) föloldhatatlanságára utal.

Ennek a konfliktusnak a magyar irodalomban az egyik legnagyobb arányú folyamatos megélése, kiírása, dokumentuma a Babits-életmű, illetve az életmű szerveződése, mely nyilvánvalóan nemhogy nem nélkülözi a személyességet (horribile dictu: az önéletrajziságot), hanem egyenesen belőle táplálkozik. (Ahogyan minden jelentős írói életmű – mert másképp nem lehet…) A filozófus-költő képe is hitelesebbé, emberibbé válhat így.

Úgy vélem, egyenes vonal húzható A lírikus epilógja és a Jónás könyve között – melynek egyik fő alkotóeleme a menekülés.

A Levelek Iris koszorújából (1909) című kötet szerkezetében, versei sorrendjének szerkesztettségében (tudatos alakításában) is megjelenik az önmagával vívódás, önelemzés, és a pályáját indító és meghatározó fölismerés, hogy „Csak én bírok versemnek hőse lenni”.

Az adresse-ügy tapasztalataiból kiindulva – reményeim szerint – egy emberközelibb Babits-kép is kialakulhat, melyhez a pszichoanalitikus elemzések is sok újat adhatnának, ha egy teljesebb Babits-életrajz állna rendelkzésükre.

FÜGGELÉKként szólnom kell még az adresse-ügy recepciójáról. Egyetlen írásban jelenik meg, kicsit torzítva, az „adresse-ügy” és a levelezés szövetéből kiszakítva – Márton László Színes tinták bölcsessége című 1997-ben a Réz Pál szerkesztette Kosztolányi-levelezéskötetről írott kritikájában (Holmi 1997/9. 1315–1327., 1317., ill. Az áhítatos embergép, Jelenkor, 1999, 87–107., 88.).

Így ír Márton László:

„K. D. …, akár egy színészből avanzsált játékmester, kiosztotta (persze tévesen) a szerepeket…

Nem az az érdekes itt, hogy kiből mi lett aztán, vagy hogy kinek mihez volt tehetsége (K. D.-nek a drámához volt a legkevésbé), hanem az, hogy K. D. tudja: a szerepeket ki kell osztani, és akkor van nyert ügye, ha ő veszi kézbe a szereposztást. Egy még korábbi levélben (Nr. 24.) elmagyarázza Babitsnak: »Ön sakkfigura, akitől örökös sakkunk van«, vagyis kiméri a játékteret és az erővonalakat, majd kiadja a szerepet, amely természetesen jó szerep: »nem nyárspolgári bástya, könnyed futó, hanem elegáns vezér, aki mindenhová mehet, s úgy járkál az élet sakktábláján, mintha nem is lenne ütőfigura«. Majd hirtelen rájön, hogy ez tulajdonképp marhaság, s megpróbálja egy még nagyobb marhasággal helyrebillenteni: »ön azonban ütőfigura, sőt érdekes figura is, de semmi esetre sem báb.« És neki van igaza; mert lehet, hogy a metafora zavaros, de a játék szálait (ekkoriban Zalai Béla, Juhász Gyula, Babits és K. D. közös játszmája zajlik) mintha csakugyan ő tartaná a kezében. Még arról is felvilágosítja Babitsot ugyanebben a levélben, hogy »Minden nagy embernek szüksége van kisebb és nagyobb csalásra«, Csáth Gézának pedig önfeledten hozza tudomására (Nr. 50.), hogy »A szeretet kéjence és kurafija vagyok«. Az, hogy elfogadja Babitsot egyenrangú költő- és fegyvertársnak, sőt nélkülözhetetlen szövetségesnek is, még távolról sem szeretet – különösen, ha azt K. D. így fogja fel.”

Komolyan fölmerül a Kosztolányi-értelmezés ártatlanságának kérdése. Mártonnak nem kedves Kosztolányi, fogalmazzunk így. Ez nem lenne baj, ha valós alapokon nyugodna az ellenszenve, azaz nem előföltevésektől befolyásolva. Ugyanis Márton teljesen félreértelmezi a szituációt, amit egyébként jól érzékel (közös játszma zajlik), de a teljes szövegkörnyezetet nem vette figyelembe. Kosztolányit nevezi szereposztónak stb., de mint láttuk, ez esetben Kosztolányi csak érzékelte és reflektálta az eseményeket, itt Babits tervezett, irányított – és nem (ön)tudatlanul (ártatlanul).

Kőbányai János fényképe 2
Zsoldos Sándor alkotói barlangjában (Kőbányai János fényképe)

Zsoldos Sándor:

TÖMÖRKÉNY ÉS SZEGED

– a szegedi irodalom(történet) jelen állásáról is

Tömörkény István „Szeged írója” – így szerepel a legújabb (Akadémiai, 2010) magyar irodalomtörténeti kézikönyvben. (A megállapítás folytatását azonban – erre „egy egész egzisztenciát alapozhatott” – jobb lenne elfelejteni.)

Ady Endre szerint Tömörkény „annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert” (Nyugat, 1917).

Tehát Tömörkény és Szeged – elválaszthatatlanok. És ha ez így van, akkor – gondolhatnánk – nyugodtan nevezhetnénk szegedi írónak (is).

De van-e, lehet-e szegedi irodalom? És ha igen, akkor hányadán is állunk vele?

Juhász Gyula – szinte napra pontosan 110 éve – föltette és részben máig érvényesen (ha nem teljes körűen is) megválaszolta a kérdést. Nem kis fölzúdulást okozva akkor. A helyzet ma sem ad okot bizakodására. A múlt ez esetben is tartósan meghatározza jelent.

Juhász Gyula ezt írta 1906-ban: „De van-e igazi szegedi irodalom és milyen az, ez itt a kérdés. […] Van már pesti irodalom is, de ez nem azonos a pesti írókkal általában. […] Beszélhetünk-e szegedi irodalomról? […] A városnak nem volt és nincs irodalma, mert nem volt története, múltja és nincs egyéni jellege. Szeged nem volt soha irodalmi fészek. […] A szegedi városi író voltaképpen csak magyar író. Valójában átutazó Pest felé.”

Darvasi László (Balogh Tamásnak) 2007-ben – Juhászra is hivatkozva, de álláspontját kicsit (?) leegyszerűsítve – azt mondta: „Nem, nincsen szegedi író, ez egy irodalmon kívüli címke, görcsös kapaszkodás a hely intenciójába, varázsába, szellemébe. […] A »Szeged« szó csak egy papírzacskó. Hogy mit rakunk bele, az a lényeg.” Ne menjünk bele, hogy amennyire látványos, annyira ingatag (és fellengzős) is lehet ez a szempont, ne adj isten, esetleg gyökértelen stb. A hely tagadása, kiiktatása lehet-e általános érvényű? És hogy nem túlságosan farizeus-e, ha elfogadhatjuk, hogy Szegeden és Szegedről születhetnek művek, de azokat szegedinek (szegedi irodalomnak) nem nevezhetjük…

A szegediség mint olyan, természetesen, nem lehet értékkategória egy irodalmi mű megítélésében. De ha elfogadjuk, és el kell fogadnunk, hogy költői/írói eszköz a téma is – bizonyosan vizsgálható is…

E vita (ha nevezhetjük annak), aligha lesz eldönthető a közeljövőben, ahogy a szegediség kategóriája sem fog megszűnni semmiféle tagadás hatására. E szegediség milyensége viszont különösen a szegediek számára nem elhanyagolható.

Ilia Mihály mondta valamikor, talán a kilencvenes évek elején, hogy a szegedi irodalom valamiképp mindig a Város ellenében jött létre.

Mintha a Város – mint olyan – a mai napig nem akarná, hogy legyen irodalma. Ezt Juhász Gyula érezte meg a legnagyobb erővel, szinte bele is halt Szegedbe (ahol „búsulásra volt itt mindig ok”). A szegediség milyenségéről árulkodó már maga a kérdésfelvetés is.

Juhász 1906-os cikkéből terveztem kiindulni Tömörkény „szegediségét” vizsgálandó.

Meglepetésemre, nem találtam egyetlen önálló cikket sem, amelyik Tömörkény és Szeged kapcsolatát vizsgálta volna. (Ugyanígy nem találtam Juhász Gyula és a város kapcsolatáról sem, de még csak a közismert Szeged című versnek egy elemzését/értelmezését sem!) Vajon ennyire elhanyagolható lenne a téma? Meglehet, de azt is meg lehetne/kellene írni, ugyan miért az. Ha pedig annyira közhelyes/közismert lenne, akkor bizonyára közkézen forogna a téma, fölös mennyiségű írásban. Vagy talán csak annyira magától értetődő, hogy senki sem gondolt a megírására?

Ez a tény is alighanem a lehető legfényesebben (?!) bizonyítja, hányadán is áll Szeged a múltjával, irodalmával. Szeged múltját (aligha csak az irodalmit) mintha szándékosan hagynák (kik?) elveszni, elporladni. (Juhász publicisztikájának is már állandó témája!)

A Szegedhez kötődő, azért is: szegedi!, klasszikusok (Tömörkény – Móra – Juhász) életművének kiadottsága (hozzáférhetősége) igencsak problémás.

Kritikai kiadása egyedül Juhász Gyula életművének van, ám ez az összes művei sorozat vállaltan válogatás (cenzúra? öncenzúra?), különösen a publicisztika, munkásságának mennyiségileg meghatározó, terén; a versek hiányait már pótolták. (Ilia Mihály Juhász Tömörkény-kultuszáról szóló dolgozatában [1968] több olyan Juhász-cikket idéz, amelyek szövege nincs benne a kritikai kiadásban.) És (1981 óta) befejezetlen a sorozat, hiányzik a levelezés második fele, de újra ki kellene adni, javítva, bővítve, végre valóban teljesen, beleértve a névtelen, de azonosítható írásaival együtt. (De már egy új, annotált bibliográfia is jelentős előrelépés lenne a valódi teljesség felé.)

A Móra „összesből” a sajtó alá rendezők kihagyták – úgymond – az unalmasabb részeket. Ellenben vezércikkeinek van legalább bibliográfiája.

Tömörkénynek máig nincs összkiadása, az életműsorozat 8 kötete válogatás, de (nemhogy frissített, elavult) bibliográfiája sincs, amiből megtudhatnánk, mi(ke)t is írt, akár csak a szegedi lapokba. Nem tudjuk meg, csak hosszas utánjárás után, milyen írásokat vett föl köteteibe. Írónknak a közelmúltban két „új” könyve is megjelent az életműsorozatban nem szereplő írásaiból (a Bába Kiadónál Péter László, a Napkút Kiadónál Urbán László gyűjtései), teljesen visszhangtalanul.

Furcsa sajátossága a magyar irodalomnak és irodalomtudománynak, hogy előbb gyűjtötték össze egy író műveinél a róla szóló írásokat.

Ha ezeket az írókat Szegedhez köti „minden”, életművük java itt született, hagyatékuk nagyobb része itt található, a városi urak is előszeretettel hivatkoznak rájuk – aligha várhatjuk máshonnan, hogy ezt az örökséget gondozzák. Minthogy azonban ez a hátországuk (hinterlandjuk) tartósan hiányzik, régóta nincs intézményes szegedi hely- és irodalomtörténeti kutatás (a Somogyi-könyvtár aligha önszántából állt ki a sorból), országos ismertségük is rohamosan csökken. (Lassan már Juhász Gyula is kiszorul a tankönyvekből, nincs naprakész monográfiája, így inog a tudományos talapzata.)

Szeged bizonyára egyedülálló abban, hogy mennyi országos (el)ismertségű írója, költője van, és szinte mindnek úgymond „ellentmondásos” a viszonya a Városhoz. (A Város hozzájuk való viszonyáról mi sem tanúskodik jobban, hogy a három nagy egyike sem lett díszpolgár és igazán irodalomközeli intézménynek sem adták a nevüket. Juhász Gyulából pl. szakszervezti díj és tanárképző főiskola is lett, de Társasága már nem, sem múzeuma, emlékszobája.)

Szeged irodalma intézményes keretek (háttér) nélkül nem tud igazán élő lenni. Létfenntartási gondjai vannak. Rejtély, hogy miért gondolják, hogy az irodalom valódi támogatás nélkül is virágozhat, és ha virágzik, akkor azt ellenszolgáltatás nélkül használhatják, magukénak tekinthetik. (Egy negyedosztálybeli focicsapatra többet költhet a város egy évben, mint az egész irodalomtámogatásra – pedig társadalmi hasznosulása aligha marad el a sport mögött, teljesítménye pedig sokkal kézzelfoghatóbb, maradandóbb, mint egy majdnem üres lelátók előtt játszott meccsé, hogy a kultúratámogatáson belüli aránytalanságokról most ne szóljunk…)

Tehát, ha lenne valódi Tömörkény-összkiadás, vagy legalább egy bibliográfia, könnyebb lenne megválaszolni, milyen is (lehetett) Tömörkény és Szeged viszonya. Ez – mint írói eszköz – nem csupán filológiai adalék, hanem esztétikai kérdés is! Hogyan lehet ennyire a városhoz kötni azt, akinek szinte alig akad Szegedről szóló írása? Valóban meglehetősen kevésnek tűnik. Talán egy füzetecskére valót lehetne a most ismert művekből összegyűjteni. (Juhász róla szóló írásaival már kis kötetecske is lehetne!)

A Tömörkény-életmű új olvasatait nem ismerem, pedig ez a szinte egytömbnyi szövegfolyam „provokálhatná” a posztmodern újraolvasást is. Talán nem is kellene a valódi novellákat elválasztani a tárcáktól, esetleg kirajzolódnának nagyobb egységek, így például egy szegedi (városi) szál is, a tanyai mellett.

Legutoljára talán Sőtér István olvasta újra Tömörkényt, Tanyák lelke címmel számolt be róla, és sok fontos megállapítás, új meglátás mellett ezt írja: „Ha szeretem Tömörkényt, úgy nem a szülővárosomért, Szegedért, mert Szegedet nem találom meg nála.” (Tiszatáj, 1987.)

Tömörkény Találkozás (1914) című elbeszélése így kezdődik: „Mikor az egész világot ellepi a hó, valami olyan különös vágyam támad, hogy gyerünk ki valahova, mindegy akárhova, csak olyan hely legyen, ahol nincsen város.” (Kiemelés tőlem – Zs. S.)

Az alapállás talán ez – minél messzebb a várostól. Vajon miért? Erre egyelőre nem tudok válaszolni. A városiakról sincs nagy véleménnyel, főként az államhatalom képviselőiről (fináncokról, akik bosszantják az embert; a semmittevő városi hivatalnokokról – pl. A kincs az asztal alatt van, 1902).

Önálló írást csak elvétve találunk a városról, pl. A nagyvíz (1912) a novellák között, vagy a Régi világ (1914) az egyebek között (8. kötet), melyben Pósa Lajossal a régi Szegedet is megörökíti, búcsúztatja.

De – számomra meglepően – a Fakadó szerelmek, már említett, kötetben a Regénydarab című írásban (154–158.) egészen megkapóan festi le Tömörkény az éjszakai Szegedet. Figyelemre méltó már a cím is, hiszen Tömörkény köztudottan nem írt regényt. Persze, az egyéb írások között (Munkák és napok a Tisza partján) számos városi képpel találkozhatunk, az életműsorozat első 7 kötetében jóval kevesebbel – szinte mindannyiszor éppen csak fölvillannak ezek a képek…

Jövőre, Tömörkény halálának centenáriumán, talán sikerül kicsit előrébb lépnünk – jó lenne újrakezdéssel folytatni a Tömörkénnyel való ismerkedést. Egy új, valóban teljes életműkiadás elindításával.

sanyi
Felfelé irányuló tekintet – Gyulát fürkészi (Takács Mónika fényképe)

Zsoldos Sándor:

BÁLINT SÁNDOR EMLÉKÉBEN

Sok szeretettel ajánlom a szögedi múlt ismeretét, a szögedi nép szeretetét, a szögedi világ további építését. 1976. VI. 3. Bálint Sándor”

Bálint Sándorral először elsős gimnazistaként, 1976-ban, találkoztam személyesen, korábban, mint ahogy igazán megismerhettem volna műveit. Az akkor megjelent Szeged reneszánsz kori műveltsége című kötetét dedikáltattam vele a Kárász utcai Antikváriumban. (Apró Ferenc felvétele is őrzi a számomra fontos eseményt.) Már ismertem Tóth Bélát, (madáchos) általános iskolásként interjút készítettem vele, talán már Péter Lászlót is… Bálint Sándort addig csak látásból ismertem, főként talán a szegedikumként, kulturális intézményként is működő antikváriumból, ahol Monostori Dezső (nekem máig bácsi) kitüntetett bizalmával és figyelmével. (Neki köszönhetem többek között a Szegedi szótár két szép kötetét.)

Szeged, a szegediség bűvöletében éltem még, így képzeltem el irodalomtörténészként, helytörténészként a pályámat is. A Radnóti Miklós Gimnázium könyvtárában Reizner János Szeged-történetét olvasgattam. (Szégyenletes a városra, nem egyedüli, hosszú a sor, hogy nem itt jelent meg újra a négykötetes opus magnum.) 1977-ben a sárvári diákíró-találkozón egy dolgozatomért már díjat kaptam, első helytörténeti cikkem (a szegedi szemkórház történetéről és alapító-igazgatójáról, Leitner Vilmosról) különnyomatban is 1978-ban jött a Somogyi-könyvtári műhelyben, mint egy múzeumi pályázat díjnyertes darabja. Így talán nem csak az aláírás(autogram)gyűjtő kisdiák sürgölődése volt a személyes ismeretség(ek) keresése. Akkor még felhőtlenül (s kicsit felelőtlenül) hittem, hogy lehet Szegedért élni (és azt is, hogy Szeged létezik, él). Pedig már akkor is éreztem, ha nem is volt még meghatározó a fölismerés, hogy Szegeden a „szögediség” (irodalom, tudomány, röviden: „szellem”) inkább a Város (a város mindenkori urai?) ellenében létezik, létezhet csak.

Bálint Sándor munkásságának, szellemiségének ápolása, ébren tartása kötelez a város történetével való számvetésre is – megengedheti-e magának Szeged ezt a pazarlást? –, nyilvánvaló: gyökeres változás nem történt, a helyzet inkább romlott. Szegeden jelenleg nincs intézményes helytörténeti kutatás, nincs főállású helytörténész, évtizedek óta nincs a város jelenlétének, jelenének (és múltjának) bibliográfiája. A Somogyi-könyvtár és az egyetem ma még inkább nem otthona a szögediségnek, mint korábban.

Számos személyes emléket őrzök róla, melyek leírása, megörökítése mégsem teljesen magánérdekű, hiszen munkássága aranyfedezetében keletkeztek. Nem lehet feledni szeretetteljes személyiségét, sajátos hanghordozását, kezének egészen puha érintését, őszintén nyitott tekintetét, érdeklődő, biztató szavait… Akik ismerhették személyesen, azoknak művei még mindig az ő hangján szólalnak meg.

Emlékezetes maradt a Hajnalodik (nemzetpolitikai folyóirat) egy Bálint Sándor-cikkének dedikáltatása is. A Tömörkény utcai lakásában többször meglátogathattam, beszélgetés közben asztalon-széken-földön tornyosuló könyvkupacok között keresgélt Sándor bácsi, hogy meg-megmutasson valamit, ami szóba került. (Gondoltam, ez a nagyság egyik vitathatatlan velejárója. Könyvkupacaim már nekem is vannak…) Kicsit meglepődött, amikor meglátta az antikváriumban az ő cikke miatt megvásárolt 1944-beli lapszámot. „Ez a cikk már möghaladott, de neköd nagyon szívesen alírom.” (Valahogy így mondhatta, és a dedikációja gyűjteményemben a mai napig megvan.)

Ma már fölidézhetetlen a számos séta közben elhangzott beszélgetés tartalma, de szinte mindig „munkáról” is szó volt (olvasmányokról, fölfedezésekről, megírandó cikkekről). Emlékezetes marad számomra a majd mindig nála lévő és majd mindig teli aktatáskája, ha talán nem is az, amelyik azon a híres fényképen is nála van, amikor Radnóti átöleli a Dóm téren. Azt hittem, ilyen szellemi környezetben élhetek majd.

Előfelvételis sorkatona voltam (éppen a Szemklinikán gyógyultam), amikor halálhíréről értesültem (1980 májusában). Hihetetlen volt a baleset, én is arra gondoltam, nem lehet véletlen… A kor hangulatára jellemző, hogy gyilkosságra, merényletre gyanakodtunk. Temetésére kimehettem, civil ruhában és – mint majd mindenki – sötét szemüvegben. Ördögh Szilveszter és Katona Imre társaságában lehettem (harmadikként egy Zsoldos). (Ördögh Szilveszter gimis korom bálványa a Tiszatájban megjelent Osztályfénykép című elbeszélése miatt.)

Egy kis rész az utóéletéből: egészen közelről szemlélhettem a (köztes) Tiszatáj 1987. augusztusi Bálint Sándor-számának munkálatait. Sajnálatos, hogy a lap (hol ezért, hol azért) nem volt/lehetett sohasem igazán a szögediség megtestesítője (ahogyan néhány más helyi, „vidéki” lapnak országos jelentősége mellett a helyi színeket is sikerült markánsan képviselnie).

A néprajzos Bálint Sándor képe kicsit elhalványította az „irodalmárt”. Juhász Gyula utóéletének (talán nem is oly) kicsiny, de fontos szelete jelenléte Bálint Sándor műveiben. Talán gyakrabban lehetne emlegetni a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához, Radnóti Miklóshoz, Móricz Zsigmondhoz fűződő kapcsolatait – és az irodalom jelenlétét műveiben. Emlékét idézve, irodalmárként aligha tehetek másként, mint erre hívom föl a figyelmet. (E kérdésben aligha lehet megoldás Csapody Miklós monumentális monográfiájához utalni az érdeklődőket.)

Személye válhat-e áruvédjeggyé? Kicsit talán azzá vált napjainkra, bizonyosan akarata ellenére (szobor, utca, emléktábla), de a szögediségben, Szeged szellemi életében állandó mementó sorsa és műve, egyszerű emlékké nem fakulhat, és ha mégis áruvédjegy, akkor bizony kicsit fájnia is kell.

*

Mellékelem két Bálint Sándorról írott cikkemet, mindkettő a Szegedi Egyetem című lapban jelent meg (Gróf Róza főszerkesztő biztatására, róla is emlékezzünk meg). Egy egyetemi hallgató újságcikkeként ma is egészen vállalhatónak tűnnek, a nyolcvanas évek első feléből. Mindkettő teljes névaláírással jelent meg. Különösen a másodikat érzem ma is időszerűnek, sajnos. Szegeden a helyzet változatlan.

Szeged szolgálatában

A hagyomány szolgálatában címmel jelent meg Bálint Sándor posztumusszá lett tanulmánykötete. Vártam nagyon, örültem, hogy a 75. évét betöltött tudós munkáinak bibliográfiája után végre maguk a művek is megjelenhetnek – összegyűjtve folyóiratokból – országos kiadónál, a Magvető Könyvkiadónál. Örömöm azonban nem lehetett teljes, mert másfél éve nem volt már közöttünk „Sándor bácsi” a kötet megjelenésekor.

Ízléses, szép kivitelű könyv, méltó a benne levő értékekhez. Egy felirat azonban igen zavaró a címlapon: összegyűjtött dolgozatok, a fülszövegben az első szó: válogatásom. Az utóbbi igaz, sajnos; s ez „fél század műhelymunkájáról ad számot” és „talán rólam is elárulnak egyet s mást” – írja a szerző.

A dolgozatokat végigolvasva nem keveset tudunk meg róla a „Magamról” című önéletrajzon kívül is. Mivel nem lehet célunk a kötet részletes ismertetése és értékelése, ez a szakkritika feladata lenne, arra azonban vállalkozhatom, hogy a kötetből elénk táruló rokonszenves tudósportré követendő vonásait felvázoljam.

Szegeden haladó hagyomány, hogy a követendő utat nem közvetlenül szavakba foglalják: a nagy elődök és élő mesterek emberi tartásából kell tanulni s műveik megismerésével lehet a hagyomány szolgálatába szegődni. Bálint Sándor szerényen, alázattal és óriási tudással szolgálja a szegedi hagyományt. Magatartása rokonítja leginkább tudós-író elődeivel: Tömörkénnyel, Mórával. A szögedi nemzet című monumentális munkájával – Szeged enciklopédiája – végérvényesen bekerült a nagy szegediek sorában is a legnagyobbak közé. A néprajztudomány keretén belül alkotott a legtöbbet, s ezen belül is – a szakrális hagyományok kutatása mellett (előtt?) – Szeged kapta a legnagyobb figyelmet és műveket (pl. Szegedi Szótár, A szegedi nép stb.). De ezeknek a műveknek a helyi jelentőségüknél, mint a nagy alkotásoknak, sokkal nagyobb a súlyuk. Elmondhatjuk ezekről is, amit Bálint Sándor egyetemi előadásairól írt: „Gondosan ügyeltem, hogy az egészből művelt, korszerű, népben gyökerező magyarságélmény legyen.” Azt pedig természetesnek vette az alsóvárosi parasztszülőktől származó tudós, hogy a szegedi népben „nem egyetlen társadalmi rétegnek, a parasztságnak, hanem az egész törzsökös szegedi társadalomnak” egészét érti, Szegedet meg, mint a kőtárról szóló írásából tudjuk, az európai fejlődés egységében szemlélte.

A továbbiakban idézni fogom másokról írt szavait, melyek őrá is teljes igazsággal illenek: „Alakja fölidézi bennünk a daloló szegedi hagyományt, a szegedi alkotó magatartást: a szülőföld és nép odaadó szeretetét, szolgálatát.” (Dankó Pista sírjánál) Igen fontos gondolatok találhatók az Orosz István világáról írt dolgozatban: „Ez a század humanizmusról álmodozott, mégsem vette észre a népkultúrában tükröződő humánumot. Ez a század hangoztatta a nemzeti eszmét, de alig szívlelte meg népkultúránk természetes magyarságát. … Beszéltünk a nyugati műveltségről, de nem ismertük föl népkultúránkban az archaikus Európa egyik legszínesebb, leggazdagabb, legsajátosabb tartományát, amely Európához, de önmaga magyarságához is méltóan tanult és tanított egyszerre.” Folytathatnánk hosszan az idézést, nehezen érnénk a végére.

Befejezésül az egyik legfontosabb dologról, a Bálint Sándor műveiben megnyilvánuló emberségéről. A vásárhelyi Kiss Lajos munkásságáról írta: „belső emberi hitelessége, emberi tanúságtétele vitathatatlan”, Bálint Sándornál ez tudósi tevékenységéről is elmondható. A humanizmusa olyan kifinomultan kevés helyen jelentkezik, mint a Liturgia és néphagyomány című írásában, ahol a liturgiának csak a gyakorlati oldalával foglalkozik, az emberek megszentelésével. Humanizmusától kell a legtöbbet tanulnunk, mely áthatotta egész emberi és tudósi lényét, tartását. Az életében ért csapások, mellőzések nem tették keserű emberré, minden újabb ütésre új művel válaszolt, s legnagyobb munkáit éppen nyugdíjaztatása után tudta megírni. Alázatos élete valóban a néphagyomány szolgálatában telt, melytől nem tudta őt elvonni semmi. Hatalmas életművet alkotott, egyszer talán tényleg megjelennek összegyűjtött munkái.

Lassan két éves hiánya. Vajon lesz-e a mai fiatalok közül követője? Van-e Szegednek szívvel-lélekkel megírható mai történelme? Talán elérkezünk egyszer oda, miután megismertük múltunkat, hogy lesz erőnk jelenünkkel is foglalkozni, és megszűnik Szeged – Erdei Ferenc szavaival – űrállomás, tehetségeket elbocsátó jellege. E múltnak nemcsak hagyománya, hanem folyamatossága is lenne, így nyerné el végső értelmét Bálint Sándor műve.

Szegedi Egyetem, 1982. március 24. (XX. évfolyam 4. szám)

Zsoldos Sándor:

BÁLINT SÁNDOR

Aligha van még egy város az országban, de akár a világon is, amelyiknek olyan egyszemélyes, önerőből működő kutató intézete lett volna, mint Szegednek Bálint Sándor.

Augusztus elsején ünnepeltük nyolcvanadik születésnapját, de 1980. május 10. óta nincs közöttünk a „legszögedibb szögedinek” is nevezett Bálint Sándor.

A vidéki tudós sorsa jutott neki – az elismerés terén: meg kellett halnia, hogy jelentőségéhez méltó számban és terjedelemben írjanak róla. Öt évvel ezelőtt hetvenötödik születésnapján mindössze három újságcikk köszöntötte a nagy tudóst, ugyanennyit írtak év elején a Bálint Sándor újabbkori lejáratását célzó Tombácz-perről: emellé adta a televízió portréfilmjét (melyet halálakor megismételtek) és II. János Pál pápa üdvözlő levelét.

1980-ban halálakor már közel ötven írás méltatta hatalmas életművét, személyiségét. Halálakor döbbentek rá, hogy többé nem lehet szerénységére hivatkozva hallgatni róla. Scheiber Sándor professzor így emlékezett rá: „E könyvtári irodalom szerzője szegény, szerény – több: alázatos ember volt. A mások érdemeit felnagyító, a magáét háttérbe szorító. Érző, érzékeny lélek. A legtisztább ember, akit sok évtizedes barátságunk folyamán megismerhettem.”

Egy évvel később Scheiber professzor pontosan meghatározta Bálint Sándor munkásságának jelentőségét, értékét – Kálmány Lajos és Löw Immánuel szintén szegedi folkloristákhoz is mérve: „A szakrális néprajznak a világon egyik legnagyobb kutatója és feldolgozója volt.” – írta a Forrásban (1981/6.).

Halála óta, ha kisebb számban is – természetesen –, de egyre nagyobb hangsúllyal szólnak munkásságáról. emléke folyamatosan jelen van a magyar kultúrában. Sajnálatos, de tény, hogy a magyar folyóiratokban mindenütt inkább otthon van emléke, mint Szegeden. 1980 óta a legfontosabb írások a Vigiliában, a kecskeméti Forrásban és a szombathelyi Életünkben jelentek meg róla.

Külön kell szólni a Péter László szerkesztette Somogyi-könyvtári műhelyről, mely folyamatosan és következetesen ápolja a nagy tudós emlékét, akivel már életében gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki a szerkesztő. Péter László érdeme a Bálint Sándor-bibliográfia elkészítése (Gyuris György folytatta a munkát). A Somogyi-könyvtári műhely sajnos csak szűk szakmai körhöz jut el.

A nyolcvanadik születésnapon, amikor már több mint négy éve nincs közöttünk Bálint Sándor, jelentős állomásához ért utóélete. Egyelőre még nem adatott neki a megjósolt szobor, utcát sem neveztek el róla, de szülőházát emléktáblával látták el. Emlékbeszédet Sőtér István akadémikus mondott, a beszéd szövegét az Élet és Irodalom közölte.

A születésnapi tisztelgő írásoknak feladatuk van: figyelemfelhívás, összegzés, esetleg egyes részterületek bemutatása, még a szakirodalmi feldolgozás előtt. (Mikor és ki írja meg Bálint Sándor monográfiáját?) Az Új Ember cikksorozatot közölt az évforduló alkalmából – és rápirított Szegedre, közölve az elhanyagolt sír fényképét.

Unalmasnak tűnhet műveinek állandó fölsorolása, már csak azért is, mert legtöbbje könyvészeti ritkaság. Mint például a Szegedi Szótár 1957-ben megjelent két kötete, mely fájóan hiányzik sok szegedi polcáról. Ismert, hogy élete végéig gyűjtötte az anyagot az új kiadáshoz, teszik ezt mások is, egyszer talán világot lát a második kiadás. A Karácsony, húsvét, pünkösd című munkájának második kiadása is ritkaságnak számít. Vajon lesz-e életműsorozata, ahol újra hozzáférhetővé válnának nagyhírű és kiváló alapmunkái? Biztosan kifizetődő vállalkozás lenne.

A kötelező tiszteletkörök után rátérnék saját mondandómra, amelyhez nemcsak ürügy Bálint Sándor 80. születésnapja. Néhány gondolatot fűzök a Szeged, a szegediség és a szegediek című gondolatkörhöz. Bálint Sándort gimnazista koromban ismertem meg személyesen, kicsivel később műveinél. Akkor még a régi magyar irodalom szerelmeseként a Szeged reneszánsz kori műveltsége (1975) című akkor legfrissebben megjelent könyvét olvasva ismerkedtem vele és a város múltjával. Lehetetlen volt nem érezni valamilyen romantikus szeretet-szerelem félét a város iránt műveit olvasva. Ebből az érzésből ma is sok mindent őrzök, de egyebet is, ami akaratom ellenére rátelepedett e tisztának induló kapcsolatra.

Közeli barátaitól értesültem arról, hogy akárhogyan is szeresse Bálint Sándor szülővárosát, az nem szereti vissza őt, így tehát időnként egyoldalú ez a szeretet, talán azért olyan maradandó. Megdöbbentett 1965-ös meghurcoltatásának és megaláztatásának története és meglepett hozzáállása: „Arra kéröm az én Uromat Istenömet, hogy ne tudjam mög, ki juttatott ide, hogy ne éljen gyűlölet bennem iránta.” – mondta a bíróságon az utolsó szó jogán (idézi Kilián István, Vigilia 1981/5.).

A gimnáziumi évek vége felé nekem is rá kellett jönnöm: furcsa ez a város, eddig mintha minden nagy szerelmese valamiképp törvényen kívül élt volna benne.

Nem sokkal megismerkedésünk után írta a kiskamasz 16 éves gimnazista (félbemaradt) aláírásokat és ajánlásokat gyűjtő könyvébe: „Sok szeretettel ajánlom a szögedi múlt ismeretét, a szögedi nép szeretetét, a szögedi világ további építését. 1976. VI. 3. Bálint Sándor”.

Súlyos teher ez. Lehet-e még szeretni ezt a várost? Lehet-e itt maradni vagy el kell menni annak, aki el akar érni valamit? Mint már hosszú-hosszú évek tapasztalata és nemzedékei mutatják, szívesen maradtak volna, de elmenve jobban jártak. Probléma az is, hogy a szegedi egyre inkább csak Szegeden élőt jelent. Aki nem akar minden áron Szegeden maradni, és nem élt eddig is itt, vagy ennél sokkal rosszabb helyen, aligha marad itt – és korántsem biztos, hogy a fővárosba megy. Lehet, hogy a város nem eléggé jól él a lehetőségeivel?

Bálint Sándor szögediségében, tudósi-emberi magatartásában olyan mérce, akihez hasonlítani szeretnénk, de magunkat mérni vele aligha lehet bátorságunk.

Szegedi Egyetem, 1984. október 8. (XXII. évfolyam 12. szám)

RSS Hírstart hírei