KISHEGYESI NÉP
A hëgyësi nép egy költői lelkületű nép – vagyis minden hëgyësi embör egy költő embör:
Hëgyësi vers Ez a kis lány arany kocsi, Kimënt kukoricát lopni. Késsel vágta el a tövit. Mëg në hallják a csöngésit. Mëghallották a csöngésit, Elvëtték a jegykendőjit. A kukoricát nem bánom, De a jegykendőt sajnálom. Esik eső a mezőre, csak úgy dűl, Bárcsak könnyű húllna babám szëmibűl; Eső után szépen vidúl a mező. Könnyezve szól a lágyszívű szerető. Viszi a szél a föllegët lëfelé, Ború után ragyogó nap jön elé; Bárcsak vinné búmat is el magával, Csak engemet hagyna itt a babámmal. Mëgüzentem a babám annyának, Hogy në tarcsa a fiját magának. Ha magának akargya tartani, Në eressze szívem elrabolni. Végig mëntem a hëgyësi nagy utczán, Betekintek a rózsámnak ablakán. Épen akkor vetëtte fël az ágyát, Rozmarinnal söpörte a szobáját! El kell mënnëm katonának messzire, Itt kell hagynom a rózsámat, nincs kire; Tërád hagyom legkedvesebb pajtásom, Éljed vele világodat - nem bánom! Haza jöttem édës, kedves pajtásom, Add vissza a szeretőmet - sajnálom, Kilencz falu, tizediket most járom, A rózsámnak párját fël nem találom!
De a hëgyësi embör nemcsak költő, hanem nagy mesemondó embőr is:
Hëgyësi mese
Vót a világon ëk kakas, annak vót ël lába, mëg ëgy szárnya. Azon sántikál, osz kikapart ën nétykrajczárost. Akkó elindút azon a nétykrajczároson mulatni. Amim mén, rátalál ëf farkasra. A farkas kérdëszte tűle: hová mész të kakas?
– Êmé ezën a nétykrajczáron mulatni.
– Én is êmék veled.
– Hágy gyere, ha jê nem fáraccz.
Akkor osz tovább mëntek, osz rátaláltak ëk kutyára. Kérdëzi a kutya: hová mész të kakas?
– Hát êmék ezën a nétykrajczáron mulatni.
Akkor osz ëggyütt tovább mëntek, osz rátaláltak ër rókára. Evvê jis tovább mëndëgétek, osz rátaláltak ëgy árokra. Akkor osz aszonta ja kakas, hogy a ki jeszt átugorja, az êmén vele mulatni. A kakas körösztű jugrotta, a többijek mëg bele jestek.
Mikó mëgéhësztek, akkor êkezdi ja róka: róka néni szép név, farkas bácsi szép név, kutya jan nëm szép. Azt ëgyük mëg. Mëg is ëtték, de ja róka êtëtte ja kutya csontját másnapra. Másnap mikó ropogtatta ja csontokat, kérdëzi a farkas: mit ëszö te róka néni?
– Hát kicsavartam a bélëmet, oszt aszt ëszëm.
– Csavard ki jaz ënyimet is, majd én is ëszëm.
A róka mëktëtte, kicsavrta ja bélit, osz a farkas mëgdöglött. Akkó magányosan maradt a róka. Még a farkasból tartott, addig csak jó vót, de jasztán éhës lëtt.
Âra szádogát ëm madár, vótak néki jaz árok partyán kis madaraji, de jën nagy róka már harmacczó mëgëtte űket. Sírt-ritt a madár, osz a róka kérdëszte tűle, mé sír? Akkor êmeséte néki ja madár, hogy ën nagy róka má harmacczó mëgëtte az ű kis madarajit. Ez a róka asszonta neki, hogyha űtet kivëszi a zárokbú, akkó mëgőrzi a kis madarakat. Akkó kivëtte ja zárokbú ja madár. A róka mëg aszt tanácsóta neki, hogy a fa alá temesse el űtet a falevelek alá, hogy csak az egyik füle lácczon ki. A madár úgy is tëtte. Később az a nagy róka, aki jazelőtt is mëgëtte ja kis madarakat, oda mënt, hogy mëgint mëgëgye űket, osz a másik róka fülejit a kis madaraknak níszte, osz bekapta. Akkor a róka fölugrott, mëkkapta aszt a másikat, osz mëgëtte. A madár gyerëkeji mëg mëgmarattak.
De aztán minden hëgyësi embőr is egyször möghal:
Kishegyesi temető A holt már fekszik gondtalan. De az élõ mind hontalan! Lohol, búvik, nyög, sír és jajgat: A sírban gőgös lesz az ajkad. A holt már jól elrejtezett! Hová rejted az életed? Hová futnál? Minden bokorbul Hajtó üvölt, kopóhad mordul. A holt már bátor, mit se fél. De reszket minden, ami él! S ki kérdi, a szád keserû-e? Szán-e a gondok keselyûje? A holt már alszik s álma mély. Az életünk álmatlan éj! Düh, kéj, könny, forrnak, sustorognak Csókján ajkaknak és ostoroknak. Mikor felhők közt szállt a hold, Gondoltam: boldog már a holt! S hogy kelt a nap, a messzefénylõ, Gondoltam: boldogabb az élõ! Nyújtózhat, ha a nap kisüt, Keze cirógat, ökle üt! Tűnõdhet elmúlt esztendőkön, Kiálthat a magas tetõkön! Ó, hogy szánom azt, aki holt! Olyan, mint aki sose volt! Örök sötéttel megelégszik, Anyja csókjára nem emlékszik! Az árva hol kap fedelet? A némától nincs felelet! Ütne, rúgna, harapna, marna: Nem mozdul lába, ökle, karja! S mikor lenyúgodott a hold, Mondtam: jaj annak, aki holt! S mikor lement a nap, a fénylő, Mondtam: halottabb már az élõ! Mit bánod, áldnak, vernek-e? Kelj fel, te holtak gyermeke! Kenyered bánat, könny a sója, Légy vad pusztáknak bújdosója
A hegyesi ember halála és hegyesi temető:
A halál bekövetkezésekor a lélek elszáll, de aztán visszajár. “Apátok itt vót az éccaka, oszt nagyon csudákozott, amijé így átépítettük a házat. Nem talált be. Sokáig zörgött. Hallottam má tegnap is, hogy zörögnek odakint. Biztos ő volt. Csak nem talált be.” A köztudatban a halott, míg el nem temetik, teljes lényével jelen van. Amikor elföldelik, akkor száll a lelke a túlvilágra. Ha valakinek álmában jelent meg a halott, abból általában lelkiismeret-furdalásra következtettek. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy ha valaki bűnbánat nélkül múlt ki, az bizonyosan örökre elkárhozott. A pogány lelkek sem nyughattak. A kereszteletlen gyermekek “rínak a temető szélén”.
A halálra különböző jelekből következtettek. Az idős emberek, akik nem szenvedtek betegségben, megérezték a halál közeledtét. Széles körben elterjedt hiedelem szerint az állatok nyugtalansága jelezte előre az emberélet végét. Különösen a házőrző kutya jelzi, hogy a családban változás áll be: “a halálnak előtte….vonyítanak, a halál napján meg sírnak, lehajtják a fejüket és nyüszítenek, alig bír az ember rájuk nézni, majd a szívük szakad meg.”
A baglyot mint a halál hírnökét csak egy helyen említették. Váratlan haláleset előtt két nappal költözött egy bagoly a ház előtti fenyőfára. A hiedelem szerint az lesz a következő halott a családban, akinek a nevét a haldokló utoljára kiejti, akit keres vagy szólít.
Kopogni is szoktak, az ajtón vagy az ablakon. Egyet koppantanak, de jó erősen. “Mingyá a Karnánéra gondótam, lehet, hogy pont akkó halt meg, mert reggel tanáták meg.”
A haldoklóért imádkoztak. Voltak a faluban, akik hívásra házhoz mentek, hogy imáikkal a haldoklót a túlvilágra átsegítsék. Fontos volt, hogy a haldokló az utolsó kenetet fölvegye. A haldokló mellett mindig virrasztott valaki, azért hogy vigasztalja, legyen kivel megosztani a fájdalmát. A faluban ma is vannak olyan öregasszonyok, akik szívesen elmennek a nagybeteghez, és többször is elmondják az „Isteni irgalmasság rózsafüzérét”, amelyet csak ilyenkor imádkoznak. Az áldást osztó Jézus kegyképét a beteg felé fordítják, hogy a haldoklóra nézzen. Hittek a szentelt gyertya szenvedést megkönnyítő mágikus hatásában.
A halál beállta után orvost hívtak, hogy megállapítsa a halált. Majd a holttestet megmosdatták, és felöltöztették a halottöltöztető asszonyok. Nőket és férfiakat egyaránt feketébe. Kezüket összekulcsolták, az olvasót a kezükbe tették. Férfiaknál a kalapot a hasukra helyezték. Fontos volt, hogy a legszebb ruhájában kísérjék utolsó útjára a halottat. Olyan nem fordulhatott elő, hogy cipőt ne adjanak a lábára. A cipő azért kötelező, mert amikor eljön a feltámadás, a megboldogult is tudjon menni a többivel. Ne szúrja a talpát a Golgota tövises virága, vagy a kövek ne sértsék meg a lábát, ahogy vándorol az Úrhoz. Ne fázzon meg odaát.
A halál után a tükröt letakarták, hogy ne látsszon a fény. Az órát megállították. A halottól az idő eltávozott, a szíve már nem dobog, az óra sem ketyeghet. Ezután elmentek szólni a koporsósnak. Amíg az kihozta a ravatalt és a koporsót, addig a szobából kipakoltak. A halott fölravatalozása a tiszta szobában történt. Egy asztalt letakartak fehér terítővel, rátették a rózsafüzért, a feszületet meg a gyászszalagokat. Mindenki kapott egy gyászszalagot, aki a halottat meglátogatta. A koporsói kellékeket: szemfödelet, párnát, ruhát gyakran előre elkészítették. A halotti lepedőt kihímezték. Ha a haldoklónak volt valami kívánsága, hogy a kedvenc tárgyát temessék mellé, azt megtették. Azt tartották, ha valaki ilyen kérést nem teljesít, “annak nem lesz maradása”.
Míg a halott a házban volt, tüzet nem gyújtottak. A torhoz is a szomszédban főztek. Virrasztáskor a halott mellett nem volt szabad hangoskodni, mert akkor “nem bír a lelke békében távozni.” Az évszaktól függően este 6-8 órakor kezdték a virrasztást, s éjfélig tartott. Összegyűltek a családtagok, a közeli és távolabbi rokonok, jó szomszédok. A virrasztóban az énekesek többnyire egyházi eredetű énekeket énekeltek. Gyakran aktualizálták a szöveget, és a halott nevében szóltak az élőkhöz. Egyházi és maguk írta énekeskönyvekből adták elő az énekeket olyan sorrendben, ahogy azt az előénekes meghatározta.
Siratóasszonyok szereplése a kishegyesi temetési rítusban nem jellemző. A szánalmat ébresztő sírás nem téveszthető össze a siratással. Az adatközlők tudtak a halálból való visszasírásról is, mindegyik megjegyezte, hogy az nem jó, mert a halott lelke nem tud békében távozni.
Amikor a gyásznép és a halottaskocsi kivonult a házból, valaki otthon maradt a koporsóssal. A koporsós leszedte a fekete drapériát a falról, és összecsomagolta a ravatalt, s mire a temetőből visszaértek, már mindent elcsomagolt. Az otthon maradt személy kiszellőztetett, télen meggyújtotta a tüzet, a tükörről levette a terítőt, elindította az órát. A halottas menet után kisöpörte a szobát, majd az udvart, hogy a halott lelke vissza ne szálljon másokért. A halotti tort az 1960-as évekig mindenütt megtartották. Fiatal halottnál ezt a halott lakodalmának nevezték. A torban nem volt semmi nagyzolás. Egyszerű paprikást főztek nokedlivel, a kertben termett zöldségekből salátát készítettek. Szegény helyen összeadták a főzni való baromfit meg az italféleséget. Az összejövetel volt a fontos, ahol elbeszélgettek az elhunytról.
Fiatal halottnál a temetés lakodalmi pompára emlékeztetett. Az adatközlők sok példával igazolták ezt. A koronavitel szertartásának archaikus voltára már nem emlékezett senki, csak a szokás él. A koronát a fehér párnával a koporsó sírgödörbe tétele után engedték le a koporsóra. A koszorút mirtuszból fonták házilag, és szalagokkal díszítették.
Még a 60-as években is háztól temettek – a lobogókat gyalog hozták a templomból a házhoz. Két fekete és két piros lobogót vittek. Rózsafüzér-lobogót csak akkor, ha rózsafüzér-testvér volt a halott. A házhoz érkező lelkész megszentelte a halottat. A kántorral énekeltek egy éneket, és a halálmadarak lezárták a koporsót, és kivitték az udvarra a Szent Mihály lovára. A kántor búcsúztatója az udvarban történt.
Hazatérve a temetőből kezet mostak, télen meg hóval dörzsölték be a kezüket, hogy be ne vigyék a halált a házba. A temetés másnapján nagy meszelést, nagymosást csináltak. Az egész család segített. Az elhunyt ruháit kiválogatták, a javát elajándékozták, a többit a kemencében eltüzelték. Ablakot mostak, a szobákat felmázolták. A házba visszatért az élet.
A halottat meggyászolták. Szülőt és házastársat egy évig, testvért vagy gyermeket fél évig. Elvetemült embernek tartják azt, aki a szülei sírját nem gondozza, vagy nem visz hetente virágot a hozzátartozónak. A halottakért imádkoznak, és gyászmisét mondatnak. Ma a halottak napján összegyűlik a család. Gyertyát gyújtanak, énekelnek, kalácsot és buktát sütnek, melyet egész nap és éjjel is az asztalon hagynak. Halottak napján nem néznek tévét, nem hallgatnak rádiót, és kocsmába sem mennek.
Az írás mellé megörökítettem a hegyesi temetőt:
A legismertebb és legsikeresebb kishegyesi: Ruzsa Magdi, költő, zeneszerző és előadóművész .