2020. DECEMBER 6.- ÁDVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA

Szerző: | dec 5, 2020 | Vírusnapló, Archívum, Portré, Zene

Éjféli interjú egy Szellőben Suttogó Don Quijotéval

SG

Pleskonics András – Plesi mutatott be Sallay Gergelynek. Gergő zenész, énekes, zeneszerző, tanár, költő, író és úgy hírlik, hogy kegyeiért versenyeznek a csinos rajongók.

Elnézve őt, hallgatva zenéjét, verseit olvasva, szeretnék én is huszonéves fiatal lenni, hogy provokatív műsoraimmal fittyet hányva a konvenciókra, a toronyból pisilhessem le a begyepesedett kispolgárokat és kultúrpolitikusokat.

Sallay Gergő igazi művész, ugyanúgy szereti a jó amerikai whiskyt mint én, ugyanúgy szereti a lovaglózongoristákat mint én és álmában ugyanúgy játszik, mélyen búgó templomi orgonán mint én. Megvallom, igazán jó barátok lettünk.

Próbáltam egy rajtatütésszerű éjféli telefonos interjúban fogást keresni Gergő zabolátlan szellemén. Úgy látszik jó órában hívtam, mert azzal válaszolt – „Már megbocsáss Feri, de te is olyan lökött vagy mint én” – és egyből magához vette a kezdeményező szerepét.

Íme az adventi interjú:

Egy ember bement a templomba. Az előtérben egy szerzetes ült az egyetlen széken. A nagy faajtóhoz egy térdeplő volt befordítva. Oda az ember elhelyezkedett. Félig guggolt, félig ült. Rövid idő múlva a szerzetes megfordult és megnézte az embert. Megszólította:

– Kreatív vagy.

– Hát még a JóIsten humora!

– Ki vagy te, uram?

– Ez a kérdés csak azok szájából ér valamit, akik Istent kérdezik.

– A próféták?

– Ki kérdez kit, barát?

– Én kérdezlek téged.

– Ha a lelked kérdezi az én lelkemet, akkor tudod a választ.

Ezután csöndben maradtak.

Feri arra kértél, hogy ne szokványos módon mutatkozzam be. Igen ám, de nehéz dolgom van, mert úgy látom, a beszélgetés legmagasabb szintje emberek között a történetmondás. Így, egyben – Hagyd benne, Feri, ahogy a JóIstent is! Mondhatnék történetet magamról is. Annyi hibádzik csak, hogy én nem magamról, hanem magamból mondom ezeket.

Olykor megfigyelem, hogyan működik egy-egy beszélgetés. Kifejezetten a bemutatkozás és a megismerés folyamata érdekel ember és ember között. Hogy mikor elégedünk meg, mikor mondjuk, hogy ismerünk valakit. Ugye az ember a nevét mondja először. Aztán a munkáját. Esetleg a hobbiját – még az iskolában is így tanítanak minket, gondoljunk csak bármilyen idegen nyelv óránkra, az első leckék valamelyikére: Who I am? Job. Hobby. És akkor jól eljátsszuk a szituációs játékokat, szépen megtanuljuk, hogyan kell mondani ezt meg azt, és, ha ügyesek voltunk, kapunk egy ötöst. Aztán tíz év múlva bármelyik társaságban ezt ismételgetjük.

Úgy hisszük (félreértés ne essék, eszem ágában sincs megmondani, ki miben hisz), legalábbis nekem nagyon úgy tűnik, hogy a cselekvéseinkkel, a szokásainkkal, a pozícióinkkal leírhatjuk magunkat. És amikor ezeket a másik emberről mind megtudjuk, elégedettek leszünk, és úgy érezzük, ismerjük egymást. Dehogy ismerjük!

Kézcsók, ki ismeri magát?

12957519 1048896508509278 7427307857793958589 o

Adatok: A nevem Sallay Gergely. Na kérem, én a nevem vagyok? Ezt a nevet én kaptam! Ugye nem arról a karácsonyi pulóverről kívánsz megismerni, amit karácsonykor ajándékoztak nekem? (Nem decemberi szülétésű vagyok, ez csak egy példa, 1991. 06. 01. tessék, újabb adat.) Nem mondom, hogy az ember kapott neve ne határozná meg őt, és ne kapcsolódna hozzá barátsággal, misztikusan – nagyon szeretem a nevem, és ön-azonos vagyok vele. Itt arról van szó, hogy a név az embert ne leírja, hanem ő önmaga legyen. És ne csak név legyen, hanem teljesség, misztérium, amihez a névvel kapcsolódunk. Ebből a szempontból egyébként teljesen rendben van, hogy a nevemet mondom meg először. Nagy dolog ez, kérem, sokkal több, mint gondolnánk! A nehézséget ott látom, amikor összekeverjük a jelet a lényeggel (és nem Kant volt a jelem az oviban).

Hú, Feri, bocs, ez nem kifejezetten vidám (bár én nem szomorkodom). A rendhagyóra én adok egy erős… dehogy adok! Nem én volnék. Mosoly.

Na, menjünk egy kicsit az adatok mentén. Tudják már a nevem és a korom (fejszámolók előnyben!). Akkor most felhívom a figyelmüket egy talán fontos dologra: ha megtudták, hány éves vagyok, akkor próbálják meg fülön csípni a saját prekoncepcióikat arról, hogy Önök milyennek képzelnek egy ilyen korú embert! Mert az Önökről szól és nem rólam. A korom egy adat. A valósághoz talán jóval közelebb kerülünk, ha azt kérdezzük meg: mennyit éltem? Ebben az időben (X év) mennyit, hogyan, milyen érzékenyen fogtam fel a külső és belső valóságomból, volt-e merszem tapasztalni, hegyre mászni, belebukni, szerelmesnek lenni (ami adott esetben magában foglalja az előző kettőt), mertem-e dalt énekelni csak úgy, halandzsázva jelenetet improvizálni a parkban a francia hobó haverommal, torok-énekelni a vonaton és negyed órán keresztül ugratni egy trombitást a Körös partján, aztán meghívni vagy hat kézműves sörre, hogy ne verjen meg?!

Gyulán születtem és Békéscsabán nőttem fel.

Ha korán átváltozom, és addig megjelenik az első könyvem, majd a memoárokban az előbbi sort fogják idézni. Nahát, mégiscsak fontos…

A Dugonics András Piarista Gimnáziumba jártam, ott is érettségiztem, majd Szegeden szereztem az alap diplomámat ének-zene szakon Kovács Gábor és Szabadi Magdolna növendékeként, majd Nagyváradra mentem a Partiumi Keresztény Egyetemre szintén zenét tanulni, ami egyébként a világ közepe és a Bodega nevezetű tisztességes becsületsüllyesztő mellett helyezkedik el. Van még egy felsőfokú szakképzésem színpadi énekesként és egy quasi szakoktatóim gitárból.

Ezek voltak a személyes adatok, és ami ebből következik: zenetanár beosztásban dolgozom. (Most ennek mind a három szavába bele tudnék kötni. Nem baj, ez vagyok én.) (?)

Figyeljenek, hobbi: nincs! Ja, de. Van: szeretek fotózni, ebben-abban elég ügyes is vagyok. Élvezem, más célom nincs vele.

Tudok gitározni és énekelni. Tényleg tudok.

Na most hadd vegyem intimebbre a dolgot. Olyanokat fogok mondani majd mindjárt, amik nekem fontosak. Csak előtte kimegyek az teraszra. Mindjárt visszajövök.

(ajtó hangja, nyílik, majd csukódik)

(pár perc után ugyanez. vízcsobogás, valaki iszik. egy nehéz tárgyat tesznek le az asztalra)

(léptek zaja. a szerző megjelenik, leül az asztalhoz)

Itt vagyok. Tudják, mi jutott kint az eszembe? Ez: Olyan Vitéz János vagyok, akit annyira szeret a JóIsten, hogy ha lódít, a fele kamuzását teljesíti, még visszamenőleg is, hogy ne bőgjön le egészen. Na, ezt csak úgy leírtam.

Szóval állítások, amik nekem fontosak:

Szeretem, ha Gergőnek szólítanak azok, akiket már egy kicsit is ismerek. Szeretem a Gergelyt, de az olyan hivatalos. (Édesanyánk mindig a teljes, anyakönyvezett nevünkön szólított a bátyámmal – júj, kiderült, hogy van bátyja! -, ha rossz fát tettünk a tűzre.) Egy fiatalkori szemlélődésemben úgy éreztem, a Lelkem így hív: Szellőben Suttogó. Hívnak még Don Quijoténak és van egy név, amin Öreg Pipás Barátom szólít, de nem őrültem meg, hogy elmondjam, mert terveim vannak vele – a következő könyvem főszereplőjét hívják majd úgy.

Igen. Írtam egy könyvet. És várom, hogy a grafikus kisasszony elkészüljön a képekkel (nem hajtalak, Kitti, de ezt nem akartam kihagyni!) 😀 Zseniális a csaj!

Sokat vagyok egyedül, de nem vagyok magányos. A reggeli kávét mandulatejjel és mézzel iszom, főleg télen, a többit, napközben üresen. Van egy MZ-m meg egy 124-esem. Emberek, hihetetlen jószágok ezek! Hihetetlenek így is, úgy is, és én nagyon szeretem őket.

Tudok szépen szeretni. Vannak barátaim és sokan szeretnek. Sokakkal élek szeretetben. (Az ilyen jellegű személyes önéletrajz-szerűségért olvassák el a Curriculum című írásomat. Majd, ha közzétesszük.) Néha befonom a hajam. Na jó, tavaly még tudtam egyedül, most már megint segítség kell, mert elfelejtettem. Néha, ha másnapos vagyok, izomlázam lesz a combomban, mint az egyik unokatesómnak.

Tudok derűül.

És akkor itt most befejezem. Elgondolkodtam, hogy nehogy azzal mutassam be magam, hogy mim van és mit tettem (hogy én építettem a villanygitáromat és volt egy kórusom hét szép esztendeig. Á, nem bírtam ki!). Ezekből sok mindenre lehet következtetni, de a másik út egyszerűbb: ki vagyok én. Ez pedig csak akkor igaz, ha önmagamat kapcsolatban szemlélem. Mert egy ember sosem áll önmagában. Gondoljanak bele, a JóIsten sincs egyedül!

Na, megint filózok! Tényleg befejezem! Legyen szép napod Feri! Deus caritas est.

VÍRUSNAPLÓ: Köszönöm Gergő, de közben már hajnalodik és az interjúkészítő még szeretné hallani gitárjátékod, valamint ha közben elmondanál nekünk egy-egy versedet is, sőt ha jól tudom prózát is írsz.


Ülök önnön magamon
mint várkastélyom fokán
és gyönyörködöm birodalmamban

és a hajnalt három alak lépi a távolban
és jönnek pörölyökkel és csákányokkal
és bontani jönnek

és ütik és verik a falakat
és mindazt, amit jóakaróimmal
felépítettem

és én csak nézek,
nézek, hogyan omlik össze minden,

hogy mit tesz
Isten harmadmagával

és se szó, se kiáltás
nem hagyja el ajkam
csak valaki bőrruhában
körös-körül futkározik és röhög.

Most romváram maradékain
ül az Isten és cigarettázik.

És nincsen se kályha, se padló,
és nincsenek falak és
fázom.

Meztelen vagyok.

Theológa nélkül,
Ideológia nélkül.
Magyarázatok nélkül.
Hivatkozások nélkül és
Vigasztalás nélkül.

Örök élet és feltámadás nélkül.

Apa nélkül.

Egyetlen egyszer.

Fázom.

És Isten csak ül
és cigarettázik.

Jó, hogy Nő vagy, Kedves!
Így a helyzetem, tudniillik,
hogy Neked udvarlok,
sokkal egyszerűbb.

Mert ugye, ha férfi lennél
-- és félreértés ne essék
nincs bajom a mássággal,
de az nem az én műfajom--,

Számtalan kényelmetlen
szituációba sodornánk egymást.

Itt van például a csók.

Ma, amikor háromszor
csókoltam neked kezet,
eszembe jutott, hogy
ajkaid is olyan kis kedves,

puhácskák-e, mint kacsód,
ujjad, tenyered.

És esetleg nem látnám
a bajszodtól.

És találgatnom kéne.

Vagy, ha elmennél barátnőiddel
balettozni, kik annyira hívtak,
esetleg nem lenne Rád
elég nagy tül,

És az kényelmetlen.

Ráadásul, amilyen szép vagy,
férfiként biztos megtetszenél ott
a lányoknak, hát még alulöltözve, tül nélkül,
és én bizony lányokkal

Nem versenyezhetek.

Vagy ma, hogy Dobozon
megálltam kicsit, mert van
ott egy kedves kis fahíd,
elképzeltem, hogy

Velem tartasz, andalgunk,
fel a hídra és nézzük a Köröst...
És akkor sörről és minden másról
beszélgetnénk, ami nem sörnyitó.

Ha férfi volnál…
De nem!

És hála Istennek, mert
ha eleredne az eső,
odaadhatnám kabátomat, mondván:
Meg ne fázz itt nekem, Lelkem!

(És akkor Te persze
kemény volnál, és nem fáznál,
de azért a kabátot elfogadnád, mert
rendes vagy.)

Vagy, ha az Áldalakat énekelnénk,
és Te ott zengnél mellettem a
basszusban, arra gondolnék,
leginkább annál a résznél,

hogy “düledék árnyán ringatózom,
lehelletedbe burkolózom,”
kebeled híján maradék dülekékeid
és annak leheletét elképzelni

Nem volna gusztusom.

Szóval nagyon jó, hogy
Nőnek születtél, és az is maradsz
még egy kicsit, vagy sokat,
végül is jól áll neked a szoknya.

Csókoltatom édes Szüleidet,
minden elismerésem az övék.
Mert nem csak hab a tortán,
hogy nőnek születtél,

De Nőnek!
Míg bajszod szálai ki nem
nőnek,

S talán még utána is, ha leszel
Vén, de kedves, jószívű nyanya.
Én maradok addig hű, bátor lovagod,
Te csak élvezd! S ne légy soha
Csúf, ronda, házsártos Banya!

Bár ez a veszély, ahogy sejtem,
nem fenyeget.
Egyél zabot!
Mandulatejet…

Mert az finom.
Isten
„Föld porából rózsává teszlek. Harmatozz, virágozz, várakozz!”
Ember
„Gyönggyé, gyöngyöddé magamat írom. Te adtál tollat.”
Isten
„Fölveszlek magamhoz csillagnak az égre.”

A városi idegosztály főorvosának levele a megyés püspökhöz

Excellenciás Uram!

Kedves Laci!

Most nem mint jó barátomhoz, hanem mint püspökhöz fordulok hozzád! Engedd meg, hogy leírjam neked egy friss esetemet, teljesen tanácstalan vagyok. A minap behoztak hozzánk egy úriembert… A helyi zeneiskolából kerestek meg minket, hogy egy tanáruk szokatlanul harsányan és furcsán viselkedik. Ölelgette a kollégáit, még a gyermekeket is, énekelt nekik és mindenkihez versben beszélt. Az ottani zenetanárok és a növendékek szerint az előtte való napig semmi baja nem volt, azt hozzátéve, hogy az illető úriember valóban úriember, bár, ha elvétve is, rendszeresen voltak meghökkentő megnyilvánulásai. Írt is, sőt komponált. Egy félórája megkaptam az alkotásait, de ez csak tovább nehezíti a helyzetem, mert semmi rendellenességet nem találtam bennük. Véleményem szerint az úr igen érzékeny, gondolatai mélyenszántók. A verseket olvasva jutottál eszembe. A szövegek jelentős része erősen vallásos ihletettségű.

Az iskolában nem bírtak vele. Próbálták leállítani, állítólag a testes portás is kérte szép szóval, majd jelentőségteljesebben, de, ahogy mondták, mindenkinek személyre szabott idézetekkel szólt vagy énekelt, és az őt körülállók vagy sírtak vagy csak némán magukba néztek. Egyszóval nem sikerült nekik. Amikor hívtak, nem indulatosak voltak, inkább értetlenek. Talán egy kissé felindultak.

Leültem vele egy bő órára. Most jut eszembe, fogadj kérlek a héten, gyónni szeretnék… Szóval leültem vele. Megrendítő volt. Rettenetesen nehéz volt orvosi szerepemben maradni. Semmilyen kérdésemre nem adott egzakt választ, de mondanivalója kifejezetten átgondolt és összefüggő volt. Pontosabban nem volt átgondolt… Olyan volt, mintha nem gondolkodna. Az idézeteket nem kereste. Minden szó, amit mondott… mintha ő írta volna, sőt, mintha ő mondaná, most, ebben a pillanatban. Amikor nem tudtam mit mondani, csöndben volt és mosolygott. Közöltem vele zavaromat, mire énekelni kezdett nekem. Olyat, mit Édesanyám énekelt volt, persze nem azt, de olyat…

Beadattam egy adag nyugtatót. Nem használt. Csodálkoztam. Beadattam még egyet. És még egyet, egy erősebbet. Rezisztens. Több, másféle nyugtatónk nincs.

Nem tudok diagnózist felállítani. A zavart ugyanakkor érzem körülötte. Avagy saját magamon. Egyre csak az első feleségemen gondolkodom, akitől elváltam.

Ennek az embernek semmi baja, mégsem normális. Nem szociopata, minden készsége jól fejlett, talán túl jól is, mégsem tudunk vele mit kezdeni. Nem szenved, de mélyen érez és empatikus. Értelmi képességei kiválóak. A változás ugyanakkor hirtelen ment végbe, és látszólag nem volt kiváltó oka. Találkoztam már számtalan jelentéktelennek tűnő kiváltó jelenséggel, de ez esetben a sötétben tapogatózom.

Tudja hol van, tudja, mi történik körülötte. Állítása szerint mindenre emlékszik, mégsem beszél semmiről. Csak idéz. Nagy Lászlót, Vörösmartyt, Weöres Sándort, Hamvast, József Attilát. Idéz a Bibliából is. Az egyetemen utánakérdeztem, náluk végezte a hittanár-nevelő szakot.

Nem tudom, mit tegyek. De ami még ijesztőbb, nem tudom, mivel segítek neki és mivel ártok.

Türelmetlenségemet bocsásd meg, válaszodat postafordultával várom!

Szeretettel üdvözöllek!

Zoli

A helyi püspök válaszlevele a városi idegosztály főorvosának

Zoli!

Hozd el! Összehívom a tanítványokat. Meghallgatjuk. Ha a helyzet viselhető, reverendát, ha súlyos, csuhát adunk rá. Rendben lesz!

Laci

RSS Hírstart hírei