A KÖLTŐ:
Versválogatás Kollár Ferenc, 1966-ban megjelent, LÁNGOLÓ LÉLEK című, első verseskötetéből.
A FESTŐ:
Viktor Alekszandrovics Ljapkalo 1956. szeptember 18-án született Ukhta-ban, a Szovjetúnió beli Komi Köztársaságban. 1978-ban érettségizett a Szaratovi Művészeti Iskolában. 1979 és 1987 között a Szentpétervári Művészeti Akadémián tanult, tanárai Vladimir Gorb és Viktor Reichet. Lyapkalo Viktor portrékat, női aktokat, város- és tájképeket fest. Önálló kiállításai voltak Marburgban (1992, 1993), Münchenben (1994) és Szentpéterváron (1996-2020 között minden évben).
ÜLÖK ÉS CSEND VAN kint késő délután gyűlölködő szürkület bent sárga halotti arc a neonfényben és csend van kint az akaratlanság avarába maszlag vegyül bent mozdulatlanságba merevedik a reális élet és csend van kint az elszabadult fájdalom lomposan mászik tova bent késik az éjszaka kényszeredetten nevetsz és csend van kint az élet árulást a szenvedély falánkságot teremt bent békére gondolsz s révületeden át rozsdás kardok hullnak a porba és csend van kint és bent leszállt az éj és a vágyak ösvényén borzongás fut végig és még mindig csönd van
AKÁCVIRÁGGAL A KEZEMBEN ÜDVÖZLÖM A TENGERT kezeim meredtem motoznak kebleid keresem mosolyogsz ruhádat ledobod pőrén fekszel mutatod az asszonyi állat csillagszerű üregét kéred feküdjünk meztelen s adjam nyálam ízét ajkaidnak te helyébe szüzességed adod
KIFOSZTOM AZ ÉG SZÉPSÉGEIT szököm a sírásóm elől kit az örök éhség üldöz maradék lélegzetével fut utánam s én szököm a pusztaságba
ÁLMODOZÁS parancsolom az árnyékomnak hogy menjen odébb utána behunyom a szemem bensőmbe lesem s figyelem a meghaló félelem kifeszített sikolyát
ELMÉLKEDÉS CIMBALOMRA a sötétben gyengéden hanyatt feküdtél egy zsilett pengén a vásznon vérnyomokat hagyva emlékszem gyermekkorodban leleményesen kikötöttek köldökzsinórodnál fogva az asztal lábához azóta sem tudsz magadra találni de már nem is segíthet senki hisz elfelejtetted hogyan szeretkeznek a mezei virágok
NYOMORBÓL IDÉZETT SZERELEM mint az ima hullottak rám vonásaid azóta álmodom hogy hitvallóként hódolunk lassan rájöttem nem jön fel a nap egy ember kedvéért szomorúak kik éjjel halnak meg a lélekgöngyölgetők is elnyúlnak egyszer együtt megyünk kényelmes tájakon hol tiszta az ég s drámát diadalt hord a szél az éjjel mezei virágok illatát érzetem félni kezdtem a jövőbe mutató újszülöttől büntetsz hogy kerüljem a napos oldalt őszinteségemért éjjel küldesz gombát szedni de a farkasok engem már nem bántanak
OKTÓBERI KÉSŐ DÉLUTÁN A FAL TÖVÉBEN szívem tájékát illatod horzsolta fel pillantásaim gyilkosan reád kúsznak legázolnak minden tornyot ki nem mondott kérdéseimre hallgatagon felelsz mint katapult melled lövöd belém csordulásig megtölt mélységesen kiürít kérem lődd utánam a másikat is hogy ismét szimmetrikus légy hirtelen foszló fény néma árnyat vetít hátam mögött vakon lüktet a salétromos fal örvénylő bársonyban öntelt formájú gyönyörű bolhátlan női test hátba szúrtan a sötétséget nem vette észre senki költészetem rohadt betűit hetilapok leközlik s én a viszontlátás örömén okádok! mint szárazföldi vigéc először tengeren
ÁHÍTAT vándorutaim során felsértettem a talpán egyik csillogó üveghegy csúcsán de diadalom jeléül majd integetek a csúcsról