KOSSUTH VILÁGREKORDER HANGJA

Ma 180 éve, hogy Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent a Pesti Hírlap első száma, mely az 1848 előtti évek meghatározó ellenzéki lapjává vált.
Az első Pesti Hírlap a reformkortól, 1841-től jelent meg a szabadságharc bukásáig, 1849-ig. A Kossuth Lajos által szerkesztett sajtótermék a korabeli ellenzék legjelentősebb orgánuma volt, mely a nemességhez szólt. Kossuthot 1844-ben a bécsi kormány eltávolította a szerkesztőségből.
Kossuth Lajos a szerkesztésen túl a cikkek nagy részének szerzője is volt, az ő nevéhez fűződik a vezércikk meghonosítása is. A vezércikket a Fővárosi Újdonságok című rovat követte, melynek humoros-szatirikus cikkei a városi hatóságok visszaéléseit ostorozták. A vidéki, törvényhatósági életről szóló tudósítások (leginkább a bíráskodás, a népnevelés, a magyarosítás, a házadó és az örökváltság ügyeiről) a Megyei Napló és a Vidéki levéltárca rovataiban jelentek meg.
Az 1843–44-es Országgyűlés megnyitásától a legtöbb rovat átadta helyét az Országgyűlési Tudósításoknak, ahova Vahot Imre írt Pozsonyból. A Külföldi naplóban a külföld híreit olvashatták az előfizetők parlamenti vitákról és a sajtószabadság ügyéről. Forrásai külföldi újságok cikkei voltak, melyeket átfogalmaztak és néha még a forrást is megjelölték. Az Értekező volt az hírlap utolsó tárcarovata, ahova olyan szerzők írtak az örökváltság, a városi reformok, az ismeretterjesztés, a vámkérdés és a pénzügyek problémáiról, mint Szentkirályi Móric, Fáy András, Almási Balogh Pál, Szalay László és Henszlmann Imre.
Az utolsó oldalakon hivatalos közlemények és kereskedők, kiadók hirdetései szerepeltek. A Pesti Hírlapnak kezdetben 4170 előfizetője volt, de számuk hamarosan 5100-ra emelkedett. A lap e nagy hatása miatt írta meg Széchenyi Kelet népe című Kossuth-ellenes művét (1841), amelyben azzal vádolta őt, hogy tragédiába, forradalomba viszi a nemzetet. Kossuth Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című könyvében a „legnagyobb magyar” érdemeinek kijáró tisztelettel, de hathatós érveléssel utasította vissza a vádakat.
A vitához a korabeli írók, közéleti személyiségek közül többen hozzászóltak, s a hozzászólók szinte valamennyien Kossuth mellett foglaltak állást, míg egy csendes többség Széchenyi véleményét osztotta. A polémia végül is Kossuth győzelmével végződött, a vitairatok nagymértékben felkeltették a mögéje felsorakozott liberális-demokrata köznemesi, polgári és értelmiségi közönség politikai érdeklődését.
Kossuth gondolatait nemcsak írási, sokkötetnyi levelezése alapján ismerhetjük. Kevesen tudják, hogy az 1802. szeptember 19-én Monokon világra jött Kossuth Lajos a legkorábban született ember a Földön, akitől hangfelvétel fennmaradt!
Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára
Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi azt a két fonográfhengert, melyekre Kossuth Lajosnak az aradi vértanúk emlékművének felavatására szánt ünnepi beszédét rögzítették. A történelmi hangfelvételt két pesti vállalkozó, Felner Károly és Barna Tivadar készítették 1890. szeptember 20-án Torinóban.
Kossuth rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1865 óta élt itt önkéntes száműzetésben, bár nem elszigetelten, „remeteként”, hiszen magyarországi híveivel állandó levelezésben állt, üzeneteket küldött nekik és olykor látogatókat is fogadott. Hívták az 1890. október 6-i aradi ünnepségre is, de a kiegyezést teljes egészében elutasító, önmagát osztrák – magyarnak soha el nem ismerő Kossuth tudta, hogy személyes részvétele a „kibékülés ünnepén” (Pesti Napló 274. sz.) erkölcsileg lehetetlen. Ezt fejtegeti az aradiak meghívására válaszképpen írt köszönőlevelében is. Arra viszont ráállt, hogy ünnepi beszédét a fonográf segítségével megörökítsék és elvigyék Aradra. A Pesti Hírlap egy 1890. október 4-én megjelent cikkéből megtudhatjuk, hogy Kossuth eleinte idegenkedett az új technikától, így csak némi leleménnyel sikerült rávenni, hogy az „ördöngös masinába” mondja beszédét.
A röviddel azelőtt Amsterdamban négyezer forintért vásárolt, jó minőségű készülék Edison 1877-ben szabadalmaztatott találmányának már egy továbbfejlesztett, valószínűleg elektromos erővel hajtott változata lehetett. Tulajdonosa, a jómódú Felner egyike volt annak a 845 magyarnak, akik 1889 őszén – a párizsi világkiállításra utazóban – Torinóban felkeresték a kormányzót. Ajándékképpen egy kevés hazai földet is vittek magukkal. Kossuth rendkívül meghatódott a gesztustól és közel két órán át beszélt életéről, öregségéről, betegségéről, a magyar politikai életről. Ekkor merült fel a hallgatóságban, hogy Kossuth élő szavát meg kellene örökíteni és hazavinni az otthoniaknak.
A visszafogott pátosszal telített beszéd, mely Hungária, azaz Zala György szoborcsoportja főalakjának szózataként fogalmazódik meg, szónoki bravúrként egyszerre örökérvényű és aktuális. Biztosra vehető, hogy Kossuth figyelemmel kísérte az 1890. október 6-i aradi szoboravatási ünnepség többéves előkészítő munkálatait és látta az emlékműről készült képet. Van azonban egy másik aktuális körülmény is, amelyre a beszédben világos utalás történik: Kossuth 1890 januárjában – az országos felzúdulást és mozgalmat kiváltó ún. honossági törvény hatálybalépésével – elveszítette magyar állampolgárságát. Az emiatt érzett keserűség Kossuth időskori beszédeinek és írásainak visszatérő eleme.
Magyar beszéd-, illetve énekfelvétel már jóval korábban is készülhetett, hiszen Edison kísérleti műhelyében dolgozott Puskás Tivadar mellett több magyar munkatárs is, és Budapesten már két évvel feltalálása után, 1879-ben bemutattak egy fonográfot. Az 1890. szeptember 20-án készített hangfelvétel páratlan hangrögzítéstörténeti jelentőségét az adja, hogy ez a legkorábbi ismert és máig (töredékesen) fennmaradt magyar beszédfelvétel, amely ráadásul egy emblematikus történelmi személyiség, kora talán legkiválóbb szónokának hangját rögzíti. Kevésbé egyértelműen megítélhető, mennyire tudta betölteni eredeti küldetését, s jutott el az üzenet a kortársak tömegeihez. Az ünnepségről szóló egykorú beszámolók szerint ugyanis a Kossuth-beszéd az október 6-i hivatalos rendezvényen nem hangzott el. Ezt politikai megfontolásokkal magyarázhatnánk, azonban a felvétel szabadtéren, tömegek által hallható módon történő lejátszása technikailag sem lett volna lehetséges. A korabeli sajtó szórványos utalásai alapján a felvételt – Aradon és másutt is – zárt térben, fülhallgatón keresztül egyenként, 1 forint, illetve később 50 krajcár belépődíj ellenében lehetett meghallgatni.
Mindazonáltal Felner és Barna mindent megtettek az egyébként magántulajdonukban maradt felvétel szélesebb körű nyilvánossága érdekében. Már október 3-án bemutatták a felvételt a sajtó képviselőinek Budapesten az Írók és Művészek Köre helyiségében. Aradon október 5. és 8. között az Andrássy út 15. számú ház első emeletén (a volt Kereskedelmi Bank helyiségében) lehetett meghallgatni a beszédet, a belépődíjakból származó bevételt a tokaji tűzkárosultak és a 48-as veterán honvédek megsegítésére fordították (Arad és Vidéke, 1890. október 5.). A hónap közepéig még Aradon, a szabadságharc tiszteletére rendezett emlékkiállításon volt látható és hallható a fonográf (ahol egy időre bírói zár alá került a tulajdonos hiteltartozása miatt), majd október 17-dikétől ismét Budapesten, a Vigadó egyik termében mutatták be az érdeklődőknek (Pesti Hírlap, október 16. és 17.). Ezt követően Kossuth hangját országjáró diadalútra vitték. Még évekkel később, Kossuth halála után is megszólalt az ország különböző pontjain, így például 1894-ben Győrött, 1895-ben a Viharsarokban. S ha hihetünk Móricz Zsigmond visszaemlékezésének (Nyugat, 1930. 10. sz.), a millenium évében a sárospataki vásáron is meg lehetett hallgatni.
A mintegy hat-hét perc hosszúságú beszéd eredetileg három fonográfhengert töltött meg. Mivel a rendkívül sérülékeny, átlagosan 30–40 lejátszásra „hitelesített” viaszhengereket többszázszor is leforgatták, erősen megrongálódtak, ráadásul a három hengerből egy 1919-ben el is veszett. A fennmaradt kettőből az egyik törött, a másik repedt állapotban került be 1932 végén, 1933 elején a Magyar Nemzeti Múzeumba Felner Károly ajándékaként, a Pesti Hírlap szerkesztősége közvetítésével, egyéb Kossuth-ereklyékkel együtt. (Így például az adomány részét képezte a felvétel eredetiségét igazoló, Kossuth által írt tanúsítvány és a beszéd kézirata is.) Miután Lajtha László zeneszerző-népzenekutató átírási kísérlete az 1930-as években eredménytelennek bizonyult, becses nemzeti ereklyénket hosszú ideig a teljes pusztulás fenyegette. Az 1960-as évek végén a Széchényi Könyvtár Zeneműtárának akkori vezetője, dr. Kecskeméti István kezdeményezte a történelmi hangfelvétel megmentését. Kérésére Sztanó Pál, az MTA Zenetudományi Intézetének hangmérnök-munkatársa magnetofonszalagra vette és egyedi, kemény lemezre is rögzítette a beszéd befejező részét, amennyi a hangfelvételből megmenthető volt. Újházy László hangmérnök további restaurációja a beszéd érthetőségét nagyban javította. Kettőjük munkájának eredményeképpen adták ki 1977-ben a „Kossuth hangja” kislemezt Hegyi-Füstös István gondozásában, akinek köszönhetően a beszéd részlete 1974. augusztus 17-én már a Magyar Rádióban is elhangzott. Végül Kossuth halálának centenáriumán, „A Kossuth-emigráció fényképeskönyve” című kiadvány mellékleteként CD-n is megjelent a véglegesnek tekinthető rekonstrukció.
Mivel a felvétel restaurálása során elsősorban Kossuth hangja eredeti hangszínének, karakterének megtartására törekedtek az érthetőség rovására, még a „tisztított” felvétel is nehezen érthető az erős háttérzaj miatt. Célszerű az írott szöveggel együtt követni a beszédet, ahogyan azt már a kortársak is tették.
A Kossuth-beszéd teljes szövege a kézirat alapján.
(Dőlt betűkkel a hangfelvétel fennmaradt részlete)
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett.
Én hozzám a kitaszitott élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártir halált haltanak, én hozzám elhozták a multak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungariának halgatag ajkairol zeng:
„Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar! tiszteld a kit tisztelet illet, de hive Hazádnak érted e magyar? Hazádnak légy. Ne csinálj magadnak faragott képet hogy azt imádjad, csak Hazád szabadságának Istenét imádd a mint imádták azok a kik mártír halált szenvedtenek hűségükért ahoz a mit haláluk után a jog ereje iránti hitben az önbizalomban megfogyatkozott nemzedék hite hagyottan elalkudott. Én hazád géniusza hirűl vittem megdicsőült szellemeknek, oh magyar hogy kegyelettel adózol emléküknek, válaszúl azt hozom neked tőlük, hogy ez jól vagyon, de tartsad eszedben, hogy a Kegyelet érzelmeinek virága meddő szóvirág volna, ha hűsége nem fejlődnék az iránt a miért ők földi életüket feláldozák. Az ő Istenük a magyar haza szabadságának Istene, annak oltárához várják a magyart.
E szózat zengését hallom én a messze távolban Hungaria szobrának ajkairol.
Hallják e ezt amott a közelben is mind azok, a kik a szivrázólag gyászos, felejthetetlenül gyászos October 6kán összegyülekeznek a magyar Golgotán hogy tanúságot tegyenek Isten és világ előtt a magyar nemzet Kegyelete felől a Haza szabadság harczának szent emlékei iránt?
Ha hallják e! Lehetetlen hogy ne hallanák; hiszen az a Szózat annak visszhangja, mely hangzik az ősök szent hagyományaibol, hangzik az utódok esengéséből mely számon kéri az élő nemzedéktől az elidegenithetetlen örökséget, hangzik az emlékezesek lüktetéséből, mely az éj csendjében haza jár a meghajlott derekak háló kamarájába, mint a lelkiismeret szava a bűn lakába; hangzik a bölcsőkböl hangzik a sirokból, hangzik minden fűszál rezgéséből, melyet a magyar hazának honfivér özönével termékenyitett földje táplál.
Hát hogy ne hallanák azt a velőkig ható szózatot; de ha hallják meg is hallgatják e? elviszik e magukkal e szózat ihletét a közélet küzdelmeinek pálya homokára? elviszik e házi tüzhelyeikhez hogy az ihlet csillaga világitson előttük a gyermekeik előtt mint az evangéliom mythikus csillaga világitott a bölcsek előtt kik az idvezitőt keresék?
A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni.
Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ‘s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; ‘s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!
Turin September 20 1890.
Kossuth Lajos
x x x x x
ZAPLETÁN VERY MAI LEVELE: EGY FÉLRESIKERÜLT KARÁCSONYOM, A KORONAVÍRUS JEGYÉBEN

2020. december 25.
Nem csak az enyém, lehetne úgy is mondani, hogy a Zapletán/Fischer család félresikerült karácsonya.
Az ok pedig a vírus, és a rendeletek, szigorlatok, ahogy majd nemsokára kiderül.
Hogy a történet velejét megérezhesse a kedves olvasó, először vissza kell térnem kicsit a múltunkba, amikor még férjem, két gyermekünk és én, Adán éltünk – relatív boldog családi körben. Én ezekre az évekre úgy emlékszem, mint életem legboldogabbjaira! (Összesen 18 évet tartózkodtam Adán, miután 1973. augusztus 18-án, két és fél éves együttjárás után az első szerelmem feleségül vett.)
A relatív szavacskát be kellett iktatnom ide, mert ugye, mint 4 tagú család, nem kötelezően egyformán éltük meg ezt az időszakot. Itt főleg a gyerekeinkre gondolok, akik felnőttekként ezt a boldogságot kérdőre vonták, bizonyos gyermekkori érzelmi traumákra utalva. Engem kimondottan kellemetlenül érintettek ezek az óvatos megjegyzések, kiszivárgások, de gyorsan rá kellett jönnöm és el kellet fogadnom: talán nem is voltunk olyan nagyszerű és tökéletes szülök, mint ahogyan azt én évekig naivan hittem. Kérdések sorozata ébredt bennem, mikor, és hol tévedtem? Tévedtünk? De ezekkel most nem szeretnék foglalkozni, erről majd ők, a gyerekeink írjanak!
Fiatalon, 18 évesen mentem férjhez, 20 évesen szültem a fiunkat, 5 év múlva a lányunkat. Mint ahogy mondtam, boldog voltam és nagyon jó anya akartam lenni. Nem olyan, mint az én anyám, tőle sokkal jobb és másmilyen. Úgy éreztem, sikerült is.
Mérhetetlen szeretetemből és ösztöneimből merítettem a nevelési irányelveimet. Volt egy kevés pszichológiai alaptudásom is és természetesen meg voltam győződve arról, hogy a lehető legjobb nevelésben részesítem gyermekeimet.
Ha férjemmel sok mindenben jól harmonizáltunk, a nevelési kérdésekben nem tudtunk mindig egy nevezőre jutni. Mindegyikünk meg volt győződve arról, hogy ö a legjobban csinálja.
Keserűek voltak azon felismerések, hogy ezek az eltérések nem hathattak kimondottan jól gyerekeink fejlődésére.
Aztán az idő múlásával lassan elfogadtam, hogy senki sem hibátlan, így én sem, mi sem, és a perfekcionizmusra való törekedés jó, mint hajtóerő, viszont elérni azt, óvatosan fogalmazva, majdnem lehetetlen. Így, a magamfajtákkal boldogan vállaljuk a nagy feladatot, mely szerint az életünk végéig tanulunk és fejlődünk, mert ugye milyen jó is lenne teljesen tökéletesé válni!!!
De most vissza a történethez.
Az adai éveinkben számomra még nem volt túlzottan nagy érzelmi jelentősége a karácsonynak. Emlékszem, hogy mi nem is házasodtunk templomban, mert mindketten kommunista párttagok voltunk, nem is annyira saját akaratból, inkább a környezet, a munkaadó és a vezetői beosztások követelésére. De azért a gyerekeinket, ha inkognitóban is, megkereszteltettük anyám szervezésében Szabadkán, így nem hagytuk őket pogányoknak.
A nagy katolikus ünnepet mindig megünnepeltük gyermekkoromban és aztán Adán is, magunk között és mindkét szülőkkel is együtt vagy felváltva. Közben kifelé erről óvatosságból nem sok szót ejtettünk.
1991 júniusában kiköltöztünk Münchenbe, és itt kezdődött egy olyan időszak, amit férjemmel kezdetben viccből, később mindinkább komolyságból, a „családunk legnagyobb kalandjának” neveztünk.
Ennek a kalandnak a következményeit még most, nyugdíjas korunkban is érezzük, amikor már férjem és én legtöbbet itthon tartózkodunk, mert gyermekeink 16 és 11 évesen beépültek a külföldi életvitelbe, ott vannak otthon.
Eben a 26 aktív évben felelősségtudatosan munkálkodtunk Münchenben a „Rotkreuz” (Vöröskereszt) kórházban, ami ma már Klinikává nőtt. A munka, a bizonyítás, az anyagi javak megteremtése volt létünk nagy tétele. Szabadságunkat felaprózva évente körülbelül 4-6 alkalommal látogattuk szüleinket, testvéreinket, nem mindig gyerekeinkkel, akik gyorsan felnőttek.
Hazautazásra legtöbbet a tavaszi, nyári és az őszi hónapokat választottuk a biztonság miatt. Akkor még kicsit komolyabbak voltak a telek, több jéggel, hóval. A 26 karácsonyból 25-öt Münchenben töltöttünk, egyet itthon. A munkaadónk minden évben pazar karácsonyi ünnepségeket rendezett a dolgozóknak. Ezek az ünnepi műsorok és vacsorák mindig december 20. körül történtek, hogy a dolgozók a valós ünnepnapokat a családdal tölthessék. Minden, ami Németországban a karácsonyt jelentette, jóval díszesebb, csillogóbb-villogóbb és jelentősebb volt attól, amit én Szerbiában a szülőföldemen ismertem.
Emlékszem a hagyományos karácsonyi előestékre, amikor apám szakajtóban szénát, kalapácsot és még néhány szerszámot az asztal alá tett. A vacsora előtt almát, 1 gerezd fokhagymát és egy diót kellet megennünk. Akkor jöhetett a halászlé, sült hal, majd a mákos nudli. Nem nagyon értékeltem ezeket a hagyományokat akkoriban.
De most nagy vágyam, hogy átadjam gyerekeimnek.
Évről évre nőtt bennem a Karácsony, az Isten, Jézus, a családi összetartozás és szeretet jelentőségének felismerése, megcsodálása. Emlékszem, az egyik ilyen nagy színvonalú, ünnepi beszéden annyira sajnáltam magam és a világban szétszóródott családomat, hogy hirtelen rámtörő, szívtépő fájdalmakkal és heves szívdobogással hagytam el a Klinika ünnepélyes dísztermét. Ezt eddig még senkinek sem mondtam el.
Azt hiszem, az egyik legeslegszebb családi karácsonyunk 1996-ban volt Németországban, fiunk és felesége lakásában. Összesen heten voltunk, ők ketten, menyem két kicsi leánya az első házasságból és én.
Akkor mindenki mindenkit nagyon szeretett, boldogok és vidámak voltunk.
Azt hiszem, 2012-ben volt még egy közös karácsonyi délutánunk, ahol többen is együtt lehettünk. A fentiek közül menyem idősebb lánya hiányzott, aztán férjem szülei, testvére és az apám. Viszont öcsém eljött Szerbiából Münchenbe karácsonyra és hozta az anyánkat.
Az egész család soha nem volt együtt. Ezt a távolság és kötelességek mindig megakadályozták.
Leginkább a lányunkkal ünnepeltünk hármasban, később lányom férjével és az ő családjával.
A gyermekeink már hosszú évek óta nem töltötték a karácsonyokat Szerbiában. Nekem ez mind jobban és jobban fájt, mint az is, hogy elfelejtik a hagyományokat, szülőföldjüket, és hogy az anyanyelvük ápolására alig marad idejük. Úgy tűnik, ők is foglalkoztak ilyen kérdésekkel, mert idén nyáron lányunk már vágyakozott egy itthoni Karácsonyra és ősz volt, amikor elhatározta és bejelentette, ebben az évben ezt az ünnepet nem férje családjával, hanem Szabadkán, velünk tölti, főleg az anyám miatt, aki 88 éves. Először egyedül jött volna, de én nagyon kértem, hogy az öt és fél éves kislányát, az unokánkat is feltétlen magával hozza. Micsoda harc volt ez nekünk! Mert férje nem szívesen engedte ezt meg, és maga nem is akart jönni, mert az ő helye ilyenkor az ő családjánál van. Azt szerette volna, ha legalább a kislánya otthon marad vele, de lányunk végül is meggyőzte, én is könyörögtem neki, úgy hogy meg is lett az áldása erre az útra.
Már egy hónnappal előbb kezdődtek a lázas készülődések Gautingban is és Szabadkán is. Olivia repülőjegyet vásárolt dec. 21-ére, hétfőre, Memmingentől Belgrádig. Alig tudtam elhinni, olyan boldog voltam. Mindent el akartam készíteni előre, mindent kitakarítani, rendet rakni, elegendő helyet és kényelmet biztosítani nekik. Egy hagyományos gyönyörű ünnepünk lesz!!!
Mikor végre eljött a várva várt 21-e, útra készen, időben, 12:30-kor kocsiba ültünk és megindultunk Belgrád felé. A landolás 15:25-re volt kiírva, de mi korábban ott akartunk lenni, mert nem ismertük ezt a röpteret. Útközben a térképet tanulmányoztam, megfelelő közeli parkolót kerestem, és találtam is.
Ekkor szólalt meg a telefon, a lányunk volt, aminek nagyon örültem, mert már vártam rá, utoljára az autóból hívott Memmingen előtt. Férje idősebb fia autójából, ő vitte el őket, mert férjének fontos munkája akadt.
Amit a lányomtól hallottam, lesokkolt, nem akartam elhinni
„Nem vettek fel bennünket a gépre, a teszt öregebb, mint 48 órás, nem tudunk jönni, ha már útban vagytok, forduljatok vissza!”
Nem tudtam szóhoz jutni. Férjem mindent hallott, és súgta nekem hogy ez csak vicc! De nem, ez most nem vicc!!! Mert én éreztem az idegességet, a rekedtséget a lányom hangjában. Aki viccel az nem ilyen hanggal beszél. Gyorsan átvillantak az agyamon az előző napok eseményei, amikor megkérdeztem Oliviától, nem veszíti-e érvényét a teszt, ha csütörtökön vették le a törletet???
Ő erre azt felelte, hogy nem, mert az a nap érvényes, amikor kiadják a teszteredményt, az pedig vasárnap volt. Személyesen kellet felvennie és papírformában az augsburgi laborban, mert nem akarták e-mailben küldeni neki. Hát akkor mi a baj a hétfői utazással? Nem értem. Ő pedig tovább mondta: Veszekedett két tisztviselővel is az ügyfélszolgálaton, sírt is kínjában, de eredménytelenül. Azt mondták, hogy 21-étől új szabályok szerint dolgoznak. Ez az ő személyes pechje, hogy nem tájékozódott időben a változásokról. A jegy ára sem visszatéríthető. Egy lehetőséget ajánlottak neki, hogy ott a helyszínen tesztet csináljanak és szerda délelőttre átírják a repülőjegyet. Ez plusz 150,-€ kerülne, és bizonyos rizikóval járna, mert nem biztosítja senki, hogy az eredmény meg lesz az indulás időpontjára, és az sem biztos, ugye, hogy mind a ketten megint negatívak lesznek. 45 percet adtak neki a döntéshozatalra. Ideges, fájdalmas, dühös állapotban kezdtünk mindhárman gondolkodni. Zoli maradt a leghiggadtabb, és rövid időn belül eldöntötte, nem kell ekkora rizikóba belemenni, mert ha valami nem megy, nem kell ennyire erőltetni. Kézzel-lábbal hadakoztam volna, de éreztem, igaza lehet. Olivia is valamelyest lenyugodott, nem erőlködik tovább, az eddigi erőfeszítések és izgalmas akadályokból elege van, majd talán holnap kocsival indulnak Szerbiába, otthonról majd felhív. Mi Szenttamásnál visszafordultunk.
Nem tudtam ezt a nagy sikertelenséget elkönyvelni, azon morfondíroztam, milyen más lehetőségek vannak még. Ha kell, kocsiba ülök holnap, vagy akár most mindjárt, még ma délután és elmegyek értük… mindegy, hogyan, de megvalósítom, megmentem ezt a csodálatos karácsonyi víziónkat… gondoltam.
Aztán itt volt még az anyám, a 60 éves beteg öcsém, akiknek érthetetlenül hatalmas csalódás volt, hogy ilyen gyorsan hazaértünk a két szeretett és várva várt tündér nélkül. Az egész kalamajkából azt értették, hogy a vírus az oka ennek, és a szigorítások.
Közben Oliviáék ott kallódtak a memmingeni reptéren. Kint ültek a teraszon, Mára, látva anyja kétségbeesettségét és idegességét, sírt, másik repülőt akart keresni, ami felvenné őket. Hazamenni Gautingba nem akart. Akkor Olivia lenyugtatta, leültek egy étterembe, enni, kávézni és ő is kicsit megnyugodott. Közben hol velem, hol Levinnel, a mostohafiával telefonált, aki persze lerakta őket, és azóta már hetedhét országon túl volt… Senki nem ért rá elmenni értük. Én mindent nyomon akartam követni, folyton hívogattam.
Megszervezte, hogy busszal mennek Münchenbe, ott pedig férje felveszi majd őket az állomáson. De férje most sem ért rá, S-Bahnnal mentek tovább Gautingba, esőben, sötétben fáradtan, megalázkodva gyalogoltak hazafelé. Nagyon-nagyon sajnáltam őket.
Másnap reggel tovább folytattuk Oliviával a beszélgetést. Elmondta, hogy férje nagyon nem tudott örülni ennek a változásnak, mert már mindent eltervezett és ezek a tervek most vízbe fognak esni. A lányom könnyek között panaszolta el nekem a nagy fájdalmát, a reptéri cirkuszt, a szégyenérzetét, hogy annyi más mindenféle emberrel ellentétben, ö aki magát intelligens pedagógusnak tartja, nem volt képes nyélbe ütni ezt az egyszerű, de a vírus által túlkomplikálódott ügyet, mármint az utazást. Bocsánatot kért tőlünk ezért a sikertelenségért. A másik nagy fájdalma, hogy férje számára ő most egy zavaró tényezőt jelentett, nem fért bele a már kész terveibe. Aztán egy barátjával beszélt hosszan, megértést és menedéket keresve, de ő is elutasította. Értéktelennek, eldobott rongynak érezte magát. Ezekben a nehéz pillanatokban nem is tudta, hogy tulajdonképpen hova is tartozik, hol az ő otthona.
Szerencsére ő mindig is nagyon könnyen át tudja tenni magát a csalódásokon, most is, miután kimondta fájdalmát, eldöntötte, hogy ha otthon férje nem fogadja szívesen, elmegy a lakásunkra és ott fog pihenni, és lassan a lakást kitakarítani.
Anyai ösztöneimet annyira felzaklatták lányom szavai, hogy újra indulni akartam, személyesen elhozni őket Szabadkára. Én nagyon úgy éreztem, hogy ő, ők, igenis most ide tartoznak hozzánk, Szabadkára és ezen a Karácsonyon itt a helyük!!! Ennyi kijár nekik is és nekünk is… most itt a helyük!!!
Férjem nem értett ezzel egyet, nem akarta, hogy én menjek, azt sem, hogy ők ketten utazzanak kocsival, erről még csak beszélni sem óhajtott. Láthatóan felzaklatták az események és főleg az, hogy lányom és én a „nem feladni, tovább harcolni” változatot akartuk futtatni, fejjel a falnak rohanni. Olyannyira elege volt, hogy nem akart már részt venni semmilyen közös karácsonyban, pakolni kezdett, itt hagyni engem és Szegedre, a magányba, a nyugalomba menekülni.
Ez aztán észhez térített engem is, Oliviát is… szükségszerűen nagyon hirtelen taktikát változtattunk, én élőben, ő pedig telefonon könyörögtünk Zolinak, nyugodjon le, minden úgy lesz, ahogy akarja, csak hagyja abba a pakolást. És ez sikerült… lassan mindannyian lenyugodtunk… megbeszéltük, hogy a veszteséget, sikertelenséget, elfogadjuk…
Logikával ez könnyen is megy, csak az érzelmi síkon nem nagy a siker, mert újra és újra ébred a vágy és a szükséglet, amit lefojtani bizony energiaigényes szórakozás. Napról napra újra ezzel kellet foglalkoznom. De majd, ha elmúlnak az ünnepek, biztosan könnyebben fog ez is menni.
Anyám napról napra rosszabbul érezte magát. Már a várakozás izgalma is sok volt neki. Ő nem lelki szinten beteg, sohasem, mindig a fizikai egészsége romlik le. Meglehet, kicsit félt a várva várt nagy örömtől, zsibongástól, de valószínűnek tartom, hogy az ő karácsonya is jócskán félresikerült, mert nem nagyon tud bízni abban, hogy ez még bepótolható!!!
Feri levertségében 2 napig ki se mozdult az odújából, nem kívánt senkit maga körül, alig lehetett rávenni, hogy valamit egyen. Sajátjai híján ő mindig is nagyon szerette a mi gyerekeinket, unokáinkat. Egy hónapja csak őróluk kérdez, hogy vannak, mit csinálnak, mikor jönnek, mit fogunk csinálni… alig tudta kivárni a 21-ét. Az ő vidám karácsonya is oda.
Naponta telefonáltunk Oliviával, ők, úgy tűnik, gyorsan helyreállították a békét, nem ment el a lakásunkra, közös terveket szőttek, vagy beilleszkedett a férje terveibe, ezt nem tudom pontosan, de ez a részlet már nem is fontos. Tudni, hogy ott is beállt a pozitív fordulat, jót tett nekem, sokat lendített a lelki egyensúlyom helyreállításában. Arra pedig ez nagyon ráfért, mert jócskán kisiklott.
A Szentestét férje lányáéknál, Liliéknél töltötték, onnan jelentkeztek, skype-oltunk, es láttuk Mára unokánkat, amint simogatta, szeretgette a három hónapos Milant, a kis unokaöcsét. Olivia vidámnak tűnt, nagyon szépen kicsinosította magát, kezd nőni a haja, aminek én nagyon örülök. Soha nem tetszettek nekem a nagyon rövid, 2 cm-es frizurái, többször mondtam neki, hogy ennek a hajviseletnek lélektani háttere is van, és akkor lesz igazán felnőtt és akkor nől ki a kislány szerepéből, ha nem csonkítja meg a nőiessége szimbólumát, a haját. Lehet ezzel majd a férje apáskodó szerepe is halványodni fog, mert a haja növekedésével nőni fog majd az önbizalma, autoritása is! Ezen ők mindig csak jót nevettek.
Most jó volt látni lányomat, vejemet, mint nagyszülőket, Liliékkel, a bébivel abban a lakásban, ahol ők régebben 5 évet éltek, ahol az unokánk, Mára a világra jött. 40 évesen lettem én is mostohanagymama, amikor fiunk, Olivié elvette Zsaklinát a két kislányával. Most Olivia is 40 éves és ő is friss mostohanagymama, az aranyos kis Milan nagymamája.
Mi, négyen, Zoli, anyám Feri és én 16 órakor estebédeltünk, jó halászlét, sült halat, mákos tésztát. Volt még tepsiben sült krumpli, alma, sárgatök is. Öcsém és én, a hagyományokhoz híven, megettük a mézzel a fokhagymát is, bár túl erős volt. Férjem és anyám ezt nem tudták megtenni.
Aztán borozgattunk, volt egy kis ajándékozás is. Korán visszavonultunk, Ferin kívül mindannyian fáradtak voltunk.
Túl sokat ettünk, sok kaját készítettünk, mint valaha anyósom, a Matildka. Az elkövetkező napokban mi hárman ezeken a rezervákon éltünk, miután Zoli 25-én, Karácsony első napján hajnal 3 órakor megindult München felé. Kicsit még mélyebbre csúsztam a szomorúság létráján.
Férjem, az eredeti terv szerint, január 3-4. körül vitte volna Oliviát és Márát Münchenbe, illetve Gautingba. Ott rendezni kell dolgainkat, azonkívül a lakást kicsit kiüríteni, mert 6-án Katharina, egy barátnőnk beköltözik kb. 2 évre, amíg az ő lakása el nem készül a fia nagy, már épülő házában. Ezt kicsit inkognitóban kell csinálni, mert a Lenzfrieder utcai lakásunk személyzeti, nem engedélyezett a további bérbeadása. De Katharina mint rokon jön oda, hogy gondoskodjon a lakásügyekről, vízügyekről, szellőztetésről, ily módon Olivia ezektől mentesítve lesz. Nagyon szívesen mentem volna én is férjemmel, de az itteni kötelességeim ezt nem engedik meg.
Miután férjemet kikísértem, visszafeküdtem, sikerült visszaaludnom, aztán egyórás alkális fürdőt élveztem, pihentem, kötöttem, TV-t néztem. Próbáltam bemagyarázni magamnak hogy ez már nagyon kellett nekem, és éreztem a sikertelenségi érem másik oldalát… miszerint minden rosszban van valami jó is, hogy most van időm önmagamra, amit ki is használok, kényeztetem magam, és csak azt teszem, amihez igazán kedvem van. Vége a szomorkodásnak, túl rövid az élet, minthogy ilyesmire pazaroljuk drága időnket.

December 28. Hétfő
Már egy hét múlt el azóta, általában jól vagyok, főleg, ha logikusan nézem a történteket. De néha-néha jelentkeznek a megsértett érzelmi idegszálaim és a lelkem fájdalmas sajogásai. Ó, igen, ez nem az első ilyen eset, már jól ismerem ezt a fajta fájdalmat! Itt semmi logika, semmi észszerűség nem segít.
Talán mindenkinek meg kell tapasztalni a földi életében a fájdalmakat. A testi fájdalom mellett a lélek fájdalmát. A hihetetlenül marcangolni, zúzni és kínozni tudó erőt! Mint az enyém, egy anya fájdalma, a gyermekeiért, ami nem most, nem ezzel a karácsonyi balhéval kezdődött… sokkal mélyebb gyökerekből fakad… Megtapasztaltam többszörösen, elfogadtam többszörösen, tanulok vele élni…
Így találtam vissza a Teremtőnkhöz. Tőle várok és kapok segítséget, benne bízom és remélem eltanulni tőle a tudást, mellyel meggyógyítom lelkem, talán még másoknak is segíthetek ebben.

