2020. NOVEMBER 27. – PÉNTEK – DR. ROCK NAP

Szerző: | nov 26, 2020 | Vírusnapló, Archívum, Képzőművészet, Portré, Szeged, Zene

A MI PLESINK, AZ ARANYKERESZTES DOKTOR ROCK

Pleskonics András tanár, újságíró, rádiós szerkesztő és kulturális szervező Latorcai Csabától, az Emberi Erőforrások Minisztériumának közigazgatási államtitkárától vette át állami kitüntetését 2020. október 23-án a Pesti Vigadóban. A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat elismeréssel a rockzene történetének kutatása és oktatása, a zenei tehetséggondozás és drogprevenciós munkásság terén elért eredményeit méltatták.

A VÍRUSNAPLÓ hamarosan egy hónapos szülinapját ünnepli, ezt az alkalmat ragadom meg, hogy ezzel, a műholdon tárolt (öt éve íródott) anyaggal mutassam be olvasóinknak Pleskonics András-Plesit, azaz Dr. Rockot, a VÍRUSNAPLÓ szerkesztőjét és zenei munkatársát, mostantól aranykeresztes bloggercimborámat:

DSC 4126sd
A keresztesrock (fotó: Kollár)


Hogy kerültél kapcsolatba először a zenével?

Édesanyám csodálatos osztinátó szív-szinkópája által, aminek kissé már offbeates ritmusát, hál’istennek még ma is érezhetem, ha megfogom a kezét! Szeretete, még most 82 éves korában is egy visszatérő dallam a mindennapjaimban… Kezdjük ott, hogy én ’53-ban születtem, tehát helyből lehagytam a rock and rollt, mert “ő” csak egy évvel később, ’54-ben, Bill Haley-vel… Annyi közös azért kapásból volt bennünk, hogy első zenei élményeim nekem is “az óra körül” forogtak (v.ö. Rock Around The Clock c. szám, a Blackboard Jungle című filmben)… Abban persze a tanárokat kicsit másként “látták”, mint ahogyan én legelőször – a hátsó sorból és alulnézetben…

Egészen kisember koromban, édesapám a Békés megyei Csorvás (akkor még) község melletti Petőfi-puszta nevű majorságban tanított. Négy-öt éves koromban már gyakran beülhettem az iskolai órákra, ahol a hátsó padból kisasolhattam, ahogy az apukám osztogatja az észt az apró, s nagyobb gyereknépeknek… Ha az öttől-nyolcig összevont osztályban valaki “végzetes kivételként” nem tudta a választ, akkor jöttem én – és a finom beégetés: “Látjátok nagy szamarak, ezt még Bandika is tudja!” Ezek lehettek az első impulzusaim a tudás tisztelése dolgában.

Az első zenei odarévedéseim pedig az általa, tanyai gyerekekből szervezett kis zenekar körül pillogtak… Egyedül arra emlékszem, hogy a cintányéros fiút Cilának hívták (talán Heller Laci?) és tőle voltam a legjobban elragadtatva – jellemző módon, már akkor is a perka miatt, ugye… Az ötvenes évek végéig ott éltünk, nem túl ingergazdagon, de igazi szerető családban és természetközelben. Apukám bicajjal vitt el néha valamelyik közeli faluba, hogy lássak mozit. Azt hiszem, itt ütött be az első szikra, amitől a zenét a földi kis poros létünk fölötti valami varázslatnak kezdtem érezni… (Hazafelé annyira belemerültünk a közös “elemzésbe”, hogy valahogy lerázódtam a kipárnázott csomagtartóról és Apukám csak a harmadik megválaszolatlan kérdésnél vette észre, hogy vagy 100 méterrel hátrébb porolom a “tis ruhámat”…)

Azóta “kiirodalmaztam”, hogy minden bizonnyal az 1951-es, színes, tánclátványos angol operafilmet, a Hoffmann meséi-t (The Tales of Hoffmann) láthattam, aminek képei és a Barcarolla melódiája olyan fiziológiás borzongásokat kelthettek bennem, amihez hasonlókat a legmagasabb zenei repülések során élek át azóta is.

Ahogyan velem hazafelé elbeszélgetett drága jó Édesapám… azon módon dumálgatok én is, azóta is a mindenkori és a minden korú fiatalokkal – ha lehet, a Zenéről… A többi aktuális téma nekem, mint mindig, nagyon bonyolult és általában zavaros, visszataszító… az örökös összezavarások miatt… érzelmi menedék, lelki túlpart: a Zene – oda igyekszem átrévészkedni a velem tartó fiatalokat…

Mikor kezdtél zenélni?

Sose kezdtem, csak beszálltam; vagyis sose tanultam zenélni – másoktól… Csak úgy zenéltem eddigi életemben, mint a természeti népek, évezredek óta – hallás, megfigyelés után, ösztönből… Szüleim intéztek nekem suttyó koromban zongoratanár nénit Orosházáról. Ő olyan nagy hatást is tett rám, hogy azonnal letettem minden zongorázási ambíciómról, mert Hajnalka néni – kedvcsinálónak – Sinding Tavaszi zsongását, majd Chopin Forradalmi etűdjét játszotta el nekem. Arra viszont jók voltak ezek az áramütésszerű borzongások, hogy jól megfészkeljen a lelkemben az a késztetés, hogy azzal az érzéssel foglalkozzak, amit a zene kivált bennem, a lelkemben és az agyamban, hogy beszélni tudjak róla…

JelmezbaCC2
KÖLÖK-BEAT – a negyedikes “bitliszivadék” egy jelmezversenyen valósíthatta meg önmagát…

Voltak fizikai korlátaim is sajnos, ahhoz, hogy igazán komoly hangszeres tanulmányokra gondolhattam volna. Énekhang-adottságaim, mutáláson innen és túl is, jószerével csak max. a virtuális paplan széléig engedtek nyújtózni… Nevelő falumban, édesapám iskolai énekkarában, mintegy illendőségből nyújtogattam a nyakam egy darabig és “lég-énekeltem”, ha nem voltam 100-ra biztos a tonalitás és a textúra mindenkori állásában… De az énekkarosság azért jelentett egy jóleső presztízst – például azokkal szemben, akik jobban fociztak nálam, de botfülük miatt kimaradtak… Mondjuk, ezt az olyanfélék nem nagyon bánták… Ők kevesebbet ácsingóztak a zongora, vagy énekkari órák után, mint én, bentről, a park zöld, zöld füvére… Végül is, mindkét fronton kutyaütőnek bizonyultam… Se focista, se zongorista nem lett belőlem!

Egyvalami azonban kiemelt a totál esélytelenek belenyugalmából… Valahogy kimutyiztam, hogy negyedikes, sihedernyi koromban már én lehessek a csapatdobos… Na, ezt a selymet sződd alá! Menő Ringósztár… “4046-os Ságvári Endre Úttörőcsapat… vi… gyázzz! Középre nézz… Zászlónak tiszteeeee…legj!” És akkor elindult a csapatzászló… utána én, kék nyakamban a kendővel (és seggemben a szívemmel), szintén nyakamban egy beállíthatatlan kantárral, s rajta a szemérem tájékom alatt, eszét vesztve himbálózó kisdobbal… A teljesen rusztikus, papundekli hangú pergődobon próbálom, fogcsikorgatva eltalálni a (felül!) zsinóros bőrfelületet, és azon egy jól ismert ritmusmintát befegyelmezni… Na itt ismertem meg, önerőből a dob káváján lehetségesen kiüthető poliritmikák széles praktikumát és egyáltalán, megízlelhettem a modern jazz dobolás minden szabadságát – csak hát ezt, akkor még nem úgy éltem meg, mint mondjuk Don Moye nem sokkal később az Art Ensemble Of Chicago-ban… De mégis, végtelenül komolyan vettem (akármilyen hangos is volt a fékomadta típusú pajtásaim vihogása) és fontosnak éltem meg, amit csinálok…

Azt pedig már csak az Égben tudná megmondani drága Édesapám, hogy abban a faluhelyen nem kifejezetten rock-marketing orientált világban, hogyan tettek szert pár év múlva egy, a kultúrházban elhelyezett, kissé lelakott Trowa dobszerelésre, ami, mondanom sem kell, az álmaim (és villanásnyi dobos pályám) csimborasszója volt… De ez már egy másik történet…

Honnan szereztél felvételeket, kik voltak akkor – ’60-as évek eleje-közepe – a kedvenceid?

Na, ez a nekem való privát rocktörténeti kérdés! Legyünk hát akkor most ott! Előbb a ’60-as évek elején, a Pusztaföldvár nevű Békés megyei faluban, ahol Édesapám lett az iskola igazgatója. Az akkori zenei miliő, mai szemmel szinte pattintott kőkorszaknak tűnik… A szomszéd Csík pékéknek volt ugyan egy bazi nagy rádiós lemezjátszójuk, de azon az Elment a Lidi néni a vásárba akkori rettenet-coverjétől, az Időt megállító Hollós Ilona nénin keresztül, max. az Oláh Twist-ig ívelhetett, zenére rezdülni hajlamos zsenge lelkem izgalmi görbéje (és akkor, a két elbűvölő lányuk okozta ingerdominanciákról még nem is beszéltünk)… Ezzel együtt, később azért akadt a rezedaszagú közegben néhány “tettestárs”, akikkel magunk voltunk a progresszió (bár ezt a kifejezést akkoriban még nem is hallhattuk, legfeljebb annak munkásmozgalmi, tud.szoc. értelmében).

Pleskonics Andras int 2016 02 05
SZJNJÁTSZÓ-ROCK – HANGFíRHANG a Féling Színpad szegedi bemutatóján (1986)

Az emberformálásra felesküdött jó édesapám, – aki felsős koromtól egyre tendenciózusabban nevezett elfajzott bítlisz-ivadéknak -, ösztönösen mégis erősítette szeretett magzatjának zenevonzalmát is azzal, hogy az ének-zene oktatásához beszerzett egy zöld-varázs szemes Mambo-típusú szallagos (így mondtuk!) magnetofon készüléket… Na ez volt csak az olaj a tűzre…! Kistiniként felfedeztem a hangrögzítés, agrárkörnyezetben is megvalósítható ősi, analóg formáját és egyszersmind megízlelhettem Prométheusz kleptomán kéjét – csak hát, ugye, én hangban… Lenyomva a kis fehér pöcköt, elfordítva a lejátszókart (korabeli rec-állás!) és lélegzetvisszafojtva odatartva a néprádió vásznához a mikrofont, fel tudtam venni a Szabad Európáról Cseke László Délutáni randevú és Teenager party műsorainak számait! Hámmitakartok?! Fönn voltam a Parnasszoszon – lenn az Alföld tengersík vidékén, hatvannégyben…

Tockost csak azért kaptam, mert nyálazott téntaceruzával beleírtam az utókornak a néprádió vásznába, hogy BEATLES; a keményebb verbális feddést viszont azért, hogy ne bömböltessem már az uszítás-igazság hangját, mert ez állásba is kerülhetett, akkoron… és akkor nincs többé hangrögzítés!!! Na most akkor, egy: amit a Kukorica Jancsi, a piros nadrágban érzett, meg egy: én, amikor a helyi pártház olajos padlós KISZ-terméből az utcára bömböltethettem az odahurcolt orsós magnóból, a Rolling-ék 2120 South Michigan Avenue című ritmendblúzát, a Lászttájmot, no meg a Getnó-t… Első népművelődési késztetéseimnek engedve, úsztam a boldogságban és úsztattam bele másokat is.

Nahogyoszt, gondolom, ezért se nagyon veregették vállon a soros párttaggyűléseken az izgazgató e’társat… Áldott legyen érte ezért (is) ő, ott fenn az Égben… itt a földjén pedig legyen elég annyi egyelőre, hogy közösségszervező, pedagógiai és honismereti gyűjtő munkássága elismeréséül, egy kedves teret ültetett tele fákkal a hálás falu és az ő nevét adta neki, így: PLESKONICS ANDRÁS PARK !

Mikor már gimnazista voltam és a saját (!) 4-sávos Tesla-magnóra gyűjtöttem a világvevő rádión befogható, minden zenéket és a pécsi és szentesi magas kultúrkörökből, barátok által “behurcolt” legfrissebb, Beatles, Kinks, Small Faces, Cream, Pretty Things, Who, Yardbirds, majd Jimi Hendrix, Colosseum, King Crimson, Emerson… és így tovább, komplett lemezeket, koncert anyagokat másolhattunk – na akkor már tényleg beléptünk az űrkorszakba! Nagyalapú, betűrendes füzetekben regisztráltam a gyűjteményt – tanulás előtt, közben és után – cím, előadó és stílus szerint… Viszonylag hamar csillapodó vehemenciával, de visszatérően kérdezgette jólelkű “ősöm”, miért terhelem ennyi, tudásra érdemtelen marhasággal az agyamat, az egyébként ígéretesen indult természettudományos előmenetelem terhére… Sokkal (vagy 35 évvel) később, amikor már a szegedi egyetemen sikerült létrehoznom a Rocktörténet tantárgyat és sok mindent hallott, látott róla a médiában, akkor tért vissza legközelebb érdemben a témára: “Na fiam, most már értem, hogy mért kellett neked azt a sok marhaságot jegyzetelgetned…”

Az első zeneérintések… Ebben az elzárt mikrovilágban, mi volt az első koncert-élményed?

Ha jól emlékszem, Kocsis Marika volt a népművelő, aki kb. 1968-ban meghívta az Atlantis együttest. Kis falunkban, talán azóta sem járt a popszakma élvonalához tartozó zenekar. A klasszikus beatkorszakban pedig – és főleg nekünk, néhányunknak, ott – ez valóságos mennybemenetel volt. Mi olyan védett életet éltünk fiatalon, hogy fel sem merült valami “befolyásoltság” állapota, mégis valami olyan delíriumos állapotba kerültem, hogy alig emlékszem valamire, csak az érzésre és a következményekre…

A sámán-rock hívó jelei valamelyik egyetemi kollégium bulijában

Látom magam, ahogy az otthon még kontroll alatt elrendezett fehér ingecském ujja már a kultúrházba belépve kigombolódik, mert az úgy volt frankó… A második számnál már tuti, hogy a helyünkön felálltunk, aztán az ümög alja kiszabadult a korcból, a gombsor pedig szinte önmagától megnyílt, köldökig… Ez volt az ünneplő inggel elérhető, maximális ribillió! Aztán a – nyilván már Radics Béla nélkül játszó – zenekar frontembere, “A Neményi” bejelenti, hogy következik egy afrikai diák barátjuk, nevezett Gabriel de Souza, aki soha nem látott színpadi varázslóként, valami hihetetlen mágikus erővel énekelt és csinálta a hangulatot, a felhívás-válaszos közönséghergeléssel. (Megjegyzés: Radics ekkor már a Sakk Matt-ban játszott, az Atlantis gitárosa ott, vélhetően Cserba Miklós volt). Ez persze egy perc alatt odaszippantott néhányadmagammal a moziterem első széksora elé. A Ray Charles What’d I Say-e és talán a Wilson Pickett-féle Land of 1000 Dances bűvöletében, rendesen kivettük a részünket az ősi rituáléból, az akkor korabelinek számító “arénázás” látványos külsőségeivel…

Mindezt, a rákövetkező hétfőn – a megfelelő besúsogások után, a Keller igazgató bácsinál, vagyis az “Atyánál” való szőnyegszéli raportot követően – a következőképpen kellett írásba foglalnom az ellenőrzőm megfelelő rovatában: “A hétvégi táncmulatságon, Táncsics-gimnazistához méltatlan módon, önmagamból kivetkőzve, őrjöngve majmoltam a nyugati fiatalokat…” Természetesen, levonva a konzekvenciákat, tulajdonképpen nemzeti hősnek éreztem magam és visszavonultam a csendes rezisztenciámba, a zorsós magnómhoz. Zenéimet és egyéb titkaimat legközelebbi barátommal, Bagi Ibolyával tudtam megosztani, – aki egyébként évtizedek múlva a “szálláscsinálója” lett, ajánlásaival a szegedi egyetemen, a mondott rocktörténet kurzusnak… (Azóta irodalmár, műfordító, kandidátus).

Aztán később, vele együtt láttuk először az Illéséket az orosházi üveggyár ebédlő-kultúrtermében… Egy méterre mentek el tőlem a színpadi emelvény felé tartva Szörényiék… Emlékszem, gyökér volt a lábam… megállt a szívem! Nincs az a magasság, ahová föl ne magasztaltuk volna ezeket az űrből hozzánk lejött beatzenészeket… Ezért is jó rá gondolni, hogy falun nőttem fel: mert mindennek a pozitív értékét tanultuk meg – őszintén és rajongva becsülni… Amit később meghaladott az ember ízlésvilága és igénye, az úgyis lepörgött… Nem kellett soha meghasonulni, elvetni, megtagadni semmit, amit egyszer szerettünk… Ezért szeretek mindent újra meghallgatni és áthasonítani a fiatalokkal – és ezért a tiszta rajongásért szeretem Hrabalt, meg Tamási Áront is!

A világhírességek közül, kikkel kezdtél?

Híremhez képest, életegységre számítva, viszonylag kevés nagy rock világsztár koncertjét láttam. John Mayall Szegeden és Santana voltak az első ájulásaim, de be kell, hogy valljam, hogy tényleg csendes kis vidéki életet éltem többnyire, és nem nagyon szenvedtem soha feszítő anyagi elengedettségtől… Amikor pedig már kereső lettem, elvitt magának a jazz világa, szimatszatyros, extrém kalapos, szakadt, szőrmóc intellektuelként jazz fesztiválokon ütöttem fel a fejemet leggyakrabban. Nálam a: Jarrettet, Garbareket, vagy az Oregont látni – és meghalni! Ez volt az abszolút vonatkoztatási rendszer. A nagyszerű Tony Scottal egyszer egy egész délután együtt lógtam Fehérváron, rajongórajokkal kísérve. Csendes, helytülő és szemlélődő mivoltú fiatalember voltam sokáig… Csak itt, Szegeden, az utóbbi két évtizedben jött meg a hangom, a rádiózás, a színpad, a klubok és a katedra révén… és persze, mert itt jobban odafigyelnek rám, mint szülő megyémben anno… (Illetve, figyeltek ott is, csak akkor még másként…!)

Végül is, tehát, hogy is volt azzal a dobszerkóval tovább, annak idején?!
Hát ez az! Előzmény, hogy az orosházi gimiben már elsősként is igyekeztem a hátsó padban ülni. Nem csak azért, mert gátlásos falusi fiúcska voltam, hanem, hogy tudjak a padon gyakorolni, vagyis “függetleníteni”… Kb. ennyit tudtam a dobolás technikájáról. A Tégé Együttes, vagyis a Táncsics Gimnázium első generációs beatzenekara dobosától, Oroszlán Gyuszitól elleshettem… Amit néha a tv-ben láttam, és hallgatás alapján raktam össze a képzelt dobszerkót, osztottam le a végtagjaimnak a gyakorlási feladatokat. Nem volt még gumipad, tehát úgy kellett csináljam, hogy ne nagyon zavarjam az órákat… El nem hittem volna, hogy az elballagó dobos utódja, ezek alapján én lehetek majd… Valaki “beköpött” az osztályból, amikor meghallotta, hogy a Tégé új dobost keres. (Nevezzük néven: azóta Dr. Kiss József Géza nemzetközi rangú audiológus, fizikus kutató, országos főnumizmata… maga se tagadná!)

DSC 6491
A “berepülő” rockdobos – ezúttal egy, gyulavári előadás-sorozat kapcsán, az Antovszki Band cuccán.

A kasztingon jobban izgultam, mint két év múlva az érettségin… Volt is rá okom, ugyanis az elődöm balkezes volt és neki állt a cájg, én meg csak utólag tudtam meg, hogy mi az eredeti ábra… és, hogy nem égés, ha átrakom magamnak… Átraktam, maradtam, amíg a hangerő magas és a buli-fényerő alacsony volta miatt, a tanári önkény fel nem oszlatott bennünket… Vagy fél évre rá, a falumbeli fiatalok polgári kezdeményezésére mozgolódás indult be – helyi beatzenekar szervezésének nem titkolt szándékával. A nálam jóval nagyobb fiúk és egyikük jól megtermett öccse, aki velem egyidős volt – hamar megtaláltak és jó lóra tettek… Nemcsak azért, mert már hírem volt, hogy városi zenekarban játszottam, hanem azért is, mert Apukám azonnal kijárta a Kultúrháznak azt a bizonyos Trowa cuccot, – kéz alól – amivel már elindulhatott a pusztaföldvári rocktörténelem…

Ez tényleg történelem?

Természetesen csak idézőjelben értettem… Talán egy-két évig tarthatott ez a szép emlékű klasszikrokk fejezet.. Aztán negyedszázadnyi hosszú, néma csend után, a gyermekeink korosztálya sarjasztotta ki mostanában a Bakterok együttest. Ez olyan, mint amikor, a falu határában a Tatársánc ezredéves ősgyep növénytársulása újra kihajt tavasszal, hasonló színekkel, mint egykor…

Én voltam tehát a megdicsőült dobos és a “házifílosz” is a zenekarban. Az én agyszüleményem volt az együttes neve is: Adonis… Érdekesség, hogy ez kevésbé utalhatott mitologikus férfiszépségünkre, mint inkább a vidékünkön, igazi ritkaságként felfedezett héricsnövény nevére (Adonis transsylvanica), azon az ősgyepen, amelynek természetvédetté nyilvánítását még az Édesapám járta ki, anno… Természetesen én vezettem be az egyen-köszönést: Adoniszten!

Barna műbőr, Édesanyám által kötött ujjú egyenmellény, nagydob-felirat – korabeli sztájlisztünk, Bagi Ibi tervei és keze nyomán alakultak… Amúgy pedig koppintottunk önfeledten mi is, mint mindenki – de igénnyel és jó helyről… Shadows-hegyek, mert Tóth Pista szólógitárosunk Marvin-országban nagyon otthon volt. Az utóbbi évtizedben, ő igen szépen fel is támadt Orosházán, méltó fiatal társakkal, Kon-Tiki néven. El nem tudom mondani, milyen boldogság volt – több, mint 40 év után – őket konferálnom a Rock-Szanazug Fesztivál színpadán, vagy nálam, Szegeden, a klubban…

Csipetnyi Rolling, Beatles – mint rendesen… Cikizte az ország nemrég ezt a “bikicsunáj”-os megasztár-szégyene nem-szerencse-csillagot, de be kell, hogy valljam, hogy a kedves Beatles-szám, a Ticket To Ride refrénje, az nálunk is úgy szólt akkoriban, hogy “Sízgála csikicsuráj”, vagyis ahogy a magnószalagról lehallgattuk… A Proud Mary címe a “játszólistán” pedig nyilván “Dólen” volt – ha egyszer úgy énekelte a Rollin‘-t a Creedence! Manfred Mann-ek, Yardbirds-ök, Monkees-ek – jöhettek nyelvi aggályok nélkül. Személyes menőségem, a Vanity Fare – Hitchin’ A Ride és a Status Quo – Pictures Of Matchstick Man “leszedése” volt – úgy, hogy meggyőzően előadható lett, és ugyanakkor tán három betű se volt a helyén… Hőskor volt ez kérem, gyufaszál emberkékkel, de már pattintott rock-kőkor és ismertük a Tüzet!

Hamar kirepültünk és meg sem álltunk a járási székhelyig, Orosházáig… Annak túlsó határán túl azonban – zenei szerénységből – nem is jutottunk. Lokál-rocktörténeti szerepünk viszont abban állapodott meg, hogy az Orosházi Petőfi Művelődési Központban mi voltunk az első gitárzenekar, rendszeres táncos koncert-bulikkal. Részemről – stancsicsgimnazistaként – teljes illegalitásban… Ezúton is köszönöm szüleimnek a bizalmat, miáltal a dobolásért cserébe, eszem ágába se jutott elzülleni fiatalon… De akkor ott, ez nem is volt szokás. Az viszont tovább fűzi a mesémet, hogy nyolc-kilenc év múlva ugyanott, csak egy emelettel feljebb, az ország egyik jegyzett, valóban történelmi, “végvári” jazzklubját vezethettem… de ez egy megint másik történet, ami későbben indul!

Hogyan alakult az Adonis együttes és a dobos karrier a továbbiakban?

Mi, ott – az Orosháza és Vidéke Áfész területén – alulnézetből kémleltük a zenék világát, szerintem egyikünk se hitte volna akkor, hogy majd kitörünk valahová és híresek leszünk. Én ezt valahogy úgy éltem át, mint mikor negyedikes kisdiákként – faluhelyen! – az iskolai jelmezbálra parókás, szemrehajlós napszemüveges, furnérból fűrészelt gitáros “bitlisz”-ként vonultam fel. Elhittem, átéltem, hogy az vagyok. Teljesen komolyan vettem, még ha tudtam is, hogy ez csak játék. A felnőttek úgy gondolták, hogy csak majmolom a dolgot, de hamar rájöttek, hogy nem… A Szivák fodrászbácsi, a szülői és tanári konspirációk nyomán tudta a dolgát, ha valami cselszövés mégis bevitt a székébe: nullás gép és semmi gombafej!

dr rock 009
A rockszerkesztő

Az Adonis sikerei viszont egy-két centis haj-meghagyást is eredményeztek… A zenekarnak és nekem is, talán rövid másfél év után, azzal csöngettek be, hogy felvettek a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára… Érdekesség, hogy ezt megelőzően, az egyik utolsó koncertünkön egy bennfentes városi srác odalihegett hozzám, hogy Plenter Béla és Csizmadia Béla (vagyis Clapton és Bruce helyi helytartói) üzentek nekem, hogy menjek a “Piros”-presszóba, mert szeretnének velem beszélni… Most is érzem, hogy reszketett a lábam, mert hallottam, hogy Cream – Hendrix – Taste féle blues-rock szupertriót akarnak alakítani…

Next to Paradise… Az első próbát megelőző napon kaptam meg az értesítést a sikeres felvételiről… Sose tudjuk meg, ezen az úton milyen dobos lett volna belőlem. Ők mindenesetre a Transz nevű, megyében ismert formációban lettek sikeresek. A tanári pálya tehát határozottan ellene dolgozott a dobos karrieremnek… Gyakorlatilag le is zárta azt, még a felszálló ág kezdetén… Így is szép. Sajnos ebből a korszakból szinte semmi tárgyi emlékem nem maradt, mivel életem azóta is folyamatos átrendezés alatt áll…

Mi történt a jazzklub-korszakodig?

Szegeden reálszakosként elragadott az a humán gerjedelem… Paál Istiék modern színházára, operába, a JATE és más klubok jazz és haladó rock koncertjeire, meg az egyetemi könyvtárba jártam a legtöbbet… Úgy elszaladt a négy év, így utólag nézve, mint egy álmodós művészfilm… Egy, olyan érdekesen-bambán szemlélődő, értelmes vidéki srácnak tűnhettem, nekem meg mindenki olyan menőnek… Maradtam szűkebb társaságaimnál, magasra csavartam a “kultúrigényesség” lámpását albérleti társaságaimban is… Az első albiban egy orvostanhallgató srác, amikor meghallotta Pege Montreux-i inventions-ét nálam a másik szobában, megfenyegetett, hogy itt nem lesz dzsessz, mert akkor nagy baj lesz! Egy hónap múlva úgy rázta a lábát Polish Jazz lemezeimre és Jiri Stivin-re, ahogyan kell…

Azután olyanokkal maradtam együtt, akik fogékonyak voltak nagyobb filózásokra, és gyakran elharapódzott a komolyan vett kortárs kísérleti házizenélés és a frí-dzsesszelés – mindenen, ami hangot adott… A Zappa, vagy épp a Don Cherry által feltört ösvényeket követtük szellemileg – zeneileg nem feltétlenül azon a szinten… Amikor éppen nem jammeltünk, meglett a diploma… A biológia – földrajz szakon kimódoltam, hogy a szakdolgozatomat irodalomesztétikából írjam… Gondolom, ezzel elmondtam mindent… no kom.

A Gerendás nevű kisközségben azután megtanultam tanítani – még ének-zenét is, biológia-földrajz szakos végzettséggel. Lubickoltam a pedagógiában és a kis zárt közösség szeretetében. Jóllehet, eleinte úgy néztek rám, mint egy űrlényre – vállig érő hajú, szakállas kistanárbácsi, bordó kordbársony farmerben… – de aztán hamar befogadtak, olyannyira, hogy újdonsült fiatal barátaim majdnem megvertek, amikor egy tanév múlva bejelentettem, hogy visszatérek a városba…

A kedves kis faluhoz kötődnek kedvenc pedagógiai példázataim, amelyeket gyakran idézek azóta is. Például, amikor rám szóltak a kollégáim, hogy élővilág órám lesz, hova viszem a lemezjátszót? Én meg mondtam, hogy oda, mert Beethoven Pastoral szimfóniája teljesen odaillik az “erdők és mezők élővilágá”hoz… Gyakori ugratás tárgya voltam a barátaim körében, hogy vajon a kezdő fizetésem kétszereséért (5900 Ft) megvásárolt, Apolló típusú sztereó rádió tud-e szexfilmeket is lejátszani, vagy csak simán, csajozás céljára szolgál… Az utóbbiban maradtunk…

dr rock 005
A fesztivál-rock– sör-és rocktörténet a Hegyalja Fesztiválon

Akkoriban és ott, tényleg mozi és-vagy hangverseny programot is tudtam produkálni egy-két fogékonyabb lánynak – úgy, hogy közben otthon is maradhattunk… Borzongatóan szuggesztív élmény volt, előzmények nélkül, egy sztereo hangjátékot meghallgatni az akkor még szigorúan OIRT szabványú ultrarövidhullám sávokon. Milyen felkavaró, érzéki élmény volt, amikor megfürdőzhettünk otthon egy zeneakadémiai koncertközvetítésben, esetleg megoszthattam vendégeimmel a legújabb jazz, vagy kísérleti elektronikus zenei műveket…

Gyakran példálózok ma is hallgatóimnak azzal, hogy bezzeg az én időmben a műveltség még csajozós tényező volt… Nem lehettem egyszerű eset, az biztos; még képesítés nélküli énekkarvezetésre is vetemedtem! Helyi hagyományokat ápolva, én csupán egyszer kevertem le egy jogosnak tudott sallert egy hetedikes fékomadtának, aki fejre állított egy nála kisebbet… Évek múlva a vonaton találkoztam vele össze. A katonai szolgálatból hazafelé tartott, kissé kapatosan és ahogy meglátott, helyet kért mellettem. Megkérdeztem tőle, jár-e vissza abból a régi tanári önkényből… mire ő: “á, fenét, azt viszont nem felejtem el a tanár úrnak, hogy az órái óta nem csavarom el a rádiót, ha hallok egy Mozartot, vagy Beethovent… Mit iszik a Tanár úr..?!”

Vissza a városba?

Szülővárosom, Orosháza és annak középiskolai kollégiuma várta volna tehát tőlem a következő években, hogy a soros felnövekvőknek valami tartalmat ötöljek ki, szabadidejükre nézvést – ahelyett, hogy felszednék a parkettát, másfelől pedig szemközt, a Laci bácsi kocsmáját preferálnák! Elöntött a boldogságos, otthonról hozott nevelési célzatú hevület és – minden előzmény nélkül – rövidesen megfogant a fejemben az első történelmi Deszka Színpad elképzelése, majd a névötlete is (ez utóbbit később mások is kitalálták, máshol)… Ez idea és megvalósulása, az igen szép szakmai sikerein túl, jelentős “figyelmet” kapott ama bizonyos háttérből is… De ez más dossziékra tartozik…

A kötelező emlékműsorok letudása mellett, ösztönösen belenyúltam valami földi szentségbe, ami a “deszkásoknak” és nekem is életre szólt… Maga Kiss Anna költőnő is azt mondta a bemutatónkon, hogy nem hitte volna, hogy a Vár című szürreális álomjátékát el lehet játszani, ott viszont majdnem ledobta a cipőjét, hogy beálljon ő is közénk… Teljesen bekattantam, a gyerekekkel együtt. Hétvégeken papírkarton dobozokból díszleteket, hacukákból jelmezeket, szalagos magnón hangfelvételeket, miegyebet gyártottunk… Faragó Andris lett a főszereplő, aki pár éve még a gerendási óráimon fárasztott serkenő hatodikos humorával, később meg színházi kollégám lett Békéscsabán, ma meg Topy-ként az egész ország kedveli, mint az Operettszínház énekes-táncos komikusát és filmszínészt… (Gyúrunk vazze? – Valami Amerika 2. – Mónika).

Gondolom azóta se játszott Topy olyan szerepet, amiben a szerzői utasítás ennyi lett volna: latin halandzsa. Na én megírtam neki: “Moritúró! Vén viktisz!” – és más szentencia-bugyvalékokkal parádézhatott, az amúgy is igen intelligens humorú srác… A “Kvód dixi, dixi”-nél pedig igazán hozhatta a formáját, mert megszólalt a dzsessz és a boldogtalan várúr végre boldogan charlestonozhatott egy nagyot… A rendezői utasítás szerinti “ciki-fanfár” háttérszólamokat pedig az a Galyas Laci fújta, aki később eMeRton-díjas trombitaművészként a Budapest Ragtime, a Besenyő Blues Band tagja lett, Hofi Gézát több, mint egy évtizeden át kísérte a színpadon…

Az egyik szereplő, Bencze Anna (Csarab – hétlelkű szakácsné, csattogó papucsokban) évtizedek múlva az iWIW-en talált meg (Haifából) és még akkor megírta, hogy frusztrációkban gazdag diákéveinek egyetlen szép emléke a Deszka Színpad volt, ami engem azért erősen meghatott… Így utólag visszaidézve, hogyan kezdődött ez a rendezői késztetés nálam… Arra jutok az önelemzésben, hogy ez is csak arra ment ki, hogy megismerjem az újabb és újabb zenéket, és azokat átadjam a fiataloknak.
Bartók 95. évfordulóra, lihegve siettem zenés irodalmi összeállítást szerkeszteni a diákjaimmal, de az Eörsi és Brecht egyfelvonásosokból összeállított, groteszk színpadi kísérletezéseimben a Sztravinszkij fúvós oktett mellé már beúszott a King Crimson, vagy a Soft Machine néhány különleges motívuma is, amik jó lehetőségek voltak a fiatalokat próbákon ojtogatni az odafigyelős zenékkel… Politikailag gyanakvó figyelőimnek meg közben fogalmuk se volt, milyen messze jártak ettől az intellektuális tartománytól, ahová a játszóim bejáratosak lettek. Volt valami a nézésemben tán, ami miatt – mint később megtudtam – a megye egyik legjobban figyelt fiatal túl-értelmiségi figurája lehettem.

Nyilván tetézte az erre való kitettségemet, amikor 1978-ban még a Jazzklub-nak is a vezetője lettem. Törődtem is vele! Boldog és büszke voltam. Tényleg úgy éreztem, ez minden, amire vágytam. Személyesen hívhatom meg az ország legkiválóbb zenészeit. Pillanatok alatt összecsapzódott a város és környéke válogatott szellemi köreiből egy olyan masszív és lelkes tagság, akik együtt hallgatták meséimet, lelkes vízióimat. Voltak köztük zenészek, festőművészek, a diákjaim, az általános iskolai osztályfőnököm és egyre többen, az ún. “szakadt” kultúrcsövesek reprezentánsai is. Klubestjeimre, előadásaimra olyan túlhevülten készültem, hogy általában az előző és az utána következő éjszakán is alig tudtam aludni…

Ugrások és beugrások… Mint végvár, megjelentetek a jazzklubok történelmi térképén. Kik nevével fémjeleznéd e hőskort?

Ahogy mondod, Szegeden Drienyovszki András (ma profi nemzetközi koncertszervező) “védte a várat” az Ifjúsági Házban, amarról meg Gedeon József állt a gyulai várfokon (ma a Várszínház igazgatója ugyanott, világszínvonalú zenei programok gazdája), Békéscsaba mellett, Mezőmegyeren pedig Szaniszló János barátom kezdte, 1977-ben a későbbi Hat Szív nevű jazztörténeti formációjával. Az országban volt még vagy 9-10 ilyen kultikus hely, amelyek egy tekintélyes klubhálózatként manifesztáltak, egy korszakot és olyan jól felvitték a jazz zene ázsióját a köztudatban, mint még sohasem. A mai napig őrzöm a jazzklub vendégkönyvét, olyan nevek bejegyzéseivel, mint az azóta világ élvonalba tartozó Tony Lakatos, Dresch Mihály, Deseő Csaba, Kőszegi Imre… sokan már nem is élnek közülük, mint Dandó Péter, Vukán György, Jávori Vili, Pleszkán Frici és rajtuk kívül is nagyon sokan, az akkori legkiválóbbak közül. Gonda János például jazz-improvizáció történeti sorozattal tért vissza többször is, és el volt ragadtatva az értő, jól felkészült közönségtől! Erre voltam a legbüszkébb, a jó sajtónk mellett…

Pleskonics András1
A rock-tanár

Ismét egy bódítóan jó érzés járta át a lelkemet: amiképpen tíz év előtt, ahogy a Stones döngése gördült ki a kis falum utcájára… Most 10 kilométerrel arrébb, immár egy városban lehettem gerjesztője a jazz zenéből kiáradó szabadságérzésnek! A gyanús, bár egyre megtűrtebb szubkultúra, amolyan elit kultusszá párlódott át, és lecsapódott nálunk is… a miénk lett! Ugyanakkor, ahogyan mi, ott a klubban a borzongató zenéket, azonképpen engemet is figyeltek a megfelelő helyekről, egy kissé másként borzongatóan… A munkahelyemen, egy kiérdemesült, idős nevelőtanár kolléga egy ízben, egy jól hallható, félre megjegyzésében imigyen metaforizálta véleményét a magamfajták gyermekközpontú ténykedéséről: “Ez nem pedagógia! Ez kérem lubickolás az ifjúság uszályában!” Ez nagyon tetszett! Akkor még utolsókként kaphattak ilyeneket a magamfajták, ezért szerettük nézni később a Bacsó Péter filmeket is, de én még magam is megmártózhattam ebben a méltatásban! Bele-önfeledtségemben mind több kritika, bírálat, figyelmeztetés, még fegyelmi is ért hivatalból.

Abban kaptam egyedül egy kis biztatást a munkahelyemen, ahol sehogyan sem fértem bele a “képbe”, hogy ha már ilyen tehetséges vagyok, miért nem indulok… tovább?! Közben megreccsent a magánéletem is, a nősülés bimbózó vágyai is letörtek szépen, ahogyan kell… Csaptak összefele a hullámok… Jöttek a pszichoszomatikus mumusok, “jaj meghalok” típusú rosszullétek, éppen huszonhét évesen! Miközben a rockszakmában már javában kiadták a jelszót, hogy aki ad magára, az ilyenkor már megyen meghalni! Pedig én nem is szedtem semmit – legfeljebb egy kis szorongásmérget használtam, magam ellen fordulván, olyan eredménnyel, hogy egy ízben 140-es pulzussal feneklettem meg egy, azelőtt kedves lépcsőházban…

Kórházba zártak (mégse fogdába), hogy aztán ezúttal, életemben először, tényleg elkövessek valami rendszerellenes cselekményt… Mondtam az ügyeletes doktor úrnak, hogy most már tényleg jobban vagyok, viszont a jazzklubomban, a Petőfi színpadán, az én szervezésemben szerepel a Vukán trió, Bontovics Katival… Az nem lehet, hogy éppen én ne legyek ott, életem egyik legnagyobb kultúrhőstettjén! Nagy nehezen kaptam orvosi engedélyt, hogy a kezdésre elsétálhatok… Mondanom se kell, hogy jóval tíz óra után, a kerítésen másztam be, mint nemrégen a legelvetemültebb kollégistáim… Irtózatos feddést kaptam az éjszakás nővértől…

Megfogadtad, hogy több ilyen nem lesz?!

Igen, megfogadtam, de aztán mégis lett, de az már egy másik kollégiumi környezetben, Békéscsabán. Ezúttal a tanár úr esett… a kerítésen át, akkorát, mint egy ólajtó.

Na most, ezt hogy?!

Hősünknek, aki ezúttal megint én vagyok, tehát javában állt már a szekere rúdja… és éppen, hogy szülővárosából kifelé! Jajkiáltásaimat meghallották a “megyénél” és 1983 január elsejétől áthelyeztek a székes megyeszékhely kötelékébe, ismét nevelőtanárnak, az Iskolacentrum egyik diákotthonába. Amikor elfoglaltam az engemet ott megillető, egyszobás “szógálati” elférőhelyemet, az első dolgom volt, hogy fölkeressem a Békés Megyei Jókai Színház művészklubját, ahol gondoltam, kicsit majd megmelegednék a fázós és egyelőre magányos januárban… A fent említett Faragó Andris pedig akkoron már ivarérett színházi süvölvény volt, nagy szívélyességgel kalauzolt be az aznapi létnájt művészéletbe, azonnal a Kata-pultjához tessékelvén.Na, ahogy az akklimatizálással megvoltunk, úgy hajnaltájban hazacsúszkáltam a Gyulai úton, a szépnek látott hóesésben… Könnyen hazataláltam, mert a város szélén, az utolsó világító épület a mi koleszunk volt. Igen ám, de kiderült, hogy a vaskerítés kapujához nem volt még kulcsom, tehát maradt az újabb átlendülés a kerítésen, amivel nem is lett volna baj, ha nem lépek rá a kritikus (súly)ponton hosszú kabátom aljára. Egy dupla leszúrt rittberger után, egy szép jézuskával fejeztem be a gyakorlatot a hóban… Félénken néztem föl, hogy leendő neveltjeim vajon, hogyan értékelik a szabadon választottamat… Diszkréten nem beszéltünk utána a dologról senkivel, ám lehet, hogy későbbi népszerűségemet a diákok körében ezzel a kis antréval sikerült megalapoznom…

A másik pedig, nyilván a hamar beindult, “Fülelő” című, heti rendszeres zenehallgató estjeimnek volt betudható. Büszkeséggel gondolok arra, hogy Fodor Józsi, az egyik leglelkesebb tanársegédem, technikusom, később a békéscsabai rádiózás egyik vezéralakja lett. Néhány hete Szegeden, a klubomban egy másik régi kollégistám, ennyi év után is rámolvasta, hogy igenis én dumáltam rá a jó zenékre és, hogy azóta is hallgatja a Mahavishnu-lemezeket és a hozzá hasonlókat…

Színházalás és zeneélés…

A színészklub kerülgetésének fondor hátsó szándéka pedig arra nézvést munkált bennem, hogy előző nyáron, a színház akkori főrendezője, Rencz Antal megnézte formabontó orosházi Kiss Anna rendezésemet és még akkor tetszését nyilvánította. Úgy is lett, mint ahogy megálmodtam a mesét: egyik újabb találkozásunkkor felvetette, hogy nem mennék-e át, színházi titkárnak, mi több, a színjátszó stúdió vezetőjének… Átmentem.

Két tevékeny színházi esztendőm alatt, sok mindent megtanultam; többek között azt is, hogy az én színházamat nem kőből építették. A színjáték pedagógia, a drámajáték terén kiélhettem egyéni kreatív ambícióimat, komplex művészeti kísérletező hajlamomat. Nyilván, itt is hamar kilógott a lóláb: a dobolásra ment ki a dolog. Én olyan ínségben nőttem fel, hogy soha nem lehetett törvényes dobtanárom. A mondott csapatdobos cikik után, otthon a térgyemen, majd a pad alatt és pad felett csépeltem pianóban; a szakadék cuccokon való előgyakorlások után viszont, itt a színházban először bevezettem azt a gyakorlatot, hogy “in vivo”, élő színpadi helyzetekbe hoztam magam és a bexarástól igen erősen koncentrálva szereztem meg a dobos rutinomat… (Ez az elrugaszkodottságom a későbbiekben odáig fajult, hogy Szegeden profi jazz zenészek között is ledoboltam egy jazz fesztivál koncertprogramot a nevezetes Szaniszló Kvartett-ben, egyszerre a két nevezett: Szaniszló János és a vibrafonos Richárd mögött).

plesi 2
Az etno-rock SZIN-es arc

Békéscsabán, 1985-ben, az egyik év előadásaként is méltatott Ágacska című nagyszínpadi játékba belerendeztem magam, a Varázsló zenészbarátai közé, dobosnak. A másik véglete pedig az lett a dolgoknak, hogy az azóta európai karmesterként ismert Meskó Sándor kisegyüttesében dobolhattam, egy finom erotikával átszőtt színházi nightprogram hátterében, bealattomoskodva a tisztességes kenyérkereső zenészek közé… Itt viszont azt a kis vendéglátós alapiskolát vettem, magamtól, amitől ugye a jazzdobolás is olajozódik egy kicsit….

Volt még egy további lehetőségem, egy nagyszínpadi zenés játszódásra, amiben aztán már Keith Jarrett-nél és Jan Garbareknél állt meg a zenei szintjelző mutatója. A külső színjátszó stúdiósok vizsgaelőadása, egy metakommunikációs kísérletezés révén alkalmasnak bizonyult a színházi nyugalom megzavarására; mindezt Le Clézio formakísérletező Terra Amata című regényének színpadi adaptációja révén értem el… Követve a könyv metakommunikációs játékait, jelenetenként váltakoztak a zenés mozgásetűdök, a morzejeles, a fény és árnyjátékos, siketnéma jeleléses, vagy éppen rejtjeles szövegű dialógusok… Mindenféle érzékterület játszott… mámorító volt – annak aki csinálta és esetleg néhány ultra szenzitív léleknek a kollégák, vagy a követők közül…

Mondanom se kell, nem lett belőle nagy avantgárd áttörés – viszont néhány pirula és pöttyös is elgurult… Nívódíjat nem ez, hanem egy olyan rendezésem kapott, amire egy kolléga azt mondta: ezt nem csak én rendeztem, hanem, aki éppen arra járt (Fiúk, lányok, kutyák – 1985 októberében mutattuk be; valami francia zenés játék, ami nekem valóban se kutyám, se macskám nem volt, de ügyesen pózoltam a rendező szerepében).

Amire viszont a legszívesebben révedezek vissza színházi szárnyalhatnékságaim köréből, azok éppen 30 éves történetek… Ezek azonban már nem a “kukucskáló színház” világában való forgolódásaimról szólnak, hanem arról, hogy újra totálisan szabad és játékelvű kalandozásokba, kísérletezésbe kezdhettem. A békéscsabai, akkor még JASZI (József Attila Színpad) rendezőjében, Steinwender “Stefi” Józsiban és társulatában igazi vérmes és kipróbált társakat kaptam. Együtt megalakítottuk, még ’85-ben a FÉLING Színpadot. Az én elmeszüleményem a név, természetesen arra is utalt, hogy belevisszük a fílinget, csak hát, ugye, bíkis megyeiessen, meg aztán a fél ingünket is odaadjuk érte és, mint a Fehling-reagensek a vegytanban, keressük a nemes-fémes szellemi anyagokat…

Na, itt aztán elszabadulhatott újra láncravert kultúr-habókosságom… Macchiavelli Clizia című, erősen neo-neoreneszánsz játékunkba számos, ma már ismert színházi notabilitás (Horváth Margit, Vasvári Csaba, Miksi Attila és a szegény, pár éve elvesztett Józsa Misink) is “átszökött” hozzánk a stúdióból, de az akkori nagy öregek (Jancsik Feri, Kalapos Laci) is átjártak, a “gyanús” Gyopár klub undergroundjába, de a ma már prominens, kortárs blues-zenész, Nagy Szabolcs is ott lógott társaival, zeneiskolás kis srácként, Szatyi mesterünk zenei szabadcsapatában osztani meg jó zenéket.

Szatmári Gábor barátomat sajnos sosem tudtam úgy fölfedezni és föltalálni, hogy a zeneíró kreatív tehetségéhez méltóan, ne is csináljon mást… Ma ugyan Cegléden megköveznének engem, ha ez az ambícióm mégis beteljesülne, mert igen népszerű és odagyökeresedett rádiós és közszereplő kedvencüket venném el tőlük… Amikor megismertem, gimnazista suttyókorában még a színház stúdiós színinövendéke volt. Virtigli zongorista ügyességén, játékos zeneérzékén túl, arra is figyelmes lettem, milyen eredeti stílusgyakorlatokat rögtönöz, csak úgy, a zenéről beszélgetvén…

Amikor rám bízták az Ágacska előadás rendezését, első ízben nyúltam bele rendesen a szakma lelkivilágába. Azzal értem el ezt, hogy kijártam, hogy előlépjen zeneszerzői státuszba az a srác, akit mindenki csak az aranyos, jó fej színinövendék Szatyi-nak ismert. Lévén, hogy én egy igazán színtiszta játékot képzeltem el a stúdiósokkal, és a magasan tisztelt Darvas Ferenc zenéivel viszont semmit sem tudtam volna kezdeni… Így aztán, bravúros sebességgel születtek meg a zseniális zsáner-stúdiumok, a karakterekre szinte rálehelve a Berci béka (Faragó András) dög-bluesát, Pösze egér (Dóka Andrea) ragtime-ját, vagy Dani kacsa (Sövény Tibor) induló és mozartiádákkal tarkított, klasszikus dal paródiáját.

Szatyi remekelt és innentől a bevállalt amatőr színházi körből is jöttek a megrendelések. Stefivel hármasban nagyokat szalajtottunk a színjáték korszakai és stílusai között röpködve. A Cliziához olyan vidám bravúrzenéket írt a barátom, hogy a város legkiválóbb zenészeit, zenetanárait is el tudtuk csalni velük, megszámlálható bemutatóinkra. Ezek közül a premier volt a legemlékezetesebb, mert arra Békés városházájának udvarán került sor, ahol a próbák óta velünk élt a szemközti háztömbök lakossága, és teljesen elolaszodva vettek részt a bemutatón is, szinte “bele voltak rendezve” a játékba…

Ámde, az igazi haddelhadd akkor jött el, amikor az Übü királyra vetettük ki a hálónkat. Na itt aztán elszabadult az ántiszínház pokla… Olyan promenade performance-t toltunk be a döbbenten ácsorgó, majd a játszókkal lökődő, sodródó nézőink közé, hogy rá kellett jönniük, hogy ebben a színházban nincs többé bamba néződés, hanem játszótárssá váltunk egyszeriben mindannyian… mászkálva, forgolódva kellett követni az egyes szcénákat. Egyszer Vencel király udvari népe vagy, másszor meg beléd rohan Übü az imaginárius gyalogtalpasaival, mert te lettél az “oroszok”… Mekkora purparlé volt ez, édös istenöm! A nézők hamarabb fölkapták a fonalat, mint Dévényi Robi bácsi, aki zsűriként nem tudta mihez alítani és mérni a skandalumot…

Annál inkább vették azonban a “műsort” Szentendrén, ahol a nézőink között, még Waszlavik “Gazember” művész úr és a Kassák Stúdió – A.E. Bizottság jelességei is ott lükődtek velünk, nagy kedvükre – és a mi nagy elragadtatásunkra… Mondtuk is nekik, hogy “GyeRRRe te is művésznek, baRRRátom!” Ebben a heves, nagy extraverzióban is Szatyi volt a tettestárs a muzikális robbantgatásban, a jazz és az avantgárd kuplé haladó hagyományait jócskán meg-megfejelve… Én meg, a társrendezés mellett, személyes közreműködésemmel, a rám jellemző didaktikus megjelenítéssel, a Fír-Hang-Műhely-emben éltem ki magam, amennyiben a nem kicsit bevállalós zenék ritmus-kíséretét láttam el (negyedmagammal – azér’ “fír”) – történelmileg először megjelenítve, a későbbiekben “háztartási ütőhangszerek” néven, mindmáig levédetlen szellemi termékemet, amiben a nagy lavórtól a smirgli papírig játszott mindön… a hangeffekteket is, a nézők szeme láttára, olykor bevonásukkal “gyártottuk”…

Szóval, számomra a színházcsinálás ezt jelentette: ez a kis baráti játszó közösség, ez a fajta totálisan szabad alkotóműhely volt a talaj menti mennybemenetel! És ha hiszed, ha nem, ez is a zenéről szólt nálam, a kommunikáció legéteribb formáit találtam meg ebben a közegben is… Profán spiritualitás volt ez, szeretnivalóan lökött szentség… Nem ismerem a mai megfelelőjét, ebben a világban, ahol jelenleg is vendégeskedem még az életem fenti múltjából…

Vagyis, amit csináltál, az mindig ürügy volt a zenére, a zenélésre, a zenével nevelésre.

Igen, ez az első aktív évtizedem tulajdonképpen a sokoldalú művelődésem kényszerein belül, a zenék megismerése, megértése szándékával telt el. Az a sugallat vezérelt – gerendási kezdő tanítási tanulmányaimtól kezdve -, hogy a zenével sokkal többet el lehet érni a pedagógiában, művészi kifejezésben, közösségszervezésben, stb., mint amit képzelni tudunk. Volt egy saját módszerem, ami abból állt, hogy össze-vissza rakott zenei montázsokra röptettem a rám bízottakat… Volt úgy, hogy vagy 70-80 gyerekkel varázsoltam az álomjátékot… Csak néhány bedobott instrukció, inspiráló szó, vagy mondat kellet… és meg egy, hogy te is beszállj a megbűvölt repülésbe, vagy a földön fetrengésbe… Ezt a mágiát a színházban a színésztréningben, de legjobban az amatőrök között tudtam működésbe hozni… Mint a 20. századi legnagyobb modern színtársulatok (pl. Grotowski-ék), mi is dobolással és zenei átéléssel hergeltük, gerjesztettük be magunkat a fellépés előtt… Megtanultuk egész testtel érezni és élvezni a zenét…

Mindezek az élmények és tanulmányok, hogyan hasznosulnak azóta?

Hát, ez se lenne egy lineáris történet és sok folytatása lenne. Még sok meghatározó élmény felé forgattam a csápjaimat… Csak címszavakban: újságírás még, Békéscsabán, kicsit Budapesten… Szerelem, család, két álmodott és áldott leánygyermek, Szegeden… Rádiózás, televíziózás, rengeteg műsorvezetés – Plesi néven volt egy korszakom, amikor a városban és környékén nem lehetett tőlem lépni… (Ebből a korszakomból két rádióműsorom címe elmond mindent: Lemezlovagok Társasága a MR Körzeti stúdiójában és a Jazz + Az című műsorom a hőskori, Rádió 88 nevű kereskedelmi rádióban, néhány évvel Geszti Péter nagyszerű stílusgyakorlatai előtt).

247
A média-rock Kisimre Ferenc szerkesztővel

Ebbe az évezredbe’ már inkább az előadói mivoltom jött elő… Békésből hozott önismereti játékaim révén, felfedeztek azok a szakmai körök, akik a drogprevenció nevű nagy jégheggyel való birkózást választották mesterségük címeréül… Ebben megint csak megbontottam a formát: csináltam egy “halállistát” a zenevilág huszonéves droghalottjaiból és ezeket meséltem sorban, ráérés szerinti zenei illusztrációkkal, plusz egy-két érdekességgel megspékelve, biosz-föcis tanári tartalékaimból… Drog-Rock-Történet – ez volt a kult-cím a mesékhez… Ezzel aztán jól szét is másztam a térképen… szerették a fiatalok mindenfelé, sőt komoly szakmai körök is meghallgattak sokfelé. Ezzel most is pause állásban vagyok…

Dr. Rock regressziója…

Hogy lettél végül is Dr. Rock, mert végül is ezen a neveden ismernek a legtöbben az országban?!

2005-ben kértem egy lehetőséget a szegedi egyetemen, hogy kipróbáljak egy megálmodott műveltségi tantárgyat. Ez azonnal, a hihetetlennek tűnt 300 fős, telt házzal indult a bölcsészkari nagyelőadóban. Az ETR-en akkoriban egy perc alatt is betelt a jelentkezési létszámkeret, ma már van úgy, hogy két nap is beletelik… Azóta közel öt és félezer két kredites vizsgát tettek nálam, a szegedi hallgatók és a hallgatói önkormányzat rendületlen támogatásával, a mai napig folyik a képzés. Most, a rock-geográfiai nagy utazásban, éppen a reggae vizei felől utazunk Dél-Amerika felé…

Vagy 8 évvel ezelőtt kipróbáltam a módszert (Afrikától kezdve elmesélni a rockzene történetét) a Hegyalja Fesztiválon. Ott Korbely Gyuri, békés megyei újságíró kolléga, a fesztivál műsorújságjában azzal a címmel talált betálalni engem a közfigyelem elé, hogy: Dr. Rock szabadegyeteme – merthogy éppen ott vendégeskedett a Motörhead is… Az előadásom után annyian kértek még zenéket tőlem, hogy emiatt lemaradtam szegény Lemmy, a névadóm koncertjéről is. A legboldogabb pedig akkor voltam, amikor lányaimmal begördültem a Hegyaljára Zeppelin-himnuszunkat bömböltetve… Ott és másfelé, azóta is így köszönnek a fiatalok, “Helló Dr. Rock !” Én meg hagyom és szeretem ezt a nevemet is…

Konklúzió van?

Ahogy így visszaterelődtem az igazán változatos munkálkodásaim korábbi mezőibe, mint az álom síkjai, mintha előző életeim múltba rejtett fájljai elevenedtek volna meg… Régen édesapám se értette sokáig, meg igazság szerint én se, hogy mindez a sok kacskaság, kacskaringósság mire volt jó… Most is gyakran poénkodok a fiatalabbak körében, hogy még nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek…

De most ebben a mély és felkavaró regressziós önhipnózisomban csak arra kell jutnom, hogy csak és csakis azért volt ez a sokféle merítkezés (nem mártózás – lényeges különbség), ez a szanaszéjjel élményvilág, hogy valamennyire rontatlanul és mindig nagyon gyermekmódra átélhetően tudjak a zenéről, a Nagy Zenékről beszélni, és belevinni másokat is abba a boldogságba, amit én kikísérleteztem ebben a – sutty-ötven – jó néhány évben, ami a Barcarollás borzongásaim óta eltelt…

A PLESI ROCK = ÖRÖKIFJÚSÁG

RSS Hírstart hírei