A MISZTIKUS KÖLTŐ
Adatok a Költőről:
Marton Árpád ismeretlen középkorú költő. Média, katolikus teológiai és etikai végzettségeinek birtokában 20 éves korától majd egy évtizeden keresztül a néhai Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának munkatársa, kuturális műsorok szerkesztője- és rendezőjeként. Húszesztendősen saját műsort vezet Nyilvánossági Ház címen. (A műsorért odaítélt nívódíjat munkatársai veszik át a Szegedért Alapítvány gálaestjén.)
A (köz)televíziós szakma hanyatlásának idején fizikai munkával keresi kenyerét. Közben írásai jelennek meg több lap hasábjain. Közreműködik egyes színházi produkciók bemutatásában: videoháttereket készít az 1999-i szegedi kajak-kenu VB gála Dóm téri előadásaihoz, az Anna Karenina kisvárdai és Bakáts téri előadásaihoz (Kovalik Balázs és Miklós Tibor munkatársaként).
A Magyar Katolikus Rádió alapító munkatársa (2004-), több mint 3000 komolyzenei műsort készít.
Mozart-galaxis című, 250 részes sorozatából 2009-ben könyvváltozat jelenik meg.
További könyvei: Musical-kalauz (1998), A Felettes Mi (egyetemi tankönyv, 2009), portrékötetek Rév Líviáról, Tokody Ilonáról és Nemeshegyi Péter SJ-ről (Kairosz).
2005-től dolgozza ki és oktatja a kulturális és médiaetika tantárgyát a Szegedi Hittudományi Főiskola és a Szegedi Tudományegyetem Felnőttképzési Intézete számára, a tantárgyat éveken át oktatja, workshopok keretében mind a mai napig.
2016-ban, Benedekfi István zeneszerző fölkérésére megírja a Jairus lánya című bibliai operatórium szövegét.
Ezt követően, 2017 tavaszától a költészet az elsődleges kifejezési formája. Első verseskötete (Zengő Orfeusz) 2017 karácsonyára jelenik meg magánkiadásban, valamennyi példánya előjegyzésben elkelt.
További 5 verseskötete kiadásra vár.
Verseit költővé válását követően viharos hirtelenséggel közölték olyan rangos fórumok, mint a Vigilia, a Napút, a Pannon Tükör vagy az Aracs. Utóbb megfeledkeztek róla, hozzájárulva ezzel az ismeretlen középkorú költő mítoszához.
Marton Árpád a Pompeius nevű kerékpár büszke tulajdonosa, akit szerzőtársának tekint és akin évente mintegy 20 ezer km-t teker, éves szinten mintegy 360 verset szerezve.
Örök viszonzatlan szerelme Szeged.
Juhász Gyulától örökölte a Tiszát, a mélabút és a színésznők kitüntető bizalmát.
Kedves Olvasóim, ti tudtátok azt, hogy Marton Árpád egy szent költő?
Világunk az idők folyamán súlyos értékvesztést szenvedett és széttöredezett, ami válságot idézett elő.
Mostanra igazi erkölcsi válság alakult ki.
A Rothschildok (az Amerikai Egyesült Államok központi bank tulajdonosai – akik magánszektorban nyomják az amerikai dollárt) és katonáik Sorosok és és Zuckerbergek (Jeff Rotschild egyik alapítója a Facebooknak) készítik elő a Világ kormányt és az új Világvalutát.
Az elképzelés elkerülhetetlen velejárója, hogy a nemzetek kénytelenek lesznek feladni a szuverenitásuk nagy részét. A Nemzetközi Büntetőbíróság, Egyesült Nemzetek Szervezete és a Világbank, illetve különböző nemzetek feletti és kontinentális uniókban, mint például Európai Unió, egy új világkormányzati rendszer kezdeti lépéseit láthatjuk.
A migránsok bejuttatása Amerikába vagy Európába is ezt a célt szolgálja – megváltoztatni lakosság összetételét és ezáltal befolyásolni a választási eredményeket. Mint tapasztaljuk, ebbe belefér a fehér ember és a keresztény ember üldöztetése és megalázása is.
Láthatjuk, hogy az amerikai szobordöntögetők lázadásai áterjedtek Europára. Ma már tömegtüntetések vannak Franciaországban is, a lázadók felgyújtották a Nemzeti Bank épületét és rendőröket lincseltek Párizsban.
A cél ugyanaz mint 1968-ban Párizsban, vagy 2014-ben Kijevben. Sőt, a forgatókönyvíró is ugyanaz, teóriája szerint a káoszban lehet legkönnyebben átvenni a hatalmat.
Ebben a káoszban egyetlen, aki a szentséget vigyázza: a költő.
A költő tudása univerzális: tisztában van a világmindenség egységével és ezáltal tisztában van szent küldetésének súlyával is.
Marton Árpád egy ilyen fehér, keresztény és férfinemű költő. Ezért kérlek bennetek, hogy a legújabb alkotásit figyelmesen olvassátok.
Marton Árpád a Kárpát-medencei magyar kortárs költők egyik legkiemelkedőbb alakja. Ezzel az írásommal szeretném Demeter Szilárd, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztos figyelmét is felhívni.
Fotók az Költőről:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Marton_%C3%81rp%C3%A1d
A Költő legújabb versei:
Férfikönnyek (Tzimon Barto egy Brahms-balladát játszik) Ne lépj a régi útra! Nem találod meg újra úgysem a régi fényeket. Rútul megcsal a képzelet, s míg lépdelsz kopár köveken, a szíved mélyén megterem a belátás, hogy keserű csalódásokkal az idő kísért meg mindig újra, hogy alig pár perc múlva már ne találj meg semmit, mit gyermekszíved elhitt. S mert úgyis újra fájna, húzódj a benti tájba. Az tiéd legalább. Míg életet s halált összemos úgyis az idő, s mindent elfelejt a jövő. Tzimon Barto Bachja Hisz tudnod kell: a fény váratlan vendég. A Földgolyó, akárcsak egy Rembrandt-kép, az éjsötétség hullámain úszik, s ha esténként a kozmosz vaksötétje, mint trónra lépő önkényúr, az égre a semmi végtelen palástját elteríti - mert tétován álmodjuk mind a fényt mi, reszkető szívű űrutasként -, s a világot, mint óriási pók, a nemlét elnyeli: hatalma ellen konokul zeng a Goldberg-variációk - a mindenségnek Arkhimédesz-pontja, s bár létedet az idő majd lebontja, s szobád ádáz sarkából sorsod gondja fürkész tátott torokként, bár elomolsz, örök csillagporokként a világűrben zengenek e hangok, míg megsemmisülsz mindenből kifosztva.
Világmindenség Enyém az erdő és a rét. Enyém a föld. Enyém az ég. Enyém a közel és a távol. Enyém az én, lehetnék bárhol. Repeső öröm, kínzó bánat, s a mélabú, mely este támad. Enyém a reggel és az est. Ha nem leszek, ne is keresd. Enyém a remény és a kín, ha ábrándozok valakin, és keresztjét fölemelem, szótlan magamhoz ölelem. Enyém a jövő és a múlt, mely szívem mélyén megfakult. Bennem a vég. Bennem a kezdet. A lét, mely önmagától reszket. Enyém a kint, enyém a bent. Enyém a zene és a csend. Enyém a minden és a semmi, egyet nem tudok csak: nem lenni. Bennem a rút, bennem a szépség. Röpít a hit, lehúz a kétség. Bennem a mentség és a vád. A Menj! És a Hogyan tovább? Az ártatlanság és a seb, s hogy az ettől hitelesebb. Bennem az ébrenlét s az álom. A születésem és halálom. Enyém a lelkem és a testem. Hogy lelkesedtem és elestem. A kegyelem s a végítélet káprázata, mit végigélek, az Öröklét és az Idő. A fű, mely elszárad-kinő. Minden-minden, mi mondható, mert nincs, mire ne volna szó: enyém a létezés. A nincs. A Minden, ha már semmi sincs. Enyém a sötétség, a fény. Magasság-mélység mind enyém. Bennem a fal, bennem az ablak. Hold selyme. Lángolása Napnak. Lobogás heve, pernye füstje. Szállok. Vagy járok szemlesütve télre tavasz és nyárra ősz. Négy évszak szívemben időz. Bennem a Sátán és az Isten. Álmodom róluk örök nincsben. Pár pőre tény és száz káprázat, s a vágy, mely minden dolgot áthat. Az unalom, az ünnep és a rajongás, a csüggedés. Szívem rejt mindent, s mindent feltár. Ad és megőriz. Tiszta leltár: pazarlón szór szét minden kincset, s visel érettük száz bilincset. S az élet titka. Hogy halad, s míg elveszítjük, megmarad. Erényre bűn és rossz a jóra – a lélek cifra ingaóra. A távozás, a hazatérés. Száz változás, ezer kísértés. Bizonyosságok, tévhitek. Kudarca újnak-réginek. Tudás, homályos. Biztos ösztön. A Lét enyém, habár csak kölcsön. Enyém múlandó és örök. Gyémántkristályok, sárrögök. A túlcsorduló s a kevés. Bennem a cél, mely ködbe vész. A béke és a lázadás. Hősiség, meghunyászkodás. Öreg utódok, ifjú ősök és ismeretlen ismerősök, s a pánik, amely hinni űz. Petárdafény és görögtűz, mert hogyha néha nyugtot lelne, telhetetlenül hajt az elme, s a végeredmény mindig az: sok veszteség, kevés vigasz. Bennem a tévedés, igazság - bár keverednek mainapság -, bennem a kérdés és a válasz, a megingások és a támasz. Könyörtelen menny, szent pokol mezsgyéin így zarándokol a józanság és az ígéret: lángja halottaim hitének. A világ ehhez semmit nem tesz, s egész világ hal meg, ha nem lesz.
Találkozás Köszönöm neked a kalandot, mely engem, gyönge halandót elvitt poklokra s vitt a mennybe, tépázva szívem és megedzve tisztító tűzben, lelked lángján. Mintha az Isten és a Sátán hozzám közösen küldtek volna, s megdicsőülve-meglakolva mindazért, amit elkövettem ellened s amit érted tettem, most már úgy látom higgadt aggyal: üdvözítő s lesújtó angyal gyanánt lépdelsz kálváriámon, áldott kísértőm, átkos párom, és bár az életünk az ára, együtt jutunk a Golgotára. Sirató Ma elsirattam testemet. Hiszen ha egy nap nem leszek, nem fogja tudni többé senki, mily jó is volt e testben lenni: barnultan járni a napon, s akár valami ablakon, világra nézni, és a távol csillagoktól létről-halálról tanulni méla éneket… Egy nap mindezt már nem lehet. Illanva messzi, néma ködbe testetlen lebegni örökre, hol minden már csak veszteség, és a lakatlan, messze ég közönnyel szór nappalt és estet. Nem kábítja többé e testet Nap perzselése, víz szaga… Közömbös, néma éjszaka borul mindenre, és e látnok, okos testet lobogó lángok emésztik, és hogy benne laktam pár évig én, emberalakban, télen és nyáron, folyton, nemrég: emlékét elnyeli a nemlét, s mivel hogy én már nem leszek, mint kisgyerek, ki elveszett, nélkülem fekszik majd a sírban. Árva testem. Ma érted sírtam.
Esti pasztell Két magány. Úgy ballagunk merengőn egymás oldalán, mint bús, komoly jószágok este szedett-vedett aklukba végül, fegyelmezetten, zokszó nélkül. Az alkonyég már indigóra kékül, s a rossz tetőn a lét magánya les be. Nem lázadunk, kétségbeesve nem cibáljuk a jármot, miközben annyi álmot hurcolunk vérbe fagyva, és éjféltájt, ha a szalma meleg párája szálldos, jámboran összebújunk. Társ a társhoz. Időparadoxon A lemezről egy régi nyár melódiái szólnak. Nem hallgat ilyet senki már. A divatból kikoptak. És mégis. Olcsó dallamán a talmi popzenének a régi nyár szívedre száll, száz emléked feléled – és a fájó fölismerés: élőbben, mint a holnap, lelkedben él a múltad, és épp onnan kitiltottak. Minden, mi egykor volt, veled maradt, ím, mindörökre, de visszatérned nem lehet. Így aztán körbe-körbe bolyongsz jövő és múlt között, s ha néha visszalesve ünneplőbe felöltözött szívvel, akár szenteste megpillantod a résen át a múltad kincseit: kulcsra zárták a nagyszobát, és semmi sem segít. S bár minden utad visszaút, az idő ritka furcsa: a jövő nincsen, csak a múlt, de elveszett a kulcsa.
Mária Magdolna éneke Most minden oly fehér, mint szent sírod a húsvét reggelén, fehér és üres. Fanfár nem zeng, nem ring a boltozat, és angyalok sem őrzik gyolcsodat, hogy rajta csókolhassam lábad szent nyomát. Magamban hordozom tovább szerelmem lángját, fényes alakod. Ajkamra forrott örök lakatod. Szívem lesz végső nyughelyed, s a nárdusolaj balzsamkenetet, mit néked hoztam, úgy szorongatom, mint fétist örök zarándoklaton. Hogy itt jártál, semmi sem hirdeti, csak szégyenem, mely lelkem égeti, s a borzadás, hogy könnyes balzsamom nem védhetett meg a lángpoklokon. Most minden fehér, fehér és üres, csak szívem mélyén lángol egy tüzes, magmaként izzó örök fájdalom, emészt és űz kietlen tájakon, keresve azt, ki sajgó vágyakon, förtelmeken és kínon át üzen vérző szívemben, néma kerteken.
Metafizikus pasztell Szürkéslilába fordul épp az este. Az ablakon át az égboltra lesve előtted békén lélegző világ, s az ablaküveg tükrében szobád egy szöglete. Ég meghitt lámpafény. Csendélet a szent ünnep kezdetén, mely három napra lét és értelem nyilát suhintja át az éteren: a titkot, amely köréd kozmoszt rendez, s ha megfakul, értelme többé nem lesz tűnődéseknek múltról és jövőről, s a céltalanság szép lassan felőröl. Még láthatod. Hát jól becsüld meg ezt. Hajóbordákként még a szent kereszt szorít abroncsba múlót s múlhatatlant, és ő terít félelmeidre paplant hitből, reményből, szép ígéretekből, illúziókból és emlékezetből, az kapcsol össze eget-földet-múltat, s ha látására régen megvakultak emberszemek, s a lényeget nem látják, a kereszt gyújt az éjsötétben fáklyát. Mert nélküle föllelni nem lehet az értelmet a szétomlók felett, mely, ím, e tűnő, pillanatnyi látvány valőrjében, amíg az ablakpárkány fölött az eget nézted Holdra lesve átnyilallott a lelkeden ma este. Bernardo Soares emlékére Kibújt a Nap a délutáni esőzés után. Oly tétován és oly sután, mint sikátor óvatos vándora. Vagy mint aki másik világba lesdel át. Magad is így vagy ezzel. Két világ határvidékén ismeretlen bolyongsz, kezedben adressz-cédulával, s az utcatáblák nem olvashatók. Visszaút nincs. Az est szüremlik lassan, s az utcák színültig megtelnek szürkülettel. Csak pár ablak világlik fönn, a manzárdszinten, és róluk ismeretlen égbolt tükröződik.
Látogató A házfalak közt macskamódra lopakszik a fény. Vöröslő árnya téglákhoz tapad. A város alszik, s a kikötő felől hajóhorgonyok loccsanása hallik, amint sirályricsaj végtelenjébe hull, akár a jajsikoly kint, néma tengeren. A szemérmetlen, ledér háztetők kitárják álmaik a leskelődő Napnak, s a pillanat föllebbenti a titkok fátyolát. Senki sem tudja majd, hogy valaki itt járt ezen a parton épp ma reggel. Szerelem Lelkedből egy rész ott a Napban. Vonz és igéz ezer alakban: lobogásban és lángolásban, mindenítő eggyé-válásban: mikor ég és föld szétszakadt, lelked nap-része ottmaradt. Lelkedben a Napból egy szikra. Hevül utána. Lángját issza. Áradni vágyik, sosem kérni. Örök tűzként, perzselve égni, s néha úgy gondol a halálra: akkor majd újból Nappá válna. Az ég ablaka Az estben ott bolyong a versed. Még nem mutatkozik. Csak rejtett motívumokban jelzi: van. Nyárfák lombja fölött suhan, púderszín felhők tónusában, ezer-zöld illatú határban, s bár nem jön napvilágra ma, az egész táj egy halk ima: szelíd, pasztellszín passacaglia. Mint templomablak: az égalja prizmáin fölparázsló fények a Földet átadják az éjnek.
Motivika P. F. Mester kapui előtt Aranykapuban arany ég tárul. Angyalszárny csapdos, majd bezárul. Arany nyár lobban aranytáblán. Felizzó ábránd angyalvártán. Nap-spektrumot szikrázó zsoltár zarándok zsarátnoka voltál. Mozaik A fűzfák között lenn, a parton úgy szikrázik föl most az alkony, akár aranyló mozaik, melynek üveglap-sorait úgy illesztette régi mester kitartással és türelemmel, hogy fényeiken át szemed meglássa mintegy az eget: minden kövecske egy ima, engesztelő liturgia, s a boltívek súlyos kőtömbjén légiesen lebeg, mint tömjén. Magába zárt tökéletesség, mely Isten láthatatlan testét sugározza a Földre le. Örökmécs-fényű szín-zene. Napáldozatkor Estébe fordul a világ. A fény hal most mártírhalált fölszítva rőtes lángokat, míg túlcsordul az áldozat. A Nap utolsó sugarával a rétek vecsernyéje szárnyal, s az aratások mézszaga lebeg, míg jő az éjszaka. Krisztus-vázlat Minden vers Krisztus-vázlat. A szavak barkaágak. Az örök pászkaünnep kínjai meg nem szűnnek. Minden kép Krisztus arca. Vergődő Isten harca. Köztünk a Láthatatlan csak szenvedő alakban lehet jelen, s a rímek az isteni Igének csak halvány másai. Bús vallomásai, hogy Őt, ki testet öltött, másképpen földi költők utol nem érhetik, csak elbotló szavakkal. S ha egy-egy megvigasztal keresztjük hordó lelkeket: a vers-sors bevégeztetett, mert így valamiképpen, botladozó igékben, tapogatózó képeken az emberré lett Végtelen csitít el földi lázat, akit a szem nem láthat, be nem foghatnak a szavak, s így mind örök vázlat marad. Kinyilatkoztatás augusztus este Az est leszáll. Bálákba fogva már a nyár. Még bódító a hőség, de az ítélet őszét hirdetik rézsút árnyak, s a tarlók fölött szállnak okkervörös porok. Utolszor föllobog a Nap még búcsúzóban, s alámerül láng-tóban. Majd sötétség lesz, mintha kihunyna végső szikra, s a bársony égen itt-ott megfejthetetlen titkok remegve sejlenek. A végső lényeget firtatja bennük elméd bolyongva lét s a nemlét mezsgyéi közt a tájon. De túl az esthomályon nagy némaság honol, mennyország és pokol képeivel kísértve e választalan éjbe taszítva árva lelked, míg el sosem felejted múltad csillagporát, és egyre át- meg át- sóhajt rajtad a félsz, hogy hasztalan remélsz: nem áll melléd a múlt… Sötétlő éji út vár rád, s a hű szavak semmivé foszlanak. Bánat, remény, öröm e földi, szűk körön kívül már nem lesz semmi. Ott állsz majd, és felelni neked kell majd e létért - csalódásért s a szépért – s te nem tudod a leckét. Ez augusztusi estét hívd akkor majd tanúnak! Fohászkodd vissza múltad, míg röpke életed meg nem leled majd sírva a csillagokba írva.