Ma 50 éve, hogy meghalt de Gaulle tábornok. Tavaly nyáron egy francia városban a migránsok ledöntötték a volt köztársasági elnök szobrát.
„Minden francia ismeri De Gaulle tábornokot. Az ellenállót, aki nem volt hajlandó megadni magát. A politikust, aki látnoki képességgel vetítette előre a jövőt. A felszabadítót, a béke támogatóját, az építőt. Az V. köztársaság megalapítóját. Az államférfit, aki meggyőződéssel hitt a szabad, büszke és független Franciaországban” – írja a mai Figaro.
De Gaulle 1969. április 28-án lemondott az elnökségről. Lemondásra amerikai segítséggel a francia liberális baloldal kényszerítette, de érdekes, hogy ma már mindenki De Gaulle-ra hivatkozik, hiszen – Emmanuel Macrontól Marine Le Penig – minden politikus a nagy ember hagyatékának fényében szeretne megmutatkozni.
Egy kis visszaemlékezés:
Ahhoz, hogy 1968 elnyerje szimbolikus jelentőségét, szükség volt Vietnamra, Prágára és a rock’n roll-ra. 1968 nincs Mary Quant nélkül – a londoni divat-diktátornő miniszoknyája 1959-től betekintést engedett oda, ahová addig jobbára házasságkötés árán lehetett csak bepillantani. Kellett még az antibébi tabletta nyújtotta szabadság, amelyet Franciaországban csupán 1967-től engedélyeztek. Szükség volt a kegyetlen és szép terrorista, Che Guevara géppisztolyos krisztus-kultuszára, és kellett a tömegmédia sugallásaira, de közrejátszott Kennedy és Martin Luther King meggyilkolása is. Közben a bipoláris világ megkövült rendszere folyamatosan atomhalállal fenyegette az emberiséget (Kubai-válság). A „Szeretkezz, ne háborúzz!” doktrínája innen is érthető, bár a híressé vált berlini Egyes Számú Kommuna hitvallása szerint a szabadon ki- és megélt szexualitás végső soron küzdelem a neurózissal, erőszakkal, azaz a szülők nemzedékében továbbélő nácizmussal, fasizmussal szemben.
Európa hatvannyolcasai lázadó tagadásukhoz ideológiát kerestek, melyet végül az amerikai beat költők hatására (Ginsbergéket – Sartre közvetítette) különféle baloldali eszmékből gyúrtak össze: amibe marxizmus, trockizmus, anarchizmus és maoizmus, no meg freudizmus keveredett. Közben a keleti blokk szocialista (szovjet, kubai és kínai) kísérletével szimpatizáló nyugati elit – főleg Franciaországban – szellemi támogatásáról biztosította a diákokat.
De emlékeztetni szeretnék a 68-as lázadás megindítását megelőző két fontos tényezőre: Az 1968-as Chicagoi happeningre, melyen Bob Dylan, Jack Kerouac, Jean Genet, William Burroughs és Allen Ginsberg vett részt. Valamint De Gaulle francia elnök politikájára – többek között az Amerikától való eltávolodására, a NATO-ból való kilépésére, saját atombomba birtoklására, a Párizs-Bon-Moszkva tengely megteremtésére és Izrael ellenességére stb. Szóval a lázadás nem a véletlen műve volt, hanem kívülről tervezték-szervezték meg.
Ginsbergék eszmeiségének ma is aktív folytatója Soros György. És ha az érvelés netán paradoxnak tűnik, elég elolvasni Costanzo Prevének az elemzését az 1968-ban propagált szokások liberalizálása és a jelenlegi gazdasági rendszer közötti folytonosságról annak megértése érdekében, hogy ezen analógiák paradox módon a helyükön maradtak.
1968 tavaszán Franciaországban a tízmillió sztrájkolót a francia értelmiség is támogatta. A lázadók vezetői Rudi Dutschke, Daniel Cohn-Bendit és Herbert Marcuse voltak.
A lázadás forradalommal fenyegetett, Charles de Gaulle államfő egy németországi támaszpontra menekült, ahonnan feloszlatta a parlamentet és új választást írt ki. Átfogó szociális reformokat ígért, és az egyetemi viszonyok rendezését. Georges Pompidou kormányfő bejelentette a letartóztatottak szabadon bocsátását, a bezárt egyetemek újbóli megnyitását és a szakszervezetekkel bértárgyalásokat kezdett. Az egy hónapja tartó forrongásokat ezzel sikerült lecsillapítani.
Ha a szálakat össze kötjük, akkor a külföldi riválisok számára a krízis célja lehetett a De Gaulle lemondatása vagy a Franciaország oly mértékű gazdasági meggyöngítése, hogy kénytelen legyen az USA irányába enyhíteni politikáján, a Közös Piac szupranacionális irányba mozduljon el – amit az atlantisták támogatnának – és a szocialista országok felé nyitott politika akadályozása, a túlzott politikai önállóság visszavágása (lehet, hogy ezen érvek akár ma is aktualizálhatók).
kollár ferenc te tudtad hogy az a szerelem amikor egy idősebb férfi tanítja a fiatalabb nőt kulturálisan és szexuálisan te tudtad hogy a szerelem szépek és a nemesek elcsábítója bátor merész határozott rettenetes vadász aki mindig készen áll új és új fortélyok kieszelésére kíváncsi mindenre sok kelepcét rejt egész életében hajlamos filozofálni és rettenetes csaló te tudtad hogy a szerelem néha nem szép és nem kifinomult dolog hanem mezítláb ruhátlanul kóborol te tudtad hogy a szerelem az embert újra és újra az igazi lét birodalmába vezeti te tudtad hogy a szerelem az aki szeret és nem az akit szeretnek szépségre pedig csak annak van szüksége akit szeretnek nem pedig annak aki szerelmes lesz és minthogy a szép azonosítható a jóval aki a szépet akarja akarja a jót is és csak akkor lesz boldog ha ezt megtalálta te tudtad hogy az imádott nő iránt érzett hálám a szerelemem legintenzívebb fokozata és ez az érzékelés által okozott élvezet felülmúlja az élvezetet te tudtad hogy az én szerelmemnek nincs története de ehhez is bátorság kell
Dr, Rock különleges zenereceptje
Mi legyen a mai zenei közös (néven) nevezendő? Mit főzzek ma ezekből a hozzávalókból: De Gaulle / ’68 /a hippie korszak szeretetvallásának kihasználása, elárulása / és egy lírai faggatózás, önkihallgatás – szerelem tárgyában…?!
„te tudtad” – ez a refrénsor, de nem tudjuk meg, nem is tudhatjuk meg, hogy ezek kérdések-e, mert Kollár Ferenc lírai énje nem szokott bajlódni az írásjelekkel – egyértelműen a gondolkodtatás szándékával. Igaza van! Gondoljunk csak bele, az írásjeleket mennyi huncutságra (vagy éppen a gondolat hiányának pótlására) szokás felhasználni – pl. §, °% ; … Nekem első olvasatban kérdésként hat, érdekes ugyanakkor elolvasni a verset, állításként értve ugyanezt a két szót… Így inkább szól önmagamhoz, vagyis a lírai olvasó-énhez… vagyis, ahhoz, aki írta… (itt aztán van írásjel bőven, a kedvelőknek… 😉 )
Hol van AZ a szerelem: a békés, szerető Európa, a szerelmes és békés Vízöntő Kor… és hol van EZ a szerelem: az enyém, a miénk?! Elvesztettük örökre? Vagy túlél, ha megőrizzük, ha vele akarunk élni továbbra is?! Ha ma is él bennünk, akkor örök… – te (hogy) tudtad…!?
Élt egyszer (mindössze 67 évet ) egy nagyszerű, karibi származású ütőhangszeres dalszerző, Ralph McDonald. Az ő egyik világhírű szerzeménye fejezi ki igen meghatóan, a szerelmét féltő ember tépelődését, bánatos dallamával, szívhez szóló lírai lamentációval. Kérdéseket ismételget az ő szövegírója is (William Salter), kérdéseket az örök szerelem ígérőjéhez… Where is the Love?… Ez a dal jutott eszembe napi kérdésfelvetéseink és mai versünk kapcsán. A két csodálatos előadó, Roberta Flack és Donny Hathaway meg is kapta a maga jól megérdemelt Grammy díját 1972-ben, az előadásért:
Lehet, hogy az én túltekercselt zeneérzékenységem az oka, de gyakran vagyok úgy, hogy egy csodás hangszerelésben előadott feldolgozás többet mond, a sok újat már mondani (vagy kérdezni) nem tudó dalszövegeknél… Tágabb teret nyit az érzékeknek és az érzéseknek… Egy ilyen cover következik itt, Woody Herman nagybandájával:
Ugye, hogy nem is olyan fájdalmas dolog az a jazz? Sőt, kimondottan érzelmes is lehet. Nekem ez az, 1974-es feldolgozás többet mond minden dal-szónál… Valahogy benne érzem a mai dühöngő, gyűlölő, rettegő s mértéktelenül hazudó emberiség globális szerelemképességének elvesztését… A fagott és a fuvola, mint a két utolsó ember, – par excellence – egy férfi és egy nő siratja a szerelmet, amitől még szép volt az emberi élet…
Egy 1974-es Zürich-i koncerten készült a felvétel. A kiváló klarinétos, szaxofonos zenekarvezető, még ugyanabban az évben szeretett bele ebbe a kantilénás, szerelmet lehelő dallamba és kapta meg ő is a Thundering Herd című lemezéért a Grammy-díjat a “legjobb big band jazz album” kategóriában. Talán sose gondolt a számok jelentésével, pláne, hogy a 7-es és a 4 szám miket játszik ez életében, illetve halálában… ugyanis 74 éves korában szerződött át az égi nagyzenekarokhoz. Most megfordítjuk a számjegyeket és a 47-es évnél vagyunk. Ekkor írta a nagyszerű szaxofonos kollega, Jimmy Guiffre a „Four Brothers” című zsugát… Nyugodtan mondhatjuk ezzel a világháborús szleng kifejezéssel, hogy ez valóban egy nyerő téma és szám lett a maga korában. A kápráztató négyesfogatú szaxofonkórussal így eljátszani egy frenetikusan bombázó, cifra bebop szólamot, na ez már nem a léleksímogató jazz hangzásfestőművész Woody-brother világa lesz… 1974-ben alakította meg tehát a „második csordáját” poszt-swing dzsesszpásztorunk, de a briliáns sikerszám miatt a „Second Herd”-et hamarosan „Four Brothers Band”-ként kezdték ünnepelni jobb körökben. A jól húzó szaxis négyesfogat határozta meg a hangzásukat s nem véletlen, hogy a korszak legkiválóbbjainak tartották őket, a későbbieket is nagyban meghatározó négy virtuózzal. Legyen tisztességem őket ennyi éven túl is nevükön tisztelni: Stan Getz, Zoot Sims, Al Cohn és Serge Chaloff. Kéretik bármelyiküktől bármit kihalászni a nettengerből és bízvást nem leszek megfeddve érte, legalábbis remélem… !
Mostmár csak az a kérdésem van hátra, hogy nem ismerős netán ez a téma különösen és nem dob fel az emlékezetben egy kis magyar rajzfilmes vidámságot?! Mi is lesz a négy fivérből a rajzfilmben… ?! Kik is énekelték ezt magyarul, olyan parádésan szkettelő profizmussal… A helyes megfejtéseket kérjük beírni itt az üzenőpostánkba… (Különösen várjuk a helyes megfejtőket… 😉 !) Nézünk majd a bloggazdurammal valami jutalmat a leggyorsabb megfejtőnek…
Na és, végül is hol van a szerelem..?! – te tudod – … ott a számok mögött, ott a fenti zeneszámok mögött…!
P. s.: Mit mondjak?! Ami azt illeti, jól összefőztem ezt a receptet a hozzávalókból – a kérdés csupán az, hogy mire jó, a kérdéses szerelemre, vagy bizonyos szerelmi bűnözők jobbítására is…?!