2020. november 8. – vasárnap

Szerző: | nov 8, 2020 | Vírusnapló, Archívum, Történelem, Zene

Olvasom, hogy az 1949 és 1956 között Goli Otokon (Jugoszlávia) fogva tartottak száma 16 288 fő volt, közülük 413 fő vesztette életét. Nemrégiben nyilvánossá tették és a világhálón is elérhető a Horvát Állami Levéltárban őrzött (Informbiro fond 1561), az Állambiztonság II. Ügyosztályának, 1963. július 2-án készített összesítő lajtsromát.   

Tanulmányozom a jegyzéket mely szerint Goli Otok (Kopár Sziget) lakója volt: az eredetileg református lelkész Keck Zsigmond, a Magyar Szó alapító főszerkesztője, Hock Rezső, a szabadkai Népszínház igazgatója, Dévavári Zoltán az Életjel szerkesztője, Brindza Károly, a Dolgozók című szakszervezeti hetilap szerkesztője, Dési Ábel költő, Lévay Endre író, Markovics János zeneszerző-muzsikus-költő. Minden Goli Otokot megjárt magyar szellemi ember megváltoztatta a nevét: Keck Zsigmond Kossa János lett, Dévavári Dér Zoltán lett. Dési Ábel eredeti neve Sárkány Szilveszter, Markovicsé Medres volt. Ugyancsak megjárta Goli Otokot a neves délvidéki magyar közgazdász, Szecsei Mihály is.

1966 körül kerültem a szabadkai 7NAP szerkesztőségébe. Dévavári (Datler) Zoltán volt a lap lektora. Mint régi informbiros (másképpen Kominform – Moszkvából irányított kommunista szervezet), politikailag nem volt megbízható az akkori titói rendszer számára. 

Dévavári az Életjelet is csak Urbán János neve mögül vezethette, az Üzenet létrehozásához pedig Biacsi Anti adta a nevét. Dévavári az irodalmi-pénzügyi trükkjeit Horváth Emma magyar-latin szakos tanárnővel szemben is alkalmazta, aki gimnáziumi versmondó csapatával került az Életjel berkeibe. Ő sem látott az Életjeles pénzekből semmit, ő is önzetlenül dolgozott. Emlékszem a fáradhatatlan Vujkovné Lippay Etelkára, aki nagy lelkesedéssel és díjazás nélkül végezte el Dévavári Zoli helyett a szervező munkát, melynek dicsőségét mindig Zoli aratta le.

A Dévavári által kialakított rendszer jól működött, de rájöttünk a titok nyitjára: Zoli 1949-ben mint sztálinista került Goli Otokra. Ott önként vállalkozott magyar társainak „átnevelésére”. Így okozott maradandó lelki sérülést Dési-Sárkány Ábelnek, Brindza Károlynak és Szecsei Mihálynak is. 

A hetvenes években Szecsei, Dési és Brindza külön-külön elmesélték nekem a Dévavárival kapcsolatos „góliotokos” emlékeiket.

A fentiekkel kapcsolatosan tudni kell, hogy 1947-ben Tito Moszkva jóváhagyása nélkül kezdeményezte a Balkán-föderáció létrehozását, melynek vezetője természetesen ő lett volna, tagjai pedig Jugoszlávia, Bulgária és Albánia. Ezért Sztálin kiadta a parancsot Tito likvidálására és kizárta Jugoszláviát a Kominformból. Tito, hogy elejét vegye egy esetleges puccsnak, minden Sztálinhoz hűséges Jugoszláv állampolgárt Goli Otokra internált.

A Moszkvához hű magyar államapparátus erre azonnal reagált és a magyar hatóságok a civil lakosságot a magyar-jugoszláv határra vezényelték ki, ahol torkukszakadtából üvölteniük kellett, hogy „Tito, a láncos kutya”. A részben ebből következően kirobbant összecsapások a magyar és jugoszláv határőrség között többször halálos kimenetelű tűzharcba torkollottak. 

Kétségtelen tény, hogy Jugoszlávia sajátos szocializmus-felfogása hangoztatásával szembe került a Moszkvából vezérelt „nemzetközi kommunizmus” eszmei áramlatával, aminek következtében elnyerte az Egyesült Államok hathatós gazdasági támogatását. 

Mindezek következtében Magyarország 20 000 fős honvédsége 1952-re elérte a 780 000 főt. Ugyanakkor általában véve a magyar honvédség korabeli készenlétet jól illusztrálja az az esemény, amely 1953-ben történt, amikor is egy jugoszláv harci repülőgép a Duna vonalát követve behatolt a magyar légtérbe, és egészen Dunaújvárosig jutott, majd sértetlenül visszatért Jugoszláviába. Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya csak Sztálin halála után normalizálódott, amikor is Tito 1956-ban ellátogatott Moszkvába, hogy később Brioni szigetén Hruscsovnak jóváhagyja a magyar forradalom leverését. 

Az informbirosok szabadulásuk után is megfigyelés alatt maradtak. Dévavárit, Dési-Sárkányt és Brindzát munkahelyükön Grósz György a 7Nap igazgatója felügyelte. Igazából jó trükk volt az egész. Dévavári valahogy az állambiztonságiakat is átejtette, hiszen az őket felügyelő Grósz is titokban sztálinista volt. 

Dési a hatvanas években, amikor a 7Nap-ban együtt dolgozott Dévavárival, ha csak tehette és nem látták, akkor bosszúból Zoli hátába vágta könyvekkel kitömött hatalmas aktatáskáját. Gönczy Sára szerint csak ezért hordta magával a nagy táska könyvet.

A hatvanas évek végén a 7Nap-os informbiros csapat Dési-Sárkányon keresztül tartotta a kapcsolatot Lukács (Löwinger) György, Budapesten élő kommunista filozófussal, aki 1919-ben a Vörös Hadsereg politikai biztosaként Poroszlón nyolc embert fejbe lövetett, majd később a moszkvai Komintern munkatársa lett. Lukács elvtársa volt Sinkó (Spitzer) Ervin aki 1919-ben Kecskemét városparancsnokaként szintén magyarokat üldözött. 

A 7Nap-os csoport élén, Dési-Sárkánnyal közreműködött abban, hogy Sinkó Ervin – akkor már mint az Újvidéki Egyetem Filozófiai Karának vezetője – elérje, hogy a lukácsi-filozófia a jugoszláv kommunista párt hivatalos ideológiájává váljon. 

Ezt a törekvésüket koronázta meg sikerük, hogy 1970-ben a zágrábi egyetem díszdoktorrá avatta Lukácsot a marxista filozófia fejlesztésében elért eredményekért. Nemsokára ezért Lukács Budapesten fogadta a a 7Nap-osokat – Grószt, Brennert és Dési-Sárkányt. Azaz, Dési helyett a későbbi Vajdasági Tartományi Kommunista Szövetség főideológusa, Petkovics Kálmán ment. 

Nagy terjedelmű interjút készítettek a forradalom igazi (fejbelövős) teoretikusával – Lukáccsal, kinek marxista-leninista vezéreszméjét ettől kezdve a jugoszláv hivatalos filozófia is átvette. Így lett nemzetközivé a lukácsi szocialista demokráciával kapcsolatos eszmevilág. Tito pedig észre sem vette, hogy a góliotokosok átejtették. 

Dévavári teljes politikai rehabilitációja csak ezután történt meg – nemsokára hivatalosan is az ő neve szerepelhetett az általa szerkesztett Üzenetben is. 

Persze a történelmi folyamatok olyanok, mint a búvópatakok – néha eltűnnek, de akármikor felszínre is bukkanhatnak – a lukácsok-sinkók szelleme tanítványaikban ma is nagyon virulens.

Az első megjelent írásom története és utóélete

1966-ban a sorra kerülő VI. Képzőművészeti Találkozó tárlatáról szóló öt oldalnyi kézzel írt cikkemet bevittem a 7Nap szerkesztőségbe és átadtam Sáfránynak Imrének (Az írásban minden kiállító művészt erős kritikával illettem – különösen Vinkler piszkos színű akvarelljeit.) Sáfrány elszörnyedt a hosszú fogalmazványtól és azt tanácsolta, hogy üljek le és írjam át, de maximum csak egy oldalnyi anyag jöhet számításba. Nagy tipródással lerövidítettem egy oldalra a szöveget és újból átadtam Sáfránynak, aki bevitte a másik irodába a lektornak, Dévavári Zolinak. Az meg nekiesett és minden mondatba belejavított – én kívülről lestem és elszörnyedtem mit csinál ez, egy ilyen „nagy költő” írásával. 

Végül, valami méltányosságból mehetett az írás, de én arra kértem Sáfrányt, hogy ha már ilyen kicsinyke lett a cikk, akkor legalább nagyobb típusú betűvel szedjék, és keretes legyen, és a teljes nevem legyen aláírva, még ha nem is fizetnek érte, de nekem ez létfontosságú. 

A cikk utóélete pedig az, hogy így bekerülve a 7 Nap szerkesztőségébe, egyik este Gönczi Sára, a 7Nap újságírónője indult Vinkler Imréhez, a híres festőhöz, hogy az aktot fessen róla. Molcer Matyás zongoraművésszel kíváncsiak voltunk a Mester technikájára és egy üveg Rubin-vinyák belepő ellenében mi is mehettünk. 

Vinkler szörnyűséges nyomorult körülmények közt élt. Tűzrevalója sem volt, így a jéghideg szobácskában a még hidegebb kis vaskályha mellett kellett Sárikának pucérra vetkőznie. A Mester télikabátban próbált nekilátni a műnek, de előtte húztunk egy párat a vinyákból. Mire Molcer megjegyezte, hogy a modell testén tenyérnyi lila foltok lettek – és  ő javasolja, hogy a mű címe „Lila foltos nő a fagyos kályhán” legyen. Valamint, mivel a Sárika mellei nagyon szőrösek voltak, ajánlotta Imrének, hogy azokat vágja le és mókusfülszőr-finomságú ecsetet csináljon belőle, mert csak az garantálja a sikert. 

Ennek a dumának a vége az lett, hogy kidobtak bennünket. Persze az ital maradt. Csak később tudtam meg, hogy a nagy hideg ellen Imre és Sári gyorsan megitták a maradék vinyákot, és így se festmény, sem szex nem lett. 

Nem sokkal ezek után, 1967. november 21-én, Vinkler, nem egész negyven évesen véget vetett életének. Halála után a Honi Képtár a Városháza dísztermének előcsarnokában retrospektív tárlaton kiállította Vinkler minden fellelhető munkáját. Vinkler halála után Duránci Béla művészettörténész írta a Híd-ban, hogy Vinkler éppen a zentai művésztelepen készült akvarellektől várta festészetének sorfordulását. 

Talán a sors tragédiája, hogy 1969 tavaszán tűz ütött ki a Városháza padlásterében, ahol Vinkler munkáit raktározták – minden képe, az akvarellek is megsemmisültek. Ekkor kaptam Sáfrány Imrétől egy 1967-ben készült Vinkler autóportrét.

AZ EXTRAVAGÁNS RÓKA

Josipa Lisac nem kedves, de nagyon okos, jó barátnőm – akinek egyik a lemez borítóját is én terveztem. A Róka Lányt 1972.ben ismertem meg Zágrábban, Josip Ćurik tv-rendező mutatott be neki. Fotóztam és plakátot terveztem neki, valamint egy nagyszabású szabadkai koncertet szerveztem. Több mint hatezren tomboltak neki a szabadkai sportcsarnokban. A Róka most 70 éves.

RSS Hírstart hírei