2021. ÁPRILIS 04. – ÉLETRE SZÓLÓ HITBÖLCSELŐM, ÉLETRŐL SZÓLÓ ÜZENETEI…

Szerző: | ápr 4, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Portré, Vallás, Videó

Kedves Barátaim! Azt írtam nektek pár héttel ezelőtt, hogy kilencven után is van élet, s ti ki is olvastátok ezt a levelemből – a visszajelzésekből tudom –, s még örültetek is: lám vénen is érdemes élni. Most sem gondolom másként, csak hát gyarapodtak a problémák – nem részletezem mifélék -, többször vált kedvem borússá, többször fogott el a szorongató idegesség, s a hangulatom, mint a tavaszi időjárás, vált szeszélyesen változékonnyá. S azt is gondolom nem egyszer, hogy ideje volna már nem is léteznem. Csak bajnak vagyok. Aztán jön a feleségem, megsimogat: de hiszen neki szüksége van rám! Gyakorta eszembe jut Weöres Sándornak A belső végtelenből című költeménye. Hogy miért? Talán, mert neki sikerült, ami nekem nem. Két világban élhetett, a maga teremtette belső végtelenben, a valóság békés ragyogásában, meg az idevalósiban, ahol alkothatott, süthette tápláló kenyerét. Lehet, hogy ami a költőnek a maga teremtette belső végtelen, nekünk közönséges és hinni akaró embereknek, a halál utáni élet? Nem tudom. Azt azonban igen, s ez a vers „pékműhelyéről” jut eszembe: műhelyem még nekem is volna, csak nem tudom, kinek süssek benne. Úgy érzem, a kenyeremre már nincs igény. Kínoz is a feleslegesség érzése. Most meg Ady-versek buknak elő. Istenes versek. Leggyakrabban: Menekülés az Úrhoz, Az Úr érkezése, Szeress engem, Istenem, Álmom: az Isten, Az Isten balján. Drága, jó Barátaim, a jó jelző szeretetem túlcsordulása. Köszönet azért, amit eddig tőletek kaptam. A reagálásotok ugyanis mindig vigasztaló. Mindazonáltal –bevallom – hiányzik az élő kapcsolat. Persze a világunk, ez a földi, most is, bezártan is gyönyörű. A feleségemmel még minden nap tudunk sétálni. És virágoznak a fák, fehéren és rózsaszínben, sárgulnak a bokrok, s mindez gyönyörködtető, ám a költőféle pékműhely ettől még nem működik. S mintha nem is tudná pótolni semmi. Valójában rossz a kedvem, a tavaszban is rossz. Abban bizakodom, hogy csak átmenetileg. Jön a Húsvét, a nagy hitető: Lesz feltámadás. A vírusból is. Muszáj hinnem! Drága, jó Barátaim, kívánok nektek örömteli Húsvéti Ünnepeket. Szeretettel: Dété

debreczeni tibor

Utólagos engedelmével, teljes terjedelmében idéztem azt az ünnep előtti üzenetet, amit az én, 93 éves Drágaember, Atyai Barátom rótt a maiakhoz FB-oldalra, tegnapelőtt. A drágaember-t mondhatom, mert az az én egybegyúrt szószüleményem és olvasóimat már nem lepi meg az effajta szószeszély; az atyait szintén mondhatom, mert mindjárt el is mondom; de barátom-nak, csak némi tolakodással mondhatom őt, mert nagy az én méltatlanságom arra, legfeljebb, most majd javítok rajt’ egy kicsit… Debreczeni Tibor tanár úrnak szól ez a tisztelgés…

Régen elveszített Édesapámmal szinte egykorú, szintén református NÉPTANÍTÓ ő – csupa nagy betűkkel, a szó hagyományos, legnemesebb értelmében! Ő városi (országos) és igen széles működési körben művelte azt, amit az én apukám, falun, szintén széles kultúr-mezőben. Tibor bátyám ugyanott, ugyanazon a falak között végezte be aktív munkásságának utolsó évtizedeit, ahol az én szülőapám kapta az első felkenést a hivatásra, kántortanítóként – Nagykőrösön. Akkor Református Tanítóképző Líceum, most a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara… Tudtak egymásról, általam közvetítve tisztelték egymást, de nem találkoztak sajnos. Ugyanúgy tanították, ugyanazt tanultam én is mindkettőjüktől: személyes példáddal és teljes szívű emberszeretettel mindent elérhetsz a fiatalok lelkében…

Gondolom, látom, olvasom évek óta, hogy minden tanítványának, követőjének, rajongójának megvan a maga története vele. Volt tanítványa, az ismert televíziós személyiség, Mohai Gábor is vall erről mindjárt egy portréműsorban. Én is elmondhatom, hogy az én történetem, csakis és kizárólag az én történetem

Deszka Színpad néven híresült el az én, kollégistákból szervezett diákszínpadom (azóta az országban több helyen is alakultak ilyen névvel színjátszócsoportok, tehát jó nevet választottunk…). Irodalmi színpadnak, majd, a városi műv. központban intézményesülve, színjátszó csoportnak is mondhattuk magunkat. Ja, nem is mondtam? Orosházán vagyunk, a 70-es évek végén. Kezdő tanár lévén egy év kemény falusi “mindent tanítani” akarok tanév után, régi Alma Materem a ‘Táncsics’ szólított magához: legyek ott kollégiumi nevelőtanár s majd találjam ki, hogy ne szedjék fel a fiatalok a parkettát unalmukban… Tetszett a feladat, bár szorongtam kicsit, mert nagyjától pár év választott csak el tőlük, magasságra meg volt, amelyiktől 15-20 centi is… Lélekjelenlétem a “színjáték” kulcsszót dobta fel, ami azért is vonzott, mert soha még olyat nem csináltam és nem is tanultam – kihívás volt benne. Kiss Anna költőnő verseibe ezenközben beleájulván megvilágosodtam, hogy a Vár című költői játékát, én bizony, ezekkel a hétpróbás fickókkal meg, de megrendezem. Veszítenivalóm csak az a félpadlásnyi hűtős-, tévés stb. papírdoboz volt, amit hétvégi hazautazás helyett, a diákjaimmal festegettünk és szerelgettünk guruló állványokra – díszletnek, hogy a hacuka-jelmeztervezésről, az extra-zeneválogatási és a kézműves hangműhely-munkáról ne is beszéljünk. Valami szédületesen elkapott bennünket a gyerekekkel. Jöttek hozzánk “deszkásnak” a lánykoleszból is és beleszerettünk a közös amatőr-művészkedésünkbe, a darabba és egymásba is – a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. Színpadra vittük, eljött a szerző is, aki azt nyilatkozta a Társalgó irodalmi rádióműsorban, hogy fogalma se volt róla, hogy az ő szürreális költői játékát egyáltalán el lehet játszani színpadon, de kedve lett volna beszállni a gyerekek közé…

Debreczeni Tibor ott lép be a történetbe, amikor az EDÜ (Erkel Diák Ünnepek) tekintélyes és rangos versengésébe való bejutás tétjével, szakmai zsűri előtt kellett bemutatni a Vár-unkat. A színjátszó versenyprogramok (országos) szakmai értékelésére az orosházi Petőfi Művelődési Központ emeleti klubtermében került sor. Kicsit megkésve érkeztem, a példátlan méretű, ámde összehajtogatható dobozdíszletek cuccolása miatt. Már kintről hallottam, hogy kegyetlenül osztják valamelyik csoportot. Ilyesmikre emlékszem, hogy miért kell ezeket a szegény, jóravaló gyerekeket boldogtalanná tenni a tanárok rendezői ambíciói miatt… aztán meg egy igen furcsa, de attraktív megjelenésű és meglehetősen szuggesztív előadásmódú úr, az éppen futó értékelését úgy fejezi be, hogy próbálnék valami értékelhetőt találni és mondani a produkcióról, de egyszerűen nem megy… Na, ezt hallván, maradtam csak szépen hátul, ott is minél jobban igyekezve rejtőzködni… Ekkor azt hallom, ugyanattól a zilált hajú, szúrós tekintetű embertől: – Deszka Színpad, Orosháza…?! Na kérem szépen! Kiiiik ezek? Ki a rendezőjük?! …

Hú, gondoltam, én aztán elő nem jövök ezeknek, mondják csak el a végítéletet, aztán hátul majd kisunnyogok valahogy, hátha nem ismer fel senki… Aztán így folytatja: – Hát ez azzzz! Erről beszélek! Ez az a diákszínjátszás, aminek értelme és lelke is van… Látom, hogy élvezik a gyerekek, amit csinálnak… absztrakt figurákat látunk, de azok, akik játsszák: saját maguk… játék van a színpadon… humoruk van, ötlet és gondolat kergetőzik az előadásban…

Erre aztán, valahogy csak előkerültem mégis, irulva pirulva… és itt elkezdődött valami, ami kis híján “életre menő” volt és további munkálkodásaimat néhány évre meghatározta. A hazai drámapedagógia létrehozóját, a hazai színjátszás egyik legmarkánsabb szakemberét, a karizmatikus előadóművészt, azokban az években, ahová csak tudtam, hűséggel követtem. Talán a legszebb ilyen emlékem vele, amikor egy, békés-tarhosi színjátszótáborban, zenés-mozgásos közös etűdsoraink végén Szatmári Gabi (azóta ceglédi rádiós barátom) orgonakíséretével, teljes átszellemültségben, együtt énekeltük a reformátusok “Mint az szép híves patakra” kezdetű énekét…Továbbképzésekre, országos műhelytáborokba hívott is Tibor bátyám, sőt, mint elmondta, terve is lett volna velem, ezen a játékpedagógiai vonalon, de én a kishitűséget választottam és a magánéletem is másként alakult… Ennyi év után is jól esik minderre visszagondolni!

Munkásságáról szólván, most egy három éve megjelent méltatásból idézek néhány mondatot:

“Hosszú ideig a Népművelési Intézetben koordinálja az amatőr színjátszókat, főképp kedvenceit, a diákszínpadok friss megszólalóit, majd ereje teljében lévő nyugdíjasként megalapítja a Magyar Drámapedagógiai Társaságot 1988-ban, majd ennek máig létező folyóiratát, a Drámapedagógiai Magazint, s amikor itt sem úgy mennek a dolgok, van ereje új művészetpedagógiai egyesületet alapítani, az Academia Ludi et Artist, szerkeszteni ennek periodikáját, a Kútbanézők-et. S közben irodalmi esteket készít egyszemélyes színháza számára, izgalmas, bemutatójuk idején jelképes hatású előadásokat teremt (Az öreg ácsot palira vették vagy Ki az a Pál?, legutóbb Karácsony Sándorról Bizony, életre szólt címmel), több sodró stílusú kötetben megírja hosszú és tanulságos élete regényét, nyilvánosság előtt vezet (online felületen!) naplót.” (Taní-tani Online)

A többit majd elmondja ő, az itt következő portré interjúban és az azt követő monodráma biblikus citátumaival, amelyben, minden idők és mai idők szerint, általános emberi és egyszersmind személyes, hitbeli kérdésekkel birkózik meg, 92 évesen, Pál apostol megszemélyesítésével… Mikor, ha nem ezen a, magunkba bezárkóztató Húsvét-évadon kell ezt végignéznünk és végigélnünk…!?

A magam részéről, bízva abban, hogy ezúton is eljuttathatom a jóhírt azokhoz, akik szeretik és tisztelik Tibort, Debreczeni tanár/művész urat, hogy itt van ő köztünk, sugároz és üzen: ne adjátok fel, bármilyen nehéz és kegyetlen, de szép az élet és végig kell élni! Akik nem ismerték, hát most itt az alkalom! Remélem, hogy még sokszor kifejezhetem tiszteletemet az Ember előtt, aki magánéletében és tanárként is követhető minta lehet a mai generációk szemében. A magam részéről pedig ezúton is megköszönöm mindazt, amit Tőled kaptam, inspiráló mesterem és atyai példaképem! Azt pedig külön, ha atyai jóbarátomnak nevezhetlek…!

Weöres Sándor – A belső végtelenből

A belső végtelenből néhanap

még kitekintek arcomon keresztül:

felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.

Romlik szemem, már ez is elmarad,

a külvilág rám-zárja kapumat

s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég;

nincs esemény meg tünemény varázsa,

se felszín, látszat, habzó semmiség,

csak a valóság békés ragyogása,

mérettelen, számtalan, névtelen,

vágytalan, változatlan szerelem.

Kapumnál a lázas világ megáll:

„Őrült! Önző! Áruló!” – kiabál.

Várjatok, pékműhely van odabenn,

majd táplál még most forró kenyerem.

Ady Endre – Menekülés az Úrhoz

Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.

Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.

Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.

Imádkozzunk, hogy higyve higgyünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.

Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.

Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.

Ady Endre – Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
  Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
  És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ady Endre – Szeress engem, Istenem

Szeress engem, Istenem
  Istenem földben, fűben, kőben,
Ne bántsuk egymást mostanában:
Sokat járok a temetőben.
  Sokat emlegetlek, citállak:
Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy,
Ős magyar névvel: az ős-Állat.
  Szeress engem, ha tudsz szeretni,
Szeress engem, mert, jaj, utálnak
S olyan jó szeretettnek lenni.
  Szeress engem s ölelj át szépen,
Mi, hajh, cudar világot élünk
S kenyértől függ az üdvösségem.
  Úgy szeretnék szabad úr lenni,
De éltem, sorsom ki van mérve:
Így kell születni, így kell enni.
  Így kell csókolni s megmaradni
És így kell nagyokat tervelni,
Kérni és mindig adni, adni.

Ady Endre – Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Ady Endre – Az Isten balján

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.

Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.

Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

RSS Hírstart hírei