HÁROM ÍRÁSSAL JELENTKEZIK MA MARTON ÁRPÁD, A MI JUHÁSZ GYULÁNK!
Friss hír: a Magyar Posta végképp beszüntette távirdai szolgáltatását. Az esetben nincs semmi meglepő. Bizonyíték rá ez a hat esztendővel ezelőtt keletkezett írás. Úgy lapult a számítógépemben, mintha a szomorú napra várt volna, amikor időszerűvé válik. Olvassák kegyeletes szívvel:
AZ UTOLSÓ TÁVIRAT
Akár valami Nora Roberts-regénycím, úgy hangzik. Nyugalom: nincs szó szakításról, későn szárba szökkent szerelmek tragikus végkicsengéséről, sorsfonalak megszakadásáról. Csupán egy kapcsolattartási forma lassú haláláról. Fájó szívvel tudatom: a távirat hosszan tartó gyengélkedést követően pályájának végéhez érkezett. Élt százhetven évet. Jelen lehettem a végóráknál, részvéttáviratok mellőzését kérem.
Ballagás, anyák napja, pedagógusnap, diplomaosztók, érettségi vizsgák, évfolyam-találkozók, esetleg a húsvéti és a pünkösdi ünnepek, gusztus dolga. Istenben boldogult Moyzes Károly tanár úr joggal mondogatta, hogy amit a Nemzetközi Nőnapig meg nem tanított, a pedagógus abban a tanévben már ne is próbálkozzon azzal: egymás sarkában tolonganak a tavaszi és nyáreleji ünnepek, jeles alkalmak. És ha így van, fölszökik a virágüzletek látogatottsága. Meg a távirdáké. Gondolná az ember.
Mert a dísztávirat mégiscsak valami emelkedett módja a köszöntésnek, üzenetküldésnek. Először is külön táviratos postás csönget be vele, ami az egész kommunikációs eseményt alkalmi, emelkedett fénybe állítja. A küldemény maga pedig különb a legkacifántosabb képes levelezőlapnál is: műselyemre sokszorosított rézkarc nyomata a kartonkeretben szinte dísztárggyá avatja, afféle sokszorosított grafikai remekké. Leleményes átmenetté a postai küldemény és a reprezentatív figyelmesség között. Ami a tarifájában is megmutatkozik.
Hogy telefonon bonyodalmassá vált a távirat-feladás, nem ért váratlanul. A távközlési piacon megannyi résztvevő osztozik, és az adatátvitel mai fejlettsége mellett nyilvánvalóan a lehetetlent kísértené, aki arra vállalkozna, hogy kidolgozza az elszámolást három-négy szolgáltató között. Régen efféle célt szolgált az úgynevezett leszámítoló hivatal, amely a magánkézen lévő és a királyi vasúttársaságok közötti pénzmozgást koordinálta, és ehhez akkora nagy épület kellett, hogy a fűtése tán az egész vonatozósdit ráfizetésessé tette. Elképzelésem szerint mindez ma egyetlen célirányos szoftver kérdése, de nem álmodozom postai reformról, inkább nyeregbe pattanok, és irány a kedvenc hivatalom a búzakalászos magyar Alföldön. Ahol vár még rám egy-két meglepetés.
Az eljárásrend ugyanis jócskán megnehezedett, mióta legutóbb telegráfot küldtem. A dísztávirat feladása manapság az alábbi rend szerint zajlik. A kuncsaft a felvételi ablak elé járul, és szóbeli nyilatkozatot tesz abbéli szándékáról, miszerint dísztáviratot kíván küldeményezni. A postai tisztségviselő a rendes ügymenet szerint ezen a ponton mintagyűjteményéért nyúl, hogy segítse ügyfelét a megfelelő távirati lap kiválasztásában. Senki ne higgye, hogy az előzetes fölkészülés segíti a folyamat gördülékenyebbé tételét: a posta hivatalos weboldalán nagy körültekintéssel kiválasztott lapunkat is előkeresgélik a mintakupacból, a nagyobb biztonság okán. Rendben, a mézesmackós kép stimmel. Mutatványpéldányok vissza a redőnyös szekreterbe. A következő munkafázisban az orrunk alá tolnak egy árkus ívet, amelynek rovatai töviről-hegyire eligazítanak bennünket a nélkülözhetetlen adatok, úgymint feladó, címzett, küldendő szöveg, egyéb közlemények feltüntetésében. Ez eddig három kommunikációs lépés: folyamodás, jóváhagyás, írásba fektetés. De a java csak ezután jön! A szolgálattévő postai alkalmazott, kezében tartva műgonddal kitöltött formanyomtatványunkat a telefaxhoz fárad, ahol hosszadalmas pötyögés kíséretében nekilát nyúlfarknyi üdvözlő szövegünk továbbításának. Ez az ügyintézési munkafázis egyes esetekben további alfolyamatok véghezvitelére szolgáltat okot, jelesül a távirati célállomás telefax forgalmi hívószámának kinyomozására (lehetőleg a területileg illetékes postaigazgatóság megfelelő alosztályán) illetve a sikeresen továbbított fax útjának szóbeli lekövetésére (immár a célállomás faxkezelésben illetékes munkaállomásán, ami szerencsétlenebb esetben nem azonos az adott hivatal vonalas távhívásait fogadó munkahellyel, így további, házon belüli egyeztetésekre van esélyünk).
Sietek nyugtázni: mindezt a legodaadóbb, szolgálatkész hozzáállás kíséri. Az ember szinte azt érzi, sikerült végre valódi szakmai kihívással lepnie meg a hagyományos küldeményekbe és rózsaszín utalványokba belefásult postai személyzetet. Talán épp emiatt dolgozták ki a hierarchia minden szintjét mozgásba hozó ügymenetet? Csapatépítő tréning a postazöld mindennapokban?
A sors énfelém kegyes orcáját mutatta. A táviratomat befogadó, szívemnek kedves postahivatal egy tóparti település szívében húzódik meg, mindjárt a katolikus plébániahivatal oldalánál, és aki elunja a várakozást, a helyiségből leválasztott Nemzeti Dohányboltban kereshet megnyugvást háborgó idegeinek. Rekkenő hőség olvaszt pecsétviaszt, aszfaltot, a hivatalban körém sereglik a meggyszedésből kitikkadt asszonynép. Nem mondhatnám, hogy türelmetlenek. Inkább nagy érdeklődéssel lesik, mire jut a városi úrféle hóbortos ötletével, hogy ugyanis dísztáviratoz, dologidőben. Városi hivatalban ez aligha így történne. Kapnék a fejemre hideget-meleget a fölszaporodott hivatalnok- meg menedzsernépségtől. Faluhelyt ez is idillibb. Telik is az időnkből: apránként kész panoráma bontakozik ki előttem a faluban ezidén történt ballagásokról, kézfogókról és más jeles napokról. Persze oda inkább süteményfélét, demizsont illik vinni, nem pedig táviratozni. Mire jó tíz percnyi szakadatlan ügyintézés végén befut végre a visszajelzés a rendeltetési helyről, az egész bámész asszonysereglet velem együtt ünnepli a nem mindennapi kommunikációs vállalkozás sikerét.
Az eset mérlege tehát kétségkívül pozitív. Új ismerősökre tettem szert, közben Nagy Lajos-féle, régivágású falusi hangulatokat élvezhettem. Mindenesetre utánajártam: a processzus országszerte a fent leírt menetrend szerint zajlik a Vízivárostól Zalakarosig. Igénybejelentés, írásba adás, telefonozás, faxküldés, újabb telefonozás. Vagy hat kommunikációs lépés, amelyből legalább négy tökéletesen kiküszöbölhető lenne. Adok egy kis időt a posta szolgáltatásait fejlesztő informatikusoknak és más szakembereknek: nyolc év a következő ballagásig. De jaj, felszólamlásomat nehogy panaszképpen iktassák! Még a végén miattam szüntetik meg végképp ezt a kedves, meghitt üzenetküldési formát.
Marton Árpád
HOGYAN MENTETTÜK MEG A VILÁGCSODÁT AVAGY AZ ALSÓVÁROSI PAPRIKAHANG HISTÓRIÁJA
Olvasom nemrégiben, hogy könyv készül a szögedi paprika kultuszáról. Elhivatott röszkei paprikások fáradoznak az összeállításával, akik mindenre kiterjedő ismerettárat kívánnak átnyújtani a fűszer – és a helytörténet, ipartörténet kedvelőinek. Ahogyan kell: az alsóvárosi paprikaharang is szerepel majd a kötetben. Amit azonban a világcsoda ritkaság megmenekedéséről írtak a könyvelőzetesben, arra sarkall, hogy tollat ragadjak. Mindenki okulására – no meg az érintettek méltatására.
Paprikaváros, a Napbaöltözött Asszony oltalmazta városrész, a Szögedi Segítő szűkebb pátriája. Csudadolgokban gazdag, regéket regélő inkább-falu-mint-amennyire-város mikrovilág Szeged déli peremén: Alsóváros. Napsugaras oromzatai egyszerre szikráztatják vissza a szűzmáriás főoltár faragott barokk napmotívumát és a zsíros, fekete alsóvárosi földeket kábulatig átizzító nyári Nap arany ragyogását.
Harangszentelésre hívtak a ferences barátok. 2005 nyara, nyáreleje lehetett.
Riporter, kivált, ha a Katolikus Rádió hallgatósága várja tőle a beszámolót, nem maradhat távol ilyes eseményről. Vasárnap ide, ebédidő oda. Kivált, hogy esély mutatkozik egy kis kalandos toronymászásra. Az archívum mélyén ma is megvan valahol az újonnan fölhúzott harang első szózata. Aki nem állt még déli harangszókor közvetlen az ércpalást oldalában, nem is tudja, milyen az. Alaposan nekirugaszkodtak a fölvevőmasina szintjelzői a megveszekedett bimm-bammolásban.
Csakhogy a história fontosabbik része ezután következett. Mikrofonomat táskába téve szeleltem kifelé a klastromból, mielőtt nyakon csípne valaki, hogy az ilyenkor szokásos templomkerti eszem-iszomba cipeljen. Kihaltan tátongott a Mária-oszlop körül elterülő térség. És ekkor földbe gyökerezett a lábam.
Oldalt, kisebbfajta kék teherkocsi furgonján a híres-neves alsóvárosi Paprikaharang fürdette füzérmintáit a tompa selyemfényekben. Akárcsak száradni kiakasztott cifra rokolya. Ami ellenben messziről látszott: nem napfürdőzni tették a platóra a nevezetes jószágot. Ne menjen már üresen hazafelé az a harangszállító járgány… A pótolhatatlan műtárgy öles fagerendákkal aládúcoltan a kocsi megindulására várt nagy türelmesen.
Nem úgy a tudósító. Hisz csak két éve lehetett, hogy filmet készíthettem az ötszáz éves ferences templomról. Tudatában voltam az egyedülálló jószág helytörténeti becsének. Nosza, plébánost kiugrasztani az ágápézó gyülekezetből, nosza sebtiben beavatni a ritka műtárgy történetébe – Kárpátaljáról érkezett épp csak nemrég, nem róható föl neki, hogy nem ismerte a megrepedt harang eredetét -, nosza, tartóztassuk föl együtt a harangöntő mestert! Aki – becsületére legyen mondva – tisztes üzleti megállapodás alapján, az új harang anyagárának fejében készült Őrbottyánba kocsikáztatni az alsóvárosi múlt egyik legjelesebb tanúságtevőjét. Azt azonban már egy szóval sem mondhatnám, hogy örömmel nyugtázta volna fölfedezésemet. Rövidre zárva a disputát a volánhoz ült, s a híres műtárgy útnak indult az ismeretlenbe.
Ahogy említettem, vasárnap dél volt, amikor az új harang elsőt kongatott a barátok tornyában. Nem lehetett több úgy negyed egynél, amikor a Paprikaharang eltűnt a szemünk elől. Vasárnap déli negyed egy órakor jólnevelt ember senkit föl nem lármáz a tyúkleves mellől. Kivált, ha az illető falun él, éppenséggel az ugyancsak nevezetes hírű Tápé főutcáján. Ezen a vasárnapon mégis félbeszakítottam dr. Vörös Gabriella megyei múzeumigazgató délebédjét. Gabi gondolhatta, nem kis okom lehet, amiért a legilletlenebb percben rontok rá. Aligha azt nem hitte: épp arra karikázom, és kedvem szottyant bekukkantani mindig fényárban úszó nagyebédlőjébe a muskátlik mögött.
Amikor megtudta, mi is a valódi ok, azonnal nekifogott, hogy haditervet kovácsoljon a nevezetes harang megmentésére. Nem tudom, hány múzeumi és örökségvédelmi potentátot fosztott meg a békés délutáni szunyókálástól azon a vasárnapon, de arra egészen határozottan emlékszem, hogy amikor másnap délelőtt a múzeumi válságstáb egybesereglett Móra valamikori irodájában, diadalmas arccal közölte velünk a hírt: nincs miért aggódnunk, a Paprikaharang megmenekült. Gabi mindig is hajszálpontosan tudta, mikor érezik el a pillanat, amikor hallatlanra vett női kedvességét a hivatalából fakadó erélyes föllépésre kell váltania. Végeláthatatlan telefonálgatás, a harangöntővel lezajlott eredménytelen alkudozások után ezúttal a legvégső megoldáshoz folyamodott. Azonnali hatállyal, expressz levédette a Paprikaharangot az erre illetékes örökségvédelmi hivatalnál. A jó harangöntő – mit tehetett volna a hatóság ellenében – fordulhatott is vissza Szegednek becses szerzeményével.
Mi pedig nekiláttunk, hogy összekalapozzuk az új harang öntésekor keletkezett anyagköltséget. A múzeum alapítványa koordinálta a gyűjtést – élén dr. Zombori István egyháztörténésszel, maga is alsóvárosi polgár -, Gyulay Endre püspök úr pedig nagyvonalúan megelőlegezte a harangöntőt megillető summát, míg az összeg egybe nem csordogál. S hogy honnét támadt egy megnémult, megrepedt harangocska megmenekítésére 940 ezer pengő magyar forint csekélyke három hét leforgása alatt – mint azt a Délmagyarország 2005. augusztus 4-i híradásából olvasom? Stílusosan szólva: sikeresen kongattuk meg a vészharangot. Emlékezetem szerint szép összeggel segítettek a röszkei paprikások, megmozdult a plébánia közössége is. Magam pedig megrendülten olvastam azokat a leveleket, amelyeket a Magyar Katolikus Rádió hallgatói mellékeltek egy-egy kisebb-nagyobb fölajánláshoz. Mert hogy a rádió segítségét, Juhász Judit lelkes támogatását is igénybe vettük, azt bizonyára mondanom sem kell. Volt, aki a tengeren túlról küldte adományát rég nem látott szülővárosába. Akadt, aki a gyűjtés hallatán határozta el: meglátogatja már végre azt a híres Napfény Városát. Legemlékezetesebb mégis az az üzenet, amelynek föladója arról értesített Veszprém városából, hogy bár ezer forintnál tekintélyesebb összeget nem szoríthat ki kevéske nyugdíjából, de igazán nem szeretné, hogy Szegeden töltött katonaéveinek ne maradjon valami kis emléke a megmentett szegedi ritkaság révén.
Ha legközelebb arra vetődöm, meg is keresem a folyosón díszelgő harang domború érfüzérei közt a veszprémi adakozó paprikáját!
Marton Árpád
A BOMLÁS VIRÁGAI
A sors különös adománya nagy korok tanújának lenni. Az elsők közt lépni a barikádra, amikor úgy kívánja a közjó – és az utolsó tanúk egyikeként szemlélni szó nélkül, ha a világ a vesztébe rohan. Mai napság leginkább erre nyílik esély.
A HÚSZ ÉVES BACH MEGÉRINTETTE A BILLENTYŰKET, A BEENGEDTEK PEDIG NEM KÍVÁNNAK BEBOCSÁJTÁST NYERNI A SZELLEMI TOCCATÁBA.
Amióta a progressziónak hazudott relativizmus és agnoszticizmus a magáénak sajátított ki minden előremutató eszmét, a szellem embere jobbára tétlenül nézheti csak, mint omlik össze több évezred szívós munkával összehordott, kőről kőre fölépített szellemi-társadalmi architektúrája. Pillanatok alatt, kártyavár módján. Vagy említsünk zenei példát: mint rontanak neki az ösztönvilág és az indulatok diszharmóniái a szellem és a lélek kifinomult, lenyűgöző konstrukcióinak. Mint amikor egy bedrogozott huligánt rászabadítanak Bach orgonájára.
De hiszen Bach is az érintettje egyetemes kulturális összeomlásunk legfrissebb, égbekiáltó stációjának. Egyikeként ama klasszikus zeneszerzőknek, akiket oxfordi katedrát bitorló elmebetegek bűnrészesnek mondtak ki a gyarmatosítás rémtetteiben, s mint ilyeneket az európai fehér ember hamis felsőbbrendűségének megszüntetése céljából törölni kívánnak az egyetemi stúdiumokból. Beethoven is, Mozart is szerepel a listán, a világ leggyöngédebb zeneszerzője, Schubert is, és egyik reneszánsz mester, alighanem Machaut. A nevek nem érdekesek: a teljes európai műzene tilalmasnak mondható ki, amennyiben kisebbrendűségi érzést kelt más kultúrák szülötteiben. Akik köztudomásúlag mind számosabban koptatják a nyugat-európai iskolapadokat. Eddig csak az elemisták szeme elé állított feszülettel volt baj. Az érzékenység immár hatványozódik: egyetemi szinten került terítékre magának az európai kultúrának egyik legfontosabb értéke. Oswald Spengler a Nyugat egyik legfontosabb vívmányának nevezi a XVIII. század műzenéjét. Emlékezetem szerint a legfontosabb dolgok egyikének, amit Európa a világnak valaha is adott.
A sommázat persze A Nyugat alkonya lapjain olvasható – hol is egyebütt. Nem első ízben fogok gyanút, hogy a haladó nyugati egyetemeken immár az alapvető klasszikusokkal sincsenek tisztában. Hogy Spenglerrel? A napjaink rémületesen precíz próféciáját adó Huntingtonnal? Ha az utóbbi fél évszázad szellemi irányzatait nézem, az az érzésem: Arisztotelésszel, Aquinói Szent Tamással sem.
Csoda-e, hogy kockázatok és mellékhatások nélkül neki lehet rontani mindennek, ami kultúránk – azaz: kollektív szellemi önazonosságunk – alapjait adja? Akár annak kockázata nélkül is, hogy az embert legalább a szűkebb szakma figyelmeztetné nyilvánvaló elfogultságaira, műveletlenségére? A magam elfogultságánál maradva: Mozart ismeretében legalábbis hajánál – pardon: parókájánál – fogva előcibált érvelés volna, ha, teszem azt, arra hivatkozva vádolnánk meg fehér felsőbbrendűséggel, a színesbőrűek megszégyenítésével, mert a szöktetés Ozminja bizony oszmán dúvad, Monostatos meg szerencsen ördögfi A varázsfuvolában. Ilyen volt a korszellem, tessenek utánajárni a körülményeknek, és netán elmagyarázni a tudásra szomjúhozó nebulóknak. Ha mindenáron összefüggést akarok fölkutatni az egyetemes humanitás legnagyobb komponistája és a gyarmatosítás rémségei között, legföljebb is csak a Hagenauer családdal való kapcsolattal hozakodatom elő, na de ki tehet arról, ha történetesen egy gyarmatáru-kereskedő házában látja meg a napvilágot?
E tekintetben meg is nyugodhatnák: az oxfordi bajkeverők nem merültek el ilyen mélységig a Mozart-filológiában. Nagyvonalúan nekirontottak mindannak, amit az elmúlt jó másfél évezred az európai zenében megteremtett, keresztes háborút hirdetvén a nyugati magaskultúra eme káros túlburjánzása ellen. Emlékezetem szerint még a proletárdiktatúra sem merészkedett idáig! Az európai szellem óriásait – jóllehet világforgató revolúciójuk evolúciós előkészítőinek tekintették őket – még kulturális forradalmári körökben is kikezdhetetlen tisztelet övezte. Talán csak félelemből. Mindenesetre a Hegeltől elcsaklizott marxista dialektika még szentelt némi figyelmet a megőrzés fontosságának. A mai progresszívok immár csak a megszüntetés éthoszát hirdetik. Ressentiment – mondja a pszichiátria arra az esetre, amikor a hitványság gyűlöletet érez és szít a kiválóbb iránt. És tehetetlenségében az elpusztítására tör. Nézzünk körül napjaink kulturális palettáján!
Az oxfordi haladók márpedig javaslattal is élnek. Helyettesítsük a túltenyésztett, dekadens, emészthetetlen, magasrendű fölkészültséget igénylő – ráadásul a gyarmatosításban cinkos – európai műzenét a bevándorlók sokszínű muzsikájával.
Kiváló ötlet. Ám kénytelen vagyok figyelmeztetni az angol tudósokat, hogy ez a kísérlet mintegy száz éve sikeresen lezajlott. Mi egyéb a világot meghódító popzene, ha nem a fekete rabszolgák Afrikából magukkal hurcolt törzsi zenéjének elsatnyult utóda? Bizony: annak elementáris, elemi ösztöneinkre ható mivoltában, kissé átnejlonosítva. Szellemi érték, összetettség, komplexitás dolgában merné valaki mérlegre tenni – hahó, oxfordi tudorok, újabb tipp a tilalomlistához – egy tizenkét szólamú Victoria-kórusművel?
A rómaiak azért alakíthattak sikeres birodalmat, mert átvették a meghódított görögök kifinomult és strukturált kultúráját. Az afroamerikai zene – félek – az ellenkező folyamat halvány előképe. És mi tagadás: a Nyugat évezredeken keresztül dolgozott magaskultúrájának kialakításán. Aki meg akarja érteni, az nem spórolhat meg némi fáradságot, ha bebocsáttatást kíván nyerni a szellem régióiba. Ja, hogy nem akar? Akkor meg minek iratkozik be nyugati egyetemre?
Marton Árpád