200 000 VAJDASÁGI MAGYART VESZÍTETTÜNK EL ÖRÖKRE
1960-tól fogva a vajdasági magyarok migrációjának több iránya volt megfigyelhető. Az egyik, a belső migráció, a gimnazisták, egyetemisták, illetve a szakemberek elvándorlása a nagyobb városokba, Újvidékre illetve Szabadkára, de emellett megindult a vendégmunkások serege is Németország felé.
A hatvanas években bármely jugoszláv állampolgár munkát vállalhatott Németországban. A vendégmunkásokra speciális vámszabályokat léptettek érvénybe: bármit – például egy tévét, szerszámokat, „fehér” technikát évente – behozhattak vámmentesen. A kultúrák és tárgyak határon át történő vándorlásában ők játszottak igazán döntő szerepet. A vendégmunkás életmódja is a nyugatit másolta – abban a pár hétben, amelyet a szabadsága alatt otthon töltött. Nem pusztán tévéje volt, hanem márkás színes tévéje távirányítóval, ő honosította meg a duplakazettás magnót és a képmagnót, a videókamerát, majd a számítógépek (ZX Spectrum, Commodore) is általuk kerültek be leginkább az országba. Ha barátait vacsorára hívja már whiskyt kínál, a vacsora után német sör kerülhet az asztalra. A feleség sűrített tejet önt kávéjába, mely nem törökösen, hanem presszó-módra készül el. Már nem a mennyiségen, hanem a minőségen a hangsúly. Ezek igazi státuszjelenségek, melyekkel kifejezi, hogy ideiglenesen távozott, ám hangsúlyozza, vissza fog térni – ezért kezd rögtön házépítésbe otthon, míg kinn albérletben lakik.
A vendégmunkásoknál minden felborul: egyfelől gazdagok lesznek, másfelől mégis szenvednek. Szenvednek, mert sokat kell dolgozniuk, és ebben tönkremennek. Hiába gazdagok de honvágyuk van, mert egyfajta páriasorsban élnek, idegenként, számkivetetten, s kinn mindig is jövevények maradnak, ugyanakkor otthon meg elvesztik korábbi gyökereiket. Az egyszerű élet utáni vágyat Nyugaton a kemény munka váltotta fel – a jobb élettel, ám érzelmi problémákkal.
A vajdasági magyar vendégmunkás anyagilag jobban járt Németországban mintha otthon maradt volna, de olykor mégis inkább sajnálni való, szerencsétlen, bukdácsoló, szenvedő figura, aki kofferjában él (Surda is ki akart vándorolni). S bár az otthon maradtak, a szülők úgyszintén szenvednek, mégis kettős életet élnek: az emigráló jól él, de szenved, a maradó meg rosszul, de legalább otthon van, és nem vetik meg, nem idegen. A vendégmunkás kinn nem tud integrálódni, és ezt csak részben kompenzálja a fogyasztói társadalom – hiszen spórolnia kell, hogy otthon mutassa meg, mire tett szert, ám otthon kinézik, mert felvág, hivalkodik, nagyzol, és végül hazajáróként is félig idegen.
A hetvenes-nyolcvanas években Németországban például kiírták a kávéházak és vendéglők ajtajára, hogy „Kutyák és vendégmunkások számára tilos bejönni”. Ez a nem is oly régi időket idézte, feljelentések is történtek, ám a német alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ez nem sérti a törvényt. Mert bár etnikai és vallási alapon tilos a megkülönböztetés, a gasztarbajter nem ilyen kategória.
Az érkezők első impressziója gyakran a megaláztatás volt, például Bécsben már a vasútállomáson: mivel ide érkeztek az újak vagy a szabadságról visszaérkezők, hétvégéken itt gyülekeztek a vendégmunkások, levelet, csomagot, híreket várva, itt találkozhattak sors- és nemzettársaikkal. Tény, hogy az első hullámban az iskolázatlanabb rétegek érkeztek, a nyelvet sem beszélték, s világos, hogy nem moziba vagy könyvtárba jártak. A barakkvárosokban igyekeztek őket ott tartani hétvégén is, a városközpontokban nem látták szívesen őket, bizonyos szinten szegregálták az őslakosoktól. Albérletbe pedig azért sem tudtak költözni, ha pénzük akadt is, mert a helyiek nem adták ki nekik a szobákat. A hatóságok busszal szállították ki hétvégenként a prostituáltakat a táborok környékére. A befogadók tehát korántsem voltak oly toleránsak, nem az integrálás volt az elsődleges cél az első generációknál, hanem munkaerejük, jó esetben szaktudások kihasználása.
A hatvanas évektől tömegessé váló kivándorlás Vajdaságból ami kezdetben ideiglenesnek tűnt. Maguk a vendégmunkások többnyire rövid ideig, pár évig akartak kinn dolgozni, sőt csak szezonálisan, s majd ha otthon házat építettek, földet vettek, vállalkozást indítottak, hazatérnek. Ám a kint tartózkodási idő egyre hosszabbodott, a kilencvenes évek délszláv háborúi, a gazdasági embargó, a nyomor pedig nem hogy a visszatérésre ösztökélte volna őket, hanem folytatódott a már véglegesnek szánt exodus. A bálkáni háború alatt, 1995-től boszniai, horvátországi, koszovói szerbek, illetve romák jelentek meg, majd telepedtek le a vajdasági magyar falvakban is – a kivándorolt magyarok házait vették meg apró pénzért.
Az újabb kivándorlási hullám 2010 után indult el, miután a vajdasági magyarok könnyített eljárásban kaphatják meg a magyar állampolgárságot, útlevelet, és így az egyszerű lehetőséget a nyugati munkavállalásra – ettől kezdve vajdasági magyarok száma még drasztikusan csökkent.
Számításaim szerint ma szinte annyi vajdasági magyar él külföldön, mint otthon – a maximum kétszázezernyi mellett Nyugaton is élnek ennyien. A német statisztikai intézet kimutatása szerint 2017-ben több mint 200 000 magyar élt Németországban: 1965 körül 30 000, 1975 körül újabb 30 000, 2012 körül újabb 100 000 vajdasági magyar vendégmunkás telepedett le Németországba. Ehhez a számhoz adódik még a 30 000 erdélyi magyarok száma is.
A vendégmunkasók utódai is Németországban születtek, német iskolákba jártak, a magyart csak törik, értik, néha hazajárnak a nagyszülőkhöz vagy a temetőkbe. Ők a hetvenes évek közepétől született generáció, ők már családot alapítottak, általában egy másik vendégmunkás családból házasodtak és mostanra a tizenéves gyermekeik már csak a németet beszélik és semmi, de semmi nem köti őket a szülőföldhöz. Az első kivándorlók ma már nyugdíjasok, némelyikük hazatér, mert a német nyugdíjból Szerbiában vagy Magyarországon jobban lehet élni, de többségük marad az unokák nevelésében segíteni.
Jelen pillanatban nyugaton, a magyarországi baloldali pártok facebookos bejegyzésekkel és újságcikkekben terjesztik, hogy: Magyarországon diktatúra van, az utcán megverik az embereket ha más a véleményük, a munkahelyen felmondanak nekik ha nem vagy Orbán-hívők, a határon kerítés van és kutyákkal tépetik szét a kerítésen átmászókat, senki ne jöjjön haza és mindenki rájuk szavazzon. Ezt a propagandát nagyon sok nyugaton dolgozó vajdasági magyar elhiszi. A nekem telefonálók majdnem mindegyike úgy mesélte nekem ezt, mint egy valós tényt. Ezek után ne csodálkozzunk, hogy ha hazaköltözést tervező maradék vajdasági magyart is elveszítjük.
Az én baráti körömnek csak ritkán jutott eszébe a kivándorlás, a vajdasági magyar értelmiség (tanárok, újságírók, orvosok) körében a hetvenes–nyolcvanas években szokványos hétvégi kirándulásnak volt tekinthető a Szegedre vagy Pestre történ „át- és felugrás”. Az ok kevésbé kereskedelmi, sokkal inkább kulturális és szórakozási célú: városnézés – „egy kis jó magyar levegő beszippantása”, a szegedi csárdában magyaros halászlé, tokaji, majd este színházi előadás, koncert. Amíg ezekben az években a magyarországi magyaroknak Jugoszlávia volt a kis édenkert, addig nekünk, a vajdasági magyarság egy része számára mégiscsak Budapest és Szeged jelentette a szabadabb légkört, vagy legalábbis azt a helyet, ahol az internacionalista jugoszláv kultúrát felválthattuk arra, amire jobban vágytunk: a magyar kultúrára, még ha népiesebb-szórakoztatóbb formáira is. Itt tehát a kulturális turizmus egyik speciális válfajáról beszélhetünk, ahol a nyelvi és nemzeti azonosulás is fontos. Eközben a magyar sztárszínészek és énekesek a jóval nagyobb, illetve értékesebb honorárium miatt előszeretettel hakniztak a Vajdaságban. Ki kell emelni, hogy a hetvenes évektől kezdve testvér-települési kapcsolatok kezdtek el kiépülni, így azokkal a falvakkal, ahonnan eredetileg telepítették a bácskai-bánsági településeket, illetve a sport terén is intenzívebbé váltak a kapcsolatok. Ezen kapcsolatok folytatása jelentős hatással lehet a mai nemzetegyesítésre is, a politikai ideológiák, pártszimpátiák (a kettős állam-polgárság, illetve a szavazati jog megadása óta különösen) átvitelére, mondhatni, exportálására.
A vajdasági magyar vendégmunkások kedvenc dala: