TAVASZ, KOSZTOLÁNYI, JÁTÉK
Ezt a kis szösszenetet április elsejére lett volna jó időzíteni (megírni).
Kosztolányi és (különösen) Karinthy lehettek a „legjátékosabbak” a 20. század első harmadának legjelentősebb magyar írói közül.
A(z irodalmi) legendák mindig túlzóak valamennyire. Azt a látszatot kelthetik, mintha állandóan csak bolondoztak volna. Karinthy életműve teljesebb befogadásának legnagyobb tehertétele, akadálya, hogy humoristának „bélyegzik”, így nem is tekintik igazán jelentős írónak. Pedig az! (Kis kitérő: a „boldog békeidők” közhelyéhez, Füst Milán jegyzi meg, senki nem volt boldog. A „ki a boldog?” kérdése Kosztolányinál és Karinthynál is előkerül. De erről majd máskor…)
A legendárium leginkább szóban terjedő elemei sokáig nem is kaphattak volna nyilvánosságot – mondjuk így, szókimondásuk, szabadszájúságuk miatt. Ezt a nyelvet pedig szinte mindnyájan legalább ismerjük, de általában használjuk is – nem mindig tréfásan…
Somlyó Györgyöt (édesapja az átkozott költő, az Esti Kornél-ciklus Sárkánya) kérdeztem arról, igazak lehetnek-e az irodalmi legendáriumban nekik tulajdonított tréfák, beszólások stb. A válasza: a többségük bizonyosan igaz. Karinthy Márton Ördöggörcs című, több kiadásban megjelent monumentális családtörténetében is számos ilyen legendába illő részlettel találkozhatunk, írásban megörökítve. (Ezek hitelességéhez a legkisebb kétség sem férhet!)
Karinthy Frigyes a saját nevét így foglalta mondatba: „Magát egy égi kar inti, frigye sikerülni fog.” Sajnos e jóslata nem vált valóra. Karinthy barátja, Kosztolányi Dezső, aki a tréfákban is társa volt, szintén saját nevével replikázott: A vendég panaszkodik a pincérnőnek: „Rossz itt a koszt, ó lány, ide zsörtölődni jár csak az ember!”
Az olvasásra ajánlott vers ma már szerepel Kosztolányi Dezső összes műveiben, ahogyan a kapcsolódó levelek is, Kosztolányi szerzősége vitathatatlan. (Először 1969-ben az Irodalomtörténet c. szakfolyóiratban tette közé őket Hajós Géza, de a Réz Pál szerkesztette Kosztolányi-kötetekbe csak az 1990-es évek eleje-közepe óta kerültek be.)
A Kosztolányi-írások előzménye nem ismert, de csakis egy Karinthy által elkövetett „heccre”, ugratásra adott válasz lehet (öncélúságot nem tételezhetünk föl).
A történetnek csak az a része ismert, mikor Kosztolányi egy szívesség megtételére kéri Karinthyt (többször is) 1926 januárjában, történetesen seggének kinyalására.
„Az audencia egyetlen tárgya: seggemnek Karinthy Mester által való azonnali kinyalása.” [1969-ben még a „seggemnek” és a „kinyalása” szavak kipontozva jelentek meg.] „készörömest szánja rá magát arra a neki csekély, de nekem rendkívüli nagy szívességre, amelyre kértem.”
A levélbeli kérést versben is megismétli Kosztolányi, a sorok kezdőbetűiben rejtve el. (Az akrosztichont félkövérítve emeltem ki.)
A közzétevő „vaskos, durva tréfa, trágár-komikus” szavakkal jellemezte a „lényeget”, azaz Kosztolányi-kérését.
Pont ebben az időben zajlott a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban a Trágárság és irodalom-vita. Még két évtizeddel később is kérdésként merült föl: „kipontozzuk vagy kimondjuk?” (Szepes Erika, emlékezetem szerint, a kimondás mellett foglalt állást Arisztophanész komédiáinak fordítása kapcsán. De Plautusnál is lelhetünk hasonló helyekre.)
De vajon tényleg trágár-e az, amit időnként annak minősít a többnyire álszent közízlés? Álszent, mert akik tiltanák, azért használják – és nem is kipontozva – e szavakat. Természetesen mindennek megvan nemcsak az ideje, hanem a helye is. Az álszenteskedőkről gyakran elég gyorsan kiderül, hogy nagyon is ismerik és használják a mások beszédében, írásában elítélt szavakat, kifejezéseket. (Olvassunk csak bele az alábbi kötetbe, ha a köznapi szóhasználatról, hogy a köznapi szóhasználat egyes elemeinek gyakoriságáról képet kapjunk: Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert. Pasquillusok a XVII–XVIII. századból, szerk. Lőkös István, Magvető, Bp., 1989. Magyar Hírmondó sorozat.)
Úgy vélem, megfelelő szövegkörnyezetben nem kell félnünk az évszázadok, évezredek óta használt kifejezésektől, nem leszünk tőlük még obszcének, trágárak, kár lenne az eufemizmus „bűnébe” esni, ha valamit a nevén akarunk nevezni. (Itt mégis öncenzúra! Poénból ide kívánkozott volna egy „felszólítás”…)
Zsoldos Sándor
Kosztolányi Dezső
NYÁR, NYÁR, NYÁR
Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek, de kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves poémát, minden irányban.
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
(1926)