TÖRTÉNELMI CSATÁK
Szeretettel üdvözlöm a VÍRUSNAPLÓ kedves olvasót. Az utóbbi napokban több telefonhívást is kaptam, hogy a otthon tanuló és néha unatkozó gyerekek számára, állítsak össze valami szórakoztató-oktatóműsort, ami esetleg hasznosan lefoglalhatná a gyermekeket és így a szülök is haladhatnának munkájukkal. Íme hét, a magyar történelemmel kapcsolatos animációs film:
A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL
A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán a nagy túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd a védőkhöz 10 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével, Kapisztrán János 30–35 ezer keresztesével közösen július 22-én, a vár melletti csatában legyőzték a törököket.
II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a Szilágyi Mihály 7 ezres serege által védett várat. Az addig 10 ezer fős haderejével a vártól elzártan állomásozó Hunyadi János egy július 14-én zajlott ütközetben áttörte a török hajózárat a Dunán, és csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály várat védő seregéhez. Az egyesült magyar sereg július 21-én visszaverte II. Mehmed támadását, majd július 22-én kitört a várból, és az akkor már 70 éves, Kapisztrán János ferences szerzetes irányítása alatt álló keresztesek segítségével vereséget mért a török hadseregre, melyet időközben pestis és ellátási nehézségek is sújtottak. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire és hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon. A győzelem mintegy hetven évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.
A csatát megelőzően pápai rendelettel bevezetett déli harangszó a keresztény világban azóta a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. III. Kallixtusz pápa augusztus 6-án szerzett tudomást a kereszténység e természetfölöttinek látszó győzelméről a pogány betolakodókon, így 1457-től erre a napra tette a Krisztus színeváltozása ünnepét.
A POZSONYI CSATA
A csata ideje: 907 július 4-7.
A csata helyszíne: a mai Pozsony területe.
Harcoló felek: az egyik oldalon Luitpold bajor herceg és a Theotmár salzburgi érsek vezette német seregek álltak, melyek a Keleti Frank Királyságból érkezve támadták meg a honfoglaló magyarok szállásterületeit. A másik oldalon a magyar törzsszövetség erői sorakoztak fel, Árpád fejedelem, vagy valamelyik fia (talán Levente) vezetésével. (Jelenleg a történettudomány megosztott abban a kérdésben, hogy ki vezette a magyarokat.)
Összecsapó erők nagysága: a legtöbb becslés szerint a németek 90-100 ezren, míg a magyarok kb.40 ezren lehettek. (4 tümen)!
A csata lefolyása: A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt. Az első összecsapások június 28 –án kezdődtek, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat. Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, Theotmár érsek erőinek megtámadásával. (Pozsony korabeli neve: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Ebben az összecsapásban a magyarok jól alkalmazták a támadó, majd menekülést színlelő taktikájukat, és hamar kivívták a győzelmet. Maga az érsek is elesett a csatában. A győztes hadak az ütközet utáni éjszakán átúsztatták erőiket a Dunán, hogy a másik nagy német sereget, a Liupold herceg vezette erőket meglepjék. Így a második csata július ötödikének hajnalán történt, amikor a magyarok teljesen váratlanul meglepték a Duna északi partján állomásozó Liutpold táborát. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni. Az újabb győzelmet arató magyarok ezt követően a dunai német flottát védelmező erőket verték szét, majd a hajók megszerzése után megindultak Ennsburg felé ahol a 14 éves frank király serege állomásozott. Az uralkodó seregét július 5-én rohanták le, ez volt a harmadik nagy csata, melyben ismételt győzelmet arattak, a menekülést színlelő majd ellentámadó taktika alkalmazásával. Az ütközetben elesett Sigihard herceg, és maga a király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni. A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.
Halottak száma: nem ismert, de feltételezik, hogy a német sereg nagyobbik fele semmisülhetett meg (50-60 ezer fő), míg a magyarok elenyésző veszteségeket szenvedtek.
Győztes fél: a magyarok arattak óriási diadalt.
A csata jelentősége: a magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett. A honfoglalás e sorsdöntő csatával fejeződött be, egyben ez volt az első honvédő háború. Bebizonyította a magyarság, hogy elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjon a kontinens keleti szegmensében.
SZIGETVÁR OSTROMA
Szigetvár ostroma 1566. augusztus–szeptember között zajlott le Szigetvár várvédői és az oszmán haderő csapatai között. Az ostrom I. Szulejmán szultán seregeinek döntő győzelmével végződött. Zrínyi Miklós és katonái szinte az utolsó szálig elestek a végső kirohanás során. Maga Szulejmán szultán az ostrom közben, táborában hunyt el.
A török állam- és hadvezetés részéről az oszmán seregek magyarországi utánpótlási és felvonulási útvonalait veszélyeztető szigetvári erőd elfoglalása a sikertelen 1556. évi, Ali budai pasa által vezetett, de Horváth Stancsics Márk kapitány által akkor még sikeresen visszavert ostromot követően továbbra is stratégiai célként fogalmazódott meg. Szigetvár bevételére az 1565-ben kezdődő, és a negyedik Habsburg-török háborút, egyben az ún. várháborúk korát (1541-1568) lezáró, drinápolyi békével végződő hadjáratsorozat idején került sor.
I. Nagy Szulejmán szultán, aki európai hódításait Bécs megszerzésével kívánta teljessé tenni, serege élén 1566 áprilisának végén indult útra Isztambulból. Miközben Pertev pasa tiszántúli várak (Jenő, Lippa, Gyula) ellen indult, az uralkodó július 19-én Eszéknél átkelt a Dráván, majd a török sereg előrejutását zavaró, Szigetvárról kiküldött csapatok támadásai ellenére, mintegy két héttel később, augusztus 5-én tábort vert a településtől északkeletre fekvő magaslaton, a mai turbéki szőlőhegy területén.
A szultáni had közeledtének hírére a vár kapitánya, Zrínyi Miklós megkezdte az ostromra való felkészülést. A zsoldosállomány, valamint a nehézfegyver- és élelmiszertartalékok feltöltését követően a védelem 54 löveggel, 2400 ágyúgolyóval, 800 mázsa lőporral, ezer köböl (1 köböl = 64 liter) búzával és mintegy 2300-2500 főnyi katonasággal rendelkezett. A várban és a városban a támadás kezdetekor összesen kb. 4300 ember tartózkodott. A készletek és a személyi állomány utánpótlására a szoros ostromgyűrű miatt a későbbiekben már nem volt mód, a védők magukra maradtak.
Az ostrom, amelynek operatív irányításával a szultán a harcok során később halálos sebet szerzett Ali Portug béget, portugál származású műszaki és tüzér főtisztjét bízta meg, augusztus 9-én kezdett Szigetvár lövetésébe, másnap pedig már meg is indította a várvédelem szempontjából stratégiai fontosságú óváros elleni, három oldalról vezetett, de akkor még sikertelen gyalogsági támadást.
Mivel a várat övező vizesárkok, illetve a mocsaras térszín a törököket megakadályozta abban, hogy a falakhoz közelebb jussanak, elkerülhetetlen volt a környező víztömeg lecsapolása, amelynek munkálataihoz 12-én láttak hozzá. Ezt megakadályozandó törtek ki a várból 15-én Dandó Ferenc és Radován Jakab hadnagyok mintegy 200 lovas élén, ennek során azonban mindketten életüket vesztették. Hősi haláluk helyszíne, az óváros egykori Kanizsai kapuja közelében vitéz tettükre emléktábla hívja fel a figyelmet. A kudarcba fulladt akciót, és a töltések sikeres átvágását, illetve a víz elvezetését követően megkezdték az óváros intenzívebb ágyúzását a vár délnyugati és délkeleti bástyájával szemben épült új állásokból. Augusztus 19-re sikerült annyira meggyengíteniük a falakat, hogy egy újabb, a védők visszavonulását megakadályozó, tetemes emberveszteséget okozó rohammal már be tudták venni a várost.
Magát a várat, ahová Zrínyi mintegy 800 katonájával szorult vissza, ettől fogva az óváros felől folyamatosan szoros tűz alatt tartották, ennek ellenére a védők a 26-i eredménytelen ostrom után a 29-én, a mohácsi csata 40. évfordulóján indított második támadást is visszaverték, melynek során mintegy 4000 török katona esett el.
A következő napokban, részben az időjárás esősre fordulása miatt beállt ostromszünet idején a törökök a délnyugati bástya alatt vágatot fúrtak, és az ott elhelyezett puskapor berobbantásával keletkezett járaton keresztül szeptember 5-én betörtek a külső várba, az addigi harcok során töredékére apadt védősereg – mintegy 600 fő, közülük 200 katona – pedig kénytelen volt visszavonulni a belső várba. Az erőd és a védők sorsa ezzel gyakorlatilag megpecsételődött
Másnap, 6-án a harcok ismét szüneteltek, ezalatt Zrínyit és maroknyi megmaradt seregét többször megadásra szólították fel. Ennek a napnak igen jelentős, de a török csapategység megbomlásának elkerülése érdekében, Szokollu Mehmed nagyvezír parancsára titokban tartott eseménye volt az idős Szulejmán szultán halála. A 72 éves korában elhunyt uralkodó belső szerveit a tábor területén eltemették, testét pedig konzerválták, és az ostrom végeztével hazaszállították. Zarándokhellyé váló szigetvári sírhelyének (türbéjének) nyomait a közelmúltban sikerült feltárni az egykori szultáni tábornak helyet adó turbéki-zsibóti szőlőhegyen.
A szorult helyzetben lévő védők nem adták meg magukat, és az ostrom utolsó napján, szeptember 7-én kapitányukkal az élükön kitörtek a belső várból („Zrínyi kirohanása”). A várkapun elsőként kilépő Zrínyit szinte azonnal találat érte, a megölt hadvezér fejét később a Győrben állomásozó, Sziget felmentésére képtelen császári haderő táborába küldték a törökök. Seregének maradéka majd mind egy szálig odaveszett. A belső várba tóduló, zsákmányra éhes törökök a vár magjának számító kerek toronyban tárolt puskapor felrobbanása által súlyos veszteségeket szenvedtek, ez a művelet valószínűleg tudatos (öngyilkos) akció volt a védők részéről. A harcokból élve kikerültek között volt Cserenkó Ferenc is, aki elsőként, a szemtanú hitelességével örökítette meg Szigetvár ostromának eseményeit.
ISASZEGI CSATA
Az isaszegi csata során Isaszeg és Gödöllő között került sor a tavaszi hadjárat első szakaszának döntő csatájára. 1849. április 6-án a tét mind a két hadsereg számára nagy volt. Ha a magyarok győznek, a császári-királyi hadseregnek Budára vagy Vácra kell visszavonulnia, s ezzel befejeződik a Duna–Tisza köze felszabadítása. Ha a császári-királyi hadseregre mosolyog a hadiszerencse, a magyar fél kénytelen visszavonulni, s biztonsággal csak a Tisza vonalán szilárdíthatja meg helyzetét.
Windisch-Grätz fővezér vezette császári-királyi sereg körülbelül 55 000 főt számlált. A tüzérség 214 lövegből és röppentyűből (rakéta) állt. A Görgei Artúr vezette magyar fősereg (köztük a lengyel légió katonái) összlétszáma 47 500 fő körül volt. A tüzérséget 198 löveg alkotta. Egészében véve Windisch-Grätz volt fölényben, de a magyar haditerv kiegyenlíthette a hátrányt. Ennek lényege az volt, hogy a VII., a legerősebb hadtest Hatvannál állva magára vonja a császári-királyi fővezér figyelmét, míg három másik hadtest (I., II., III.) délnyugati kerülővel igyekszik az ellenséges fősereg hátába kerülni, s elvágni azt a fővárostól. A terv igen kockázatos volt. Ha Windisch-Grätz rájön, hogy Hatvannál nem az egész magyar hadsereg áll, s szétveri a VII. hadtestet, könnyen ő kerülhet a magyar főerők hátába, s elvághatja őket hadműveleti bázisuktól. A magyar hadsereg egy 22 kilométernyi hosszú és nagyjából ugyanilyen mély arcvonalon helyezkedett el. Ez az elosztás lehetővé tette, hogy bármelyik veszélyeztetett ponton szükség esetén a hadsereg körülbelül kétharmada bevethető legyen. Windisch-Grätz serege egy 54 kilométer hosszú, s körülbelül 30 kilométer széles arcvonalat szállt meg. Ez azt jelentette, hogy a császári-királyi hadsereget támadás esetén egy nap alatt sem összpontosíthatták.
A MUHI CSATA
A csata ideje: 1241 április 11-12.
A csata helyszíne: Muhi település mellett a Sajó és Hernád összefolyásánál (ma: Borsod-Abaúj-Zemplén megye)
Harcoló felek: Egyik oldalon a Magyar Királyságra támadó, Batu kán, és hadvezére Szubutáj vezette tatár (mongol) seregek álltak, míg velük szemben a IV. Béla király, Kálmán herceg és Csák Ugrin érsek által vezette magyarok sorakoztak fel.
Az összecsapó erők nagysága: nem ismert. Feltételezhető, hogy a Magyarországra támadó 90 ezres mongol erők többsége részt vett a harcban, míg a magyarok néhány tízezres erővel képviselhették magukat.
A csata lefolyása: A csata előtt Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Takta által képezett szögletben központosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg. A király a tábort a Sajó ezen szakaszán található egyetlen híddal szemben állította fel. A magyarok táborát sátor szekérvár vette körül. Hosszadalmas ellenállásra is felkészültek, mert a szekereket nem csak összeláncolták, hanem közötte pajzsfalakat is képeztek. A mongolok kezdeményezték a támadást, ám Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek a hídon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomta. A mongolok ezért visszavonultak a folyó túl partján lévő szálláshelyükre, a magyarok pedig a saját táborukba vonultak nagy elégedettséggel, abban a hitben, hogy megnyerték a csatát. A második mongol támadás A mongol támadás ezúttal is a hídon kezdődött, de most a Szubutaj által vezetett mongol csapatok a jobbszárnyon a Sajón gázlót találtak, amin átkeltek. A magyar seregnek ekkor már kétirányú támadást kellett kivédenie, így Batu főerői egyre nagyobb számban tudtak átkelni a hídon. Reggel 7 óra körül a már minden oldalról körülfogott magyar táborra nyílzáport zúdítottak a mongolok, majd fel is gyújtották! Megindult a menekülés a vérfürdőből. A király, akit hívei önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé menekült, és talált védelmet. Öccse, Kálmán, bár súlyosan megsebesült, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől, de májusban belehalt a csatában szerzett sebeibe.
Halottak száma: nem ismert. A magyar sereg szinte teljesen megsemmisült, de a mongolok is jelentős – valószínűleg tízezres nagyságrendű – veszteségeket szenvedtek.
Győztes fél: a mongol arattak győzelmet
A csata jelentősége: A csata után védtelenül maradt Magyarország, melyet így feldúlt a hatalmas mongol haderő.
A MOHÁCSI CSATA
A csata ideje: 1526 augusztus 29
A csata helyszíne: a Magyar Királyság déli részén, a Duna jobb partján, Mohács városa közelében
Harcoló felek: az egyik oldalon II. Lajos magyar király, Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György szepesi gróf vezetésével a magyarok álltak, jelentős német, cseh, horvát, bajor és lengyel segéderőkkel; a másik oldalon pedig az I. Szulejmán és Paragli Ibrahim nagyvezír vezette oszmán hadsereg sorakozott fel.
Az összecsapó erők nagysága: a magyar sereget 24 800 fő alkotta, míg velük szemben körülbelül 60 ezernyi török állt.
A csata lefolyása: Az 1520-ban trónra kerülő I. Szulejmán szultán már egy évvel hatalomra kerülése után, 1521-ben eldöntötte, hogy uralkodása alatt Európa felé fog hódító háborúkat indítani. Azért 1521-ben született meg a döntése, mert ebben az évben a Magyarországra küldött és békét felajánló követeit a magyar király király elutasította! (Sőt fogságba vetette a követeket.) A válaszként megindított török támadó hadműveletek során Szabács, Nándorfehérvár és Zimony is török kézre került. Végül a legfőbb támadás 1526 április 23-án indult el Magyarország felé, és az akadályok ellenére már június 30-án megérkeztek Nándorfehérvárra. Addigra Bali bég hidat veretett a Száván, melyen az oszmán erők július 2-4 közt keltek át. Ezzel magyar földre tették lábukat. Az ezt követő egy hónapban elfoglalták Péterváradot, Újlakot, majd augusztus 14-én elérték Eszéket is. Végül augusztus 29-én a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott egymással a magyar és török sereg. Eközben a királyi haderő számára óriási segítséget jelentő Szapolyai-sereg augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 km-re a csata helyszínétől, és augusztus 29-én is Szeged térségében állomásozott. A csata napjának reggelén a magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai János erdélyi vajda időközben 20-25.000 főre duzzadt seregét; annál is inkább, mert a vajda már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. Azonban a magyar sereg többi vezetője – köztük Tomori Pál, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt – a csata mellett döntött. A csata délután 3 órakor a magyarok támadásával kezdődött, ugyanis a centrum gyalogsága a jobbszárnyat alkotó lovassággal együtt rohamra indult. Ám a támadás hamar kifulladt, és a janicsárok váratlanul heves sortüzei miatt visszavonulásba torkollott! Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült. Közben a magyar balszárny Perényi vezetésével is támadást kezdett, de ez a roham is elakadt az anatóliai hadtest kemény ellenállása miatt. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták. Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett.
Halottak száma: a magyar oldalon 16-20 ezerre tehető a halottak száma. Elesett 4 ezer lovas, 10 ezer gyalogos, 7 püspök – köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek és másik 5 püspök – és 16 zászlósúr valamint 12 főúr. A menekülő király az augusztus végi esőzések miatt megáradt és elmocsarasodott Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg). A török oldal veszteségei pontosan nem ismertek, de a legtöbb becslés alig 1500 -2000 halottról szól.
Győztes fél: Oszmán Birodalom
A csata jelentősége: A szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, s ezalatt serege hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a várost, hajóra rakták a palotában talált kincseket, köztük azt az óriás ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérvár alatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé. A török győzelmet követően a szultán úgy tekintett Magyarországra, mint meghódított területre. Magyarország végzetesen meggyengült, és központi része előbb a törökök vazallusa állama, majd 1541-ben meghódított tartománya lett. (Három részre szakadás) A mohácsi csatában meghalt a magyar uralkodó, így rövid trónharc után a Habsburgok kaparintották meg a Magyar Királyság megmaradt területeit nyugaton. Mivel a mohácsi csatában az egyházi vezetők nagy része meghalt, Magyarországon korán és könnyen tudott megjelenni a reformáció.
A SZENTGOTTHÁRDI CSATA
A szentgotthárdi csata 1664. augusztus 1-jén zajlott, amikor a Raimondo Montecuccoli vezette keresztény csapatok összecsaptak az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével Szentgotthárd vidékén. Az európai hadak váratlanul elsöprő győzelmet arattak. Magyarországon a török elleni háborúk során ennek óriási jelentősége volt, hisz Mohács (1526) és Mezőkeresztes (1596) után ez volt az első nagy, nyílt ütközet, amely ráadásul nem a török győzelmével végződött.
Európai viszonylatban is jelentős a győzelem. A kontinensen dúló török háborúk fő hadszíntere a Magyar Királyság volt, ahol eddig a törökök szárazföldi hadereje rendkívül eredményesen harcolt. Taktikájuk a fegyvernemi munkamegosztásra alapult, amelyet a 16. századtól kezdve alkalmaztak. Ebben a gyalogsággal és a tüzérséggel minél nagyobb tűzerőt igyekeztek kifejteni, ezáltal a nagyszámú lovasság ezen támogatás mellett heves, átütő támadással könnyen lerohanta az ellenséget. Ennek a harcmodornak nem kedveztek a rossz terep- és látásviszonyok. Igaz, sokszor jól működött, de ha a megfelelő tényezők nem voltak adottak, akkor az európai gyalogság, amely pikával volt felszerelve, fölénybe került. A török taktikában nem sok változás ment végbe az elmúlt több mint egy évszázad során, de a nyugatiban annál több. Az új típusú seregnek először volt alkalma nyílt csatában megmérkőzni a törökökkel, s legyőzte őket, jelezve ezzel, hogy a törökök taktikája már nem olyan hatásos, mint korábban volt.
A török sereg másik sebezhető pontja az volt, hogy mivel nagyrészt fegyelmezetlen, nem reguláris egységekből állt, azok rendezett visszavonulást nem tudtak végrehajtani. Itt egy rossz parancs következtében pánik lett úrrá a török harcosokon, akik fejvesztett menekülésbe fogtak és belerohantak a megáradt Rábába, magukkal rántva a reguláris katonák egy részét. Sokan megfulladtak, másokat a francia gyalogság rájuk irányított muskétatüze ölt meg. Így az oszmán-török sereg erkölcsileg is vereséget szenvedett.
A keresztények is sok súlyos mulasztást követtek el, ám az első fiaskók és a törökök némi tétovázása időt adott a hibák korrigálására. Némi szerencsével Montecuccoli megnyerte az ütközetet, de nem volt megfelelő ereje a további üldözésre. A Rába megáradása további gátja volt a gyors cselekvésnek. A sereg tehát nem önszántából állt meg, és nem is felsőbb parancsra.
A legújabb kutatások szerint magyarok önálló csapategységként nem szolgáltak a keresztény seregben, csak elvétve néhány katona. Közülük a legkimagaslóbb személyiségek: a Felsőmarác melletti hajdani Tótfalu kastélyból lett végvárának ura, Csányi Bernát, akit a janicsárok öltek meg, vagy Esterházy Pál, későbbi nádor és Nádasdy Ferenc országbíró. Utóbbi kettő a csatában ugyan közvetlenül nem vett részt, de az utóvédharcokban igen.
Ott volt a csatában Ampringen János Gáspár (Johann Kaspar von Ampringen), aki 1676-tól 1681-ig Magyarország császári kormányzója lett – e minőségében kemény terrorral sújtotta a Habsburg-ellenes szervezkedőket és irgalmatlanul üldözte a protestánsokat.
Ott volt az ifjú V. (Lotaringiai) Károly herceg, aki később, 1683-ban Bécs 1683-as felmentésekor a német birodalmi hadakat vezette. A Coligny parancsnoksága alatt álló francia kontingens mellett jelen volt II. Lajos, Condé hercege is, aki ezekben az években XIV. Lajos megbízottjaiként a lengyel trónöröklésről folytatott diplomáciai tárgyalásokat.
A győzelmet sokan Zrínyi Miklósnak tulajdonították, pedig a bán otthagyta a hadsereget, mert az általa építtetett Zrínyiújvárat Montecuccoli nem mentette fel – Zrínyi szerint szándékosan, hogy a török a várat lerombolhassa.
A magyarországi elit várakozása ellenére a bécsi kormányzat nem használta ki győztes pozícióját. A Habsburgok határozottan féltékenyek voltak a hadjáratban győztesként résztvevő franciákra, akiknél a magyar rendek is támogatást kerestek. XIV. Lajost I. Lipót mindig veszélyesebbnek ítélte a töröknél. A császár megkötötte a vasvári békét, és ezzel cserben hagyta magyar királyságát, mert Magyarországnak alapvető érdeke lett volna a három részre szakadt ország egyesítése és a török kiűzése.
Emiatt kezdett Zrínyi Miklós szervezkedni a Habsburgok ellen; ennek leleplezése kapóra jött Bécsnek, hogy a magyarok jogait megnyirbálhassa, az országot teljesen alávethesse a birodalomnak.
A rendszerváltás előtti „hivatalos” történetírás a győzelmet kizárólag a véletlennek tulajdonította. Kitartott amellett, hogy Montecuccoli tehetetlen és alkalmatlan parancsnok volt. Felrótta neki, hogy nem üldözte a törököt, és ezzel soha vissza nem térő lehetőséget hagyott ki a Dunántúl déli felének felszabadítására; így méltatlanul alulértékelve a győzelmet. Az akkori politikai elvárásoknak megfelelő állítások meglehetősen elfogultak, nem éppen körültekintőek voltak. Elhanyagolták az időjárás változását, a veszteségeket, a megfelelő ellátás hiányát, a legfelsőbb vezetések döntéseit és egyéb politikai intrikákat.
A csatát részletesen elemző Perjés Géza 1964-ben írott tanulmányában a korszellemtől egészen eltérően, sokkal reálisabban írt az eseményekről. Megemlítette a generális hibáit, de nem vádolta őt tehetetlenséggel. A vasvári béke Montecuccoli számára is óriási meglepetés volt, mivel ő a háború folytatására készült.
Montecuccoli érdemeit csökkenti, hogy jelentésében magának tulajdonította a végső támadás ötletét, noha azt nem ő, hanem von Hohenlohe német generális, a Rajnai Szövetség erőinek parancsnoka javasolta.