Kedves olvasóink! Az úgy van, hogy a költők leveleznek. És olykor vers-rejtvényt küldenek egymásnak, vagy bármit, amit épp olvastak, és megosztásra érdemesnek tartják. A Kollár-Pleskonics-Sallay levelezés elmúlt pár napja szolgáltatott témát és anyagot mai bejegyzésünknek. Kollár Ferenc konferál, a zenéről én tehetek.
A KÖLTÉSZET ÉS A ZENE EGY ÁGRÓL FAKADNAK
Utazzunk az időben a XI.-XIV. század közé. Ekkor a vers és zene párosát a trubadúrok művelték. Ezek a művészek a lovagi szerelem témájában alkottak és előadásaikkal szórakoztatták az udvari közönséget. Származásukat tekintve nemesi vagy lovagi hátterük volt. A szolgálatukért cserébe az uruk biztosította a megélhetésüket. A középkorban zenéltek a vágánsok is. Ezek a vándorénekesek kirúgott papok és szerzetesek, egyetemisták azaz, értelmiségi emberek voltak, akik nem akartak vagy nem tudtak beilleszkedni a hétköznapi társadalomba és kocsmáról-kocsmára, udvarról-udvarra járva adták elő műveiket. Énekeikben megjelennek a világi örömök, az egyház kritizálása és a gúnyolódás is.
A leghíresebb a Carmina Burana versgyűjtemény a XIII. századból. A gyűjtemény dalai-versei nem csak a líra zeneiségét mutatják be nagyon jól, hanem azt is, hogy már a középkorban megjelentek olyan témák, amik az irodalomban és a zenében a mai napig megtalálhatóak.
MÍG KOCSMÁBAN JÓL IDŐZÜNK
1
Kedves és kívánatos
Bacchus, üdvözlégy, te!
Hogy lelkünk, a bánatos,
felvidulna végre.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
2
Ha ez öblös poharat
jó borral megtöltik,
leihatod magadat,
le a sárga földig.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
3
Jeruzsálemből rabolt
ősi, szent edények,
miket babilonivá
dáridók tevének.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
4
Avatottan isznak-e
serlegből gazdái,
társai is, látod-e,
s minden jóbaráti.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
5
Férfiaknak keblibe
Bacchus belebújva,
lelküket egyszeribe
szerelemre gyújtja.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
6
Sűrűn látogatva meg
az asszonyi népet,
aláveti testüket
ó, Venus, tenéked.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
7
Átjárván az ereket
forró zamatával,
perzselgeti szivüket
Venus parazsával.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
8
Csendesítvén csendesen
gondot és keservet,
tréfát szül meg örömet,
s kacagást, szerelmet.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
9
Asszonyoknak lelkit is
Bacchus csendesíti,
s férfiaknak kedvihez
gyorsan kényszeríti.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
10
Őket képtelen a víz
elhálásra bírni,
bezzeg Bacchusnak velük
könnyű ezt elérni!
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
11
Bacchus adván ihletet
vídám férfiaknak,
ékesszólást s egyaránt
bölcsességet adhat.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
12
Bacchus, dicső istenünk,
itt ülünk mi együtt,
s íme, adományidat,
vígan szürcsölgetjük.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
13
Tégedet dicsőitünk,
dallal, egyre többen,
s méltó is vagy erre te,
most s minden időkben.
Ez a jóbor, tiszta jóbor,
zamatos, csodás bor,
talpig férfi lesz az ember
tőle, büszke, bátor!
Janus Pannonius, pécsi püspök verse:
ORSOLYA PUNÁJA
1.
Csábos a nyelved, a húsod lágy, arcod gyönyörűség,
míg bele nem fogtunk, mindened elragadott.
Ám amidőn lefeküdtünk, annyira tágas üregbe
csúszott fütykösöm: el sem hiszi, hogy hüvely az.
Oldala sincs, sem vége, csaponghat, mint szabad égen
benne, vagy úszkálhat, mint hal a tengereken.
Ámde hiába rugózna szegényke a parttalan űrben,
gyengének bizonyul, céljához sosem ér.
Rázhatnám faromat, tárhatnék kart ölelésre,
nyomhatnám magasan hátra a combjaidat:
mit se segít. Veritékes mellem tépi zihálás,
szétreped ágyékom, fájnak a csontjaim is.
Fosszanak isteneink meg bájaidtól, ami vonz, vagy
adjanak azt, amivel, Orsolyát, baszni lehet.
2.
Hashoz a has, ha tapad, comb combhoz, száj meg a szájhoz,
és ha tövig becsuszott már a punádba botom,
nincsen olyan lány több, aki ily remekül herebélne:
bármit is óhajtok, megteszed egyszeriben.
Repkény így nem ölel, kagyló így nem tapad egybe,
szorgos a markod, a szád, friss a farod, kicsikém.
Ám, amikor kielégültél már, s únod a hajtást,
egyszeriben: “Ne tovább!” – így nyekeregsz – “Ne tovább!”
Mért ne csinálnánk hát? Mit iparkodsz úgy befejezni?
Orsolya, várj addig, míg nekem is sikerül.
Weöres Sándor: A meg-lepett szeretők
Eme pásztori Idyllium megett valóságos történet rejlik, és no ha szégyenlem, még ma is kaczagom. 1812. esztendő nyár végén történt: Gróf Terek István, kérőm és már majd-nem jegyesem, azon kérlelt, vinném el őt a Poesisre nevelőmhez, Kazinczy Ferencz úrhoz. István elég rosz poemákat irogata nékem; s nem tudom mijért reménkedett ama szigorú Criticus ítéletiben, hát reá állottam, antúl is inkább, mert Kazinczyné gróf Terek Sophie rokona vala mátkámnak, de még soha nem találkoztanak.
Isti hintaján indúlánk Bányátskára eggy reggelen, négyen: a kotsis, továbbá kérőm meg én, és hogy meg-szóllás ne légyen, Palkó testvér ötsém mint ügyelet. Több bóklálás után tsak estve fele érkezénk, akkor Palkó el-hagya bennünket, lovon átdöczögött a közeli Sátorallya-Újhelre, a hol Kosztelitz rőfös sidó jányai heles rifkék valának, kiket ő eggy ki-rakó vásárbúl ismert, így őrzet nekűl maradánk. De nem is vólt reá szükség, mert szegény Istvánomat már nem nagyon szívelhetém.
Kazinczyéknál kis compania vala eggyütt, részint ismerősök. Desevffi Jósef gróf Onkelom Kassárúl, meg eggy míveskedő papi ember, s még nehányan; s a híres Vesseléni Miklós báró hason nevű fia, most érkeze lovon Zsibórúl; már is kitűnő katona, Közép-Szolnok vármegyei kapitán, azon kívűl tudományban és litteraturában otthonos, nagy reményű nevendék. Tizenöt esztendős vala akkoron, én majdnem két évvel korosabb vagyok ő nála. Hosszú és széles termetével húsz vagy huszonöt éves legénynek látszott; én pedig, apró fekete prütsök, talám ha tíz eggy-nehánynak. Vesseléni Mika igen tetsze mindenkinek, nékem is, és mint mondám Istvánomat rosz versei s esetlenségi miatt már kevéssé tűrhetém.
A házi gazda s a vendégek örömmel fogadának bennünket. Desevffi Jósef bátyám eggy dallomat ditséré, úgy mond ebbűl eggy piczinke hölgy izgató érintése, meleg lehellése még száz évek múlván is éreztetni fog. Kazinczy úr pedig jutalmul ölibe veve, homlokon tsókola, de nem vala ebben egyébb semmi, mint eggy remény-dús tanítvány fel-avatása. Én meg-símogatám a nagy férfiú keskeny s kígyó forma fejét, s mondám: Kár, hogy bajúszát meg nem rángathatom, mert nintsen. Eggy kevéssé tiszteletlen valék, nagy-bátyám úgy ítélé; Kazinczy, hogy védelmezzen, szólla: Hiszem tsak gyermetske még. Fel-tsattana Sophie Asszony: – Nem gyermetske, érett asszony ez már, hogy rosszabbat ne mondgyak. – Ezért hát le kelle szállanom a férje-urárúl; és vőlegényem felé indúlék. Ám de nem várt fordúlattal a mellette ülő ifiú Vesseléni Mikát választám, és nagy szúszogva, mint eggy erőlködve kapaszkodó kis gyermek, felhúzódzkodék Mika ölibe. Terek István tsak nyögdele, szóllani nem mere, hát ha végtire is verekedni kellenék a nagy erejű óriás Vesselénivel. E gyávaság lőn szerentsétlensége.
Nevették, hogy Mikára kapaszkodék, aféle gyermeki szándoktalanságnak nézték; azt hívék, a nagy fiú karjában mindjárt el-aluszik az álmos kis baba, s tovább nem foglalatoskodának velünk, másrúl beszéltek. Tsak mátkám figyele, a hideg izzadtság tsurgott rúla. Gondolám: No Isti megtanítlak. És kezemmel útnak indúltam Mikán, s tsak a mellettünk ülő láthatá ezt. Az ifiú báró a fülembe szeszegé: – Kis-asszony, ne babirkállyon rajtam, én vívó és lovas vagyok, nékem másra kell az erőm, nem arra, hogy eggy Vampyr ki-szívja. – Ekkor én, főként hogy Istvánt boszontsam, már nem kézzel, hanem ajakommal és nyelvem tsütskivel bolygék Mika képén, nyakán. A kis báró újfent susoga: – Ersébet Comtesse, esdve kérem, én még nem akarok hölgyekkel foglalatoskodni, én mennél tovább meg akarom tartani szűzességemet, töretlen erőmet. – Tsak e kellett nékem; kajánúl Istimre vigyorogtam, s el-kezdék tomporom alatt Mika ölében motozkálni.
Izgés-mozgásomtúl olly merevedése támada, már hangja rekedt: – Te rosz féle, hát jerünk-ki és keressünk hol mi heverő alkalmatosságot, én nem bírom tovább. – Erre a lovagló bőr-nadrágja szíjjait ki-bontám a farom alatt; könnyű nyári batist szoknyátskámat úgy tűrém hátra, hogy tsak
fellűl fedett, allúl nem, alsó részem pőre vala. És mátkámnak mind ezt jól látni kelle; vártam, végűl-is fel-ordít, de a gyáva nem mert mukkani sem.
Istimre nyelvet ölték, s eggy rejtett, tsak oldalrúl látható kéz mozdúlattal a ditső Vesseléni tsalád-fát be-irányozván, fel-nyársalám magam. Tsütsölve, alig-alig billegve éldelegtem, örűlvén, hogy a báró nem intézheti rajtam a szokásos mechanicus döffölést, melly a nőnek sans plaisir et sans désir, hanem ottan tsikálom magamat bévűl, a hol akarom, s ugyan tsak vagyon mivel. Életemben ez eggyszer éldelék illy mértéktelen.
Azt hiszem, István is. Már merő latyakban üle. Tsudaképpen a többi nem vett észre semmit, még a hegyes szemű Sophie Asszony sem. Ha figyelnek vala minket, vagy az agyon ázottan nyöszörgő imádómat, talán vége a világnak. Ma már nem értem akkori enn magam, ekkora könnyelmű vak-merésem.
Aztán eszméletem veszíttém: lehet, Mika is. Az ő suttogásira tértem magamhoz: – Mit tettél, most bellűled minden az én nadrágomra megyen. Akkora fót leszen, hogy a szégyent senki se mossa le rúlad. Szánlak, szegény Ersikém, de hát nem én akartam. – Fülibe súgtam: – Eggy Vesseléninek, soha nem szabad meg-íjedned. – Keszkenőt tsavartam a tsurgás alá, majd minden abba özönle, ruháinkra tsak kevés jutott.
Isti már nem vólt a szobában, kinnt okádott. Desevffi még mindég gyanútalan kérdé: – Gyer- mekek, ti aluttatok? – Mika felelé: – Fáratt valék a hosszú lovaglástúl, Zsibórúl idáig, és azt hiszem, elbólintottam, nem is tudom mi történt. – Kazinczy hahotázott: – Eggy szép kis leány a karjaidban kuczorgott, és te nem érzéd! – Erre Mika: – Valóban nem ébrettem reá. Mit mulaszték, oh én szerentsétlen!
Már a vendég gyülekezet több szobában, tsoportokban társalgott, és részint oszladozott. István, egész testiben remegve, engem hol gyalázni, hol vallatni akara, de nem jött ki hang a torkán, folyton hányni kelle nékie. Ha szóllni kezde, már is szájára kendőt szorítván nyargala-ki a retirada deczka házikóba. Így menekültem-meg a magam mentegetésitűl, melly antúl inkább szükségtelen lett vólna, mert kettőnk köztt úgy is mindennek vége vala. Mika pedig Istvánt meg-fenyegeté: Ha el jár a szája arrúl, mit látni vélt, de mi sokkal kevesbb, tsak játczadozás vólt: meg-gyűllik a baja. Nem is szólla Isti soha senkinek, nekem se; az is igaz, többé eggy a mással nem beszéllénk. Utánna évekig beteg s tehetlen vala, de én nem bántam. Ma már bánom, még a leg-nagyobb ellenségemnek se okoznám. El-borzadok, hogy valakit meg-átkoztam, nem szóval, hanem égető látni valóval.
Későre járt, már az éjtszakát Bányátskán tölténk. Én Kazinczyéknál eggy tseléd kamrában kaptam helyet; Pipsz Bátyám (Desevffi) és a papi férfiú (nevit nem tom) a vendég szobában. Mika mondá, féltett lova közeliben az istálló ajtó mellett szalmán ohajtná az éjt el-tölteni. István s a közben meg-érkezett Paltsó a kortsmában leltek asylumot.
Sejtém,hogyenapnakmégvégenintsen.Méglenemvetkezék,hallomablakomalatt: -Ersi!- Tsudáltam vólna, ha nem így történik. Repűltem Mika ölelésibe. Éjféltűl reggelig eggyütt kerengtünk, tisztára bolondok valánk. Hol téptük eggymást, hol ő attyárúl beszélt, a nagy Vesseléni Miklósrúl, a ki harczos, tudós, politicus, mind vala eggy személben, s ő néki méltó- nak kell lennie hozzája. Felelém: – Meg-építettek néked eggy szobor talpat, s te valóban reája állasz, rabja leszesz. Éld a tulajdon életed, ne a mit néked mások jelelnek. – El-ámúla. Mondá: Delphica vagyok, kígyók nyalták fülemet. S kérte, mindétig maradnék véle, lennék felesége, segittsem, s meg-mentné szegény Hazánkat. Ha őt eggy Pythia támogattya, győzelmet aratand. – Hol ájúldoztunk, hol a Honn s az Emberiség boldoggá tételérűl consultáltunk, s ez így mene virattig. Én el-kápráztam a leány álmábúl valóra vált kis Bajnoktúl, ő pedig a kamasz fiú merengésibűl testet öltött Psychétűl.
(Weöres Sándor Pszichéjéből)
És végül, hagyomány teremtés végett egy képrejtvény: érjük olvasóinkat, keressenek és ajánljanak idevágó verset az alább ábrázolt költő-zsenitől!
