2021. ÁPRILIS 22.- CSÜTÖRTÖK

Szerző: | ápr 22, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Honvédelem, Portré, Történelem

DR. DOBÓ ATTILA LEVELE NÉMETORSZÁGBÓL

Dr. Dobó Attila orvos. 1947. március 29-én Magyarkanizsán született. Az anyai nagyanyja nevelte fel magyar érzelmű embernek.

„Kisebbségi, bácskai magyarként. Évtizedeken át gyűjtögettem a Trianonnal kapcsolatosan megjelent kiadványokat. Az eddig megjelent publikációk többségében a trianoni felosztásnak meghatározó tétele volt a nemzetiségek elnyomása, ami – a történelmi hűség figyelembevételével – nem felel meg a valóságnak. A korabeli dokumentumokból kihámozhatók a valós okok és indokok.” – nyilatkozta 2019. május 17-én, A TRIANONI BÉKEDIKTÁTUM című könyve megjelenésekor, a szegedi Dóm Látogató Központjában megrendezett könyvbemutatón. A könyvet a Magyar Kultúra Emlékívek Kiadó adta ki nyomtatott és digitális formában. Az utóbbi két évben – vagyis a TRIANONI ÉVFORDULÓ kapcsán – több mint 15 000 olvasóhoz jutott el a kötet, így a legsikeresebb trianoni témájú könyv lett Magyarországon. (KF)

Dobó jav

Dr. Dobó Attila levele

Kedves Feri!

Meg akarom köszönni a segítségedet ezen a napon, hisz pont ma két éve került fel a könyvem a MEK-be, szerintem kitűnő ötlet volt. Segítséged nélkül semmi esetre sem jelenhetett volna meg. Ma nem tudok kerek számmal dicsekedni, de 13 650 letöltés sem semmi, a fontos, hogy eljut azokhoz, akiket érdekel. Ha így halad, június 4-re mindenképp meg lesz a 14 ezredik, plusz az 1000 példány. Te lehet, hogy nem emlékszel rá, de mikor a bemutató volt, szóba került az is, hogy mennyire érdekelheti az embereket. Az első hetekben nagyon sokan töltötték le, és Te akkor azt mondtad: „lesz ebből még húszezer is” – mármint a létöltésből, hát haladunk.

Elértem, amit akartam, hisz így népemhez jut el, nem pedig a vitatkozó történészekhez, akik egymást szidják a jobb és bal táborban.

Köszönök mindent a Kiadó másik két tagjának: Zsoldos Sándornak és Kohári Nándornak is.

Megírtam egy javított és kiegészített második kiadást, amiben szintén nagyon fontos dolgokat kötöttem be – szerintem.

Továbbá meg szeretném köszönni a VÍRUSNAPLÓ-t is, sokszor visszalapozok, sok érdekes dolog van benne, amiről nem is hallottam, hisz már 50 éve, hogy, távol élek hazámtól.

Az első világháború előtt nagyapám Szerbia közepén bunkerokat épített a páncélosok ellen, mint kubikos. (Azt tudni kell, hogy mielőtt Kolumbusz megérkezett Amerikába, már ott voltak a zentai kurvák és a kanizsai kubikosok.) Ami ebben érdekes, apám 1941-ben egy palicsi házat akart megvenni a nyári keresetéből, de bejöttek a magyarok és végül egy biciklit tudott a pénzből megvenni.

A könyvem végszavát pedig kiegészítettem:

Miért írtam meg ezt a történelmi összefoglalót?

Mert elegem van abból, hogy nemzetemet vádolják azzal, hogy hibás nemzetiségi politikánk okozta Trianont. Ezen vád ellen nem védekezünk és nem mondjuk ki, legalább mi, az igazat, hogy nem ez a feldarabolás oka.

Mert rá akartam mutatni az ország feldarabolásának közvetlen okaira a háború alatt, hisz nekünk kell ezt megírni, a győztesek nem fogják helyettünk elmondani, hogy katonai és erkölcsi gyengeségük vezetett hazánk felosztásához.

Katonai gyengeségüket bizonyítja, hogy az Egyesült Államok nélkül nem tudták a központi hatalmakat legyőzni.

Erkölcsi gyengeségükre, kétszínűségükre Apponyi Albert gróf kitűnő védőbeszédében már rámutatott, hisz az antant által hirdetett szavakra utalt, amelyeket állandóan megszegtek:

„A legjobb akarattal iparkodunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim! ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.”

A „nagy eszme” bizony elsikkadt a mohóságban, nacionalizmusban, erőszakban és a jogtalan annexiókban. És mi már tudjuk, hogy Európa rekonstrukciója bizony félresikerült.

Lord Rothermere figyelmeztetése 1928-ban (Sir Robert Donald: Trianon tragédiája. Bevezető) pusztába kiáltott szó volt:

„Közeledik annak a fegyverszüneti napnak a tizedik évfordulója, mely véget vetett a világháborúnak, de délkeleti Európában még mindig szétszórtan hever az a gyúlékony anyag, amely az utolsó nagy tűzvész okozója volt. A jövő évtized fogja megmutatni, hogy vajon egy új, – egy pusztítóbb, vadabb, – katasztrófa fogja-e elárasztani a világot, mint volt az emberiség utolsó máglyára hurcolása s pecsételi meg a nyugati civilizáció végzetét? Véleményem szerint, e rettenetes veszedelemből nincs menekvés, ha hagyjuk, hogy az események tovább sodródjanak.”

És egy újabb katasztrófa árasztotta el a világot tizenegy évvel később, amely szinte mindent megsemmisített, ami „a nyugati civilizáció” volt. (Van ilyen?)

DSC 5334
2019. május 17. – Szegedi Dóm Dobó Attila könyvbemutatója

Dr. Dobó Attila németországi orvos visszaemlékezése

A VÍRUSNAPLÓ 2021. április 14-i számában jelent meg egy bejegyzés a 200 000 elveszett vajdasági magyarról, erre reflektálok, mert én is köztük vagyok.

Hogyan kerül az ember mint vajdasági magyar Németországba?

1965-ben érettségiztem a szabadkai magyar gimnáziumban. 1965 őszén felvettek az újvidéki Orvostudományi Egyetemre. Miután kitűnő volt a bizonyítványom, nem kellett felvételit tennem. Azután két évben is egymásután négy magyar (a 120-ból) októberi diplomát kaptunk (ekkor „szabadították” fel a partizánok Újvidéket a magyar fasiszták uralma alól). Érdekes módon, a kitüntetettekből négy magyar volt: Gál Melinda, Varga Emília, Dobó Attila (mindhárman egy osztályban voltunk a szabadkai Moša Piade Gimnáziumban) és Valéria (a családnévre már nem emlékszem), tehát mi nem voltunk fasiszták.

1968-ban adódott az alkalom, hogy az egyetemi tanulmányaimat Magyarországon folytathassam. Testvérem és én Debrecenben folytattuk a tanulmányunkat édes anyanyelvünkön. 1972-ben diplomáztunk.

Hogy hol fogok dolgozni, nem én döntöttem el. Anyám már előtte tudta, hogy Németországban jól lehet keresni. Tehát el kell menni oda, a keresetet be kell fektetni Bácskában, illetve az otthoni jövőre és akkor hazajönni.

Szép álom volt.

Mint mondtam, 1972 szeptemberében diplomáztam Debrecenben. November 13-án érkeztem meg Duisburgba – Nyugat-Németországba. Belgyógyász szerettem volna lenni, de a belgyógyász főnök azt mondta, ha majd jól beszélek németül, fel fog venni. Nyolc évig az elemi iskolában és a gimnáziumban németet tanultam, de sajnos, nem tudtam annyira jól, hogy mint belgyógyász elkezdhettem volna dolgozni. Így lettem aneszteziológus – ott a beteg nem sokat beszél, beadom az altatószert és nem társalgunk.

Az aneszteziológus osztály nagy volt. Két kórházban, Duisburg-Wadelheimben és a központban dolgoztunk. A főnöknő szabadkai bunyevác asszony volt, jól beszélt magyarul is. Az osztályon, a két kórházban, 20 orvos és ápolónővér dolgozott. Ebből egy német nővér. A többi vajdasági, jugoszláviai magyar és szerb-horvát orvos és altatónővér és ápoló. Itt tanultam meg szerbül, mert udvariasságból természetesen, ha együtt voltunk, szerb-horvátul beszéltünk.

De itt volt a legnagyobb élményem is, mint magyarnak.

A sebész főnök N. ismert nevű német sebész – sebészeti könyvet is írt, nem kedvelte az altatóorvosokat és ápolókat, az ún. jugoszlávokat – keményen ránk szólt, ha a beteg nem volt eléggé lelazítva a műtéthez. Egyik alkalommal, amikor egy segítség volt a műtőben, aki a lámpát be kellett, hogy állítsa – ez egy magyar fiú volt, aki abban az időben a kommunizmus elől menekült és Németországban valami munkát kellett hogy csináljon –, nemigen értett németül és én fordítottam neki. Dr. N. rám nézett csodálkozva, meglepődve megkérdezte: maga magyar? Igen, mondtam, soha többet nem támadott meg engem, sőt, követelte, hogy ott legyek a nehéz műtéteknél és kritikus eseteknél. Először éreztem, hogy a magyarságomnak jelentősége van.

1973-ban a főnöknőm helyettese, egy német, Dr. R. elcsalogatott Recklinghausenbe. Ott alapított egy új aneszteziológiai osztályt és tudta nagyon jól, kit hív oda. Nem csak engemet, hanem még két-három altatónővért és altatóápolót Duisburgból. Akkor ilyen volt a konkurencia. Nekem, Dr. R., aki tudta, hogy milyen orvos vagyok, mint helyettesének 800 DM pluszt ajánlott fel havonta. Képzeljük el, akkor 1500 DM (német márka) volt a fizetésem! Persze, hogy elfogadtam. Hisz haza akartam menni, kellett a pénz. (Akkor egy Volkswagen 6000 márkába került, ezt csak az arányok miatt mondom el.)

Nagyon keveset adtam ki életemre, 20 négyzetméteres, kórházi szobában laktam és minden felesleges pénzemet hazaküldtem. Nem volt kevés. Jól kerestem. Nem csak a fizetésemet kaptam, hanem 15 ügyeletet is és plusz a 800 DM-et a főnökömtől, ún. Chefszulagét (vagyis főnöki kiegészítést). Végül is kb. 140 000 német márkát küldtem haza a Tisza-menti kanizsai házam megépítésére az évek során. Tényleg haza akartam menni.

És itt jött egy olyan változás, ami az életemet megváltoztatta. 1974-ben az ún. Rosen Montag, vagyis a farsangi ünnepségeken, amikor a németek lazítanak, megismertem a feleségemet. Mi is lazítottunk. Azóta együtt vagyunk és sohasem bántam meg ezt az elhatározásomat. 1980. március 21-én házasodtunk meg. 1982-ben megszületett fiunk, Gábor, 1983-ban az ikrek, Krisztina és Áron.

Amikor édesanyám 1986-ban meghalt, apám már megmondta, hogy Jugoszláviában háború lesz! „Ne gyere haza, amíg itt nem lesz nyugalom.”

A kanizsai házamat eladtam 1986-ban egy bajor fűszerkereskedőknek, akinek a felesége bácskai volt. Ő tisztességesen kifizette a 110 000 márkát.

1987-ben költöztünk Rheinébe (Rheine, Westfalen) egy 70 000 lakosú városba.

Úgy döntöttem, hogy Németországban maradok – itt akkor béke volt. Miután a nyolc osztályból hármat Kanizsán, négyet Horgoson végeztem, a nyolcadikat Szabadkán, azt akartam, hogy gyerekeimnek ne kelljen annyi iskolát változtatni, mert az nem olyan egyszerű. Eldöntöttem, hogy praxisba megyek. Miért? Mert akármelyik klinikán dolgoztam, „sok az orvos” – beképzeltek, okoskodók, rátartiak (ez rám, persze, nem vonatkozott), de egy praxisban egyedül vagyok, tehát én vagyok a „halljakend”. Végül megijedtem, pedig lett volna egy városka, ahol csak rám vártak. De, sajnos, német nyelvtudásom hiányossága annyi év után és a kapitalista rendszer értelme hiányzott. Feleségem nem tudott segíteni három gyermek mellett.

Mielőtt abban az időben önálló praxisba mehettem, először hat hónapot kellett dolgozni egy ugyanolyan intézményben. Kollégámat J. P.-ot már a tüdőklinikán Hemerben (ez a városka neve) ismertem, örömmel felvett 1987. januárban. Június közepén megkérdezte, hogy be akarnék-e társulni, elfogadtam az ajánlatát, mert egy jól menő, bejáratott praxisról volt szó. (1954-ben alapította az édesapja, aki Breslauból menekült a családjával 1944-ben.)

Ez 1987 júniusában történt. Megegyeztünk, kezet fogtunk (milyen értékes volt ez régen – és nem szabad elfelejteni, 300 000 német márkát kellett fizetni a betársuláshoz!), és már június végén megvettem a házat, ahol most is lakunk (az is 300 000 márkába került). Szeptember elején költöztünk ide, ahol most is lakunk.

Azután októberben aláírtuk a szerződést és 1988. január elsejétől betársultam a praxisba.

Milyen tisztességes ember a kollégám! Ki venne ma praxist és házat, mielőtt egy szerződést kötnek, kézfogással?

Hihetetlen, mennyi munkánk volt, és sohasem éreztem, hogy a németek nem akarnak hozzám jönni. Legszebb élményem egy ibbenbüreni beteggel volt. Ibbenbüren 25 km-re van Rheinétől, akkor ott nem volt tüdőgyógyász.

A kedves beteg eljött, mert megtudta, hogy magyar vagyok! Volt neki egy régi tuberkulózisa, ezt kellet ellenőrizni. Ezt megtehették volna a belgyógyászok is a városkában. De ő eljött és elmondta, hogy ott volt, mikor az oroszok Horthy István repülőjét lelőtték. Mikor megtudta, hogy tudok az eseményről, nagyon megörült. Az egész történetet részletesen elmesélte, évente, mert mindig eljött hozzám vizsgálatra – amikor inkább beszélgettünk, mindig erről társalogtunk. Mikor már nagyon idős volt és Ibbenbürenben is volt egy tüdőgyógyász, akkor írt egy levelet, hogy elnézést kér, de egészségi állapota miatt nem jöhet el, de megköszönte, hogy elbeszélgethetett velem, mert a „magyar bajtársak” jó benyomást tettek rá.

Az évek csak szaporodtak, édesapám 1996-ban meghalt, 2001-ben a háború is befejeződött Jugoszláviában, több tízezer halott után.

Én pedig itt maradtam, három gyermekünket felneveltük.

Lelkiismeretem megnyugtatására évenként bizonyos összeget küldök haza a Kosztolányi Dezső diákok támogatására alakult szervezetnek Szabadkára, 1996 óta.

2011-ben, 38 évi munka után (egy évet le kell vonni, mert 1975-ben a hős jugoszláv hadsereg katonája voltam), nyugdíjba mentem és megírtam Trianonról a könyvemet, ami alapvetően megmagyarázza hazánk elvesztését. Megírtam, hogyan jutottunk el oda, miért és mi az oka, amit mindenkinek el akartam mondani.

Köszönöm Kollár Ferencnek, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárból mindenki letöltheti véleményem.

https://mek.oszk.hu/19200/19273/

Miután unokám nincs, a könyv jelenti a hagyatékomat. Mégsem éltem hiába – gondolom én.

Persze, a honvágy néha gyötör, de ez ellen nem védekezhetünk. Ne panaszkodjunk, ennek így kellett lennie. Ez a magyar kisebbségi sors…

Amint Csoóri Sándor megírta: „a kisebbségi ember nemcsak a társadalom, hanem a létezés kitaszítottja is” (Csoóri Sándor előszavából, Duray Miklós: Kutyaszorító. Püski Kiadó, New York, 1983. 7. o.), de itt, idegenben megbecsülik az embert, ha értéke van.

RSS Hírstart hírei