MINDEN MEGVAN (?)
A könyvtárról (első nekifutás)
Nehezen tudok elképzelni olyan lakást, ahol ne lenne legalább pár könyv, de inkább könyvespolc, könyvszekrény is. Csak egy (nem bölcsész!) alapkönyvtárat legalább száz kötetesnek gondolok (akár csak kézikönyvekből, alapművekből).
Középiskolás koromban megdöbbentett egy tanárom kijelentése, hogy „nem érdemes könyveket gyűjteni, különösen regényeket nem, amiket úgyis egyszer olvas el az ember, legfeljebb egy-két szótár kell otthon, mert amúgy minden megvan a könyvtárban”.
Igaz, nyelvtanár volt, akkor még nem tudtam, mit jelent ez a hétköznapokban. Bár azt sem gondoltam, hogy mivel jár a tanári munka. Tanítás, kutatás, írás – egy gimnazistának természetesnek tűnt, készülődve az életre. (Valamikor az is volt.)
Mostanában, karanténos, ostromzáras időkben, különösen sokat gondoltam erre a mondásra – hogy a könyvtárakban minden meglenne. És a mai változatára, hogy a neten (is) megvan minden.
Iskolák, könyvtárak, könyvesboltok zárva. Nem létszükséglet, a leginkább mellőzhető területei az életnek. Nem én mondom, de valahogy így látszik. Bizonyára így is van, mert nem találkoztam tiltakozással, aláírásgyűjtéssel, kérvényekkel…
Bár én a bölcsészeknek a teljességet áhítozó szerencsétlen fajtájához tartozom, akinek mindig hiányzik még valami ahhoz, hogy készen legyen egy írással, ezért alapvetően sosem a magam elvárásaihoz mérem a „minden megvan”-t, hanem az ígért (és elvárt) lehetőségekhez, ill. azok megvalósulásához.
Megjegyezve, hogy számomra elképzelhetetlen, hogy szegediként (vagy „huszadik százados” irodalomtörténészként) Juhász Gyulát könyvtárból (vagy akár könyvtárban) olvassam. Meg kell itthon lenni. (Az első kiadások megszerzése, alig tucatnyi csupán, azonban éveket-évtizedeket vehet igénybe, és sok-sok pénzbe kerül, ha sikerül egyáltalán mindhez hozzájutni. A kritikai kiadás, az összes művek sem szerezhető meg könnyen – digitálisan viszont már elérhető.) De ennek a teljességre törekvésnek a pénztárca és a lakás mérete előbb-utóbb véget vet.
Gondolhatnánk, egy szegedi (városi) könyvtárban egymás mellett sorakoznak Juhász Gyula kötetei és a róla szóló szakirodalom (nincs talán két folyóméter), vagy akár Dugonics, Tömörkény, Móra, esetleg Bálint Sándor munkái, hogy Cserzy Mihályról, Palotás Fausztinról, Sz. Szigethy Vilmosról és a kortársakról nem is szólva.
De hiába keresne ilyen polcot az érdeklődő a Somogy-könyvtárban. Mintha valamikor lett volna… Egy Szeged-kutatószoba, újságokkal, helyi kiadványokkal…
Az interneten sem találunk ilyet. Pedig virtuálisan már régen meg lehetett volna valósítani – de a nagy digitalizálási programok kézzelfogható, késznek tekinthető eredményeit egyelőre hiába keressük. (A néhány biztató kezdeményezés számomra még legfeljebb csak ígéret.)
Gondolom, mindenki be tudja helyettesíteni ezeket az űröket a saját érdeklődési köre, szakmája, lakóhelye szerint.
De az oktatásban már középszinten is komoly akadály lehet a könyvekhez való korlátozott hozzájutás. (Föltételezem, előbb-utóbb a kutatásban is találkozhatunk fennakadásokkal.)
Az igazi eredmények eléréséhez, folyamatosságához biztos alapok kellenének…
A könyvtárak – úgy tűnik – elsősorban a napi olvasói igények kielégítésére (számszerűsíthető eredmények fölmutatása) álltak át, már nem egyes területek teljességre törekvő gyűjtésére, megőrzésére törekszenek. Helyhiány meg minden más „egyéb” okokból. Ha tehetetlenül nézzük is, mert mit tehetnénk, legalább szó nélkül ne menjünk el mellette!
Valószínűleg pár évtizeden belül a magánkönyvtárak ismét fölértékelődnek. S talán lesznek olyanok is, amik egyben maradnak pár nemzedéknyi időn keresztül.
De törvényszerű-e (ne adj isten, kötelező-e), hogy a teljességre törekvésről (pl. a helyi kiadványok egy helyen való elérése) önként, szó nélkül le kell mondanunk, amikor az intézményi keret meglenne hozzá?
Hogyan beszélhetünk így nemzeti kultúráról, a múlt megőrzéséről, amikor csak a szinte szándékos pusztítást látjuk.
Vagy ha ezt a könyvtáraktól, valós és virtuális intézményektől, nem várhatjuk, de valami miatt még nem mondtunk le igényeinkről, vágyainkról (és múltunkról, így jelenünkről) – akkor hol találhatjuk meg azt a helyet, ami valaha a könyvtár volt?