2021. ÁPRILIS 4. – HÚSVÉTVASÁRNAP: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | ápr 4, 2021 | Irodalom, Archívum, Mese

Easterbunny 1

Tornai Helga: Nyuszimese

Kedves Gyerekek!

Én már rég kijártam az óvodát és az összes iskolát, de, higgyétek el, felnőttként is pont olyan vagyok, mint Ti! A húsvétban én is azt szeretem a legjobban, hogy jön a Nyuszi!

Húsvétvasárnap, óra nélkül, kora reggel ébredek. Villámgyorsan felöltözöm, megreggelizem és rohanok máris – dupla fokokat ugorva! –, le a lépcsőn, hogy mielőbb ellenőrizzem, Nyuszi talicskáján vajon ismét betolta-e a sok csokitojást, csokinyulacskát, csokicsibét és csokibáránykát a kertembe. Az ellenőrzés rém egyszerű: elég megnéznem a kertkapu körül a földet, amelyet én nagyszombaton egy kis vízzel mindig fellocsolok, hogy a nedves földben feltétlen ott maradjon a Nyuszi nagy, hosszú talpának meg a talicska kerekének a nyoma. Ugye, milyen furfangos vagyok? Így, ha Nyuszi meg is tréfál, s nem mindig az általam előkészített, fűvel bélelt fészkecskékbe teszi bele az édességeket, én akkor is tudom, hogy a sok finomság megérkezett, benn van a kertemben, és így érdemes alaposan megvizsgálni minden fa tövét, minden bokor alját. A húsvétvasárnapi édességvadászatnál nincs számomra nagyobb móka kerek e világon!

Nyuszit, a világ legcsodálatosabb és legaranyosabb nyulát én még Télapónál is jobban szeretem! Hogy miért? Hát azért, mert soha nem ünneprontó! Nem engedi meg, mint Télapó, hogy virgácsot osztó, gonosz krampusz kísérgesse mindenfelé. Nyuszi nem akarja megjavítani a gyerekeket, csakis megörvendeztetni mindegyiket. Az összes gyerekhez, még a kevésbé szorgalmasokhoz és a kevésbé jó tanulókhoz is, igyekszik eljutni sok-sok ajándékkal. Talicskáján és vállára vetett zsákjában édességet, könyvet, kicsi mackót, kicsi kutyust, egérkét, babát, pici autót és pici hajót visz nekik. És hébe-hóba egy-egy felnőtt is kap tőle szépen festett tojást, táblás csokoládét, zacskós cukorkát. Engem, persze, eddig még felnőttként is megajándékozott minden évben, és milyen bőségesen! De nem azért, mert én esetleg derekabb vagyok az összes többi felnőttnél, hanem mert… Most nyissátok ki jól a fületeket! Hanem mert… mert… mert én vagyok az ük-ük-ük-ük-ük-ükunokája annak a kisfiúnak, aki miatt őbelőle, egyszerű nyúlkölyökből, húsvéti nyúl, azaz Nyuszi lett!

Hogy ki volt az én ük-ük-ük-ük-ük-üknagyapám, Palkó? Ha érdekel Benneteket, most elmesélem, meg azt is, hogyan született közte és Nyuszi között életre szóló barátság.

Palkó anyátlan-apátlan árva, nagyon szegény fiúcska volt. Vékony, agyonmosott ingén, ezerfoltú nadrágján és kopott cipőjén kívül, bizony, nem nagyon volt neki mása. Ábécéskönyve se volt, se finom meleg ágya. Iskolába soha nem járt, mert nem íratták be. Tanulás helyett, tavasztól őszig egy öreg juhásszal birkákat, bárányokat legeltetett kinn a mezőn, télen meg ő kefélte, itatta, etette, gondozta az állatokat egy nagy istállóban, egyes-egyedül. És amikor eljött az este, egy szalmazsákon az állatok mellett tért nyugovóra. Roppant munkájáért fizetségül csak egy kis tejet, hagymát, száraz kenyeret és szalonnát kapott. Soha senki nem dicsérte, soha senki nem becézte. Mostoha sorsáért azonban ő mégse haragudott gazdáira. Dehogy ölte volna meg őket! Dehogy lopta volna el tőlük az állataikat! De valaki más ezt, bizony, megtette!

Húsvét előtt néhány nappal egy negyvenkilenc tagú rablóbanda támadta meg a majort. S mindenkit, aki ott élt és dolgozott, a legnagyobb kegyetlenséggel lemészárolt. Kivéve Palkót! „Ne, őt ne bántsátok!parancsolta a bandavezér, amikor az egyik bandita már épp kardélre akarta hányni a szegény fiút, akit az istállóban, álmában lepett meg a rablótámadás. – Én is épp ilyen gyerek voltam – folytatta a bandavezér. – Az állatokkal háltam, álló nap gürcöltem, mégsem kaptam eleget enni-inni – mondta, s kardja hegyével Palkó sovány, beesett mellkasára bökött. – A kölyöké lesz az istálló utolsó, ötvenedik, állata – mutatott most a legszebb, legfehérebb szőrű bárányra. – Mi megöljük neki, de aztán a kölyök egyes-egyedül eszi meg az egész bárányt! És az övé lesz a mi egyetlen nyulunk, egyetlen csirkénk meg egyetlen tojásunk is! Azokat is mind ő eszi meg, ne is próbáljatok tiltakozni! – hordozta körbe bandáján koromsötét tekintetét rém fenyegetőn. – S ha mindent megevett, és nem lesz már ilyen nyeszlett, beáll közénk ötvenedik banditának!” – mondta végül.

Ezekre a szavakra mérhetetlen félelem kerítette hatalmába Palkót! Ő, bandita? Dehogy akar ő bandita lenni, aki kegyetlenül öl és fosztogat! – gondolta. És dehogy hagyja, hogy az ő szeretett kis bárányát a banditák lemészárolják! És nyúlpecsenyét meg csibesültet se kíván! – nézett szomorúan arra a zsákra, amelyet egy bandita tett le mellé. Aztán figyelte, amint a haramiák kihajtják mind a negyvenkilenc birkát meg bárányt az istállóból, és közben egyre csak töprengett. Azon, hogy hogyan is menthetné meg legalább az ő kis báránykája életét.

Amikor már csak a bandavezér maradt Palkón kívül az istállóban, és az a tőrét a bárányka nyakához emelte, a fiúcska egyszeriben felpattant szalmazsákjáról, s így szólt a vezérhez nagy merészen:

– Kend tán azt hiszi, én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elbírjak egy gyenge báránnyal? Bízza csak rám! Megölöm én azt a bárányt egyedül! Maguk csak menjenek nyugodtan a dolgukra!

– Ez már beszéd, fiam! – ragyogott fel a rablóvezér sötét tekintete egyszeriben. – Remek bandita lesz belőled! – vágta hátba, elismerése jeléül, roppant keményen Palkót. – Ha erőd nincs is elég, félelmet nem ismersz! Ez tetszik benned! Nesze, itt a tőröm! – nyomta a fiúcska kezébe félelmetes fegyverét. – Én most a cimboráimmal a majorban jól kimulatom magam. De este újra itt leszek nálad az istállóban. Addig megedd hát a bárányt! Az egész bárányt! Ne feledd: egyes-egyedül az egész bárányt! Ha meglógsz a feladat elől, és bujdosásra adod a fejed, mi úgyis meglelünk! És akkor porrá zúzunk!  Hahhhahhahahhh! – röhögött fel félelmetesen a bandavezér, majd elkotródott.

Palkó a tőrt azonnal a földre dobta, és így vigasztalta a rémült állatot:

– Egyet se félj, báránykám! Előbb még lenyírom a gyapjadat, de aztán szabadon engedlek! A mezőn ilyenkor nincs már nagyon hideg, s legelészni is tudsz már a kedvedre – simogatta meg az állatot kedvesen.

Aztán úgy tett, ahogy mondta, de amint kilépett a bárány az istálló ajtaján, valaki máris reá parancsolt:

– Állj, egy tapodtat se tovább!

Ej, földbe gyökerezett erre nem csupán a bárány, hanem Palkó lába is! Talán visszajött az egyik haramia, gondolta a fiúcska rémülten. De aztán rájött, hogy a hang abból a zsákból jött, amelyben a nyulat, a csirkét és a tojást hagyták neki.

– Ti éltek? – örvendezett, amint kinyitotta a zsák száját, s látta, hogy előbb egy aranyos nyúl mászik ki belőle, utána meg egy sárga tollú csirke.

– Persze hogy élek! – húzta ki magát a nyúl büszkén. – Csirke koma is él – bökött egyet sárga tollú társán, akinek a vállán egy piros batyuból egy szép nagy tyúktojás teteje villant elő. – S ha nem törik el – folytatta a nyúl ezúttal a tojásra bökve –, akkor majd hamarosan belőle is lesz egy csirke, csak találjunk neki egy kotlóst!

– Csip, csip, csip, csip… – csipogott boldogan Csirke koma.

– Bééééééééééé… – szólalt meg egyszeriben a bárány is az istálló ajtajában.

Az állatok közül csak a nyúl beszélt emberiül, de szerencsére mindegyikük értette Palkó és a nyúl szavát.

– Meneküljetek, míg nem késő! – mondta Palkó az állatoknak. – Este jön a haramiák vezére, s ha… 

– Én nem menekülök, mert nem vagyok gyáva, mint a nyúl! – csattant fel a nyúl. – Azaz – helyesbített zavartan – nyúl vagyok, de nem gyáva! Én Csirke komával együtt veled maradok! A bari mehet – mondta nagy kegyesen –, de nem a legelőre, mert ott rögtön rá bukkannak, hanem az öreg tó melletti, régi istállóba, ahol van még egy kis széna meg néhány vödör tiszta víz – mondta a nyúl.

Azután elmagyarázta a báránynak, hol az istálló, s kérte, ott várja meg őket szép türelmesen.

A bárány elment hát.

– Mi a terved? – kérdezte Palkó.

– Nekem nincs tervem – válaszolta a nyúl –, de látom – mutatott a gyapjúra –, neked van. Majd kitalálsz valamit arra is, hogy bennünket hogyan ments meg. Aztán, ha megmentettél bennünket is, elmegyünk Bariért, és én elviszlek benneteket egy nagyszerű helyre!

– Nem mehetnénk most rögtön? – tudakolta Palkó.

– Nem – rázta meg fejét tagadólag a nyúl. – Te is tudod, hogy előbb meg kell szabadulnunk a rablóktól. Amíg itt ólálkodnak a környéken, legfeljebb mi is csak az öreg tó irányába mehetnénk, amerre nincs más, csak a régi istálló, benne egy kevés szénával. A tóban nem él hal. Te ugyan mit ennél? Szénáááát? – nevetett a nyúl jókedvűen.

Amikor leszállt az este, és a nyúl meg a csirke már ismét benn volt a zsákban, jött a rablóvezér, ahogy megígérte.

– No, fiam, megetted a bárányt? – kérdezte Palkót.

– Meg én! Szőröstül-bőröstül! – húzta ki magát a fiúcska büszkén. – Azaz csak bőröstül, mert a szőre itt van – dobta a haramia lába elé a bárányról levágott gyapjat. – Ne haragudjon, de a szőr nem ment le torkomon! Ha hagyott volna itt nekem legalább egy kis borocskát, azzal biztos lecsúszott volna!

– Jól van – bólintott a haramia. – De monddd csak, egyedül etted meg az egész bárányt?

– Természetesen! Nézze meg, mennyire tele vagyok! – húzta a haramia kezét Palkó a hasához, amelyet előzőleg vízzel úgy megtöltött, mintha csak nem is egy has, hanem egy hordó lett volna.  

– Rendben! Holnap reggel ismét jövök! Addigra a csirkét meg a tojást kell megenned. És megint csak: egyes-egyedül! Mert ha nem… – kezdte a rablóvezér fenyegetőn.

–  …porrá zúz! – kiáltotta Palkó.

– Kedvemre vagy, te fiú! Gyorsan tanulsz! Hahhhhhahhhaaa! – nevetett csúfondárosan a rablóvezér.

– Holnap estére a nyúl lesz a soron, ha nem tévedek – mondta Palkó halkan.

– Vág az eszed mint a borotva! – kiáltotta a haramiavezér. – De hát mit akarsz?

– Ha kend véletlenül azt kívánja, hogy holnap a nyulat szőröstül-bőröstől egyem meg, reggel igazán hozhatna nekem egy kis borocskát!

– Nem bánom. Holnap reggel borral jövök, ígérem! De most feküdj le, mert a nagy lakmározások után nincs jobb a nagy szundiknál! Hajnalban pedig ne feledd el megenni a tojást és a csirkét, mert reggel újra itt vagyok ám! És ha nem etted meg őket… – emelte a félelmetes haramiavezér mutatóujját fenyegetőn Palkóra… aztán elkotródott.

Szegény Csirke koma! Amikor meghallotta, hogy a haramia azt kívánja, hogy vele és a még tojásban lévő testvérével végezzen holnap reggelig a fiúcska, annyira megijedt, hogy csőre elkezdett ide-oda csattogni a zsákban. A nyúlnak alig sikerült valamennyire lefognia.

„Te buta, buta, nagyon buta, Csirke koma! – suttogta a nyúl a csirke fülébe. – Nem szabad megtudnia senkinek, hogy te félsz a haláltól. Ha nem vigyázol, te szégyent hozol az egész rokonságodra! Félős, mint a csirke, lesz még majd az emberek kedvenc mondása!”

No, erre a csirke valamennyire erőt vett magán, s most már csőrcsattogtatás nélkül rettegett. De kár volt rettegnie, mert Palkó a nyúllal együtt még az éjszaka kiötlötte, hogyan mentse meg az ő és a tojásban lévő testvére életét.

Amikor reggel jött a rablóvezér, és kérdezte Palkót, vajon megette-e a csirkét meg a tojást, a fiúcska így felelt:

– A tojás belsejét kiittam, a héját meg olyan apróra morzsoltam, hogy megettem könnyedén.

–  És a csirke tollával mit csináltál? Megetteted talán azt is? – kérdezte a haramia óvatosan.

– Jelentem, nem. Az a bor nélkül éppúgy nem csúszott le a torkomon, mint a bárányszőr. A tollból párnát csináltam – mondta Palkó, s ezzel a rablóvezér kezébe nyomott egy libatollal kitömött zsákot, amelyhez a tollat az éj leple alatt a nyúl csempészte ki a major egyik épületéből.

– Jól van – mondta a haramia, akinek szerencsére nem jutott eszébe, hogy kiforgassa a zsákból a hófehér libatollat. – Estére megedd a nyulat, szőröstül-bőrüstől, parancsolom! – dobbantott csizmás lábával. – Mert ha nem… – emelte Palkóra mutatóujját fenyegetőn, aztán átadta a megbeszélt bort, s máris elkotródott.

Ekkor így szólt Palkó a nyúlhoz:

– Az oktalan rablóvezérnek este elég lesz azt mondanom, hogy a borral szőröstül-bőrőstül lecsúsztál a torkomon. Neked csak, mint Csirke komának, jól el kell rejtőznöd, mielőtt jön. De én tőle már soha többé nem szabadulhatok! – szaladt ki keserűen a fiúcska száján. – Még az este elvisznek magukkal a banditák, meglátod. Ha megpróbálnék elmenekülni előlük, az egész világot felkutatnák utánam, és végül tényleg porrá zúznának!

– Negyvenkilenc bandita nem kevés – nézett Palkóra szomorúan a nyúl. – És mindegyiknek milyen hatalmas kardja van! – sóhajtott fájdalmasan. –  Neked meg egy tőrön, a vezér tőrén kívül semmi másod! – vakarta bánatosan hosszú fülét.

– Mit csináljak? Ó, drága nyúl, mit csináljak? Adj nekem tanácsot! – kérte Palkó.

És a tanács rögtön meg is érkezett, de nem a nyúltól, hanem az istálló ajtaján beszökő tavaszi szellőtől.

– Te jószívű kis juhászlegény – súgta a szellő –, te csak csalogasd be a nyúllal mind a negyvenkilenc haramiát ma estére az istállóba, s másra ne legyen gondod!

A szellő tanácsa után Palkó és a nyúl eltervezték, mit tegyenek, s amikor eljött az este, tervük szerint cselekedtek.

– A nyulat szőröstül-bőröstül mind megettem, s teljesen egyedül – közölte Palkó a haramiavezérrel, amint az megérkezett. – De, ha hiszi, ha nem, az istállóban még legalább ötven nyúl van! Nézze, ott fut éppen egy! – kiáltott fel egy szénakazal felé mutatva.

No, erre éktelen haragra gerjedt a rablóvezér!

– Ó, te nyomorult! – ordította. – A nyulat nem volt szíved megölni! – kapott a kardjához, hogy máris a fiúcskára sújtson vele, de ebben a pillanatban feltűnt egy másik nyúl is, aztán meg még egy másik, s végül úgy tetszett, hogy tényleg legalább ötven nyúl cikázik ide-oda az istállóban. A széna alól itt bújt elő egy fej, aztán meg ott egy láb és egy újabb fej. Fej, láb, törzs, fül…. fej, láb, törzs, fül mindenütt!

A kardjával ekkor a haramiavezér igyekezett lecsapni egy fejre, de Palkó gyorsan elkapta a karját, s így szólt hozzá:

– Hívja inkább az összes társát, kend! Itt mindenkinek bőven jut nyúl!

A vezér erre tarsolyából elővette sípját, s egy olyan hosszút fújt bele, hogy mire a sípszó elhallgatott, minden haramia ott állt az istállóban őmellette.

– Szentséges nyúlpörkölt és nyúlpaprikás, támadásra fel! Az összes nyulat lemészárolni! – adta ki a rettenetes parancsot a rablóvezér.

Negyvenkilenc kard egyszerre pattant ki a hüvelyéből… s negyvenkilenc kard egyszerre emelkedett a magasba, hogy lecsapjon vele egy-egy nyúlra. De hirtelen akkora szél kerekedett az istállóban, hogy a sok kazal széna mind szétesett, és nemcsak a föld, hanem a levegő is úgy megtelt szénával, hogy a gonosz haramiák azt se látták, kardjukkal kire, mire sújtanak. Szénától égő szemmel, vaksin csapkodtak jobbra-balra, előre-hátra, nyulat már rég nem is látva. Nem ám, mert az egyetlen nyúl, a mi nyulunk, amely gyors, fürge ide-oda futásával megtévesztette a bandavezért, elhitetvén vele, hogy egy nyúl helyett még legalább ötven másik van az istállóban, már rég elrejtőzött, nehogy a végén még tényleg paprikás vagy pörkölt legyen belőle. Fújt az istállóban a finom tavaszi szellő legrémségesebb társa, a csúnya, viharos szél; fújt, fújt, vitte a szénát a banditák szemébe, csapta bele a szénát a banditák orrába, tüdejébe. És a banditák addig hadonásztak vaksin és csapkodtak találomra, kardjukkal ide-oda, amíg az utolsó szálig le nem kaszabolták a nyulak helyett… egymást! Amikor aztán utolsóként a rablóvezér is élettelenül terült el a földön, a csúnya, viharos szél egykettőre odábbállt.

A nyúl, Csirke koma és Palkó alig bírtak magukkal, annyira boldogok voltak. Csak nevettek, táncoltak és ünnepeltek, hogy nem élnek már többé a szörnyűséges banditák.

Másnap reggel, a finom tavaszi szellő társaságában, mindannyian útra keltek. Mentek, mendegéltek… míg el nem érték a tó melletti, elhagyott istállót. Ott csatlakozott hozzájuk a bárány, s most már a négy jó barát együtt folytatta útját arra a helyre, amelyről a nyúl azt állította, hogy nagyszerű.

És igaza volt a nyúlnak. Rögtön tetszett a tágas mezővel, árnyas tölgyerdővel és virágos réttel körülölelt falucska mindannyiuknak, ahol, mint látták, az állatok és az emberek egymás mellett nagy boldogságban élnek. Tetszett nekik a falucska, ahol nem voltak rablók, gyilkosok, akik fosztogatnak és ölnek, ahol nem voltak gonosz gazdák, akik juhászaikat csak száraz kenyéren meg szalonnán tartják, ahol a gyerekek mind iskolába jártak, tanultak és játszottak, a felnőttek meg mind szorgalmasan dolgoztak: kosarat fontak, lábbelit készítettek, ruhát varrtak, szőlőt műveltek, kenyeret sütöttek.

Palkó, a nyúl, Bari és Csirke koma legelőször egy baromfiudvarba tért be, s ott Csirke koma megkért egy kotlóst, hogy üljön rá a tojására, s költse ki kistestvérét. Aztán mindegyikük munka után nézett.

És mivel mindannyian találtak maguknak megfelelő munkát, mind a faluban maradtak. Csak Palkó került el tőlük évekkel később messzire, amikor már felesége meg két fia is volt, s akkor történt az, hogy az egyik évben, húsvét előtt nem sokkal, a nyúl, akié a falu legszebb cukrászműhelye volt, gondolt egyet, s csokoládéból kiöntötte Barit, Csirke komát, a tojást meg önmagát, Palkó egykori társait, régi jó barátait. Aztán a húsvétvasárnapra virradó éjszakán útra kelt. Ment, ment, hajnalig egyfolytában csak ment, míg el nem érte Palkóék házát. De Palkóéknál hajnalban még mindenki aludt, s mivel a nyúlnak nem volt szíve felébreszteni senkit, letette a kertben a csokibárányt, a csokinyulat, a csokicsirkét és a csokitojást. Aztán a földbe egy bottal még belevájta a nevét: Nyuszi. Majd máris sietett haza, mert cukászműhelyében bizony még húsvétvasárnap is sok munka várta.

Amikor Palkó fiacskái reggel futottak ki, labdázni kertbe, ej, de megörültek a finomságoknak! Szaladtak is be velük azonnal a házba, hogy mutassák őket a családnak.

„Ki hozta őket?”– kérdezte tőlük az édesanyjuk, s erre a fiúk egyszerre felelték, hogy a: „Nyuszi”.

Nyuszi lett hát a neve az én ük-ük-ük-ük-ük-üknagyapám, Palkó, nyúlbarátjának. És húsvéti, csokoládét hozó, nyúl lett őbelőle, mert miután Palkó fiai elmondták a többi gyereknek, mit hozott nekik húsvétvasárnap a Nyuszi, most már minden gyerek várta, hogy húsvétkor őhozzá is eljöjjön… a Nyuszi!

2012 01 03 16 24 00

RSS Hírstart hírei