2021. ÁPRILIS 4.- JUHÁSZ GYULA, AZ EPISZTOLOGRÁFUS

Szerző: | ápr 4, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Portré, Történelem

zsoldossanyi2
Zsoldos Sándor

Zsoldos Sándor 1960-ban született Hódmezővásárhelyen. 1985-ben szerzett magyar–történelem szakos középiskolai tanári oklevelet. Dolgozott újságíróként, lektorként, egyetemi oktatóként és kiadói szerkesztőként.

1979-ben jelent első tanulmánya, 1982-ben első önálló sajtó alá rendezett kötete. 1986-ban adta ki Somlyó Zoltán bő három évtizedes publicisztikai munkásságából készült válogatást (Párbaj és kultúra címmel). 2001-ben a Somlyó Zoltán emlékezete c. kötetet szerkesztette (Somlyó Györggyel, Nap Kiadó). 2013-tól szerkeszti a Somlyó Zoltán összes művei sorozatot (Múlt és Jövő Kiadó). 1988 óta több kiadásban megjelent Füst Milán összes versei c. általa gondozott kötet, mely számos filológiai-textológiai újítást vezetett be a szövegkiadások terén.

Eddigi legnagyobb munkája a Babits Mihály Levelezése kritikai kiadása 1. kötetének sajtó alá rendezése, mely a sorozat (és a hozzá kapcsolódó kiadványok) megalapozását is jelentette. 1996-ban alapította meg a Gradus ad Parnassum Könyvkiadót. 1998 óta majd tucatnyi kötetet szerkesztett és adott ki a Világ–Egyház–Történelem c. sorozatban a (nemrég megszűnt) Egyház- és Vallástörténeti Akadémia Alapítvány támogatásával, melynek egyik alapítója és Eördögh István után majd tíz évig kuratóriumi elnöke is volt.

Zsoldos Sándor irodalomtörténész a Magyar Kultúra Emlékívek Kiadó szerkesztőbizottságának tagja.

(Elérhetőségei: Tel.: +36-30-365-2397 Mail: zsoldsan@gmail.com)

Zsoldos Sándor

Évfordulók között – Juhász Gyuláról

Juhász Gyula születésének (1883. április 4.) és halálának (1937. április 6.) napja szinte egybeesik, de semmi kerekség nem jön ki idén: 138. és 84. évfordulók.

Fájó (és kicsit kerek) évforduló viszont, 1981 óta, pontosan 40 éve, befejezetlen a Juhász Gyula Összes Művei (JGYÖM), azaz a kritikai kiadás sorozata, alighanem véglegesen félbemaradt a levelezés fél kötetével. Pedig egy teljesen új kiadás is időszerű lenne, egy nem válogatott, hanem valóban az összes műveit tartalmazó életműsorozat. Ugyanis a JGYÖM az egyetlen olyan kritikai kiadás, amelyik – igaz, deklaráltan a prózai műveiből – csupán válogatást ad, de a versek közül is igen sok kimaradt. (A „Trianon-versek” bő évtizede önálló kötetben megjelentek.) Nehéz eldönteni, az öncenzúra volt-e a nagyobb szelektáló erő vagy a valódi tiltások. A Városnak, az Egyetemnek „örök” adóssága marad, úgy tűnik, ez a munka, ami miatt Juhász életműve inkább előbb, mint utóbb, kiszorul a klasszikusokat nagyrészt életben tartó általános és középiskolai kánonból és az újabb irodalomtörténetekből. Mintha Juhász életműve letéteményeseinek nem állt volna érdekében a teljes életmű közzététele. Ehhez társul még egy „igazi” Juhász-monográfia hiánya is, aminek megírását Péter László élete fő céljának tekintette, s végül nem sikerült megbirkóznia vele, ahogyan a kritikai kiadás befejezésével sem, melynek főszerkesztője volt.

Juhász Gyuláról kellene írnom, de ma már nem vagyok olyan bátor, hogy ezt megtegyem. Persze, készülök rá… Az eddigi jegyzeteimet rendezgetem párhuzamosan Juhász folyamatos újraolvasásával. Így akadtam erre a régi írásomra, amit akkor írtam, amikor még úgy volt, hogy főállásban kutathatok. (Ám ettől szerencsémre megkíméltek egykori kollégáim, az egyetemek fura urai.) Kutatni pedig magánszorgalomból, intézményi (könyvtári, egyetemi) háttér nélkül nem lehet. Sajnos, az ösztöndíjak tömegében sem találni olyat, amelyik tartósan lehetővé tenné nemzeti klasszikusaink kiadásához szükséges alapkutatásokat. Ezért sincs – valóban egy-két kivételtől eltekintve – befejezett „összes művek”. Érthetetlen, hogy klasszikusaink ebek harmincadján vannak könyvkiadásunkban is. A néhány heroikus egyéni teljesítményt nem lehet intézményesnek „betudni”.

Már aligha fogom megírni az irodalmi levelezésekről tervezett nagyobb dolgozatomat, másra vár az episztolográfia további kutatása. Kis ideig úgy gondoltam, hogy Juhász leleménye a szó, de a klasszika-filológia ismeri, használja régóta – ám önálló szócikként nem szerepel a lexikonokban, és talán nem is igazán közismert és használatos…

A feltámadásra váró és érdemes Juhász-filológia számos fölfedezéssel gazdagíthatná irodalmunk értékeit – ha lenne… Reménykedjünk…

Homonnai Juhász 1924
Juhász Gyula
cultura homonnai juhasz mora reti mako 1924 1
Juhász Gyula, Károlyi Lajos és Móra Ferenc Szegeden.
jf
Juhász Gyula Kosztolányi Dezsővel és Babits Mihállyal a szegedi tiszaparton.
juhász írókkal

Juhász Gyula, dr. Espersit János, József Attila, Károlyi Lajos, Vertán Endre, Móra Ferenc, Réti Ödön Szegeden.
hub1 arckepgyujt1169 juhasz gyula 02a nagy
Juhász Gyula utolsó fotója.
1200px Szeged juhasz1
Juhász Gyula szobra a szegedi tiszaparton

ZSOLDOS SÁNDOR

JUHÁSZ GYULA, AZ EPISZTOLOGRÁFUS

Szempontok az irodalmi levelezés vizsgálatához

Az irodalmi levelezésről próbálok néhány újnak tetsző megállapítást tenni viszonylag kis terjedelmű, ismertnek mondható anyag alapján. Vizsgálódásaimat szándékosan korlátoztam Juhász Gyula levelezésére. Forrásul alapvetően a Juhász Gyula Összes Művei kritikai kiadás 9. kötetét (Akadémiai, Bp., 1981) használtam, melyet a Babitscsal folytatott levelezés esetében összevetettem a kéziratokkal. Nem személyes elfogultság, lokálpatriotizmus, hanem nagyon is az anyagból következő fölismerések vezettek erre a korlátozásra, „szűkítésre”. A Babits–Juhász–Kosztolányi „hármas” levelezésének olvasása közben tűnt föl, hogy milyen sok eddig fölhasználatlan és jobb sorsra érdemes megállapítás található ezekben az írásokban magáról a levélről, a levelezésről is. Juhász Gyula leveleiben található a legtöbb invenciózus észrevétel, „önreflexió”; ő volt e téren az élenjáró. Juhász leveleinek tüzetesebb vizsgálata talán segít majd a jobb és teljesebb megismerésében is, amire már csak azért is nagy szükség van, mert ő látszik e triász legszürkébb alakjának, mintha csak megtűrt szereplő lenne, akit a megszokás tart ezen a kiemelkedő helyen. Holott életművének értékei a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének. Az irodalomról gondolkodók sorában is jelentős hely illeti meg bizonyosan.

Juhásznak a levelezésre vonatkozó megjegyzései késztettek arra, hogy valamilyen keretet és fogalmi alapot találjak e kérdéskör tárgyalásához. Irodalmi levelezés – kínálkozott rögtön az elnevezés, melynél jobbat aligha találhatunk, noha a jelzős szerkezetnek jóformán egyik tagját sem tudjuk megnyugtatóan definiálni, bár szinte tévedés nélkül fölismerjük az irodalmi leveleket. Mitől irodalmi a levél? – kérdezhetnénk: attól, hogy íróé, vagy attól, hogy írói igényességgel alkották meg? És egyáltalán, mi a levél? Levél-e a névjegyen küldött üzenet, illetve a megszólítástól és aláírástól eltekintve esszének, tanulmánynak beillő írásmű? Számtalan megválaszolatlan kérdés, úgy tűnik, hogy számuk a végtelenségig szaporítható lenne. Az alábbiakban is megmaradok a kérdésfeltevésnél, abban a reményben, hogy a kutatás ez irányba való kiterjesztése egykor jobban fogja körvonalazni a lehetséges válaszokat. (Jelzem rögtön, hogy más levelezés tüzetes vizsgálata is hasonló eredményre vezethet – én itt kezdtem a kutatásaimat.)

El kell gondolkodnunk azon, hogy ilyen hatalmas mennyiségű levél ismeretében (csak magyar nyelven több mint százra tehető a levelezéskötetek száma, a napilap- és folyóiratbeli közlésekről nem is szólva) a levelezésről magáról alig írtak. Lexikonjainkban, kézikönyveinkben szabatos, könnyen alkalmazható meghatározások helyett körülírásokat találunk csak. Nem vettük eddig elég komolyan a levelezést a levél műfajának földolgozottsága teljességgel elhanyagolt. (Itt ki nem fejthető rokonság van a napló és a levél között – erre, félig tréfásan, utal Babits egyik levelében.)

A levélnek a naplóhoz viszonyítottan is hátrányos kezelése szemléleti alapokra vezethető vissza, noha a kettő dokumentumjellegének és irodalmi értékének problémái hasonlók. Egyiket sem tekintik még teljes értékű irodalmi műfajnak. A levélhez való viszonyulást alapvetően a gyakorlati és használati szempont határozza meg. Az írói-irodalmi levelezés fölfogásának kettőségét Péter László foglalta össze a legjobban Két kötet Móra Ferenc levelezéséből című dolgozatának bevezető soraiban:

„Mórával kettesben: ezt érzi az ember, amikor ennek a nagyszerű írástudónak leveleit olvasgatja. Móra a leveleiben is ragyogó tollú stílusművész; a tárcáit, novelláit átjáró lírizmus ebben a nem irodalmi alkotásnak szánt, utóbb mégis az életműtől elválaszthatatlan, sajátos műfajban szabadon, gáttalanul ömölhet szerte. Levelezése az irodalomtörténész számára pótolhatatlan értékű életrajzi adatoknak és a világnézeti fejlődés útját is kicövekelő dokumentumoknak gazdag tára, ugyanakkor a Móra írásait ismerő, szerető olvasónak a többi művéhez hasonló esztétikai élményt nyújtó, izgalmas, érdekes, szép olvasmány.” (Irodalomtörténet, 1981/1:109.)

A levelek többsége bizonyosan gyakorlati célból íródik: üzenetet kell továbbítania. Eszköz voltát (használati tárgy) látszana alátámasztani, hogy sokan még a jelentős írók közül is, elolvasás után eldobták leveleiket, nem őrizgették őket. (Ilyen volt állítólag Krúdy Gyula, de Somlyó Zoltán is kevés, neki szóló levelet őrzött meg.) Mások azonban, egyszerű emberek is, becses ereklyeként hagyták levelezésüket utódaikra.

Két alapkérdés körvonalazódott előttem. Az egyik valóban nem (irodalmi) alkotásnak szánják-e leveleiknek legalább egy részét íróik? A másik pedig: bizonyítható-e, hogy a levelekben önmagukban megtalálhatók, akár öntudatlanul is, saját törvényeik?

Ha e kérdések elfogadhatók lennének, valószínűleg új terep nyílna meg a kutatás előtt a levelezés többi (nem irodalmi) részének vizsgálatában is. Juhász Gyula szavát továbbörökítve, nevezzük episztolográfiának mi is a kutatásnak ezt a területét.

A levelezés szuverenitását és az életműhöz tartozását aligha kell bizonyítani, ahogyan azt sem, hogy helyzete ennek ellenére fölöttébb bizonytalan. „Az írói levelezések számára általában az életműsorozatok záróköteteit tartják fenn” – állapítja meg kicsit szemrehányóan Bisztray Gyula Petelei István levelezéskötete elé írott bevezetőjében. Juhász Gyula pedig így válaszol Oláh Gábor egyik levelére: „Egye fene, Oláh Gábor írta, köszönjem meg, legalább benne vagyok jó eleve a hátrahagyott iratai és levelezésében.” (Szeged, 1905. június 1. után, 27. levél.) Elsődlegesen tehát, és statisztikailag is, valamiképpen csak járulékos szerepe van a levelezésnek, az viszont nélkülözhetetlen.

Juhász Gyula leveleinek többsége is bizonyosan ilyen kiegészítő „adat” csupán. Ám még ebben az adathalmazban is lépten-nyomon a levelezés önreflexiójára akadunk. Ez az önreflexió általában a levélírónak sajátmaga, illetve a levelezőtársa iránti elvárásaiban (gyors válasz, hosszú levél stb.) jelenik meg – áttételesen kicsit, de nem ritkák a közvetlen ön-, azaz a levelet minősítő megjegyzések. (Találomra fölütve a kötetet, Juhásztól – többek között – a 45., 46., 79. és 144. levelekben is találunk ilyen példákat.) Ezekből az önreflexív megállapításokból föltárulhatnak a levélnek magának a legfőbb belső jellemzői és – akár akaratlanul is – alkotás volta. A szorgos gyűjtőmunka és rendszerezés megnyugtatóan fogja bizonyítani ezeknek az elszórt megjegyzéseknek az összetartozását. A levelezésnek olyan arculata válik ismertté, amelyek mellett eddig – magától értetődő volta és figyelmünk edzettlensége miatt – elsiklottunk.

A levelezés önálló terrénumkénti létezését közvetlenebbül is érzékelhetjük vizsgált anyagunkban: mintegy az önreflexiószerű megjegyzéseket hitelesítendő igen hangsúlyosan vannak jelen a levélírás tudatosságát hangsúlyozó kitételek. „A székely népballadáról szóló szakdolgozatomat is most tervelem s uram bocsá – két verset írtam. A levelezés azonban – mea maxima culpa – nem igen megy. Szegény Oláh Gábor, Zalai és mások – fél hónap óta várnak. De azért minden nap felidézem nagy s derék barátaim képét, különösen azét, akinek kedvéért, még episztolográfiai munkásságommal is fölhagytam íme.” – írta Juhász Kosztolányi Dezsőnek 1904. augusztus közepén (12. levél). (Az idézetek sora itt is sokáig folytatható lenne, és szükséges is mondandóm alátámasztására, bizonyítása érdekében…) Az „episztolographia” elnevezés, mely aligha lehet pillanatszülte ötlet, visszatér 1906-ban Babitsnak küldött egyik levélében. (Babits pedig a levélírás múzsájáról ír.)

Ezt a különállást tudatosító fölfogást érősíti nézetem szerint Juhásznak sajátos, talán fölsorolásos-képzettársításos típusúnak nevezhető levélfajtája is, mely levelezőtársai körében igen nagy figyelmet keltett, de amelyikről azóta nem szólt senki, ahogyan Juhász levelezésének vizsgálata sem volt önálló dolgozat tárgya.

Az első irodalmilag is értékelhető levél 1904. július 10-én kelt, a fönnmaradtak sorában a harmadik. Ezért megbízható, pontos képünk nem lehet levélírói fejlődéséről. Az viszont biztos, hogy a fölsorolásos-képzettársításos levéltípus igen korán megjelent Juhász levelezésében. Kosztolányi 1904. július 9. utáni leírásából ismert darabban már a maga teljességében és összetettségében állítja elénk a levélíró Juhásznak e sajátos, csak rá jellemző arcát. Lássuk Kosztolányi értékelő és értelmező leírását:

„Hálás és meglepett vagyok az oly gyorsan érkezett levélért, melyben a szellemesség, hülyeség és báj adott találkát egymással. Élvezettel olvastam minden betűjét, de sokkal fontosabb az, hogy elolvastam az egészet, s talán a legfontosabb, hogy meg is értettem. Ez a levél oly nyelven van írva, melyet megtanulni és érteni egyformán nehéz; csupa felkiáltás, csupa szózagyvalék, homályos reminiszcencia és kedves, gőgicsélő gúny. Az íly beszéd sok embernek idegen s megértését még szótárhasználattal sem bírja elősegíteni. Nekem nem kellett szótár: mégis megértettem.”

Valószínűleg ilyenfajta küldeményről írta Kulcsár Gyula 1905, április 1-jén: „A mind a ki hallotta, csak összecsapta a kezét: nini, hisz ez a levél egészen te vagy!” (21. levél).

Juhász egyszer „egy hét handabandájának” nevezte ezt a fajta levelét (Babitsnak, 1904. december 20. után, 13. levél).

Számos ilyen alkotása ismert, pl. a 13., 36., 44., 79., 85., 101., 123., 136., 148., 176., 181–182., 294., számúak részben vagy egészében e formai jellemzőket viselik. E mennyiség alapján még számszerűleg is a jellegzetes levéltípusok közé sorolhatók ezek a Juhász-írások.

Juhászra különösen jellemzők a sajátos, változatosan egyedi formák: a megszólítás fölírásában, a bekezdések alkalmazásában, az utóirat csatolásában, azaz az egész levél megformáltsága tekintetében egyaránt. Erről azonban az olvasó vajmi kevés képet kap, mivel az irodalmi műfajok között az egyik – ha nem a – legmostohább helyzetben lévő levél közlésekor valamilyen furcsa kényszernek engedelmeskedve a közreadók többsége soha nem használt formai kényszerzubbonyt húz a levelek külalakjára. Semmibe veszi mind a magyar levélírási hagyományokat, mind a formahűséget, még a rendelkezésre álló tipográfiai lehetőségeken belül is.

Egyébként a szövegközlések mai gyakorlatának majdnem minden pontja vitatható: mind formailag, mind tartalmilag. A 20. századi textológia rendszerében, melynek alapelvei aligha különbözhetnek jelentősen a korábbi korokétól, minden jelentős alkotóhoz külön „formát” kell találnunk, melyben a leghitelesebben adhatjuk vissza a közölt szöveg sajátosságait. Ez a rendszer egyelőre kidolgozásra vár.

Mintául közlöm Juhász 1905. július 26-án írott levelét.

Már első ránézésre is jelentős eltéréseket vehetünk észre a kritikai kiadás 36. számú 46–47. lapjain megjelent közlésével összevetve. A Babits Mihály levelezése sorozat első kötetének jegyzeteiben kísérletet tettem e „szózagyvalék”, „handabanda” fölfejtésére, az olvasmányélmények, életrajzi események és az alkotó munka elemi egységének megértésére; teljes egészében csak külön tanulmányban és hosszas kutatás után lehetne „megmagyarázni” a címzettnek bizonyára kevesebb fejtörést okozó, látszólag szabad asszociációs névsor logikáját.

Ezek után talán több kedvvel és rejtvényfejtő buzgalommal fogjuk olvasni Juhásznak és társainak levelezését.

A levélről való tudásunk nagy része kis, elszórt megjegyzésekben bizonyosan megtalálható, de rendszer és összefüggés nélküli ez a tudás, így e részletek nem erősítik egymást, és számos területet hagynak földerítetlenül. A kutatás legfontosabb föladatának a levelezésre vonatkozó megjegyzések összegyűjtését és rendszerezését tartom. Szeretnék hamarosan átfogó tanulmányt írni a 20. századi magyar irodalmi levelezések főbb ismérveiről. E munkához az egyik biztos alap és kiindulópont Juhász Gyula levelezése lesz, melyből megtanultam a levelet levélszempontok alapján is olvasni.

RSS Hírstart hírei