2021. ÁPRILIS 9. – PÉNTEKI SUSZTEROLÁS

Szerző: | ápr 9, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Cipő, Szabadka, Történelem

A LEGHÍRESEBB JUGOSZLÁV CIPŐGYÁR, A SZABADKAI SOLID CIPŐGYÁR EMLÉKÉRE

Vagy 30 éven át (1961-1991) kísértem a szabadkai cipőgyártást – fotóztam a cipészeket, megírtam a gyár történetét, részt vettem ennek a csodálatos munkaközségnek az életében. Most, vagy ötven év után elmondhatom, hogy az általam valaha is tapasztalt legösszetartóbb közössége volt a szabadkai suszterok csapata. Igazi dolgozók, egymást segítő emberek, kitűnő szakmunkások, példamutató magatartású emberek voltak ők. Ezt nem a fél évszázados múlt szépíti meg, hanem, az akkor általam megírt 400, róluk szóló cikk bizonyítja. Ezeknek az embereknek több, mint tíz évig a barátja voltam. A kórházi sebészeknél intézkedtem, hogy soron kívül kerüljenek műtétre, engedély nélkül épített házukba bekapcsoltattam a villanyt, gyereküknek ösztöndíjat szereztem, katona fiukat többször szabadságra haza hozattam és temetésükön sokszor én mondtam el a búcsúbeszédet.

A szabadkai cipőgyárnak 2500 dolgozója volt, akik négy váltásban dolgoztak és évi 1 200 000 pár bőrcipőt készítettek. A cipőtervezésen, a saját szerszámgyártáson, a talpgyártáson, a bőrgyártáson, a felsőrész készítésen, a konfekció üzemen kívül, 80 saját üzletében értékesítette cipőit a hazai piacon, valamint számottevő kivitele volt a nyugat-német, az orosz és az amerikai piacra. A Solidnak saját szállítmányozó részlege is volt.

Ennek a Kombinátnak (cipőgyár, talpgyár, bőrgyár) négy nyaralója volt: a Dunán, Palicson, egy erdei nyaraló és tengeri üdülő. Minden ősszel ellátta dolgozóit ingyenesen télire valóval, nyáron pedig fizette a nyaralásukat. A gyárban saját orvosi rendelő volt: általános orvos, fogorvos és nőgyógyász. A Solid Étterem luxuskategória volt, naponta kétszer főztek frisset. Hétvégén a fiatal dolgozóknak diszkót szerveztek a gyárban. Folyamatos volt a kultúra ápolás, írói esteket és kiállításokat szerveztek. Törődtek a vállalat nyugdíjasaival. Évente jutalékot osztottak nekik. A Solidnak saját focicsapata és tekecsapata volt. De mindezek mellet, minden negyedévben plusz egy fizetésinyi jutalmat adtak – vagyis évente 14 fizetést kapott a dolgozó. Évente 50 lakást vásárolt a Solid és ingyenesen szétosztotta a rászoruló dolgozóinak – így a gyár vagy 1000 lakás tulajdonosa volt.

A Solid történetét eddig senki nem írta meg. Úgy érzem, hogy ezzel adós vagyok és most részben pótolni szeretném a hiányt. A 2500 solidosból ma már kevesen élnek, de emléküknek ezzel a bejegyzéssel szeretnék adózni, mivel az internet világában, sem magyar sem szerb nyelven, rájuk nem emlékezik senki.

Írásom minden bizonnyal nagyon terjedelmesre sikeredett: a bevezetőben ismertetem a szakma történetét, majd a korai szabadkai suszteroknak állítok emléket és utána ismertetem a Solid cipőgyár és a Chemos talpgyár történetét. Zárom mindezt az első jugoszláv, privát cipőgyár, a Trend cipőgyár történetével, amelynek a Solidos szakemberek segítségével alapítója és tulajdonosa voltam. A dokumentumot 100 korabeli fotóval illusztrálom.

Írásommal egy virtuális koszorút teszek le a gyár volt épülete elé!

1982. A Subotica Cipő Műanyag és Bőrkombinát

A Solid Kombinát központi cégtáblája (tervezte Kollár Ferenc 1980).

PAPUCSOSOK, CSIZMADIÁK, SUSZTEROK

Bevezető

Bár a csizma szó az eddig ismert írásos anyagokban először 1492-ben fordul elő, a csizmadia szó első előfordulását csak 1570-ből ismerjük, amikor is egy „Cysmagyarto Andreas juratus”-ról van szó. A magyar nyelvbe mindkettő szerb közvetítéssel került török szó. A csizmadia szó latin fordítása a 17. századi céhlevelekben fordul elő – termékei a csizma, a papucs, a topán, a bakancs és a czikkelyes talpú bőrkapca.

A legrégibb csizmadia céhprivilégium valószínűleg a kassai céhkatasterben 1598-ban fordul elő. A második a pozsonyiaké 1602-ből, latin nyelvű ugyan, de nagyon érdekesen és világosan határozza meg a csizmadiamesterséget: „…magistri artis sutoriae calceorum Hungaricum vulgo csizmazia dicti …” és „…contubernium artis sutoriae calceorum Hungariae, quos vulgo asueto iam cothurnos vocant”.

A harmadik legrégibb csizmadia céhlevél az 1604-ből származó debreceni: A céhlevél kezdő és befejező formulája latinul van, de az artikulusok magyar nyelven íródtak. Ezek közül az első artikulus így szól: „Minden esztendoeben az Chismadia mesterek koezoetth Viz-koeroeztth napban keth che mester ualaztassek, az kik az egez chenek gongiatth uisellyek, azokatth az ché uigye az Varos foe biraia eleiben, kiketth az foe biro eskwessoen megh az ché igassaga otalmazasara gongya uiselesere, az Ecclesia es Schola ioeuedelmenek igazan be szolgaltatasara” .

A második artikulus a remekelő legények kötelességeiről ír. Bizonyítaniuk kellett, hogy mesterségüket céhes helyen tanulták, 8 forint taksát kellett fizetniük és a mestereknek két tál étket és egy pecsenyét, s minden tál étek mellé két-két pint bort kellett adniuk. Ezen kívül „Az foe bironak penigh aggyon egy kecske bwerboel chinaltth fekete szaras chizmatth. Az ketth che mesternek uiszontth mindeniknek egy egy oetth uyu bokor keztyueth aggyon”. A harmadik artikulus pontosan leírja a céhremeket: „Minden uy mester megh probaltassek, hogy ha elegseges az mestersegge illyen hamm darab mester remek altal, elsoe egy szaras chizma, egy uarrassal toldas nekwel sima sarku es egyenes sarku legyen.” (Az „egy varrással” kifejezés a csizma szárának belső oldalon való, ritkábban előforduló varrását jelentette). Az ilyen, egyetlen darabból álló csizmafelsőrészt nehezebb volt kiszabni.) – Azután így folytatódik: „Az macik egy papuch, kitth Gyulai papuchnak neueznek, ighen magas sarku ugy mintth egy tenyernyi nagy uyal oeszue, magassagu.”

Az harmadik darab legyen egy solya, ki beloel mind egeszlen beloetth es az uarassa sohul ki ne lassek, ez remek darabok megh chinalasara bwertth es szerszamotth mind az mesterek aggyanak, es osztan az remek darabok az egez che szamara legyenek”. E lábbelik egykori formáját, készítési módjait sajnos nem ismerjük. Nem tudjuk, milyen volt a magas sarkú gyulai papucs és az egykori sólya formáját sem ismerjük. Azután ugyanott úgy folytatja Vámosi, hogy a levélszerző mestereknek is remekelni kell, de mesterasztalt nem kell adniuk, mert a céhlevélre költöttek. Azonban „Az foe bironak ezen leuel szerzoe mesterek mindenik az egy egy kecske bwerboel chinaltth fekete szaras chizmatis megh aggyak az mester remek be mutatas melletth” . A céhlevél hatodik artikulusában ez áll: „Senki az ki az chizmadia cheben ninchen chizmadia miuetth a varason chak egy kapchatis ne merjen chinalni, ha chinal es raita talaltatik az chizmadia mesterek az fwe biro engedelmeboel, aztth az mitth chinal el uehessek kinek fele az chee fele az biroe legyen” .

Az 1700-as években a meghatározás már így szól: „A lábakat csizmával, topánnal, bakanccsal, papuccsal látja el a csizmadia. A czipőt a czipész – schuster – készíti főkép a némberek számára, noha ujabb időkben a férfiak számára is varr a csizmadia” .

A régebbi vargamesterség az újabb csizmadiamesterségtől elsősorban abban különbözött, hogy a vargák a maguk készített lábbelik számára szükséges bőrt is maguk készítették ki, míg a csizmadia bőrkikészítéssel már nemigen, csak nagyon ritkán foglalkozott. Lábbeliket azonban mind a ketten készítettek. A vargák – mint arról már szó volt – bocskort, szekernyét és sarut, valamint régimódi, egész talpú kapcákat, a csizmadiák pedig csizmát, papucsot, topánt, bakancsot és cikkelyes, török formájú kapcákat készítettek.

Lábbelikészítő szerszámaik is különböztek egymástól. Régebben a varga és a csizmadia szerszámai különböztek egymástól, de ezek a különbségek már nem ismertek. Az idézett debreceni céhlevél nyolcadik artikulusa erről így szól: „Senki az mesterek koezzwel Varga miuetth az az kentth bwerboel es egyéb az we mestersegekhez nem illoe szerszamokbol, ki az varga mesterre nezne, miuelni ne marian, azon el uetele bwentetes alatth”.

A céhlevél kilencedik artikulusa szerint: „Ha ualahonnan el ado gyartotth bwerth be hoznak az vasasra, mely az chizmadia mesterseghez ualo, azth az Varga mesterek kereskedesse nem hanem ha varga mwben maguk miuelik fel, es egyebis senki az chizmadia mesterek ellen megh ne uehesse. Ha ezen kiuel meg uennek az chizmadia mesterek az foe biro hireuel hazoktulis elhozhassak és uehessek, kinek fele az chee fele az biroe legyen”. A „gyártott bőr” kifejezés, mint arról a tímároknál már volt szó, esetleg timsós bőrt jelentett.

Szól a céhlevél a három évre szerződtetett inas kötelességeiről és a neki adandó ruházatról is, a céhlevél tizenkettedik artikulusában ilyen módon: „Az mester az inasnak ruhazattalis tartozzak, ugy mintth az három egez esztendeigh ualo inasnak, az mester ruhazattyara az elsoe ketth mindenik esztendeire aggyon egy egy szuer chuhatth és nadragotth”.

Míg az 1655-ből származó varga céhlevél gyapjúposztó ruháról nem rendelkezik, a divatosabb lábbelit – csizmát – készítő, előkelőbb csizmadiacéh már szűrcsuhát és szűrnadrágot ír elő az inasnak. A debreceni csizmadiák céhlevelének 12. artikulusa így folytatódik: „ketth ketth ingetth, ketth ketth gyatyatth, es sarutth. Az harmadik es utolso esztendeire aggyon egy kisnicher poztho kurta dolmantth, es egy azon fele nadragotth, de akkor szwertth ne aggyon…” . Az inas – a parasztokhoz hasonlóan – ingben-gatyában, szűrnadrágban és szűrcsuhában járt. A szűrcsuha egykori formáját szintén nem ismerjük. A harmadik évben, amikor a legényi állapothoz közeledik, már az olcsó posztó – de a szűrposztónál finomabb – kisnicérből kapott dolmányt és nadrágot, de szűrcsuhát már nem. Ami a csizmadiák szerszámait illeti, már az inasnak is lehetőleg saját szerszáma kellett legyen. A tizenkettedik artikulus szerint „azon harmadik esztendoeben leuoe inasnak minden holnapban egy egy napotth engedgienek az mesterek, kin az inasok maguknak miuellyenek az we magok bweoreokboel es szerzamokbol …”.

A legények saját szerszámmal készített munkáiról a 17. artikulus tudósít: „Az heti beres legeny az we maga szerszamaual ha foldoz az iutalma we magaë legyen, ha penigh szerzama ninchen kiuel foldozzon, hanem az mester szerzamaual, az iutalmanak fele az mestere legyen, fele penig az legenie. Kontar helyen tanultth legennek miuetth chak ketth hetigh kel adni, touab nem” .

mesterségek
1700-as évek: Suszterok

III. Károly 1729-i rendelete kötelezte a céheket, hogy a városi tanácsnokok közül céhbiztost (commisarius) válasszanak. A céhbiztos megjelent a gyűléseken, ellenőrizte a pénzkezelést, és megvédte a város érdekeit a céhvel szemben. „A céhbiztos fizetését nem sikerült ősszegszerűen megállapítanom” – írja Vámosi, ám 1820-ban „…ezenkívül a remekelő ifjak által fizetett remek darabolási ajánlásokat is ő kapta és a céh látta el egész háztartását lábbelivel: »Egy ló bőr csizmát (t.i. adott a céh) T. Commiszszárius Tikos István úr tehenészének…«”. A lóbőr nyúlott, silányabb minőség volt a szokásos marha- vagy kecskebőrnél, ezért kapta a tehenész.

Az inasokat három évre szegődtették, ekkor – mint arról az előzőekben már szó volt – ruhajárandóságot is kaptak. Ha azonban az inas fizetett a mesterének a tanulásért, két év volt a letöltendő idő. 1867-ben kötelező volt, hogy mindnyájan „a Számadásban, hasonlóképpen összveadás, kivonás és sokszorozásban a megkívánt időben a Czéh előtt … megfeleljenek” . – A veszprémi tobakok 1775-beli zászlócsináltatása alkalmával, „a nevek után rótt keresztek még írástudatlanságot árultak el”. Az inasnak a házi munkában is segédkeznie kellett, de a „fizető inas” semmi külső szolgálattal nem tartozott a mesternek 1604-ben.

A remek (vizsgamunka) – ha lassan is – de az idők folyamán változott. 1805-ben „A’ Remek … a’ mostani világ szerént kellendő három darab munkából fog állam: az első egy béllelt száru fekete kordovány bőrből akármi rendű betsülletes Embernek alkalmatos csizma Opszetzre [Absatz = sarok]. A’ második egy pár piros csizma Asszony Embernek való. A’ harmadik egy pár Papucs sarokra” .

1931
1931 – Cipész segédlevél

A csizmadiák a tímárok és a vargák készítette bőrből dolgoztak. 1607-ben azonban a debreceni csizmadiák panaszkodtak, hogy a helyi vargák csizmának felette rossz és alkalmatlan bőröket készítenek, és kérelmükre a tanács azt a határozatot hozta, hogy „szabad legyen a’ Csizmadiáknak igen jó és tudós Tímármestert hozni a’ Városba, s’ azzal az ő mesterségekhez való bőrt készíttetni ’s abból mívelni…”

Majd 1617-ben „Hogy iob modgiaual és tyztessegesben mestersegeknek meg felelhessenek”, megengedte a csizmadiáknak a tanács azt is, „, … hogy kezeletlen buroket ugymint keczke burt, eőkört bőrt … mindenn szőröstül is megvehessenek”, és azt valamelyik tímárral kikészíttessék. Ám a vargák ebbe nem nyugodtak bele. Megmásíttatták a tanáccsal az 1607- és 1617-beli engedményt: „… végeztetett, hogy a Csizmadiák(na)k semiképpen ne légyen szabad Tímárt tartani, hanem ha bőrt akarnak készéttetni az Vargákkal készéttessék” .

Egy évtized múlva végre megszűnt a viszály a két céh között, mert ekkor a tanács intésére a következő megegyezést kötötték: “... a Varga mestereknek meg nem engedtetik, hogy vagy magok vagy cselédgyek a’ Csizmadiák sérelmére akár mely féle csizmát … csinállyanak … a mostani üdőkhöz képest, hegyes csizmafára, fekete viaszszil kívül varrott, két talpu, bélest fejű régi saru és nem csizma forma száru sarkos lengyel sarukat, és ugyan csizma fára belől varrott, iplik nélkül sarkozott bélletlen talpu, félig béllett fejű cipellősöket. Ismét sarkatlan belletlen, de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpu bőrkapczákat, magok által és cserrel készített bürökből szabadosan csinálhatnak«”.

A fordított-varrott csizma felső bőre a végig nem varrott, hanem nyitva hagyott saroknál kifelé hajlik rá a talpra, és ahhoz kívül van varrva. Ezt a varrást szokás volt díszes zsinórral fedni, ez volt az iplik. A fenti rendelet 1708-ból való, és azt mutatja, hogy a török hatású csizmadiák készítette kapcák talpa cikkelyes, török forma volt. Világos az is, hogy a vargák – és nem a csizmadiák – készítménye a saru, amely két-, sőt háromtalpú is lehetett, ugyanúgy a cipellős és a régi, varga módon készült, egész talpú bőrkapca.

Állandó harcban állott a csizmadiacéh is a kontárokkal. Ezek lehettek mesterségükhöz kevésbé értők, rosszabb lábbeliket készítők. „De kontároknak nevezték azokat is, akik a céhből kiléptek, még akkor is, ha kitűnően értették a mesterséget, inasi és legényi éveiket eltöltötték és … kontárok voltak azok is, akik kitanulták ugyan a mesterséget, de a céhbelépéshez szükséges különféle taksáknak megfizetésére nem volt pénzük és így kénytelenek voltak a mesterséget a céhen kívül folytatni”.

A debreceni csizmadiák kérésére a tanács 1641-ben megtiltotta, hogy „az Boldoghfalvai colontar csizmadiáknak a Varga mesterek biort kíszíthessenek …”. Az 1604-i artikulusok még megengedték az idegen csizmadiák termékeinek behozatalát a debreceni vásárokra, de 1647-ben a tanács már kimondta, hogy a kontárok „se hetedszakai se közönséges szabadsághi vásárokon míveiket be ne hozhassák”.

Csak a „külső Czéhes emberek (filialisták) hozhatták be szabadságnak idején a magok munkája és mestersége által készételt műveket”. A debreceni csizmadiák sátrakban, színben árusítottak. A színbeli árulóhelyek, valamint a sátrak helyének kijelölése nyílvetés útján történt. A nyilak névvel ellátott, kör alakú rézlapok voltak, amelyeket nyílvető süvegben vagy zacskóban tartottak. Sorsoláskor a céhmester felrázta a zacskót, és sorra kiszedte a nyilakat. Ezek sorrendje szerint verték fel a mesterek sátraikat, illetve helyezkedtek el a vásárokban. Itt 1691-ben a nyílvetést „mindenkoron álhatatosan Hétfűn reggeli praedicallas avagy Isteni szólgálat után …” végezték.

dsc 0019
Szögedi törökös papucs.

A csizmadiamesterséggel kapcsolatban két fontos tényt kell tekintetbe venni. Az egyik az, hogy a csizmadia már nem maga készítette bőrből dolgozik (erre csak igen ritkán van példa), bőrkikészítéssel a csizmadia általában már nem foglalkozik. A kordovánt és szattyánt – egykor timsós készítésű felsőbőröket – tímár vagy tobakos készíti, vagy török import, míg a csizma egyéb felsőbőreinek, a talpbőrének készítője általában a tímár vagy a varga volt. Jendrolovics-Kajdi írja a csizmakészítéshez szükséges anyagokról, hogy ezek „…talpbőrök; ú.m. fontostalp, melly gubaccsal háromszor páczolva a tímár által készítetik; – kétféle, egyszer és kétszer páczolt némettalp; az első asszonyi lábbelik talpazására; gyengébb oldalrészei pedig talpbélésül használtatnak”.

A másik fontos tény pedig az, hogy az török divatú csizma és papucs talpának és felsőrészének összevarrási technikáját a megmaradt darabokból már jól ismerjük: ez az ún. fordított-varrás (ma flexi vagy mokasin). E fordított-varrás úgy készül, hogy a talp visszájára varrják két tűvel létrafokszerűen az ugyancsak visszájára fordított felsőrészt. Ez a létrafokhoz hasonló varrás a talpba csak félmélységig ölt, így a varrófonal nem kerül ki a talp járófelületére. A saroknál a felsőrészt nem varrják a talphoz ezzel a fordított-varrással, hanem nyitva hagyják, és a csizmát – kissé benedvesítve – ezen a nyíláson keresztül fordítják a színére. Ez a fordítás egy fordítófa nevű, rövid botfélével történt, és nagy erőt és ügyességet kívánt. Néha még a szomszédot is segítségül hívták a fordításhoz. Mivel fordításkor a csizmadiák a gyomrukhoz támasztották a fordítófát, a sok nyomástól sokan szenvedtek gyomorbántalmakban. Mivel a fordított-varrással csak egyetlen talpréteget lehetett a felsőrészhez varrni, a fordított-varrott talpú lábbelik viszonylag könnyűek voltak.

Mezőkövesdi öregasszonyok emlékezete szerint a múlt század végén-századunk elején a fordított-varrott talpú női csizmákat könnyűségük miatt „mennybelépő”-nek nevezték. A fordított-varrással felvarrott egyrétegű talp miatt nehéz volt a csizma talpalása. Az elkopott talpat le kellett bontani, s az új talpat ismét fordított-varrással felvarrni. A felsőbőr azonban ritkán bírta ki ismételten a csizma színére fordításával járó erős 299húzást, ezért az ilyen csizmák talpalása ritka és viszonylag drága volt. Például egy 1696-i abaújvári csizmadialimitáció szerint „Egy Pár Férfiúnak való öregh Csisma készítéséhez képest (60 dénár), ennek mintegy felébe (36 dénár) került az újratalpalás.

Ez a fordított-varrás a 16. századi szolnoki, egri, nagykanizsai stb. török talpleletek, valamint a múlt századi paraszti csizmák alapján biztosan mutat a hódoltság kori oszmán-törökség felé. E fordított-varrott technika az Észak-Afrikán keresztül Spanyolországot elérő arabokkal-mórokkal Nyugat-Európában a spanyol föld felől is terjedt. A barokk-rokokó stílusú, francia divatú könnyű női cipők egyrétegű, vékony talpai is ezzel a fordított-varrással voltak a felsőrészhez erősítve. S az 1800-as években a pesti finom cipészek e fordított-varrással készült, könnyű báli cipőkről beszélve azt mondták, hogy ezek talpait „spanyol varrás”-sal varrták a felsőrészekhez. Így e technika a magyarságot kétfelől, kelet és nyugat felől egyaránt érhette és bizonyára érte is.

A keleti nevű és keleti elemekből álló csizmába fokozatosan nyugati elemek is keveredtek. Így egyetlen darab bőrből szabták a barokk kori francia lábbelik hatására a csizma talpát, lágyékát, a sarok belső oldalát – oromzatát – és járófelületét. Ezt a békési csizmadiák „francia sarok”-nak nevezték. Barokk hatásra a francia előkelők fekete cipőinek piros volt a sarka. Emiatt „piros sarkúak”-nak („Talons rouges”) nevezték őket. A múlt századi magyar paraszti fekete csizmáknak is piros volt néha a sarkuk, például a Néprajzi Múzeumban egy somogyi és egy csökölyi csizmának. Ennek hatására divatba jöttek a csizma felsőbőrétől elütő színű sarkak, például sárga csizma piros sarokkal, vagy piros csizma sárga sarokkal. A régi, fordított-varrott csizmák sarka vaspatkó volt. E vaspatkót nem a csizmadia verte fel a csizmára, mert vásárra menve a vásározóládába rakott csizmák vassarkai összekarcolták volna a szárakat, hanem a vaspatkókat a vásárban a cigány patkolókovács verte fel a csizmákra. A csizmák sarka lassan bőrből rakott, majd fából faragott lett.

A múlt század vége felé-századunk elején a csizma talpához már kezdik szögezéssel felerősíteni a felsőrészt. Ennek jellegzetessége, hogy talpa két rétegből: egy béléstalp-branzolból és egy járótalpból áll. Ennek egy kimódoltabb variánsa az igen divatossá-népszerűvé vált ún. rámás csizma. Ez úgy készült, hogy a béléstalppal való találkozásnál a felsőbőr szélére egy keskeny bőrcsíkot varrtak, ez volt a ráma, és ehhez szögezték a járótalpat. Természetesen a szögezett talpú, rámás csizma nem lett azonnal általános divattá. A múlt század végéről Jendrolovics-Kajdi azt írta, hogy a legújabb (nyugati) divat szerint készült rámás csizmákon kívül még fordított, azaz magyar csizmát is készített a csizmadia. A talpat bicskiával szabták ki, és a talp belső széléhez két tűvel vagy sertésdratvával (sertéssörte) varrták az ugyancsak kifordított felsőbőrt. Ennek befejezése után – mint erről már volt szó – a csizmát fordítófa segítségével színére fordították, „mihöz nemcsak fortély, hanem elegendő erő is kivántatik…”.

szer
Suszterszerszámok

A múlt század végi, e század elejei csizmadiaeszközöket már recens gyűjtésből is megismerhetjük. Hogy bennük mennyi a régi vargaszerszám – amit a vargák a régi, hosszú szárú saru készítéséhez használtak -, ma már nem tudjuk. Frecskay századunk elején azt írja a csizmadiákról és vargákról, hogy azok „… a czéhrendszer idejében a lábbeliek (Beschuhung) készítésében némi eltérő eljárással és szerszámokkal dolgoztak, mely eltérés azonban ma már alig van meg s innen van, hogy ma közös néven lábbelikészítőknek (Schuhmacher) nevezik magukat” . A következőkben Frecskay egyszerűen lábbelikészítő eszközöket sorol fel, amelyekről így nem lehet tudni, hogy egykor varga- vagy csizmadiaeszközök voltak-e. A mesterséget ismertetők szerint a lábbelikészítő eszközök között kettő van, amelyek inkább a csizmadiákhoz látszanak kötődni. Az egyik a bőr kiszabásához használt kés, a bicskia, a másik a dikics nevű kés. A bicskia szó a csizmához hasonlóan oszmán-török eredetű, és szerbhorvát közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Első írásos előfordulása 1708-ból való. Ezzel szemben Szabó T. Attila 1632-ből idézi, azonban az ő szövegéből nem derül ki, hogy az inas, akit a bicskiával megkínáltak, varga- vagy csizmadiainas volt-e. Ugyane munkában 1711-ből „Csizmadianak valo öreg Bicskia”-ról, 1734-ből pedig „Csizmadija Műszer” bicskiáról van szó. Ami a bicskia formáját illeti, a recens anyagban ez félhold alakú, egynyelű kés. A múltra nézve azonban problémák adódnak ezzel a szerszámmal. A bicskia egykori, oszmán-török formáját nem ismerjük. Félhold alakú, lábbelikészítő eszközt nyugateurópai céhpecsétek, lábbelekészítést mutató ábrázolások a 15. századtól kezdve több formai változatban, folyamatosan mutatnak. Van néhány olyan adat is, amely szerint a bicskia vargaszerszám. Van a vargabicskia melynek éle a hegyén van, nincsen nyele és különböző hosszúságú és van csizmadiabicskia, ez nyeles és éle félholdalakú . A Zuschneidekneif egészen más típusú szerszámot, egyenes és nyeletlen, hosszú kést jelöl. A bicskia szó itt láthatóan többféle kés gyűjtőneve. A csizmadiamesterséghez tartozik a törökösen hangzó dikics nevű kés is, amelynek szintén elég késői az első írásos előfordulása: 1767. Az etimológiai szótár szerint mégis „ismeretlen eredetű”. Majd ugyanott így folytatja e szótár: „Az oszm. dikiº ’varrás, varrat’ átvételeként való magyarázata jelentéstani okok miatt elfogadhatatlan. Esetleges összefüggése más török szavakkal … további vizsgálatot igényel.” További csizmadiaszerszám még a sárgarézből készült, harang alakú, felül gombban végződő musta is, amelyet azonban nem tárgyalnak szótáraink. Ezekről a szerszámokról így ír Jendrolovics-Kajdi: „Valkolás (ványolás) után bicskiával szabnak. A bélést mustával ütögetik a bőrhöz. A csizmák kaptára verése alkalmával a musta a talp simítására és kiigazítására használtatik.”

A csizmának jól ismerjük régi, kelet felé mutató formáját, e forma egyes elemeit. Így a csizmára jellemző az elől emelkedő szártető, a szárak kétoldalt varrása, ami azt jelenti, hogy a szár két részből állott: a fejjel egybeszabott előrészből, amelyet ványolással alakítottak a láb L alakú formájához, és egy sima hátsó részből. A régi csizma orra hegyes és felfelé kunkorodó volt. Talpa egylábas, azaz mindkét láb számára egyforma, nem különbözött a jobb és a bal láb szerint. Ez a szabásbeli jellegzetesség a paraszti szépségideált is megszabta, ugyanis ezeket a csizmákat „forgatós”-oknak is hívták. Ez azt jelentette, hogy esti levetkőzéskor, az ágy szélén ülve, a lábukat egymás fölött keresztezték, és azután húzták le a csizmákat. Így, ami egyik nap a jobb lábon volt, másnapra a bal lábra került, másnap pedig fordítva. A csizmákat „forgatták”.

unnamedcs
A vásárra igyekvő csizmadia az inasával és a portékával.

A századfordulótól a csizma talpának fordított varrását lassan felváltotta a talpnak nyugati módra, szögezéssel történő felerősítése. Nyugati módra kerek lesz a szártető, és a szár addigi kétoldalt varrása helyett azt hátul egyetlen varrással varrták össze.

Ezzel megváltozik a fej ványolásának eszköze. A csizma fejét régen egybeszabták a szárral, s így az egyenes bőrnek a láb formáját, L alakot kellett felvennie. Ezt a célt szolgálták az L alakú ványolódeszkák, amelyekre nedves állapotban, faszögekkel szögelték fel a felsőrész elejének és fejrészének egybeszabott bőrt, s nyújtották L alakúra. A szár hátsó része viszonylag keskeny volt, ezzel nem volt semmi tennivaló. Hogy a csizmaszár bőre minél jobban felvegye a láb L alakú formáját, a szár előrészét lapos ráncokba szedték, amelyeket nedvesen madzaggal is lekötöttek. E sima ráncokat még a múlt század végén a „harmonikás” ráncolás váltja fel.

Amikor a szár két oldalvarrását az egyetlen hátulvarrás váltotta fel, a fejjel egybeszabott szár egyetlen nagy és széles darab lett. Ennek ványolására már lényegesen szélesebb ványolódeszkára volt szükség. És megjelent a ványológép, amelynél a hátulvarrott szárú csizma nagy darab és benedvesített bőrét a fémből való formára már csavarokkal erősebben lehetett nyújtani.

De a régi ványolódeszka sem tűnt el mindjárt teljesen. Amikor ugyanis a bőrt a ványológépről leszedték, egy időre még felszegezték a régi ványolódeszkára.

A csizma fejrészének külön – nyelvesen – való szabása könnyebbé tette a láb L alakú formájának az elérését, és fölöslegessé a ványológépet.

Így a mai csizmának már csak a régi, oszmán-török hatású neve mutat kelet felé, egyéb formai és technikai elemeit lassan nyugatiak váltották fel.

Csizmadiák készítették a papucsot is. Ez a szó – a csizma szóhoz hasonlóan – oszmán-török eredetű, és kelet felé mutat a papucs talpának és felsőrészének a csizmához hasonlóan fordított-varrással való összeerősítése. Kéregtelen, csak talpból és felsőrészből áll.

A papucs szó első írásos előfordulása: 1559. A csizmához hasonlóan a hódoltság korában vassarka volt. Ezt mutatja az a Hobiárt pasáról szóló szegedi történet, amely szerint a cseresznyeszedni összehordott menyecskék a papucsuk sarkával verték agyon a pasát. – Idővel ezt az oszmán-török divatú, vassarkú papucsot felváltotta a nyugati divatú Pantoffel-papucs, amelynek felső részét a talpához másféle varrással, majd szögezéssel erősítették, és sarka vagy bőrből rakott, vagy fából faragott lett.

Készítettek a csizmadiák régen bőrből kapcát is. E szláv eredetű szó első előfordulása az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben található. Bőrkapcát – mint erről korábban már szó volt – a vargák is készítettek a csizmadiákat megelőzően. 1617-ben a debreceni vargák „Ismét sarkatlan belletlen de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpu bőrkapczákat, magok által és cserrel kíszített bűrökbűl szabadosan csinálhatnak”. Ebből a szövegből az látszik, hogy a csizmadiák készítette bőrkapca talpa török formájú, cikkelyes volt.

Bakancsot is készítettek a csizmadiák, mégpedig oldalt- és elölfűzős formát is.

A bőr- és lábbelikészítés: a tímár-, a tobakos-, a varga- és a csizmadiamesterség és készítményeik története az e hazában véglegesen megtelepülő magyarság egykori keleti bőrkultúráját és annak nyugati elemekkel való fokozatos feltöltését mutatja

A SZABADKAI SUSZTEROK

suszter
1800-as évek: suszterműhely.

Több mint kétszáz esztendeje annak, hogy az első lábbeli készítők Szabadkára vándoroltak. Először a csizmadiák jöttek, utánuk a cipészek.

Az 1748-as adóösszeírás az első írásos nyom a szabadkai lábbelikészítő iparról. Ez az összeírás felsorol 3 csizmadiát és 1 cipészt.

Csizmadiák: Czernyakovics Grga, Marcsetics Gyuro és Kakuczka Mátyás. Cipész: Varga György.

Négy lábbeli-készítő abban az időben már igen tekintélyes szám volt, hiszen ugyanaz az összeírás, amelyből ezek az adatok valók, mindössze 29 iparost sorol csak fel, akik 12 mesterséget képviseltek és csak a szűcsök és szabók tábora volt népesebb a lábbelikészítőkénél.

Adataink nincsenek arról, hogy ezek a lábbeli-készítők milyen körülmények között éltek, de nem érdektelen talán ideiktatni Iványinak, Szabadka történetírójának következő megjegyzését: A helyben lakó egynéhány iparos és boltos igen szegény volt tőke, vagyon és gyakorlat nélkül, úgyhogy megélhetés céljából mellékesen földműveléssel is kellett foglalkoznia, mint sok esetben manapság is.

A magyarázata ennek talán az, hogy Szabadka mezőváros paraszti népe csak lassan szokott hozzá az ipari termékek vásárlásához, az induláshoz kapott tőkét pedig vissza kellett adnia az iparosnak, mielőtt még gazdaságilag megerősödött volna.

Mindamellett ez a négy lábbelikészítő megvetette a szabadkai cipőipar alapjait. A későbbi évek folyamán jelentősen szaporodik a lábbeli-készítő iparosok száma és fellendülésnek indul ez az iparág.

Egy 1775-ből eredő összeírás már igen jelentős fejlődésről számol be és arról ad hírt, hogy abban az évben más 26 mester (21 csizmadia és 5 cipész) tartozott a csizmadia céhhez, 15 legénnyel. Megjegyzi az összeírás, hogy többre nincs is szűkség.

Név szerint a következő cipészeket sorolja fel az összeírás: Kellner Kristóf, Schron Ferenc. Purcsics György, Khiemel Simon, Pamperger Pál.

Az első világháborút megelőző időben és a két világháború között Szabadka lábbelikészítő ipara már országos hírű lett.

A szebbnél-szebb csizmák, cipők és papucsok idevonzottak a közeli és távolabbi környék vásárló közönséget, de az élelmes szabadkaiak a helyébe is vitték az árut a vevőnek azzal, hogy száz és száz kilométerekre is elmentek a nevezetesebb kirakodó vásárokra. A lábbeli-készítők száma egyre szaporodott és mind nagyobb jelentőséget képviselt a város életében. Ez a nagyarányú fejlődés tulajdon képen már akkor megindult, amikor a futóhomokot átszelte a vasút és modern utak tették lehetővé Szabadka könnyű megközelítését, ami a város minden irányú gyors fejlődését is döntő mértékben elősegítette. 1890-ben már 60 cipész, 86 papucsos és 93 csizmadia dolgozott a városban.

A két világháború között már nemcsak nagyszámú kisiparosról beszélhetünk, hanem komolyabb nagyobbszabású munkást alkalmazó lábbeli-készítő kisüzemekről is. Huszonöt, harminc sőt ötven munkással is dolgoznak egyes mesterek, és árujukat az egész ország területén vásárolják. Különösen jó hírnévre tettek szert a szabadkai iparosok a rámás-varrott cipőkkel, a fordítva varrott, s a gála cipőkkel és úgynevezett szabadkai papuccsal, de a csizmadia termékei iránt is mindig jelentős volt az érdeklődés. A két háború között nehéz gazdasági viszonyok komoly próbára tették a szabadkai iparosok leleményességét és képességeit, és a megélhetésért való küzdelemben sokat javult a minőség és az ízlés.

Ez az állandó fejlődés tette lehetővé azt is, hogy 1936-ban Globus néven megalakult az első cipőgyár. Ez a gyár nem volt hosszú életű, mert tulajdonosai rövidesen kettéosztották az üzemet, úgyhogy két cipőgyár alakult Sebra, illetve Bela néven. Az utóbbi később a Marika nevet vette fel.

A Sebra évi termelőképessége hozzávetőlegesen 18.000, a Marikáé pedig 30.000 lábbeli volt.

Ott kezdődik a történet, hogy a Marikát, amely majdnem kétszer akkora teljesítőképességgel rendelkezett mint a Sebra 1944 szeptember 12-én amerikai bombatámadás érte. A gyár telitalálat következtében teljesen üzemképtelenné vált, gépei jórésze megsemmisült, vagy megsérült, a többit eltemették a romok. A munkások szétszéledtek. A romok eltakarítása és a gépek kiemelése hosszabb időt vett igénybe, amikor azonban októberben bevonultak a partizánegységek és az orosz csapatok, és hozzá fogtak a gyár munkásai a megmaradt gépek üzembe helyezéséhez.

A lebombázott Szabadkán és a még mindig dúló háború nehéz körülményei között nem volt könnyű helyiséget biztosítani a munka újbóli megkezdéséhez. Valamelyik munkás felfedezte, hogy a Roth-féle kalapgyárban, két magániparos műhelye van (Fűzi és Hitri) és itt elhelyezték a gépeket. A munka megindult.

Novemberben ideköltöztették a másik cipőgyárat is, a Sebrát úgyhogy ebben az eredetileg lakásoknak épült házban most párhuzamosan két cipőgyár működött, természetesen mindkettő egymástól függetlenül, önállóan.

A kisajátítási törvény végrehajtása során a Sebra is népi vagyonná lett és a kettő egyesítéséből megszületett a Prva Petoletka. 1944. októberétől 30 munkás katonai bakancsokat készített az orosz csapatok, majd pedig a partizán-egységek számára.

A háború befejeztével a népi vagyon igazgatóságának irányítása alá került a gyár, majd 1946 szeptemberében bejegyezték a vállalat cégét mint önálló ipari üzemet.

Amíg a háború tartott, a katonaság gondoskodott a nyersanyaggal való ellátásról és a katonai parancsnokság adta meg a termelési terveket is. Amikor azonban polgári igazgatás alá került a gyár, a legkomolyabb formában vetődött fel a nyersanyaggal való ellátás problémája. Nem volt bőr. Egyszerűen nem lehetett beszerezni. A cipészek törték a fejüket, mivel lehetne a bőrt helyettesíteni és megszületett a zsákcipő. Szalmazsák-vászonból készült és valami háborús műanyag volt a talpa. Szörnyen nézett ki, de abban az időben, a hosszú háborúban lerongyolódott ország ellátási viszonyai között keresett cikk volt. – Lábbeli volt.

Mesélik, hogy milyen keserves volt ennek a zsákcipőnek az elszállítása. Közvetlen a háború befejezése után, amikor még nem volt normális vasúti összeköttetés, teherautókon, parasztkocsikon szállították ezeket a cipőket Belgrádba. A cipők nagy szalmazsákokba voltak csomagolva, mert szállítódobozok és ládák se voltak.

A gyár fejlődése az első terv kitűzésével indult meg. Szakemberekben Szabadkán nem volt hiány. Néhány géppel is szaporították a szegényes gyári berendezést. A zsákcipők után hulladék bőrből dolgoztak, majd az ellátás tervszerű rendezése után megkezdték a típuscipők gyártását.

BUDAI ISTVÁN
1980 – Budai István, a Solid első igazgatója az 1950-es években.

Nem nagy választék volt abban az időben. A szabadkai Petoletka névre keresztelt cipőüzem mindössze nyolcféle cipőt gyártott fekete és barna színben.

A munkaközösség rendszeresen túllépte a termelési tervet és a vándorzászlók és dicséretek sokasága mutatja, milyen megbecsülésben volt ezért része. De az irányított gazdasági élet éveiben elért hirtelen fejlődést igen komoly mértékben megállította az új gazdasági rendszer életbe lépése. Ez a közösség túlságosan beleélte magát abba, hogy a termelést felülről irányítják és a gyár munkásainak nemigen van más feladata, mint hogy többet és jobbat termeljen. A főigazgatóság kiutalta a terv teljesítéséhez szükséges anyagot és gondoskodott a termékek eladásáról is, az elosztási rendszer keretében. Csak dolgozni kellett. Az új rendszer felkészületlenül találta a munkaközösséget. Ugyanis, amíg egyrészt a terviben a vállalt kötelezettségek teljesítéséhez szükséges anyagot az előzetes kiutalások alapján rendszeresen megkapta a gyár, ami lehetővé tette, hogy a termelési terveket teljesítsék, sőt túl is lépjék, addig a kitermelt árú elhelyezéséről már magának a gyárnak kellett gondoskodnia. És itt álltak be a nehézségek.

Jó szakmunkása sok volt a gyárnak, volt a tervgazdálkodás kívánta követelményeknek megfelelő tisztviselői kara is, a szabad kereskedelemben jártas, gyakorlattal rendelkező kereskedő-szakkádere azonban nem volt. Ahogy megszűnt a pontrendszer és kifejlődött a szabad kereskedelem, amilyen mértékben szaporodott az áru a piacon és a cipőért többet nem kellett sorba állni, máról-holnapra megváltozott a fogyasztóközönség is.

Igényes lett a vevő. Nem akart többé típuscipőt, hanem ízléses, divatos lábbelit keresett. A Petoletka raktárai tele voltak típus-cipőkkel. Olyan mértékben voltak tele ezek a raktárak, hogy a készletek meghaladták az 1952-es évi termelési mennyiséget. És nem volt főigazgatóság, hogy gondoskodjék a termelvények elhelyezéséről. Nem volt, aki kiutalja az árut valakinek.

Új fogalmakat kellett megtanulni a Petoletkában is: szabadpiac, kereslet, kínálat, piacismeret, ízléskutatás. A probléma két irányú volt: először is el kellett helyezni a hatalmas árukészleteket, másodszor meg kellett állapítani, mi az, amit szabad termelni, mi az amit keres a közönség, hogy a termelt árú azonnal vevőre találjon és ne növelje a gyárra, súlyos teherként nehezedő és egyre nagyobb pénzügyi gondokat képező eladatlan készleteket. Nem tudni, hogy melyik probléma volt a súlyosabb.

A készletek elhelyezése két okból adott gondot: először is a típus-cipő már nem kellett a vevőnek, másodszor pedig ez a típus-cipő a szabad árakra alkalmazott rendelkezések folytán olyan drága volt, hogy azon az áron akkor sem kellett volna a vevőnek, ha ízlésesebb és divatosabb.

A termelés vonalán könnyebben feltalálta magát a munkaközösség. Jó szakemberekben nem volt hiány, jó ízlésben sem, a divatot ismerték, a fogyasztótól nem volt nehéz megtudni, hogy mit akar. De ahhoz, hogy divatos cipőt készítsünk, nem elég a jó szakember és a divat ismerete. Kaptafa is kell hozzá. Megfelelő a divat igényeit kielégítő cipők készítésére alkalmas kaptafa. És a gyárnak csak néhány típus-cipő fajta készítésére alkalmas kaptafája volt.

Kidolgozták az új kaptafa-mintákat és megrendelték a kaptafagyárnál. Azonban a rendeléstől a használatba-vetésig hosszú volt az út. Ugyanis a kisszámú kaptafagyár nem győzte gyártani az új kaptafákat, hiszen nemcsak a Petoletka adta le rendelését, hanem valamennyi cipőgyár és szövetkezet az országban, mert mindannyian most tértek át a típus-cipőről a divatosra. Hónapok kellettek, amíg az új kaptafák megérkeztek, és addig nem állhatott tétlenül 300 ember. Folytatták tehát a típus-cipők gyártását. Minden jobb meg győződés és minden gazdasági számvetés ellenére. Dolgozni kellett.

És tovább szaporodott a raktári készlet. Szörnyen szorította a cipő a cipészt. Nem csak a lábát. Egymást érték a megbeszélések arról, hogyan lehet kiutat találni ebből a zsákutcából, amely már-már azzal fenyegetett, hogy a vállalat felszámolásához vezet.

S azután megtalálták a megoldást, amely érdekes, eredeti és tanulságos. Abból az egyszerű bölcsességből indultak ki, hogy a típus-cipő sohasem talál vevőre, amíg raktáron hever. Miután a kereskedelmi hálózat csak jelentéktelen mértékben vásárolja, mert a divatost keresi, más módot kell találni arra, hogy a cipő mégis eljusson a fogyasztóhoz. És megszületett a gondolat, hogy az árut, amely kilátástalanul várja a kereskedelmi vállalatokat a raktárban, bizományba kell adni a kereskedőknek. Ne álljon raktáron, legyen a kereskedelmi hálózatban a vevő szeme előtt. Megszervezték az egész országot. Első sorban az akkor fejlődésnek indult szövetkezeti kereskedelemre helyezték a fő súlyt és a szövetkezetek százainak adtak bizományba cipőt.

A KÉPRE KATTINTVA NAGYÍTHATÓ ÉS LAPOZGATHATÓ AZ ALBUM

Az ország 389 városában volt bizományi árusításban Petoletka cipő. Amíg ez a szervezés folyt, megérkeztek az új kaptafák, elkészültek a divatos minták és megindult az újszerű termelés. A típuscipőről, amely csak szegezett volt, hirtelen új gyártási módok bevezetésével áttértek a kaliforniai szandálok és ragasztott lábbelik gyártására is.

A Petoletka árúja keresett cikk lett a piacon. Azon felül a termelés is olcsóbb lett, és az elért haszon lehetővé tette a típuscipők magas árának fokozatos csökkentését. És lassan fogytak a készletek. Hónapról-hónapra fokozódott az eladás, ami lehetővé tette a termelés újbóli emelését, visszaadta a munkaközösség önbizalmát és megalapozta a vállalat további fejlődését.

Ebben a súlyos harcban, amelyet a vállalat vívott, megedződtek az emberek. A munkástanács és igazgatóbizottság tagjai párhuzamosan a megfelelő tisztviselői apparátus kiépítésével, kellő tapasztalatot szereztek és most már tudtak és mertek alkalmazkodni az új idők új követelményeihez.

Nagy harc volt, de győzedelmes. A termelés kiszélesítésével és korszerűsítésével a munkaközösség legfőbb törekvése a minőség javítására irányult. Ezt megkövetelte a szabad verseny. Nem csak szebb, de jobb cipőt is kellett csinálni. Ez a törekvés is sikerrel járt és 1953-ban már arra is gondolhattak, hogy a vállalat megkísérli a külföldi piac meghódítását. Amikor először vetődött fel a kérdés az igazgató-bizottság ülésén, az egyik vezető tisztviselő megkérdezte, küldjön-e a vállalat mintaküldeményt külföldre, egyesek mosolyogva álmodozásnak minősítették a külföldre való törekvést.

Hol vagyunk mi még attól – mondogatták. A külföldnek nagyobb gyárai vannak mint a miénk s van elég cipőjük. Kár a költségért. Hosszú viták alakultak ki a gyárban erről a kérdésről. A vélemények gyakori harcában kiderült, hogy a többség érdemesnek tartja megkísérelni: hátha lehet mégis olyan cipőt csinálni, ami jó külföldnek.

És 1953 végén elmentek a minták a határokon túlra. A kishitűek már-már azt hitték, nekik van igazuk, hiszen a külföldi érdeklődők mindig csak újabb és újabb mintákat kértek, de rendelést nem adtak. De aztán megérkezett néhány kisebb rendelés és méghozzá elsőnek Londonból. Nagy volt az öröm. Rövidesen komoly rendelések is érkeztek. Az első nagy szállítás Abesszíniába irányult. 12.000 pár. Majdnem egyhavi termelés abban az időben. A maguk erejében nem bízók és a gyanakvók újból szükségesnek tartották kifejezésre juttatni kishitűségüket: Majd visszajön ez a küldemény. Tömegtermelésben másképp fog kinézni a cipő, mint a külön gonddal készített és össze-vissza fényesített minta.

De nem jött vissza. Se az, sem a másik. Sőt rövidesen levél érkezett, amelyben a távoli vevő azt írta, hogy nagyon meg van elégedve. Újabb rendelést ad.

A KÉPRE KATTINTVA NAGYÍTHATÓ ÉS LAPOZGATHATÓ AZ ALBUM

Azután egymás után jöttek a rendelések: Anglia, Svédország, Norvégia, Arábia, a Szovjetunió, Lengyelország csatlakoztak a Petoletka külföldi vevőihez, és ma már mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy a szabadkai cipőt három világrész nyolc országában vásárolják a fogyasztók.

Sőt, a túllengett inga törvényét követve, van olyan is, aki azt hiszi, hogy a Petoletk cipőt csak megcsinálni nehéz, eladni már nem. A külföldi piacon elért eredmények nagy lendületet adnak a vállalatnak. Mindenekelőtt a jelentős külföldi rendelések igen komoly anyagi hasznot biztosítanak a közösségnek, a devizák pedig lehetővé teszik a legkorszerűbb gépek és egyéb be rendezések megvásárlását, de nem lebecsülendő a külföldi szállítások követett haszna sem. A rendelések idejében való leszállítása új követelményeket támasztott a termelés megszervezése tekintetében is és jobb, korszerűbb szervezést eredményezett. Az a törekvés, hogy az áruminták minél inkább megfeleljenek a külföldi vevő ízlésének, rákényszerítette a vállalatot nemcsak a belföldi, hanem a külföldi divat szervezett és rendszeres figyelésére is, új gyártási módszerek bevezetésére, a modellek tökélesítésére, stb. amiből nemcsak a Petoletkának van haszna hanem a fogyasztónak is, mert mindezek nek az a követelménye, hogy a belföldi fogyasztó is hozzájut a legújabb külföldi divat szerint készült, korszerű cipőhöz, méghozzá a külföldiekkel egyidőben.

Friss szelek kezdtek fújni. Nagy lehetőségek nyíltak meg a gyár előtt. A Petoletka cipőgyárból nőt ki a Szolid Kombinát mely az 1970-es években 2300 dolgozót foglalkoztatott és évi 1.200.000 pár cipőt állított elő, ebből 600.000 párát exportált az orosz valamint a német és az amerikai piacokra.

A Szolidnak 80 saját üzletből álló kereskedelmi hálózata volt és saját teherszállító kapacitással rendelkezett. A Szolid Kombinátnak saját bőrgyára volt (Pannóia) valamint műanyag talpgyára is (Chemos).

Egy cipész naponta 5 pár cipőt készített el – a napi termelés 4.500 pár volt. A dolgozók havi 3.000 új dinár körül kerestek. A raktárkészlet általában 250.000 pár körül alakult.

A Szolid Kombinát legsikeresebb korszaka 1975-1985 közötti időszakban volt – ebben az időszakban Bláboli Gábor a vezérigazgató, Makisimovic György a kereskedelmi igazgató, Csetvei Károly és Bognár László a tárasadalmi szervezetek vezetői és Kollár Ferenc a információs központ vezetője.

A Solid a milosevityi korszak áldozata lett. Utána a balkáni háború megpecsételte sorsát – és megszűnt egy országos hírű cipőgyár – csak pár régi fénykép idézi fel a sikeres éveket.

tablazat1
1984 – A fenti táblázat mindent mutat: nemzetiséget, szakképzettséget, párttagságot (Kollár Ferenc).

Magyarázom a táblázatot: 1984-ben a szabadkai Solid Kombinátban 2475 voltak munkaviszonyban. A dolgozók nemzetiségi összetétele szerint szerb 18%, horvát 23%, magyar 52% , jugoszláv 7% volt. Az alkalmazottak közül 424 párttag volt, vagyis a foglalkoztatottak 17%-a. A férfiak közül 25%, míg a nők közül 11% volt párttag. A szerbek 27 %-a, a horvátok 18%-a, a magyarok 12% -a rendelkezett pártkönyvecskével. A szabadkai cipőgyárban 20%-a, a palicsi talpgyárban 10%-a , a tisztviselők 50%-a volt elkötelezett kommunista. A cég vezetői 5%-ban szerbek, 2%-ban horvátok és 3%-ban magyarok voltak.

A KÉPRE KATTINTVA NAGYÍTHATÓ ÉS LAPOZGATHATÓ AZ ALBUM

A CIPŐGYÁR MŰANYAGTALP-KÉSZÍTŐ ÜZEME

A szabadkai Solid cipőgyár részeként működő Chemos műanyag-feldolgozó gyár, a jugoszláviai műanyaggyártás legkiemelkedőbb centruma volt. 1979 és 1989 között 700 dolgozóval fejlett cipőalkatrész, élelmiszer csomagoló- és kozmetikai csomagolóanyag gyártás folyt a gyárban. Saját szerszámkészítő üzeme, laboratóriuma és dizájnközpontja volt. A híres gyárközpontot a balkáni háború tette tönkre.

Az üzemet 1957 elején saját gépeivel mindössze három munkással indította a bakelitfeldolgozó üzemrészleget Samu István. A Chemos Palics társult munka alapszervezet Palics község népbizottságának 10373-as számú végzése alapján alakult 1957. december 30-án »Bakelit« önálló Kisipari Műhely – Palics név alatt, a szabadkai Kerületi Bíróságnál Fi. 136 58 szám alatt nyilvántartva.

Ez az alig megszületett szervezet megalakulásakor tíz munkással kezdte meg a munkát (egy vegyésztechnikus, két szakképzett szerszámkészítő, két lakatos és öt szakképzetlen munkás). Az alapeszközök értéke, amelyet a Lőrinc, Berényi, Andrašič összeállítású bizottság vesz át, a jegyzőkönyv bizonysága szerint 15 000 dinár.

A termelés folyamatának kiszelesítésével, tökéletesítésével, valamint az alkalmazottak számának növelésével, 1959. február 5-én új nevet kap a cég: Chemos Vállalat, Palics. Legkelendőbb termékeik közé tartoztak a bakelitből készült villanykörte-foglalatok, amelyeket többféle formában és színben állítottak elő. 1960-ban új üzemépületet avattak, amelyben 1961-ben új hidraulikus prés és egy automata fröccsöntő gép kezdte meg működését, ezzel lehetőség nyílt a bakelit és a karbamid megmunkálása mellett polietilén és különféle hőre lágyuló anyagok megmunkálására is.

A megalakulástól megindult fejlődés olyan iramú volt, hogy kinőtte a kisipari elnevezést, gyáriparrá lett, ezért 1964-ben új nevet kap: Chemos Műanyagtermékek Gyára. Ekkor már a következőkkel foglalkozik: műanyag és bakelit tárgyak gyártása, szerszámokat gyártanak saját céljaik és mások számára is, saját termékeik eladása kicsiben és nagyban.

1965-ben a Chemos önálló üzemegységként beleolvadt a Szabadkai Cipőgyárba, és emiatt törölték a nyilvántartásból. A Szabadkai Kerületi Gazdasági Bíróság 223-as szám alatt tartja nyilván Fi. 527 65 számú végzésével, új név alatt: Solid Műanyag- és Cipőgyár – Chemos részlege, Palics, új munkakörrel: tárgyakat készített műanyagokból és mesterséges gyantából, villamossági szigetelő anyagokat gyártott, valamint a szakmához szükséges szerszámok gyártásával foglalkozott. A cipőgyárba integrálódása termékváltást is eredményezett, 1966-ban a termékeik 80%-a már a cipőiparban felhasználásra kerülő termékekből állt. A Chemos által készített műanyag cipősarkakat magyar cipőgyárak is felhasználták termékeikben.

1969. június 5-től egy aktívabb és változatosabb időszak következett, hisz a Solid és a belgrádi Genex központi munkástanácsának határozata, valamint a szabadkai Kerületi Gazdasági Bíróság végzése alapján Fi. 653/69 szám alatt új részleg megalakulását jegyezték be Solgen – Palics néven, a Chemos vezetése alatt. Később azonban a Solgen kivált és 1972. júniusáig önállóan tevékenykedett, majd a Chemos-szal társul, s továbbra is ennek keretében maradt, közös név alatt.

1970. januárjától a Kombinát az Inkotex Társult Vállalat kötelékében dolgozik, s ezzel összhangban változik a cég neve is, így a szabadkai Kerületi Gazdasági Bíróság Fi. 439/70 számú végzése alapján a neve: Solid Cipő-, Műanyag- és Bőrkombinát a belgrádi Inkotex Egyesült Vállalat Társult Szervezete Chemos Társult Munka Alapszervezete, Palics, a következő tevékenységi körrel: műanyag tárgyak, mesterséges gyanta és villamossági szigetelő anyagok gyártása, műanyag poharak, tubusok és más műanyag tárgyak gyártása és értékesítése, a szakmához szükséges szerszámok és gépek előállítása.[5] Ekkor a Chemosnak 120 dolgozója volt.

1973-ban miután a Solid Kombinát kilépett a belgrádi Inkotex Egyesült Vállalatból és gyors fejlődésnek indult, 1973-ban újra változott a Chemos neve, éspedig: Chemos Társult Munka Alapszervezet – Műanyag termékeket feldolgozó gyár, Palics.

1975-ben 13 millió dinár beruházással a régi gyárépület mellett 2000 négyzetméteren új gyárcsarnok épült. Abban az időben a Chemos 283 munkásával 44314435 dinár összjövedelmet valósított meg. Jelentős volt a magyarországi exportja, de termékeit vásárolták amerikai, belga és osztrák cégek is. A szabadkai Kerületi Gazdasági Bíróság Fi. 826 76 számú végzése alapján a munkaszervezet legújabb neve így hangzott: Solid Cipő-, Műanyag- és Bőrfeldolgozó Kombinát Szabadka – Chemos TMASZ, Palics – Horgosi út 91. szám. 1976-ban a Chemosnak már 430 dolgozója volt.

Ez a munkaszervezet az 1980-as években a nomenklatúra szerint a 120-as ágazathoz tartozik, azaz a műanyag feldolgozók közé, amelyeknek munkaköre a következő: műanyag feldolgozása cipő alsó részek gyártásához (műanyag sarkok, foltok, talpak stb.), műanyagok feldolgozása finom csomagolóeszközök gyártására, amelyek közé a műanyag tubusok, flaskók, stb., kozmetikai, gyógyszeripari és vegyipari felhasználásra szolgálnak, műanyagok feldolgozása gyáripari alkatrészek gyártása (autógyártás, villamosipar, bútoripar, a fehér technika céljaira stb.).

A 20 éves időszakot szemlélve láthatjuk, hogy a Chemos mint alapszervezet sok névváltozást szenvedett, hisz termelése állandóan növekedett, új piacokat hódított meg, s így az évek során döntő fontosságú gyáripari ágazattá nőtt, munkásonként jelentős termelő eszközökkel felszerelve.

Az 1980-as évek közepén a Chemos termelési programját mintegy 5000 négyzetméternyi területű munkacsarnokokban, két termelő részlegben és egy szerszámkészítőben, 600 foglalkoztatottal valósította meg. 1983-ban a Chemos kivált a Szabadkai Bőripari Kombinátból.

A palicsi Chemos Műanyag-feldolgozó Vállalat 1991-ben alakult át részvénytársasággá

A Chemos által gyártott minőséget szemléltetve hagy álljon itt egy pár elismerés felsorolása:

  • 1971 Októberi Díj a a kivételes gazdasági eredményekért,
  • 1972 Jugoszláv Oszkárt kap a műanyag tubus termékeiért,
  • 1972 Vajdasági Május Elsejei Díj a piacokon elért rendkívüli sikereiért,
  • 1977 Zlatni savropak díj a kozmetikai csomagolóanyagaiért,
  • 1977 Arany Szarvas díj a cipőipari termékeiért,
  • 1978 Májusi Díj a kiemelkedő gazdasági eredményért.

A Chemos gyár igazgatói sokat tettek a fejlődés és a rendkívüli munkamorál megvalósításáért:

  • Bláboli Gábor (1965-1967)
  • Maráci Árpád (1967-1970)
  • Benák József (1970-1976)
  • Bláboli Gábor (1976-1979)
  • Papp Ferenc (1979-1988)

Kollár Ferenc 1984-1988 között volt a Chemos igazgatójának, Papp Ferencnek a tanácsadója, többek között ebben az időszakban szervezte meg a gyár 25 éves jubileumát is.

Papp Ferenc nyugdíjba vonulása után a Kommunista Párt szabadkai vezetés úgy értékelte, hogy a Chemos magyar vezetősége főleg magyar dolgozókat alkalmazott és rendkívüli gazdasági eredményeket értek el – így már suttogták a városban, hogy a magyarok jobb vezetők és jobb munkások mint a szerbek – ezért a Párt vezetés úgy határozott, hogy ezt a mítoszt meg kell törni. Igazgatónak kinevezték Veco Tonkovićot, akinek semmilyen szervezési-szakmai tudással nem rendelkezett, bizonyíthatóan korrupt volt és úgy érkezett a gyárba, hogy fő feladata volt a Chemos magyar közösségének szétverése. Ebben az időben került hatalomra Belgrádban Milosevic pártvezér, akinek a Chemos-ban is akadtak hívei – Zgonyanin Mile és bandája akiknek aknamunkájával sikeresen szétverték a valaha országos szinten is kiemelkedő gyárat

A KÉPRE KATTINTVA NAGYÍTHATÓ ÉS LAPOZGATHATÓ AZ ALBUM

AZ ELSŐ PRIVÁT CIPŐGYÁR, A SZABADKAI TREND:

1988 januárjában Kollár Ferenc megalapította az első magántulajdonú cipőgyárat Jugoszláviában. Az alapításban a legjobb Solid-os szakemberek – divattervezők, szabászok, felsőrész készítők és cípőkészítők – segítettek Kollárnak azzal, hogy felmondtak addigi, bizos munkahelyükön és beáltak a friseen alakult TREND cipőgyárba.

A cég, a nagy reklám miatt – a tv és a fővárosi lapok naponta írtak az első privát cípőgyárrol – gyorsan fejlődött. Nagy támogatást biztosított Szabadka városa és a legnagyobb külkereskedelmi cég a Yugoslavia-Commerc is. A termelés elindításával párhuzamossan sikerült szerződést kötni egy svéd céggel, ahova havi 10 000 pár anatómikus cipőt exportált a gyár.

A Trendnek egy év mulva már öt saját üzlete volt Szabadkán. Nagysikerú modeljei (a női esküvői, fehér cípő,- a női fekete, ballagási lakkcipő, – a női. esküvői. piros csizma, – az elsőáldozói lányka cipő) dijjakat nyertek minden divatbemutatón.

Az alapitás után két évre, 1990-ben már 100 dolgozőja volt a TREND-nek. Ekkor megfelelő banki háttérrel elhatározta, hogy megvásárolja az amúgy tönk szélén álló Solid-ot és megmenti a még meglévő 1000 munkahelyet. Ezt a terjeszkedést a Kommunista Párt eggyes helyi, korlátolt vezetői megakadályozták – féltek, hogy magyar kézre kerül egy nagy gyár – valamint 1991-ben kitört a balkáni háború és mndennek vége lett.

Egyben így végződött az én 30 éves (1961-1991) kötődésem a szabadkai suszterekhez is. Végül jómagam is suszterrá váltam az igazi suszterek között – a végén már az idősebbek is mesternek szólítottak. Mára már majdnem mindegyikük elment – de ezzel a hosszú, megemlékező írással szerettnék nekik örök emléket állítani.

A KÉPRE KATTINTVA NAGYÍTHATÓ ÉS LAPOZGATHATÓ AZ ALBUM

RSS Hírstart hírei