2021. DECEMBER 16.- EMLÉKEZÉS A MESTEREMRE

Szerző: | dec 16, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Építészet, Irodalom, Képzőművészet, Portré, Szabadka, Történelem, Videó

BELA DURANCI (1931-2021)

2014 03 110

1931- ben született Bács várában. Édesapja Jan (szlovák), édesanyja Katica (bunyevác). 1945-ben költözik Szabadkára és a Zomborban elkezdett gimnáziumot már Szabadkán fejezi be.

A szabadkai figurális rajztanfolyam és a múzeumbiztosi-tanfolyam, illetve a szabadkai gimnázium elvégzése után 1959-ben került a szabadkai Városi Múzeumba, melynek később igazgatója volt. A múzeumban 1975-ig dolgozott.

1960-ban, gyümölcsöző együttműködést kezdett Dévics Imrével (1922–1971), és 1962-ben megalapították a Képzőművészeti Találkozót – a jugoszláv művésztelepek képtárát és dokumentációs központját

1963-ban a belgrádi Bölcsészettudományi Kar művészettörténeti tanszékén A román stílus a magyar építészetben és szobrászatban című munkájával diplomázott.

A környezetében élő magyarok és németek tiszteleteként megtanulta nyelvüket.

1965-ben létrehozta a szabadkai művészek grožnjani alkotóházát. Duranci így nem csak a Múzeum, hanem a Képzőművészeti Találkozó első művészettörténészeként, olyan jelentős jugoszláv színtű kiállítások és szimpóziumok részvevője és szervezője volt, amelyeken egy életre szóló értékes szakmai tapasztalatokat és kapcsolatokat szerzett. Ez az energia és lendület végigkísérte életútját. Az alapítások folyamatában jött létre a vajdasági múzeumok művészettörténészeti tagozata, amely éveken át vezette és irányította az ilyen profilú múzeumi szakemberek munkáját a Vajdaság területén, pl. 1963-ban kezdeményezte a múzeumi gyűjteményekben található képzőművészeti műtárgyak összeírását, és ebben Duranci is részt vett. Ennek egyik eredménye volt a Vajdasági Magyar Képtár 1830–1930 elnevezésű kiállítás létrehozása is 1973-ban, amelynek Duranci volt a kurátora. Ezen kívül a szabadkai Városi Kultúrotthon kereteibe tartozó műemlékvédelmi szakosztály megalapításáig (1975-ig), a kultúrtörténeti emlékek tanulmányozása és védelme a múzeumok feladata volt, így Duranci ezen a területen is értéktérképezett.

1965-ben készítette el a szabadkai Városházáról szóló tanulmányát, amelynek alapján az épület 1967-ben védelem alá került. A városháza rekonstrukciójának során a színes üvegablakait az ő kezdeményezése és irányítása alatt helyezték vissza a helyükre. ( A városháza és az abban helyet kapó múzeum kialakításának munkálataiban Bela Duranci közvetlen munkatársai Ico Poljaković, Lévai Endre és Kollár Ferenc voltak.) A szecesszióval is ekkor kezdett kezdett el intenzívebben foglalkozni.

A múzeumi anyaggal kapcsolatos tudományos munkáját 1965-ben vette kezdetét: a régi szabadkai képzőművészet tanulmányozására vonatkozó, ekkor megjelenő szövege jelenti a régebbi keletű honi festészet tanulmányozásának kezdeteit a Szabadkai Város Múzeumban. Kutatásai alapozó jelentőségűek a további kutatók számára, így például Nagy István (1873–1937) festő vajdasági munkásságáról készített katalógusa és kiállítása, vagy a 1968-ban rendezett Csincsák Elemér (1893–1944), az 1969-ben Pechán József (1875–1922) tárlat és az 1973-ban rendezett B. Szabó György tárlat.

A 1969-ben megalapította a Honi Képtárat (A képtár kiállítótermei a városháza első emeletén voltak.) és megkerülhetetlenek a Szabadkára vonatkozó összefoglaló jellegű munkái, mint pl. az 1970-ben realizált Szabadka festészete 1945–1970 és az 1984-ben sorra kerülő Képzőművészeti alkotások Szabadka 1944–1984 című tárlatok és katalógusok. (A Honi Képtár szervezésében évekig két munkatársa volt, Torok Sándor és Kollár Ferenc – Szabadkai Városi Múzeum bibliográfiája, 15. és 17. oldal)

A Honi Galéria csapata Torok Sándor Kollár Ferenc és Duránci Béla 1971
A szabadkai Honi Galéria csapata: balról Torok Sándor, középen Kollár Ferenc és jobbról Bela Duranci

1975-ben megalapította a Tartományi Műemlékvédelmi Intézetet melynek 1984-ig, nyugdíjba vonulásáig vezetője volt.

1977-től a Híd folyóirat állandó képzőművészeti kritikusa, valamint a Kollár Ferenc által szerkesztett Subotica lap munkatársa.

45 év alatt több mint ötszáz képzőművészeti tárlatot rendezett és nyitott meg. A magyar szecesszió egyik nagy kutatója. Szabadka város díszpolgára, valamint munkássága eredményeinek elismeréseként több mint tíz díjban-elismerésben-kitüntetésben részesült.

Több mint 20 könyv és ötszáz tanulmány szerzője – többek között: A két Pechán – 1982, A vajdasági építészeti szecesszió – 1983, Oromi szállások – 1984, Faragó Endre- festőművész – 1988, Nagybánya és a vajdaságiak – 1996, Szabadka képekben, szavakban, zenében – 1986, Művésztelepek – 1989, Stipan Kopilović festőművész (1877.-1924.) – 1990, Donacija dr. Vinka Perčića, umjetnine zavičajne zbirke – 1996, Splav fregate Meduza, dnevničke bilješke – 2011.

2014 03 112 2

Bela Duranci: Önéletrajz Kondor Bélával. Naplójegyzetek 1962–2008 (fordította: Náray Éva és Szilágyi Károly). MissionArt Galéria – Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum Nkft., Miskolc, 2013.

Üldögéltünk, cigarettáztunk és néztük a töltést. Merthogy a Duna nem látszik. Párizsról beszélgettünk, a nagy csarnokokról, meg általában a piacról, mint a legkülönfélébb népség találkozóhelyéről. Aztán visszapergettük, mi minden történt azóta, hogy azon a bizonyos augusztusi vasárnapon itt vendégeskedtünk a mi kövér Sztoján Vujicsicsunknál. Azt mondja Kondor:

Tudtam én már akkor, hogy nem fogsz te kisseprővel a középkori templomromok közt guggolni, hála Pap Gábornak és Nagy Istvánnak. Nélkülük nem is jöttél volna a Bécsi utcába. Most megint a búskomor festő hozott össze bennünket itt.

És megtárgyaltuk a pályamódosításom utáni mérföldköveket, első pesti tartózkodásomtól kezdve máig. Abban hamar egyetértettünk, hogy Németh Lajosnak jelentős szerepe volt az egészben. Én még hozzátettem:

No meg a tartalmas beszélgetéseknek a Bécsi utcai műteremben…

– …ami külön fog tetszeni Lajosnak. Most meg Solymár a soros, ami a vajdasági magyarok képtárát illeti – szögezte le Kondor.

Egy szó, mint száz, megállapítottuk, hogy a Kondor-műterem volt a szakmai sorsfordítóm kiindulópontja, és nem a románkori szobrászat. Nem állt szándékunkban kétségbe vonni a középkori kreativitás kihívó titkait, se lebecsülni a román kor kőfaragóit és építészeit, inkább csak azt hangsúlyoztuk, hogy semmi kedvünk időhatárok közé szorított szakterületen dolgozni, legyen az középkori vagy modern művészet.”

2014 03 112 1
Kondor Béla műtermében

A MissionArt Galéria és a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum közös kiadásában 2013-ban jelent meg a vajdasági Szabadkán élő Duranci Béla sajátos önéletírása. A kötet a szerző naplójának azon részleteit tartalmazza, amelyek szorosabban vagy lazábban kapcsolódnak az egyik legnagyobb baráthoz, az 1962-ben megismert Kondor Bélához. Az olvasó – talán most először – betekintést nyerhet a 20. század egyik legjelentősebb, de megítélését, művészettörténeti elhelyezését tekintve talán legellentmondásosabb magyar művészének életébe, hétköznapjaiba. Színes és plasztikus képet kapunk a 60-as és az azt követő évtizedek művészeti életéről egy „külföldi” nézőpontjából. A Szabadkán élő, Kondorral egy évben, 1931-ben született művészettörténész, bár szerbhorvát nyelven publikál, de sajátjaként beszéli a magyart is. Bordás Győző így ír egy helyütt erről a Délvidéken már sok évtizede egyszemélyes intézménynek számító „keverék” emberről:

A felfedezésen és leíráson túl van Bela Durancinak még egy – mondjuk így, idézőjelben – »műfaja«: a szóbeli közlés, a beszéd. Felénk talán senki sem tud olyan elevenen, érdekesen, ugyanakkor olyan tárgyat ismerő alapossággal beszélni képről, szoborról, épületről, mint ő. Kiállításmegnyitói élményszámba menőek voltak. […] És mindezt valami elementáris könnyedséggel teszi, de azon a csak rá jellemző szerb–bunyevác–magyar keveréknyelven, de mindig egészen pontosan megmagyarázva, ő mit és hogyan lát. Szemünket is rányitva közben.”

Bela Duranci (a határon innenieknek csak Duránci Béla) gyermekkorától vezeti naplóját. A kötet első jegyzetei 1943-ból valók, de csak mint előzmények, hogy jelezzék a helyet, a körülményeket, hogy honnan indul ez a kalandos élet. Az utólagosan rögzített élmények, feljegyzések egy különleges, privát, de mégis egyetemes érvényű képet rajzolnak ki a 20. század második felének közép-európai történetéről. Szándékosan nem történelmet írok, mert ezeknek a történeteknek a sora egy olyan világot tár elénk, amelynek főszereplője és krónikása határozottan szubjektív szempontból szemléli környezetét, a szereplőket, az eseményeket. A történelem maga már sosem élményszerű, mert már csak sűrítmény, kivonat, melyből elpárolgott a benne élő ember mindennapi létének érzelmi, érzéki valósága. Duranci naplójegyzetei ezzel szemben az élet legapróbb és legnagyobb dolgait teszik egymás mellé, a kisiskolás gyermek első szerelmétől az égen vonuló négymotoros Liberator bombázók nyomasztó dübörgéséig.

A bevezető és az előzmények után következnek azok az évek, amelyek mintegy előzményként és okozatként szolgáltak e kötet létrejöttéhez. 1962-t írunk, ekkor indul a könyv címadójával való ismeretség egy sor véletlenen keresztül: „1962-ben olyan egyedülálló kaland vette kezdetét, amely sok tekintetben megváltoztatja majd tájékozódásomat és kijelöli szakmai érdeklődésemet is. Ez a páratlan időszak egy felejthetetlen évtizedig tartott, 1962 augusztusától 1972 decemberéig. Ezután ennek légkörében jön majd két igen tartalmas évtized 1991 szeptemberéig, amikor is az elkövetkező évek elsüllyednek és a továbbiakban ott úsztak a miskolci galériákkal való tartalmi barátkozáson át. Az új kollégákat szinte örökül hagyták rám a korábbi, felejthetetlen barátok. Egészen ezekig a napjainkban készült feljegyzésekig. Ám menjünk sorjában.”

A fent említett évtized 1962–1972 között a Kondor Bélával született barátság és intenzív kapcsolat tíz éve. Kondor 1972-ben meghal, ezután egy majd’ két évtizedes időszak következik, amelyben ritkulnak a magyarországi látogatások. A kilencvenes évek hoznak újabb fordulatot Bela Duranci életében. Ahogy írja, Miskolcot mintegy örökül kapta, hogy eztán újra intenzívebb kapcsolatot ápoljon a határon innen élőkkel, föl egészen az északi tájakig.

Miskolcon ebben az időben állandó Kondor-tárlat látható (már a 80-as évek elejétől a Városi Képtár épületében), az országban egyedülálló módon. A város a grafikai művésztelep jóvoltából sokszor látta vendégül Kondort és grafikus barátait, sok litográfia és rézkarc született a művésztelep grafikai műhelyében, ezért Kondort mint „hazai” művészt kezelte a városi közélet. Jól működő grafikai présgépek, helyi barátságok, állandó kocsma, állandó helyi orvosprofesszor – aki egyben fontos vásárlója is műveinek – adták a horgonypontokat. A város tehát elevenen tartotta Kondor emlékét, helyi működését, az „ő jóvoltából” került Duranci Miskolcra 1991-ben egy Kondor-konferenciára történt meghívás révén. A konferencián ott volt a közös barát, az egykori triumvirátus harmadik tagja, Németh Lajos művészettörténész professzor, aki Kondor monográfusa, életművének legjobb ismerője.

bela4

Béla napló-önéletrajzára talán az a legjellemzőbb, hogy a kötet szövegét, ugyanúgy, mint írójának életét, keresztül-kasul átszövik egyfajta láthatatlan, de mégis jól érzékelhető, a fontosabb eseményeket összekötő szálak. E szálak a térbeli és időbeli dimenzióknak azokat a kitüntetett pontjait kötik össze – néha hálószerűen, máskor látszólag esetlegesen, szerkezetileg lazán –, amelyek Duránci Béla életéhez vagy emlékezetéhez kötődnek. Ha egy megfelelő kifejezést keresnénk a történetekben zajló események és a bennük szereplő személyek kapcsolati hálójának érzékeltetésére, talán a szinkronitás lenne a legjobb szó. Duranci életének színterei más, a múltban lezajlott események helyszínei is, amelyeket egy függőleges időtengely fűz össze úgy, hogy a tengely különböző (idő)pontjain lévő történések az emlékező elbeszélése által kapcsolatba kerülnek egymással. Ugyanígy azok az időpontok (a naptár napjai), amelyek Béla életében és emlékezetében kitüntetett szerepet játszanak, szintén események jelzőpontjai egy másik, már térbeli tengelyen, amikor egy adott napon, de más-más helyszíneken zajló történések fűződnek fel erre a láthatatlan szálra. Folyamatosan történnek a dolgok a térben és az időben, és Béla emlékezete e dolgokat sorba és rendszerbe rakja. A téridő négydimenziós szerkezetében bizonyos ismétlődések is előfordulnak. Nagyon jellemző, hogy a kötetben a leggyakrabban előforduló szavak az ugyanekkor, ugyanitt, ugyanerről, ugyanezt, ugyanebben az időben és hasonló kifejezések, amelyek mind valamiféle egyezésre, ismétlődésre, hasonlóságra, szinkronitásra utalnak. Az emlékezést, az egy helyen, de más időben, és az egy időben, de más helyszínen zajló eseményeket történetté, majd leírva közös emlékezetté rendezi. E kötet egyik legnagyobb erénye és egyben varázsa, hogy a személyes emlékek sora folyamatosan egybefonódik, így szinkrónba, az emlékező révén pedig kölcsönhatásba kerül a történelem nagyobb léptékű eseményeinek láncolatával.

A naplórészletek három fő szereplője maga az író, valamint Kondor Béla és a közös barát, Németh Lajos művészettörténész. A folyamatosan lejegyzett emlékek közös életük, találkozásaik olyan apró vagy aprónak tűnő momentumait idézik föl és teszik maradandóvá, amelyek e nélkül eltűntek volna a személyes emlékezet süllyesztőjében. A művészet hozta és kötötte össze hármójukat, és ahogy olvassuk majd e könyv sorait és oldalait, úgy válnak az emlékek építőkövekké, a történetek történelemmé, miközben a művészet jelen idejű eseményei pedig a művészet történetévé sűrűsödnek.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!