2021. FEBRUÁR 23.- BÁCSKAI KEDD

Szerző: | febr 23, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Politika, Történelem, Vallás

BÁCSORSZÁG

(1900. évi népszámlálás)

A telepítések története magyarázatát adja, hogy Bács-Bodrog vármegyének hajdan tisztán magyar területén a magyarság ma egységes tömegben csak egy-két ponton él. Legnagyobb része a Ferencz-csatornától északra elnyúló bácskai lőszvidéken (Kishegyesen) és a Duna és Tisza folyása mentén telepedett meg. E területen legegységesebb tömege, a vármegyének Pest vármegyébe szögellő legészakibb részébe esik, a hol Jánoshalma, Kisszállás, Mélykút, Tataháza magyarok, s a velük határos Felsőszentivánon és Rémen is, az előbben bunyevác, az utóbbiban német kisebbség mellett, övék a többség. Délnyugat felé német községek választják el a Duna mellékére telepedett magyar Bátmonostortól, Nagybaracskától és Dávodtól. Mind a három község határa a Tápcsatorna mentén, a délkör irányában helyezkedik el. A Ferencz-csatornáig sokacz községek szakítják meg sorukat, melyet a csatorna mellett, a magyar többségű Bezdán zár le, a hol szintén német kisebbség társaságában élnek. Az éjszaki egyöntetű területtől éjszak-déli csapásban, körülbelül a vármegye közepén, egy másik ág helyezkedett el. Almáson és Bokodon kisebbségben élnek, de e két községtől délre, Madarason, Borsodon, Bajmokon, Pacséron már övék a többség; az első két községben német, a harmadikban bunyevác, a negyedikben szerb kisebbség mellett. Ez a középső sor Kossuthfalva és Bácsgyulafalva magyar községekkel végződik. Ettől a sortól a tiszamenti magyar községek láncát, Szabadkának délre nyúló, rengeteg határa választja el. A két sor délen Kossuthfalva és Bajsa határával érintkezik. A Tiszamellék községeiben tömörül a vármegye magyarságának második csomója. Éjszakon Martonos kezdi a sort, a mely mindenütt a magyar folyó mentén elhelyezkedetten, éjszak-déli irányban, a csatornáig húzódik. Martonoson kívül Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse és Bácsföldvár mind magyar többségű, szerb kisebbségű községek. Nyugatabbra Csantavér, Topolya, Kishegyes magyar, Bajsa, Feketehegy és Kula magyar többségű községek csatlakoznak a tiszai lánchoz.

unnamedrt

A vármegye magyarságának elhelyezkedése újabb kori eredetű és telepítésének történetével összefüggő. A tatárjárás után Bács és Bodrog vármegyék sík földje lassanként benépesül. A mohácsi vész előtt a két vármegye lakossága majdnem kizárólag (esetleg kún, besenyő, bolgár eredetű) magyar. De a XVI. századtól kezdve sok csapás éri. Az 1514-iki pórlázadás is csökkenti a vármegye magyar lakosságának számát, de a rá következő háborúkban a mai bácsmegyei síkság a felvonuló török hadtestek országútja, melyet rövid idő alatt sivataggá változtattak. Egy 1522-iki tizedlajstrom Bács vármegye öt kerületének 94 községét említi, a melyek közül ma már csak 17 áll fenn. A többi vagy nyomtalanul elpusztult, vagy pedig csak nevük maradt fenn, legtöbbször megváltozottan, sokszor nemzetiségi falvak pusztái, erdei, vagy dűlőnevei gyanánt.

Ugyancsak az 1522-ik évi összeírásnak kétezer családneve, három szláv kivételével, mind magyar. – De a sivatag terület még a XVI. században újabb irtó támadás színhelye: a pusztítást tovább folytatja Cserni Jovan bandája. A török okkupáció (1542-1687) idejében a két vármegye községei a szegedi szandzsák hat náhijében oszlottak el. A falvak kicsik, úgy hogy a XVI. század utolsó éveiben az adózók száma egy helyütt sem éri el a kilencvenet, a mohamedán lakosságot nem számítva, mint a mely fejadót nem fizetett, de különben is leginkább csak a középpontokban (Baja, Zombor, Szabadka, Titel) lakott. Az adózók között még sok a magyar, de ezek inkább kivándoroltak, úgy hogy a vármegye területét, egynehány csehet nem számítva, szerbek és mohamedánok lakták. Bár a mohácsi vész előtti utolsó évtizedben is találunk néhány szerbet a Bácskában, de ez időben egyre jobban szaporodik a számuk mindenfelé, a merre a török fegyverek előnyomulnak. A gunyhókban lakó, csordái után csatangoló népelemmel a telepítések korában a két vármegye területén mindenfelé találkozunk, úgy hogy a mikor Savoyai Jenő zentai győzelme után (1697) megindul a nagy arányú telepedés, a vármegyék lakossága már jórészt szerb.

images

Még a zentai csatát megelőzőleg telepednek le a bunyevácok és sokacok (1687), a Csernovics szerbjei (1690-91); a passzarovici béke (1718) után vándorol be a szerbség és sokacság zöme, s azután 1733-ban megindul a magyar telepedés sora, egy évvel megelőzvén a német kolonizációt, s elér a XIX. század második tizedéig. Az első magyar telep a vármegye éjszaki részén Jánoshalma (Jankovácz). Gombos Gábor, a bácskai kincstári jószágok adminisztrátora, még 1731 április 28-án Bécsben kelt iratával megengedi, hogy a Jankovác nevű kamarai pusztát katolikus magyarok megszállhassák. A pusztának akkor már voltak szláv lakosai. Jankovácról népesült be idővel Mélykút (1776), Kisújszállás, Tataháza (1776), Madaras (1789) tehát az a terület, mely a vármegye magyarságának ma is egyik tömörülési pontja. Egy évtizeddel később, 1743-ban települ zalai és somogyi magyarokkal Bezdán. 1748-ban Tolna, Baranya, Veszprém és Somogy vármegyékből szabadon költöző lakosok, Losonczy nevű követjük útján kérik a magyar királyi kamarát, hogy a Bács vármegyében levő kincstári jószágok néhány pusztáján letelepedhessenek. A királyi kamara tanácsa 1748 szeptember 10-én Pozsonyban kelt levelével Paka, Merkopnya, Sterbácz és Bezdán nevű praediumokat jelölte meg hatvan sessióban, kikötvén, hogy a beszállandó lakosok mindnyájan magyarok és pápisták legyenek. A rá következő évben (1749) betelepülnek Kula, továbbá somogyi és baranyai magyarokkal 324Baracska és Bátmonostor dunamelléki községek. A magyarok letelepülésének legontosabb mozzanata a Tisza-mellék benépesülése a XVIII. század közepén. Legnagyobbrészt jász rajok népesítik be Magyarkanizsát (1750), Zentát (1755), Ádát (1760), Óbecsét (1767). Településüket a királyi kamara intézte az előbb kizárólag szerbektől lakott nagy határú községek benépesítése czéljából, midőn a Tisza-mellék katonai sáncaiban lakó szerbek 1751 után az újonnan szervezett végvidékekre, vagy Oroszországba elvonultak. Közbül 1750-ben telepíti Grassalkovich Antal Topolya pusztát, 1752-ben pedig Nemesmiliticsre és 1756-ban Újdoroszlóra kerűlnek, az utóbbi helyre a dunántúli vármegyékből, katolikus magyarok. 1767-ben népesűl be magyarokkal Petrovoszeló (Péterréve), 1776-ban Martonos. Immár II. József korában települnek a vármegye derekán elhelyezkedett református magyar községek, a nagy német kolonizációval egy időben, 1786-ig. 1785-ben Feketehegyre, a kincstári pusztákra 250 református kún család telepszik Kúnhegyesről s kisebb részben a hevesmegyei Tiszaburáról. Egy évvel később (1785) Tiszaroffról és Tiszaderzsről, 1787-ben pedig Tetétlenről telepszik református kún népesség Pirosra. Kossuthfalva pusztáit, ugyancsak 1786-ban, hasonlóképen református kún népesség szállja meg Karczagról, Nagykúnmadarasról és Jászkisérről. 1786-ban települ Pacsér a Nagykúnságból, nevezetesen Kisújszállásról és Törökszentmiklósról átköltözött 200 református magyar családfővel és hozzátartozóival. 1783-ban telepszenek szerbek helyébe Temerin magyar lakosainak ősei Pest, Heves és Nógrád vármegyékből; 1805-ben népesül be magyarokkal Mohol, 1806-ban Bácsföldvár. A nagyobb méretű telepedés ideje lejárt. Kisebb rajok a XIX. század elejétől kezdve el-elszálltak még egyik-másik helyre, de e században már családonként folyik a népmozgalom, a maga folyton tartó módján, egyik községből a másikba. A század elején Újvidék református vallású magyar lakosai szállingóztak a városba, nem települési rajokban, hanem a városi élet soknemű megélhetési föltételeitől vonzatva, szórványosan és az ország különböző részeiből, leginkább azonban Piros, Feketehegy, Kossuthfalva és Pacsér környékéről. A század legelső éveiben Rigicza (Regőce) új birtokosa a szomszéd Pest vármegyéből, Tatárszentgyörgyről és Miskéről telepít községébe magyarokat. Bajára Komáromból kerűlnek fa- és gabonakereskedő református lakosok. Kucora magyarsága és Sajkásgyörgye lakossága is így szivárog be a tiszamenti községekből. Borsod magyar népe hasonlóképen a környékbeli falvakból verődött össze, Tiszakálmánfalva népessége 1884 óta, a mikor a kincstári erdők helyére települt, szintén a környékbeli magyarságból került ki. A városok (Zombor, Baja, Szabadka) magyar lakossága azonban leginkább idegenből magyarosodott meg.

Vojvodinaetnickakarta1910

A vármegye területén az 1900. évi népszámlálás összesen 327.108 magyart talált. Ebből a vármegyére 245.132, a törvényhatósági joggal felruházott városok közűl Bajára 16.308, Szabadkára 46.050, Újvidékre 10.321, Zomborra 9297 esett. Tíz évvel ezelőtt (1890.) 288.521 volt a magyarság száma, a szaporulat tehát az elmúlt utolsó évtized alatt 38.587. Magyar lakossága ötvennégy községhez tartozott, a melyek közül egy (Bátmonostor), a népszámlálási adatok s a vármegyei kimutatás szerint tiszta magyar nyelvű, 17-ben erősebb, a többiben gyengébb többségben, részint kisebbségben él. A vármegye öt városa közül ma már három (Szabadka, Baja, Zenta) magyar többségű. Baja magyarsága 1890. és 1900. között 74%-áról 80%-ra, Szabadkáé 52%-ról 56%-ra, Újvidéké 31%-ról 37%-ra, Zomboré 23%-ról 31%-ra nőtt. De a vármegye más községeiben is gyarapodóban van a magyarság. A vármegyének félszáz évvel ezelőtt huszonöt községében volt magyar a fajtöbbség, s ezt máig megtartotta, sőt magyarsága ez idő alatt megerősödött. Ezek a községek: Gombos, Bezdán, Dávod, Nagybaracska, Bátmonostor, Doroszló, Piros, Temerin, Óbecse, Péterréve, Ada, Zenta, Magyarkanizsa, Martonos, Pacsér, Kossuthfalva, Topolya, Bajsa, Kishegyes, Feketehegy, Jánoshalma, Kisszállás, Mélykút, Madaras, Csantavér. Fajtöbbsége ugyanennyi időn magyarrá vált Bácskertesnek (40 évvel ezelőtt tót), Bajának (szerb), Kulának (német), Moholnak (szerb), Bácsföldvárnak (szerb), Nemesmiliticsnek (szerb), Borsodnak, Felsőszentivánnak (bunyevácz), Rémnek (bunyevácz), Tataházának (bunyevác), Mátételkének s Bajmoknak (bunyevác)

RSS Hírstart hírei