A VILÁGÖRÖKSÉG RÉSZE LEHETNE A KISHEGYESI DÍNÓ PARK
Li Ping Zhou mostanában egyre többet tartózkodik a katymári téglavetőben. A pekingi egyetem professzora, aki ideje nagyobb részét a cambridge-i egyetemen tölti, azért jár a bácskai faluba, mert a katymári téglavetőben lehet kutatni egy a világon egyedülálló geológiai képződményt: a Telecskai-dombokat. A Telecskai-dombok attól olyan különlegesek, hogy a jégkorszak végétől kezdődő jó húszezer év történetének geológiai dokumentumait rejtik. 30-35 ezer éve kezdődött az a löszhullás, amely mintegy 13 ezer éve ért véget, és Bácsalmás környékén kialakította Európa legvastagabb löszképződményét. De nem az a legfontosabb, hogy vastag, hiszen Kínában sokkal vastagabb löszös üledékek is vannak, hanem az, hogy tömérdek földtörténeti információ van benne. Ez az első olyan felfedezett szárazföldi képződmény, amelynek adatai összevethetők a tengeri feltárások eredményeivel.
Dr. Sümegi Pál, a Szegedi Tudományegyetem földtani és őslénytani tanszékének vezetője, Li Ping Zhou kutatótársa azt mondja: magyar területen azonnal szigorúan védetté kellene nyilvánítani a telecskai dombokat – Madarastól Kishegyesig. Attól kezdve csak tudományos céllal lehetne őket megbolygatni. Sőt a geológus szerint reális esély van arra is, hogy a Telecskai-dombokat a világörökség részévé nyilvánítsák, valamint a tudományos és természetbarát turizmus célpontjává váljék.
A geológus és őslénytani szakmai körökben zarándokhelynek számító katymári téglavetőtől pár száz méterre van Szerbia határa. A Telecskai-dombok a vajdasági részen is folytatódnak: Kishegyes határában a legjobban kutatható a löszvonulat. Ott is települt rá téglagyár, ott is nemzetközi régészeti kincseket rejt a föld.
Nézzük a több tízméteres kishegyesi löszfalat, jól látszanak a tetején nőtt öreg akácok gyökerei: a tetejétől az aljáig fut a gyökér, és mállasztja a löszt. Itt szoktak mintát venni a professzorok, két- és négycentis szelvényenként vizsgálják az üledéket és az állati maradványokat. A tetejétől az aljáig húszezer év története van ebben a falban! Ez a szitáló porból összehalmozódott anyag centiről centire őrzi az idő nyomát, úgy, ahogyan a kövek sem képesek. Százéves pontossággal bizonyítani lehet belőle klimatikus változásokat. Rég kihalt állatfajok maradványai lelhetők föl a talajban, s a hozzáértők olvasnak abból, hogy melyik rétegben van hidegtűrő, melyikben melegtűrő csiga maradványa.
A jégkorszak után tundrás vidék volt erre, gyapjas mamut maradványait találták meg, valamint azét a jávorszarvasét, amelynek ma is élő változata Finnországban és Szibériában található – magyarázza dr. Horváth Zoltán, a Kecskeméti Főiskola tanára. A Bácsalmási Környezetvédő Egyesület tagjai a löszfalban találták meg tíz évvel ezelőtt egy kis termetű vadlónak a koponyáját. Ennek a rég kihalt lénynek az ősember nem ült a hátára, hanem megette; könnyen elbírt vele, mert csak akkora volt, mint egy farkaskutya. Külön érdekesség, hogy a talált koponya egy éppen a fogváltás idején elpusztult csikóé volt.
Az út túloldalán húzódik a római sóút. Kétezer évig hordták rajta a társzekerek Erdély sóbányáiból Szegeden és Bácsalmáson át a Dunáig a sót. Akkor nem Bajánál volt a térségi kikötő, mint ma, hanem Dunaszekcsőnél. Ott rakták gályára a sót, és vitték a rajnai tartományokba. A sóút két-három méteres mélyedés, a szekerek kereke feltörte a löszt, a szél elhordta a port, és az út egyre mélyebbre került. A téeszvilágban néhol eldózerolták, mert fennakadt rajtuk a kombájnok vágóasztala – de hosszú szakaszokon ma is megvan.
Kishegyesre aligha jön nagyobb befektetés, megpróbálhatnának hát mindent, hogy föltegyék településüket a térképre. Óriási esély lenne, ha valóban a világörökség része lenne a löszképződmény.
Szakmai körökben egyértelmű a vélemény, hogy nemzetközi védelemre méltó tudományos és természeti érték található a löszben – mondja végezetül dr. Sümegi Pál. – Az Európai Unióban és az UNESCO-nál vannak pénzügyi keretek úgynevezett geoparkok létrehozására. Ha a világörökség része lenne a hely, akkor a téglagyári profilokat látogatási udvarrá alakítanánk át, táblákba, tárlókba kiraknánk a történetét, a legfontosabb leleteket vagy azok kinagyított fényképét. Meggyőződésem, hogy felmérhetetlen kincseket rejt még ez a löszvonulat – kérdés, hogy sikerül-e jól menedzselni a feltárását.
Telecskai-dombság:
A Duna-Tisza közének pleisztocén időszaki, löszös felszínű maradványa Szerbiában, a Vajdaság északi peremén, a Bácskában. Területe a mai szerbiai határvidéktől délre a Ferenc-csatornáig terjed. A lösztábla erősen feltagolódott mélyutakkal, dolinákkal és kisebb üregekkel, amelyek hullámossá teszik a felszínt. A dombság, átlagosan 20 méterrel a síkság fölé emelkedő déli peremét a Ferenc-csatornához tartó aszóvölgyek szabdalják fel. A Bácskában ezek a löszfelszíni formák ismételten és koncentráltan jelentkeznek a Duna-Tisza összefolyása felett emelkedő Titeli-löszplatón is.
A dombság lösztakarója tápanyagokban gazdag, mészlepedékes csernozjom – kitűnő gabonatermő – talaj.
A telecskai dombok és homokbuckák aljában erek, patakok fakadnak: Bács-ér vagy más néven Krivaja, Csík-ér, Béla-bara, Kőrös-ér, Bundzsák-ér stb.
A Bácskai-löszhát mintegy 2800 km2 területet borít, és 10-30 méter magasságban emelkedik a Duna és a Tisza löszteraszai fölé. Fiatal földtörténeti képződmény, hiszen a negyedkorban, vagyis az utolsó eljegesedések alatt keletkezett, éppen ezért a legfejlettebb részei sem tartalmaznak háromnál több réteget. A szárazon szitáló por jó konzerváló tulajdonságainak köszönhetően a hideg korszakok élővilágának számos kövülete maradt fenn benne, az apró csigáktól kezdve a mamutok csontvázáig. Sőt, a topolyai téglagyárnál az ősember tanyájának a maradványai is előkerültek.
Az erózió, a karsztosodás, és az emberi jelenlét, illetve ezek kölcsönhatásaival alakított gazdag felszíni formái a mezőgazdasági művelés hatására folyamatosan kopnak, de helyenként még kivehetőek a tányér alakú mélyedései, és gyakoriak a régi, használaton kívüli mélyutak bozótba fulladó maradványai is. A legszembetűnőbb képződmények a löszvölgyek, melyek a plató középső részén összefüggő rendszert alkotnak. A völgyek mélysége 10-15 méter, szélességük pedig akár 800 méter is lehet.
A talaj és az éghajlati viszonyok erdőspuszta jellegű növényzetre utalnak, melyben az utolsó időszakban a gyepek lehettek túlsúlyban. A platón löszpusztagyepek és lösztölgyesek, a völgyek alján pedig mocsárrétek, üde rétek alakultak ki, sőt helyenként szikesek, apró szikes tavak is formálódtak, mint például Bajsánál a Kerek-tó. A völgybe szivárgó víz időszakos ereket hozott létre, partjaik mentén füzesekkel, nyárligetekkel. A keményfás ligeterdők számára is megvoltak a feltételek, de feltételezhetjük, hogy nem borítottak nagy területeket.
A völgyrendszer vizeit a Krivaj folyó vezeti a Tisza felé. Vízhozama eredetileg igen ingadozó volt, felső ágai nyaranta kiszáradtak, és csak alsó szakaszán, Szenttamásnál vált állandó jellegű vízfolyássá. A széles völgyrészeken a Krivaj romboló munkája mellett a feltöltés is kifejezésre jutott, változó medre ezért széles kanyarokat, hurkokat formált, innen ered a vízfolyás „görbe, kanyargó” jelentésű, szláv eredetű neve. A török kor utáni újratelepítés alkalmával a településeket, Pacsértól kezdve Kishegyesig, a völgy kiszélesedett, terasszal rendelkező részein alakították ki, mivel csak ott volt lehetséges ásott kutakkal elérni a talajvíz szintjét. Az artézi kutak a XIX. sz. végén jelentek meg, vízfeleslegük és a növekvő mennyiségű szennyvíz is a völgyekbe került (és kerül ma is), tehát a vízhozam rohamosan növekedett, és megkezdődött az ér tervszerű csatornázása. Mai, csatornázott hossza 65 km, a homokvidék peremén lévő (a magyarországi Kunbaja környéki) forrásvidék, és a torkolat közötti magasságkülönbség pedig mindössze 41 méter.
Mivel a löszvölgyek mélyén összegyűlő csapadék, a források és a völgyoldalak különböző kitettsége igen változatos, ez jellegzetes növényzetet hozott létre, szinte az összes hajdani élőhely típus maradványait megtalálhatjuk bennük. A régi kúriák völgyekbe ültetett parkjainak évszázados, 25 méter magasságot is elérő tölgyei, és a spontán újuló kőrisek a hajdani erdők emlékét idézik, a száraz löszgyepek pedig növényritkaságaikkal tűnnek ki.
Folyamatban van egy tájvédelmi terület kialakítása, amely magába foglalja a Bácskai löszhátság területén fennmaradt természetes vagy természetközeli állapotú területeket. Ezek egy része az európai jelentőségű növénytani értékek megóvását szolgáló IPA területek (Important Plant Areas) listáján szerepel, mint a szélesebb régió növényvilágának megőrzésében jelentős terület. A mintegy 17 foltot magába foglaló tervezett védett terület alegységei nemcsak pusztagyepeket, de a kultúrtáj elemeit képző, mesterséges eredetű élőhelyeket is tartalmaznak.
A jelenleg is legelőként használt völgyekben, mint a Pilák-völgy (Krivaja településnél), vagy a Tomislavci melletti völgyszakasz, az érzékeny növényfajokat már nem találjuk meg. Gyakoribbak a legeltetést jól tűrő fajok, mint a jellegzetes ligeti zsálya (Salvia nemorosa), a védett osztrák zsálya (Salvia austriaca), és a kései pitypang (Taraxacum serotinum). A tavaszi héricset (Adonis vernalis) mérgező volta miatt kerüli a jószág, így a Liparhoz közeli Buszi-völgyben több ezer töves állományát találjuk. A meredekebb oldalakon az eredeti növénytársulást kevésbé rontotta le a túllegeltetés, amit jelez a foltokban felmagasló, védett budai imola (Centaurea sadlerana), amely az itt már többszintűvé váló gyep felső szintjét alkotja, csakúgy, mint a borkóró (Thalictrum minus). Az alsó szinten a barázdás csenkesz (Festuca sulcata) mellett még akár 3-5 fűfaj is előfordulhat, nem beszélve a kétszikűek sokaságáról. A legeltetéssel röviden tartott gyepekben találjuk az ürgék (Spermophilus citellus) néhány kisebb állományát is, valamint azokat a rovarokat (ganéjtúrók, legyek, zengőlegyek stb.), melyek valamilyen módon felhasználják a legelő állatok trágyáját. A túllegeltetést jelzi a fenyérfű (Botriochloa ischaemum) felszaporodása. A déli kitettségű, meredek és száraz oldalakat a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) uralja, csomói között gyakran látszik a csupasz talaj. Az ilyen helyeken láthatjuk az ásóbéka (Pelobates fuscus) üregeit, és a homoki gyíkot (Podarcis taurica) is.
A Pannónia és Roglatica közötti Dubokai-völgyben a Vörös Könyvben szereplő, Szerbiában kipusztulással fenyegetett száratlan csűdfű (Astragalus excapus) két életképes állománya található. Sajnos, a völgy nagy részét, és magát a csűdfű élőhelyét is beültették akáccal. Ki kell emelni, hogy a beszántás mellett az akác monokultúrák létesítése veszélyezteti leginkább pusztagyepeinket, úgy a löszön, mint a homoktalajokon.
Egyik leggazdagabb ősgyepmaradványunk a Zobnaticai-tó mellett, vagyis a topolyai Betyár-völgyben található. Ennek elárasztásával hozták létre 1975-ben Bácska legnagyobb víztározóját. A helyenként 800 méter széles, 5 km hosszú, legmélyebb részein 5m mélységű mesterséges tó öntözésre szolgál, déli részét pedig idegenforgalmi övezetté nyilvánították. A víztározó feletti völgyszakaszban, valamint a mellékvölgyben rövid idő alatt visszafoglalták helyüket a csatornázással visszaszorított vizes élőhelyek. A védett kétéltű- és hüllőfajok (pl. homoki gyík, ásóbéka) mellett 148 madárfajt jegyeztek fel a területről, ebből 74 fészkel a víztározón vagy környékén, több ritka faj pedig telelőhelynek használja. A völgy szárazon maradt oldalain növényritkaságokban gazdag ősgyepmaradványok találhatók. A reliktum pusztagyep-társulás melegkori maradványfajait tartják a legértékesebbnek, melyek közül jelen vannak a következők: szennyes ínfű (Ajuga laxmanni), száratlan csűdfű (Astragalus excapus), osztrák zsálya (Salvia austriaca), érdes csűdfű (Astragalus asper), tarka sáfrány (Crocus reticulatus). Az északi részen jelen van a Vajdaságban leírt, a kövér aggófűvel (Senecio doria) jellemzett, nedvesebb gyepek felé átmenetet mutató társulás is. A vízi és mocsári növényzet a tározó létrehozása után robbanásszerűen fejlődött, majd az elmúlt évtizedekben fokozatosan szegényedik, hűen tükrözve a tó környezetéből bejutó tápanyagok és a szennyezés káros hatásait.
Mivel a löszpusztagyepek a legtermékenyebb talajok egyikén, a csernozjomon alakultak ki (gazdag humusztartalmát jelző sötét színe miatt a köznyelv feketeföldnek hívja), szinte teljes egészében feltörték, és mezőgazdasági kultúrákká alakították őket. Emiatt a löszgyepek maradványai, számos rajtuk élő állat- és növényfajjal együtt Európa legveszélyeztetettebb természeti értékei közé tartoznak. Ma a löszplató területének több mint 90%-a megművelt terület. A völgyek meredek, traktor számára hozzáférhetetlen oldalai jelentik a löszpusztagyepek utolsó menedékeit, hiszen a fennsíkot már a XIX. század végére szinte teljes egészében feltörték. A völgyek területe ma is folyamatosan csökken az akácültetvények terjedése miatt.