HÍRES MAGYAR BETYÁROK
A betyár az ősfoglalkozását saját törvényei alapján űző juhász, gulyás, csikós és a többnyire az ő köreikből kiszakadt törvényen kívüli volt. Egy letűnt világ hétköznapjaiban olyan emberek élték a maguk komótos életét, akik maguk szabták a maguk nyers törvényeit, amik hajszálpontosan illeszkedtek a természet rendjéhez, mert csak ez tette lehetővé számukra a megmaradást.
Már több mint egy éve, hogy megígértem Kovács Zsoltnak, a Vendéglő a régi hídhoz címzett, híres szegedi étterem tulajdonosának, hogy bővebben is írok a betyárokról, mivel ő nagy Rózsa Sándor rajongó. Többek között tudjuk, hogy Rózsa Sándor lovon, kocsin többször is átszáguldott a szegedi régi hídon, a csendőrök pedig nem tudták feltartóztatni. Lehet innen is a kötődés a Régi Híd Vendéglő és Rózsa Sándor között?
Az 1880-as években amerikai újságok adták hírül, hogy vadnyugati banditák a magyarországi betyárok leszármazottai, vagy legalább is, mindenben másolják a szegedi betyárokat – marhahajtás, lórablás és vonatrablás.
A Vadnyugat a hírnevét ezeknek az embereknek köszönheti. Vonzották őket a kalandok, és a gyors meggazdagodás vágya is hajtotta őket újabb és újabb gaztettekre. A banditák nagy része általában a kontinensen végighaladó vasutakat támadta meg. Kedvelt célpontjaik voltak a hirtelen meggazdagodott emberek is. A banditák tették hírhedtté Texas, Arizona és Új-Mexikó államokat.
Újabb színfoltot jelentett a vasútvonal megnyitása, 1869. május 10. után a látványos vonatrablások sorozata, amelyet rutinos bandák követtek el, főleg az 1870-es években. Vakmerő tetteik balladák formájában felszívódtak a Vadnyugat folklórjába.
Texas államban a szilajon nevelt marhák, vagy musztángok terelése ugyanis nemcsak szakmai tudást és rátermettséget (mind a lóval, mind a marhával való bánásmód ismeretét), hanem nagy kitartást, bátorságot és nem mindennapi fizikai erőnlétet igényelt. A hajtók száz meg száz mérföldet tettek meg a több száz, néha ezer darabot számláló csordával, amelyet éjjel és nappal, szép időben vagy hóviharban, erős sodrású folyón átúsztatva vagy a vihar által megvadítva is együtt kellett tartani. De ott voltak még a mindenre elszánt, bandákban tevékenykedő marhatolvajok, akik ellen fegyverrel kellett az állatokat megvédeni. Így vált az akkor már közkeletű hatlövetű forgó pisztoly a cowboy munkaeszközévé. Csak ha gyorsan és biztosan kezelte, akkor lehetett reménye arra, hogy bérét valamelyik északi „marhavárosban” kézhez is kapja és kalandjait elmesélheti. A cowboy élete olyan kemény volt, hogy a kutatók szerint az időjárás viszontagságait és a „hosszú hajtás” által megkövetelt kemény munkát általában csak 6–8 évig bírták.
De térjünk vissza a betyárok szülőhazájába, Magyarországra. Bevezetőként közzéteszek egy arcképcsarnokot – a híres betyárokról, majd a leghírhedtebb három életrajzát ismertetem:
Rózsa Sándor (Röszke,1813. július 16. – Szamosújvár, 1878. november 22.) az egyik legismertebb magyar betyár.
Anyját Sánta Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást korán elveszítette, mert azt lólopásért felakasztották, más források szerint rablás közben Bácskán agyonütötték. Mindez nagy hatással volt életének további alakulására. Írástudatlan volt.
Első bűntettét Kiskunhalas határában követte el. A halasi külterületen, Balotapusztán, Darabos István gazdától két meddő tehén ellopása miatt 23 éves korában, 1836-ban indult ellene eljárás. Ekkor került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett, és hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. Hatvan kitudódott bűnesete ismert. Megölt két katonát, a makói csendbiztost, tanyákat rabolt ki, szarvasmarhákat, lovakat hajtott el. Mindezért állandó menekülésben, üldöztetésben volt része.
Az Alföld hatalmas pusztáin, tanyáin bujkált, állítólag a Veszelka családnál talált gyakorta menedéket. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, miszerint szeretne becsületes életet élni. A kérvényt azonban elutasították.
1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz 150 fős szabadcsapatával, szokatlan kinézetükkel és harcmodorukkal sikereket is arattak. 1848. november 17-én Asbóth Lajos Ezeres falu lefegyverzésére kivezényelte Rózsa Sándor szabadcsapatát, akik kirabolták a falut és 36 lakosát megölték. Emiatt Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos nemsokára feloszlatta a szabadcsapatot. Rózsa Sándor Szeged környékén csikósnak állt és megnősült.
Az Alsóvárosi Ferences Templom és Rendházban őrzik azt az anyakönyvet, amely az egyik leghíresebb betyár, Rózsa Sándor megkereszteléséről tanúskodik:
A szabadságharc leverése után el akarták fogni, és bár sikerült elmenekülnie, de megint bujdosni kényszerült. Az a hír járta róla, hogy forradalmi szervezkedés irányítója, így elfogatása érdekében szokatlanul magas, 10000 korona vérdíjat tűztek ki a fejére. Sokáig ennek ellenére sem sikerült kézre keríteni, mígnem 1857-ben komája, bizonyos Katona Pál szegedi tanyás gazda kiadta a pandúroknak. Tárgyalását 1859 februárjában tartották. A szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárt nem merték kivégeztetni, az ítélet életfogytig tartó börtön lett. A büntetést Kufstein várában kezdte letölteni, szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, később Péterváradon őrizték. 1868-ban amnesztiával szabadult.
Rózsa Sándor annyira hírhedt személyiség volt, hogy kufsteini rabsága alatt vasárnaponként pénzért lehetett megnézni a piactéren. Sokan akarták látni. Kufsteinben ő volt az egyetlen köztörvényes fogvatartott.
Szabadulása után Csonka Ferenc bandájához csapódott. Postakocsikat raboltak ki, de a vasút megtámadásával is próbálkoztak. Nevezetes a Kistelek melletti támadási kísérletei, melynek során háromszor próbálták megállítani a vonatot, végül a síneket felszedve siklatták ki. A támadás sikertelen volt, mert a banda a pénzszállító postakocsit akarta kifosztani, de ilyen nem volt a vonatba sorozva. A vonaton utazó katonák lövése után a betyárok elmenekültek. Ez után indult meg a betyárvilág központi irányítású felszámolása, Ráday Gedeon királyi biztos fogatta el Rózsát 1869. január 12-én. Az 1872-es per során életfogytig tartó rabságra ítélték.
Idézet az ítélet hiteles példányából: 4784 szám, 1874 Őfelsége a Király nevében. A pesti Kir. itélő tábla Rablás és orgazdaság büntette miatt vádolt Rózsa Sándor és társai vádlottak ellen sommás úton letárgyalt bűnügyet – melyben az aradi kir. törvényszék kiküldött tanácsa 1872 évi december 24-én 5638/62 sz. kelt ítéletével Rózsa Sándor, Rózsa András, Tombácz Antal, Csonka Ferencz, Szabó Imre vádlottakat a rablás bűntettében mint közvetlen tetteseket bűnösöknek nyilvánította.
Rózsa Sándort az 1872 évi 5358 sz. kelt ítélet, mellyel ifj Varga János kárára 1846 évben elkövetett rablás az 1872 évi 5359 sz ítélet mellyel 1848 ban Kucsera Antal kárára elkövetett tolvajság az 1872 évi 5360 sz ítélet mellyel 1846 ban több makói lakos kárára elkövetett rablás Megjegyzés: körüli ítéletet sorol fel a dokumentum. Mindnek közös jellemzője hogy név szerint felsorolja, hogy kinek a kárára elkövetett rablások, tolvajságok a bűnei Egy esetben szerepel gyilkosság (1872 évi 5581 sz). Az utolsó eset: „1872 évi 5637 sz ítélet alapján mellyel 1868 évi November hó 14-én és december hó 8 án vasúti társulat ellen a vaspálya sínéi felszedésével és a vonat megtámadásával elkövetett rablási kísérlet és rablás bűntettében bűnösnek már kimondatott -életfogytiglani börtönre …”. Itt folytatódik a bűntársak ügyeinek felsorolása.
1873. május 5-én Szamosújvárra került, ahol az 1267. törzskönyvi számon tartották fogva. A börtönben szabóság, illetve később gyengesége miatt harisnyakötés volt a munkája. Egészsége azonban nagyon megromlott, és 1878. november 22-én gümőkórban halt meg a szamosújvári fegyházban.
Irodalmi és ponyvafeldolgozások már életében valótlan események egész sorát neki tulajdonítják; így például Fekete Miklós: Híres alföldi betyár Rózsa Sándor viselt dolgai (Pest, 1859); Rózsa Sándor élete és borzalmas rablásai c. ponyva (Pest, 1871); Rózsa Sándor a híres alföldi haramiavezér Élete és vakmerő kalandjai.
Irodalmi igényű feldolgozások (Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond) mindegyike felhasználja a szájhagyományban és a ponyvákból ismert kalandokat. Híre oly messzire jutott, hogy német ponyván is megjelent. Rózsa Sándor alakjához kötődnek más betyárok által elkövetett tettek is.
Népballadai hősként való megjelenése másodlagos. A legkülönbözőbb balladákat énekelték nevével, de egyet sem lehet konkrétan Rózsa Sándor kalandjával azonosítani. A legközismertebb „Bakony erdő gyászban van, Rózsa Sándor halva van…” kezdetű, amelyet korábban különböző betyárok nevével énekeltek, közönséges kocsmai verekedés áldozatáról szól. A Dél-Alföldön, elsősorban Szeged környékén gazdag a Rózsa Sándorral kapcsolatos balladaköltészet.
1971-ben Móricz Zsigmond Rózsa Sándor a lovát ugratja című regénye alapján[4] a Magyar Televízió hétrészes sorozatot mutatott be Rózsa Sándor életéről, Oszter Sándor főszereplésével és Szinetár Miklós rendezésében.
Rózsa Sándor felbukkanásával nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó. Valódi igazságosztó volt – nemcsak a nép, de a többi haramia között is. A korabeli források szerint csakis a gazdagoktól vett el, másokkal bőkezűen bánt: elismerését szívesen fejezte ki jutalmazással.
A zsákmányt mindig egyenlően porciózta ki zsiványcimborái között, magának sosem hagyva többet, mint másnak. Mi több: barátai családját is felkarolta, ha bajba jutottak. Rózsa eredeti mestersége szerint pásztor volt – és lám, később, betyárként sem lett hűtlen szakmájához: komoly karriert futott be mint „a nép pásztora”.
Alakját idealizálták védencei, mi több: emberfeletti képességek birtokosaként tartották számon. Egyes történetek szerint mérhetetlen varázsereje volt, amellyel boszorkányok ajándékozták meg. Ez a fajta bálványisztikus tisztelet nem ritka más népek betyármitológiájában sem: elég csak az angol folklór népszerű haramiájára, Robin Hoodra gondolnunk.
Ha hihetünk a szájhagyománynak, Rózsa Sándoron nem fogott a golyó sem, mert burokban jött világra. Mára elmondhatjuk, hogy az idő szintúgy nem hagyott nyomot rajta. Karizmatikus alakja rendre fölbukkant az évszázadok során irodalmi alkotásokban, ponyvafüzetekben, népszínművekben, nótaslágereket ihletett – de a Rózsa-legendárium visszaköszön csárdák, utcák és közterek neveiben is. A pandúrokat leleményesen kicselező betyárkirályt televíziós műsorokban is megörökítették. Az életéről készített tévésorozatnál talán csak Hofi Géza számtalan ismétlést megért paródiája emlékezetesebb. Legutóbb az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban bukkant fel egy nagyszabású kiállítás főszereplőjeként.
Sobri Jóska (Erdőd major (Vas megye), 1810. – Lápafő, 1837. február 16.), más változatban Zsubri Jóska, eredeti nevén Pap József, a maga idejében rettegett útonálló volt, aki később legendás dunántúli betyárként vált közismertté.
Halála után még ötven évvel is arról beszéltek, hogy nem halt meg és „Sobri él”. Sobri Rózsa Sándor után talán a leghíresebb magyar betyár. Körülötte valóságos kultusz alakult ki mesék, dalok és táncok őrzik emlékét. Szombathelyi börtönbüntetésekor a szóbeszéd szerint Sobri valóságos parasztadónisszá vált. Ugyanis ha közmunkára vezették, a cselédek és az úrinők fürkésző tekintete követte minden mozdulatát.
Apja, Pap István a Sopron vármegyei Sobor faluból került Vas vármegyébe, a mai Bögöte közelében fekvő Erdőd majorba kanásznak, ahol Jóska nevű fia született.Valószínűleg édesapja szülőfaluja után kapta a Sobri ragadványnevet.
A legenda szerint fiatalkori rossz társaság terelte tévútra. Még szinte gyerekként inkább legénykedésből, mint bűnöző szándékkal részt vett egy bakonyi disznólopásban, majd az eltulajdonított jószág értékesítésében. A cselekményre azonban hamar fény derült, s Jóskát a törvényszék a kár megtérítésére és a szombathelyi börtönben letöltendő két év büntetésre, továbbá pálcázásra ítélte.
A néphagyomány szerint a börtönben megváltozott. Romantikus történeteket szőttek Benkő Lázár nevű porkoláb feleségével létesített szerelmi kapcsolatáról. Egyik rabtársától tanult meg írni, olvasni, és öltözködése is megváltozott. Mikor visszatért, cifra ruhát viselt, és kész kalandor volt. A börtönből való szabadulásáról is többféle mendemonda kering. Az egyik szerint az említett porkolábné segítségével szökött meg, míg a másik szerint, és ez a valószínűbb, rendesen kitöltötte büntetését.
1835-ben társával, Fényes Istók bojtárral kirabolták a kolomposi juhászt. Istókot elfogták és felakasztották, Sobrinak azonban sikerült megszökni az igazságszolgáltatás elől. Ettől kezdve menekülésre kényszerült, és csakhamar a bujdosó szegénylegények vezérévé vált, akikkel a Dunántúl erdős vidékein garázdálkodott. Alvezérét Milfajt Ferkónak hívták. (Milfajt hat osztályt végzett, s több nagyúrnál szolgált inasként, Sobri bizalmasa és tanácsadója volt.) A Bakonyban és a hozzá közel lévő Vas, Zala, Győr és Veszprém vármegyékben tevékenykedtek leginkább. Bandájukkal általában gazdag számadó juhászokat, kereskedőket fosztogattak. Sobri 1836-ban követte el talán leghíresebb tettét, amikor Kónyban a győri káptalan pénztárát rabolta ki, és az uradalmi számtartó minden vagyonát elvette. Másik híres esete Hunkár ezredes kirablása volt, ami végzetesnek bizonyult számára, hiszen az áldozat (akinek ezúttal szó szerint egy fillért sem hagytak házában) nagy tekintélyű és befolyásos ember volt. Az ezredes nem volt rest magánál a királynál és a nádornál is panaszt tenni, így a vármegyék és a kormányzati szervek szigorú és megfelelő intézkedésekre utasíttattak.
A közvélemény eddigre már félte Sobri nevét. Az országban gyakoriak voltak a rablások, melyeket akkor is az ő számlájára írtak, ha nem ő követte el. Veszélyessé vált az utazás. A kancellária a bűnözés megállítása érdekében mozgósította hat vármegye katonaságát és valóságos hajtóvadászatot rendeltek el ellene. Sobri Jóska fejére 100 arany vérdíjat tűztek ki. Az üldözött Sobri kétfelé osztotta a csapatát: az egyik Milfajt vezetésével a Vértes felé vonult, míg ő a másikkal a Bakonyon át Tolna felé tartott. Alvezérét érte előbb utol a végzet: Milfajt egy elvadult mulatság során saját magát lőtte meg, a sebesült betyárt elfogták, és 1836. december végén a „talpon álló” (rögtönítélő) bíróság felakasztatta.
Sobrit és öt társát 1837. február 17-én kerítették be Somogy és Tolna vármegye határán, Lápafőnél. Itt szabályszerű ütközet alakult ki, a sarokba szorított betyárok bátran védekeztek, még sebesülten sem adták meg magukat. Sobri folyamatosan tüzelt a 30-35 katonára, akik végül mégis a közelébe férkőztek, és egy tiszt lándzsával rontott rá. A betyár célba vette, de amikor rádöbbent, hogy körül van véve, a fegyvert maga ellen fordította, és szíven lőtte magát. Az ezt követő zűrzavarban a még életben lévő társai közül néhánynak sikerült kereket oldania.
Rózsa Sándor után a leghíresebb magyar betyárnak tartják. Nevezetessége amiatt is nagy teljesítmény, hogy Rózsa 65 évet élt, és bár ült börtönben is, de lényegesen hosszabb idő alatt szerezte kétes hírnevét. Ezzel szemben Sobri korai halála miatt mindösszesen pár évi betyárkodásának eredményeként vált országszerte ismertté. Neve körül valóságos kultusz alakult ki, hiszen mesék, dalok és táncok őrzik emlékét. Halála után ötven évvel a szájhagyomány szerint még arról beszéltek, hogy „Sobri él”. Voltak, akik szerint az Alföldön gazdag számadó, míg mások azt gondolták, hogy Amerikában gyógyszerészként dolgozik. Mindenestre alakja az 1800-as években a magyar közbiztonság elrettentő helyzetének szimbólumává lett. Róla írták a Georg Schobri, der Räuberhauptmann in Ungarn (Leipzig, 1837); Schubery, le brigand hongrois (Paris, 1837) címmel megjelent német nyelvű műveket és hasonlóképpen az egykorú magyar irodalomban: Sobri (Pest, 1837); Vahot Imre: Sobri család Vas megyében (Magyar Föld és népei, 1848. I. 13.); Eötvös Károly: A Bakony rossz híre (Budapesti Hírlap, 1887.) is róla szól. A századfordulón a ponyvakiadványok kiszínezték kalandos életét, és hozzáillesztettek meg nem történt részleteket. Például: Sobri Jóska a híres és rettegett bakonyi betyár élete és kalandjai (Budapest); Sobry Jóska a híres úri betyár kalandjai vagy a magyar Rinaldo Rinaldini (Budapest) című írásokban. Sobri lett a szereplője Krúdy Gyula több novellájának is.
A Sobri Jóskáról szóló népballadák legtöbbje hetyke, magabiztos hangú, félelmet és halált megvető bátorságúnak állítja be. Itt is kifejezésre jut a betyármondákból ismert szemlélet, hogy a „gazdagot rabolja, szegényt segíti”, és eszességével túljár az üldözők eszén. 2002-ben Sobri címmel kalandfilm készült életéről Szarvas Attila főszereplésével, Novák Emil rendezésében.
„Sobri Jóska nehéz vasba van verve. Bilincs a porkolábné szerelme.”
1837. február 17-én, a Somogy és Tolna határán fekvő Lápafőnél vesztette életét Sobri Jóska, a magyar történelem egyik leghíresebb betyárja, akit népszerűség tekintetében csak Rózsa Sándorral lehet összehasonlítani. Nem egyszerű magyarázatot találni arra, hogy az utókor az Alföldön portyázó Rózsa Sándor mellett vajon miért éppen Sobri alakját őrizte meg, ugyanis az utóbbi betyár kétes „pályafutása” mindössze néhány évig tartott. A romantikus Sobri-kép kialakulásában fontos szerepet játszhatott, hogy az 1810-es születésű Pap Józsefet, aki vélhetően édesapja szülőhelye, a Sopron vármegyében fekvő Sobor után kapta nevét, még a körözési parancsban is igen jóképű legénynek írták le. A fiatalember egyébként hasonló háttérrel rendelkezett, mint a később országos hírnévre szert tevő betyárok nagy része: egy vasi kanász gyermeke volt, aki ugyan jó erkölcsre nevelte fiát, ám az 18 esztendős korában „legénykedésből” mégis részt vett egy bakonyi disznólopásban. A hatóságok természetesen könnyűszerrel elfogták Jóskát, és kétéves várfogságra ítélték, ami egész életét meghatározta.
Ezen a ponton a betyárról szóló történetek különböznek egymástól, ugyanis egyesek szerint Sobri letöltötte büntetését, míg mások szerint szerelmi viszonyt kezdett a porkoláb feleségével, aki később segített neki a szökésben. Az ugyanakkor tény, hogy a börtönből kiszabadulva Sobri Jóska hamar a bűn útjára tért, és a későbbiekben számos rablásban vett részt Győr, Vas és Veszprém vármegye területén, melyek főleg juhászok, gazdag birtokosok, vagy egyházi személyek kárára történtek. 1835-ben cimborájával, Fényes Istókkal a kolomposi juhászt szabadította meg vagyonától, a rablás azonban valószínűleg nem a terv szerint alakult, ugyanis társát hamarosan kézre kerítették. Sobri ezután egy ideig bujdosásra kényszerült a Bakony hegyei között, a következő hónapokban azonban maga köré gyűjtötte a rengetegben rejtőző betyárokat, és félelmetes hírű csapatot szervezett. A Sobri Jóska és Milfajt Ferkó által vezetett banda főként a Nyugat-Dunántúlon garázdálkodott, leghíresebb rablásait a Kónyiban élő győri káptalan és Hunkár ezredes ellen követte el. Utóbbi bűntény azonban ismét súlyos következményekkel járt, ugyanis a katonatiszt egyenesen Bécsig ment, és az uralkodónál panaszolta be a betyárt. Ennek eredményeként Sobriékat 1836-tól öt vármegye katonasága kereste, ezért a rablóvezér úgy döntött, kettéosztja embereit: az egyik csapat a Vértesben húzta meg magát, míg a legendás betyár lovasai a Bakonyon át a Dél-Dunántúlra indultak. Sobri számára intő jel lehetett, hogy a másik banda élére állított Milfajt Ferkót 1836 karácsonyán elfogták és felakasztották, rövid időn belül azonban ő is hasonló sorsra jutott. Az akkor már országszerte körözött betyárt és csapatát 1837. február 17-én, a Tolna és Somogy megye határán található Lápafőnél kerítették be a császáriak, a kibontakozó csatában pedig a betyárok nagy része életét vesztette. A tűzharcban állítólag Sobri Jóska saját maga ellen fordította pisztolyát, a Magyar Néprajzi Lexikon szerint viszont a rettegett banditát sikerült élve elfogni, és Tamásiban – Milfajt Ferkóhoz hasonlóan – ő is kötélre került. Nem tudjuk pontosan, mi történt Lápafőnél, ebből eredően aztán a Sobri Jóskáról szóló történetek többségében azt olvashatjuk, hogy ravaszságának hála a betyár valamilyen úton-módon mégis csak megmenekült a császáriak gyűrűjéből. A nép ajkán idővel különféle mendemondák kaptak szárnyra, miszerint a rablóvezér nem esett el a katonák elleni tűzharcban, és később az Alföldön gazdálkodott, míg mások bizton állították, hogy Sobri Jóska az Egyesült Államokba települt át, ahol gyógyszerészetet tanult, és hatalmas vagyont szerzett; ezt a legendát vitte filmvászonra egyébként a Sobri – Betyárfilm című alkotás is. A 20. században Rózsa Sándor mellett Sobri Jóska lett az idealizált betyár másik mintaképe, aminek következtében idővel tettei is megszépültek. Ma már leginkább az angol Robin Hoodhoz hasonlíthatjuk Sobri alakját, akinek tetteit állítólag nem a törvényen kívüli könnyű és szabad élet, hanem a társadalmi igazságtétel, a szegények és elesettek gyámolítása motiválta. Bár a betyárokkal kapcsolatban ez a hiedelem ma is elevenen él a nép körében, sajnálattal kell tudatnunk, hogy mindez idáig egyetlen olyan forrás nem került elő, ami ezt a mendemondát alátámasztotta volna.
Savanyú József (Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.) Savanyú vagy Savanyó Jóska néven hírhedtté vált bakonyi betyár. Vas vármegyében Izsákfán született 1841. szeptember 12-én katolikus családba.
Édesapja Savanyú József juhászszámadó volt Orosziban, édesanyja Kovárczi Erzsébet. Két édes fiútestvére volt, István és János, valamint egy Mária nevű féltestvére is volt édesapja második házasságából. Öccse, Savanyú István is betyárnak állt, de őt a pandúrok 1879. június 29-én lelőtték.
Savanyú Jóska birkát lopott és emiatt lett törvényenkívüli. Betyárnak állt és bekalandozta Vas, Veszprém, Zala és Győr vármegyéket. A róla szóló mondák jelentős része is ebben a régióban keletkezett. Elsősorban kisnemeseket, módos parasztgazdákat, falusi kereskedőket, tehetősebb iparosokat rabolt ki bandájával. Elkövetésükre jellemző volt a különös kegyetlenség, hiszen áldozataikat gyakran megverték és megkínozták. Először 1860-ban fogták le, amikor nyolc hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért.
1872-ben egy sitkei rablás miatt megint letartóztatták, de ekkor a bűnrészességét nem tudták bizonyítani.
Másodszor 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt. 1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, de ekkor már gyilkosságba keveredett, hiszen lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét.
Ezután egyre merészebb lett és a nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.Az 1880-as évekre az ország legkeresettebb betyárjává vált. Sok vidéken feltűnt és Jóska a nyelvekkel is elboldogult, hiszen jól beszélte mind a magyar, mind a tót nyelvet és németül is megtanult élete során. Magyarul és németül írni és olvasni is tudott.
A hatóságok évekig tehetetlenek voltak ellene, hiszen Savanyú és számkivetett cimborái sikeresen bujkáltak a Bakony sűrűjében. Alacsony termete (mindössze 159 centiméter magas volt) sokszor segítette abban, hogy el tudott rejtőzni a Bakony legkisebb sziklahasadékaiban is. Végül a fejére kitűzött 1000 forintos vérdíj mellett, a bosszúvágy segített kézre kerítésében. Bandája egyik tagja, Magyarósi István billegi bojtár feladta őt, mert Savanyúék 1883-ban nagybátyját a henyei erdőben agyonlőtték. 1884 május 4-én a Halápi Csárdában mulatozás közben fogták el. Magyarósi ide hívta a betyárokat áldomásra és a borba erős altatót kevert. Az így elbódított betyárt már könnyen lefogták.
Az 1886-os bírósági tárgyalásán 29 bűntettel vádolták meg, köztük rablással, emberöléssel, súlyos testi sértéssel, hatóság elleni erőszakkal. A gyilkosságot nem tudták rábizonyítani, de még így is életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Ezután több, mint húsz évet a börtönben töltött, 1901-ig Illaván, majd 1906-ig Vácott.
Végül gróf Csáky Károly Emánuel váci püspök kérelmére kegyelmet kapott. Kiszabadulásakor már jóval túl a hatvanon szabóműhelyt nyitott, de hamarosan öngyilkos lett, amit búcsúlevelében azzal indokolt, hogy reumája miatt kibírhatatlan fájdalmai voltak. Az orvosai szerint, fájdalmai enyhítése érdekében amputálni kellett volna a lábát, ám ő a műtét elől mereven elzárkózott.
