2021. JANUÁR 21.- CSÜTÖRTÖK – GION NÁNDORRA EMLÉKEZVE

Szerző: | jan 21, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Portré, Videó

80 ÉVE SZÜLETETT A LEGSIKERESEBB VAJDASÁGI MAGYAR ÍRÓ

gionnandor 300x291 1

1965-telén többször utaztam Szabadkáról Szenttamásra Firányi Dezső (31 éves) nagybátyámhoz, aki a buszállomáshoz közeli Žabac motel éttermében várt rám. Nem egyszer előfordult, hogy vele volt gyermekkori barátja, Gion Nándor (24 éves). Ilyenkor engem, a 16 éves fiatal költőcskét inni tanítottak: „Egy ilyen ember mint te, aki verseket jelentet meg a 7Nap-ban, akinek már barátnője is van, annak jár a Rubin-vinyak. Igyál, mert különben nem leszel sikeres, mert a sikerhez bátorság kell, a bátorságot meg az ital adja meg” – biztatgattak.

A hatvanas évek végén, Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, Deák Ferenc társaságában, többször összefutottam Gionnal és felnéztem a sikeres fiatal íróra, aki megmaradt igazi szenttamási legénynek. Gion magyar-tanszékesként együtt indult Tolnai Ottóval, Bányai Jánossal, Utasi Csabával és Gerold Lászlóval, majd bekapcsolódott Domonkos István, Bosnyák István vagy Gobby Fehér Gyula. Izgalmas magyar irodalmi élet alakult ki Újvidéken és mindegyiküket jegyzi az anyaországi irodalom is.

Gallai teréz Gion Márton Gion Mátyás Gion Nándor
A szenttamási Gion Család: az édesanya Gion Teréz, az öccse Gion Márton, az édesapa Gion Mátyás és Gion Nándor

Azután mindketten szerkesztők lettünk, Gion Újvidéken, én Szabadkán, majd jött a háború és mindkettőnk családja Magyarországra költözött. Pár évvel ezelőtt, egy szomorú esemény kapcsán ismerhettem meg Gion Nándor lányát, az ismert magyarországi radiológust, Dr. Gion Katalint. Most meg az évforduló kapcsán próbálom megfogalmazni a beadványomat, melyben posztumusz Kossuth-díjra javaslom Gion Nándort.

Naponta írom a VÍRUSNAPLÓ bejegyzéseimet és önkéntelenül sorra veszem vajdasági irodalmi kapcsolataimat – Gulyás József költőt, Kerekes Sándor festő-költőt, Ladik Katalin költő-performert, akkor Gion Nándor születésének 80-ik évfordulója is előhozza az emlékeket. A naplóbejegyzés kezdetén, Gion egy jól ismert regényéből idézek, mert félő, hogy ha az írásom végére kerül, akkor elkerüli a figyelmeteket. A regényrészlet előtt egy kis bevezető:

Az induló Gion és fiatal társainak szépirodalmi próbálkozási szabadságához hozzátartozott az ún. jugoszlávizmus elfogadása. Ennek a helyi szocialista hazafiság-fogalomnak értelmezési tartományához hozzátartozott a jelen fenyegetettség-érzése (mind a kapitalista, mind a szovjet-kommunista nagyhatalmi törekvések Jugoszlávia létét vonták kétségbe hol direkt, hol indirekt támadásokkal). Erre a belső összefogás emlegetése, az összetartozás-tudat hangsúlyozása volt a válasz (beleértve egyfajta kiválasztottság-tudatot, amelyet a részleges gazdasági virágzás is alátámasztott [igaz, nem hangsúlyozták, hogy részben külföldi kölcsönökből]. Másrészt a nemzetiségi problémák háttérbe szorításához fölhasználták a Tito vezette antifasiszta partizánharcot, amelyben időleges nemzetiségi konszenzus jött létre a megszálló németek és olaszok ellen – ezt jelképezte A neretvai csata vagy a későbbi Sutjeska című filmeposz is. (Igaz, a második világháború idézése a Vajdaságban rossz emlékeket ébresztett: annak a becsült majd negyvenezernyi férfinak lemészárlását, akiket akkor sem, azóta se ajánlatos emlegetni.) A „jugoszlávizmus” legfőbb propaganda-fogása a művészi szabadság volt, amelyben mindent szabad volt, csak a jugoszláviai lét és a párt vezető szerepének kétségbe vonni nem lehetett.Gion jól megtanulta a leckét: egyetlen nagyobb konfliktusa a Testvérem, Joáb (1969) kapcsán veszélyeztette művészi szabadságát, értelmiségi egzisztenciáját.

A másik attitűd problémája az volt, hogy mint magyar író hogyan kapcsolódhat az anyaországhoz, mind a kultúrához, mind a közösséghez. Ezt a kialakítandó viszonyt hosszú ideig árnyékba vonta a Testvérem, Joáb nem is nagyon rejtett szovjetellenessége, illetve a „pesti napló”-ként emlegetett, az Új Symposionban közölt Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplóregényének (1971) kritikus állásfoglalása. Ennek a kritikának élessége, igazsága és/vagy jogossága azóta is levegőben lóg, mert értékelését, értelmezését a Gion-szakirodalom úgy kerülgeti, mint macska a forró kását.

Különben 1993 után, miután Gion átköltözött, könnyen beilleszkedett nemcsak az irodalompolitika viszonyaiba, hanem elfogadta őt a kulturális élet is, meg az olvasók is. Ha az utolsó tíz év nem is volt a jugoszláviaihoz hasonló diadalút, de minden feltétel együtt volt, hogy Gion Nándor író-filmes tehetsége érvényesüljön. Életkora is adott volt: a huszadik század prózaírói életművük súlyos alkotásait ötvenedik életévük után alkották. Sajnos, az életút hamar befejeződött.

S mit tanulhatott még a pályáját tudatosan irányító, tehetségét folyamatosan fejlesztő író? Egyrészt a jelenet-építés technikáját és fontosságát – nem véletlen, hogy nem egy regénye ilyen jelenetekre épülő novellákból-fejezetekből épül fel, komoly feladatot adva az értelmezőknek. Másrészt megerősítette a gyermekévek hallgatta élőszóbeli történetek fontosságát: Gion mestere lesz az élőbeszéd mesélő alkalmazásának.

Gion Nándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel (részlet)

Később mi is elmentünk, a Második Underground Költő bevárt bennünket egy kapualjban, még mindig nagyon ideges volt, szidta a részegeket, akik folyton őt szúrják ki, mintha nem lenne neki is elég lelki megterhelés, az az egy évvel ezelőtti eset. Az Első Underground költő megnyugtatta, hogy már nincs semmi baj, én pedig ezalatt a két jövevénnyel ismerkedtem, akik bent a Sörözőben a segítségünkre siettek. Az egyik közgazdász volt, de pincérként dolgozott, mert így többet keres és ezen kívül még filmezéssel is foglalkozott, azt mondta, hogy van kamerája, és egészen komoly filmeket szándékozik csinálni. A másodikról mindössze annyit tudtam meg, hogy gyomorfekélye van, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy mivel foglalkozik. Ettől függetlenül szépen elbeszélgettem velük a munkásosztály helyzetéről, lehet, hogy a gyomorbajos illető éppen gyári munkás volt, mert őt hevítette legjobban a téma, és mindenáron rá akart beszélni, hogy egyszer menjek ki Csepelre, de már nem tudom, miért kellett volna Csepelre mennem. Mondom, szépen elbeszélgettünk, de az Első Underground Költőt akkor éppen a munkásosztály sem érdekelte, megint az irodalomról kezdett szövegelni, és azt mondta nekem, hogy mi ott az Új Symposionban, meg egyáltalán a jugoszláviai magyar sajtótermékekben teljesen elhibázott politikát folytatunk a magyarországi alkotók felé, mivel, hogy mindenféle befutott kóklereket népszerűsítünk, ahelyett, hogy a föld alá kényszerült igazi tehetségek merész hangú írásait közölnénk. Mert mi ezt megtehetnénk. Megtehetnénk bizony, mondtam, csakhogy hol vannak azok a föld alá kényszerült tehetségek, és főleg hol vannak a merész írások. Rengeteg föld alá kényszerült tehetség van, mondta nekem az Első Underground Költő, és rengeteg merész írás is van. Tudom, mondtam, nemrégen például kaptunk egy merész kis versikét az egyik ilyen föld alákényszerült tehetségtől – tetszett is a versike – gondoltuk leközlünk mellette az illetőnek még néhány kevésbé merész és nem éppen kiugró tehetségre valló versét is, de amikor már a nyomdában volt a kézirat, a föld alá kényszerült tehetség egy riadt táviratot küldött és megkért bennünket, hogy a merész versikétől tekintsünk el, és csak a többit közöljük. Rossz helyen tapogatunk, mondta az Első Underground Költő, vannak itt igazi tehetségek nagyon sokan. „Hol vannak?” „Hát itt, mindenütt.” „Mégis, hol?” „Hát itt vagyunk például mi ketten.” „Menj a fenébe!” „Vannak még sokan.” „Menj a fenébe” mondta ekkor a Második Underground Költő az Első Underground Költőnek. – “Nincs itt semmiféle tehetség.” Az Első Underground Költő azonban nem hagyta magát, így hát tovább vitatkoztunk és kiabáltunk az utcán, hogy „van” meg „nincs”, meg hogy „hol vannak?”, amíg elő nem bukkant egy rendőr, aki csöndre intett bennünket és ezzel véget is veteti a vitának.

*Nem, nem gorombáskodott velünk a rendőr, nagyon udvariasan megkéri bennünket, hogy ne hangoskodjunk, az irodalmi vitát halasszuk későbbre; amikor nem zavarjuk a pesti dolgozók álmát, és én hálás voltam neki ezért, örültem, hogy véget vetett a két Underground Költővel folytatott hülye veszekedésünknek, és mondhatom, hogy ez volt az egyetlen igazán rokonszenves magyarországi rendőr, akivel eddig találkoztam. Nem tehetek róla, és tudom, hogy igazságtalan vagyok, de a többi rendőr, akivel találkoztam egyáltalán nem volt rokonszenves, mert többnyire megbüntettek valamiért, főleg ittas kocsivezetésért. Persze, igazuk volt, bár te jól tudod, Aranyos, hogy én sohasem vagyok részeg, és bármennyit iszom, a világ végére is elhajlóm azt a rohadt autót, anélkül, hogy egy karcolást is ejtenék rajta, de hát ezt egy rendőr sem méltányolhatja, neki az a dolga, hogy megbüntessen, ha ittasan vezetek, ami rendben is van, ettől még rokonszenvesek is lehetnének, csakhogy a büntetés mellé mindig félórás szabadelőadást is mellékeltek, aminek az volt a lényege, hogy én igen szemét alak vagyok – természetesen nem így mondták -, mert visszaélek a vendégszeretettel, és nem tartom tiszteletben a vendéglátó ország törvényeit és előírásait. Hát az ilyesmit aztán szívből utálom. De hiába próbálkoztam bármivel, a kioktatástól nem menekülhettem. Az első alkalommal erélyesen tiltakoztam. Emlékszem a „Borkatakombából” jöttem úgy éjfél körül, tudod, onnan, ahol egyszer Willy Beckcrrel, azzal a keletnémet egyetemistával és a nőjével voltunk, és ahol én azt az asztalunkhoz tévedt keletnémet diplomatát főpincérnek néztem.

Nem hülyéskedtem, esküszöm, tényleg azt hittem, hogy ő a főpincér; fekete öltönyben és csokornyakkendővel állt ott, és németül kvartyogott Willy Beckerrel – Pesten minden valamire való főpincér tud németül persze hogy vacsorát akartam rendelni nála, csak azt furcsállottam, hogy Willy Becker egyre sápadtabb lesz, pedig nem akartam neki kellemetlenséget okozni, de hát honnan tudhattam, hogy a főpincér kinézésű illető keletnémet diplomata, és honnan tudhattam, hogy Willy Beckernek nem ajánlatos Ilyen hozzám hasonló és modortalan jugoszláviai entellektüelekkel barátkoznia. Ezt addig sohasem mondta nekem. Szóval onnan a „Borkatakombából’ jöttem, amikor először megbüntettek a rendőrök, Eszter volt velem, akiről egyszer te azt mondtad, hogy annyira szimpla nő, hogy egyáltalán nem tartod méltó vetélytársnak, ő viszont rólad mondott sokkal csúnyább dolgokat, holott nem is ismertétek egymást, egyszer találkoztatok csupán, és egyiküknek sincs igaza, Eszter nem szimpla nő, nagyon jól éreztem magam vele a „Borkatakombában”, és jó hangulatban is indultunk haza valamikor éjfél után, azt a rohadt kocsit olyan óvatosan vezettem, hogy óvatosabban már nem is lehetett volna, egyszer csak kiállt az útra két rendőr és rám villogtatták a lámpájukat. Megálltam mellettük, ők pedig megkérdezték, hogy honnan jövünk. Erre én elkövettem azt a marhaságot, hogy magyarul szólaltam meg, és megmondtam, hogy a „Borkatakombából” jövünk. „Szeszes italt fogyasztott?”, kérdezte az egyik rendőr, és akkor én elkövettem a másik marhaságot is, mert azt mondtam, hogy nem fogyasztottam szeszes italt. „Hát majd mindjárt meglátjuk”, mondták vigyorogva a rendőrök, és már szedték is elő azt az üvegcsövet, amibe belefújtam, és persze hogy elváltoztatta a színét. „No, látja, uram”, mondta az egyik rendőr, „fölösleges hazudoznia. Ha már ivott, legalább legyen magában annyi karakánság, hogy beismeri, és nem hazudik nekünk.” És így tovább. Nyomorúságosán éreztem magam, ezt láthatták is rajtam, de ahelyett, hogy leszálltak volna rólam, ezután kezdtek csak bele a szabadelőadásba, miszerint, ha Magyarországra jöttem, kötelességem tiszteletben tartani az ország törvényeit, és igazán szégyellhetném magam, hogy ilyen gyalázatosán visszaélek a vendégszeretettel. Kezdtem megsokallni a szövegelést, erélyesen tiltakoztam, megkértem őket, mellőzzék a szabadelőadást, büntessenek meg annak rendje és módja szerint, és hagyjanak engem békében a vendégszeretetükkel. Egy pillanatra sem jöttek zavarba, rendben van, mondták, szálljunk ki, és holnap majd reggel megkapom a kocsit és a hajtási jogosítványomat a nemtudommilyen utcában, ahol majd ötezer forint büntetést fizetek, és még azt is a megfontolás tárgyává teszik, hogy a jövőben egyáltalán beengednek-e engem gépkocsival az országba. „Ne tessék ilyet csinálni velünk”, mondta ekkor Eszter, mire elkérték tőle a személyazonossági igazolványát, és behatóan tanulmányozták. Aztán megkértek, hogy mégiscsak szálljak ki, félrevontak, és diszkréten suttogva, de szigorúan azt kérdezték: „A hölgy kicsoda?” „A menyasszonyom” – vágtam rá, amire megint csak gúnyosan vigyorogtak, de azért közölték velem, hogy ezúttal megbocsájtanak, mert hát ők is emberek, fizessek kétszáz forintot, és mehetek. Fizettem kétszáz forintot, elismervényt adtak, és mentem.

Ez az eset után kezdtem félni a rendőröktől, és utálom is őket, de úgy látszik, ők is engem, mert sorozatosan kiszúrtak; egy héttel később, amikor éppen tőled mentem haza, Aranyos, a Gellért téren állítottak le. Nyomban közöltem velük, hogy ittam, de ezeknek más elképzelésük volt a karakánságról, elszavalták ugyanazt a hülye dumát a vendégszeretetről és a rám váró szigorú büntetésről, aminek persze megint kétszáz forint lett a vége, csakhogy nekem akkor mindössze kilencven forintom volt, végül azzal is megelégedtek, igaz elismervényt nem adtak, de bánta a fene, örültem, hogy megszabadultam, mert a szabadelőadások miatt egyre jobban féltem a rendőröktől. Lassan már minden egyenruhás krapekot rendőrnek néztem, ez nem vicc, egyszer például, amikor szokásos hóvégi hazaruccanásomról tértem vissza, Lajosmizse határában egy stoppoló orosz tisztet is rendőrnek néztem, ijedten fékeztem, és csak amikor már beszállt mellém a kocsiba, akkor vettem észre, hogy nem rendőr, hanem orosz tiszt, de akkor már késő volt, kénytelen voltam bevinni Pestre. Nem mondom, rendesen viselkedett az úton, csak akkor dühített fel, amikor Pestre értünk, és mindenáron ő akart irányítani, kézzel-lábbal magyarázta, hogy melyik a legrövidebb út a Baross térig, ismerte a várost, mint a tenyerét, ez nem vitás, de én éppen azért is kerülő úton hajtottam. Engem ő nem fog irányítani, akármilyen jól ismeri Pestet, és egyébként is, fel sem vettem volna, ha ijedtemben nem nézem rendőrnek.

Rendben van”, mondtam, „menjünk táncolni, majd mi ketten alaposan megbeszéljük a zsidókérdést.” „Kérlek, hagyd abba”, könyörgött a Testőr. „Menj a fenébe”, mondtam neki, és táncolni kezdtünk Eszterrel. Dühös voltam a Testőrre, amiért folyton ijedezett, és ezért eloldalogtunk a közeléből. Közben dicsértem az eszemet, hogy a széparcú Marianntól még időben átpártoltam Eszterhez. Végre egy zsidó lány, aki hajlandó megtárgyalni velem a zsidó vonatkozású dolgokat. Van jó néhány zsidó ismerősöm Pesten, de közülük egy sem akart ezekről a dolgokról beszélgetni velem. Ha valami konkrét dolgot kérdeztem tőlük, lapos, kitérő válaszokat adtak. Vannak nem zsidó ismerőseim is, sőt néhány igen-igen antiszemita beállítottságú, ők aztán beszélgettek éppen eleget a zsidóügyekről, de ezeket a szövegeket már jól ismertem, és sokkal inkább érdekelt volna Eszter véleménye. Tánc közben hosszú bevezetőt mondtam. Elmondtam Eszternek, hogy mennyi mindent összeolvastam a zsidóságról, a Bibliától kezdve egésze Simon Wisenthal könyvéig, és hogy egy időben komolyan tanulmányoztam az európai zsidóság történetét. Elmondtam még azt is, hogy az első novelláimat Ahasvérusról, a bolygó zsidóról írtam. Eszternek fogalma sem volt róla, hogy ki az az Ahasvérus. Hát ezzel kissé kiábrándított. Szerintem egy zsidó lánynak illene tudni, hogy ki volt Ahasvérus, a bolygó zsidó. No, mindegy. Elmagyaráztam neki, hogy ki volt a bolygó zsidó, és mit jelképez. Ezután rátértem a közelebbi dolgokra. Elmondtam, hogy már több, mint egy hónapja Pesten vagyok, és ezalatt egy egész sor furcsa és nem egészen érthető jelenségre figyeltem fel. Az első héten ugyanis elég sok emberrel összeismerkedtem, és ezeket a felületes benyomásaim alapján és régi szokásomhoz híven az „értelmes”, a „közepesen értelmes” és a „hülye” kategóriába soroltam. Később, amikor régi ismerőseimnek elmondtam, hogy milyen újabb ismeretségeket kötöttem, néhányan az új ismerőseimet pusztán nevük alapján felbontották zsidókra és nem zsidóra is. No, nem egészen pontosan, de öt közül négyről eltalálták, hogy zsidó. Ezt később leellenőriztem, az új ismerőseimtől egyszerűen megkérdeztem, hogy tényleg zsidók-e, vagy sem. Kissé furcsán néztek rám, de azért megmondták. Én pedig nem győztem csodálkozni, hogy honnan ez a szimat, vagy minek nevezetném, amivel olyan pontosan, már nevek alapján tudják, hogy ki a zsidó és ki nem az. És persze azt sem értettem, hogy miért olyan lényeges ez. „Melyek azok a nemzetszín politikai sirámok, amiket a zsidók előtt ajánlatos elmellőzni?”, kérdeztem Esztert, és hogy lássa, hogy én sem vagyok teljesen tájékozatlan, elmondtam, hogy olvastam az egyik kiemelkedő jugoszláv politikus emlékirataiban, hogy Sztálin milyen zseniális húzást csinált, amikor a háború után egy zsidó garnitúrát helyezett Magyarország élére, mert ily módon előre kizárt minden esetleges nacionalista hőbörgést, és hogy abban az időben milyen nacionalista hőbörgéstől lehetett félni, csakhogy azóta változtak a viszonyok… Eszter csak hümmögött, ami érthető is volt, mert meglehetősen zavarosan adtam elő ezt az egész mesét, így hát, hogy segítsek neki, elmondtam egy régebbi esetemet. Szegeden voltam egyszer irodalmi esten, és ezt követően összehaverkodtam egy ottani íróval, aki néhány konyak után borongós hangulatban azt kezdte fejtegetni, hogy milyen iszonyú is a kisebbségi sors, ó, nagyon jól tudja ő ezt, hiszen ő is kisebbségi életet él, hiszen zsidó. Meg is feledkeztem már erről a beszélgetésről, itt Pesten viszont egyből eszembe jutott, és elmondtam néhány ismerősömnek. Az egyik részük persze robbant, hogy micsoda? Még van pofája iszonyú kisebbségi sorsról beszélni, amikor valamennyien ott melegszenek a tűz körül, sehol a világon nincs ilyen jó dolguk, és így tovább, a másik részük, főleg a zsidók viszont nagyjából megértették, hogy milyen indítékból kesergett az említett író, de az indítékokról nem akartak nekem beszélni, ehelyett a zsidóság történetét vázolták fel, ezt azonban én is ismertem, és ezzel még nem tudom ezeket a mindennapi jelenségeket megválaszolni. Így aztán szépen lassan bezsongtam, kezdett az agyamra menni már a nevek alapján való felosztás, az óvatosságra való figyelmeztetés, az „ajánlatos másképpen beszélni”, no meg a kisebbségi sors is. Gondoltam, legegyszerűbb lesz, ha társaságban megkérdezem, hogy mit jelent ma Pesten zsidónak lenni. Egy frászt volt a legegyszerűbb. A zsidók és a nem zsidók egyaránt falra másztak, ha ilyen kérdéseket dobtam be, és roppant kínosan feszengtek, s bár egyébként roppant jól megvoltak egymással, ez a téma mindjárt tönkretette a hangulatot. Holott szerintem erről komolyan kellene beszélgetni, sőt szerintem az volna a jó, ha erről komolyan beszélgetnének egymás között a zsidók és a nem zsidók. Inkább, mint egymás között szépen elmellőzni, aztán pedig külön-külön fújni az ijesztően egyoldalú szöveget. De hiába mondtam én ezt, senki sem osztott a véleményemet, lehet, hogy vannak komoly beszélgetések erről a témáról, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Nos, ezt mondtam el körülbelül Eszternek, és hozzátettem, hogy nagyon örülök, hogy egy zsidó lány hajlandó mindenről beszélgetni velem, és megkérdeztem tőle is, hogy mit jelent ma Pesten zsidónak lenni. Továbbá még egyszer megkérdeztem, hogy melyek azok a dolgok, amikről zsidók előtt nem ajánlatos beszélni, végezetül pedig megkértem, magyarázza meg, hogy szerinte miért nem akart erről senki sem beszélni velem, és miért van az, hogy ilyesmivel folyton csak a hangulatot rontom el. Eszter sokáig hallgatott, mint aki a megfelelő válaszon gondolkozik, én pedig türelmetlenül topogtam a zene ütemére, miközben a Testőr gyilkos pillantásokat lövellt felém a szoba másik sarkából. Türelmetlen voltam, de nem akartam Esztert sürgetni, hagytam, hadd gondolja végig alaposan a választ. És amikor már azt hittem, hogy beszélni kezd, közölte velem, hogy sajnos nem tud mérvadóan válaszolni „Miért?”, meresztettem a szemeimet. A fülemhez hajolt és megsúgta, hogy ő nem zsidó, még csak nem is félzsidó. Nem táncoltam tovább. Kétségbeesetten álltam Eszter előtt, és azt mondtam: „De hát a Testőr… A Testőr szerint te zsidó vagy, és ő már évek óta ismer téged.” Eszter megkért, hogy táncoljunk tovább, és ne beszéljek ilyen hangosan, nehogy a többiek észrevegyenek valamit, és majd ő mindent megmagyaráz. Hát jó, folytattuk a lötyögést, és porig voltam sújtva, mert tényleg meg voltam győződve, hogy Eszter zsidó, és most úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Már-már sajnálni kezdtem a széparcú Mariannt, talán jobb lett volna, ha mellette maradok. Morfondíroztam, de akkor Eszter mindent megmagyarázott. Arról van szó, mondta, hogy ő egy zsidó baráti társaságba tartozik, ami érthető is, hiszen a közgazdasági egyetemen, ahová járt, főleg zsidó hallgatók voltak, és itt formálódott ez a társaság, és a Testőr ezt látva, no meg mások is, elkönyvelték, hogy Eszter is zsidó. Ő kezdetben talán még fel is világosította volna őket, de később észre vette, hogy éppen zsidó volta miatt tartanak tőle egy kicsit, sőt, mióta a Testőr a nagyon bizalmas munkahelyén dolgozik, szinte fél tőle, fontos neki, hogy Eszter jó véleménnyel legyen róla, aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy a Testőr főnöke is zsidó. „Csuda kellemetlen lenne”, mondta Eszter, „ha én a zsidó lány azt kezdeném terjeszteni, hogy a Testőr antiszemita.” „A Testőr nem antiszemita”, mondtam. „Tudom”, mondta Eszter, „de akkor is csuda kellemetlen lenne. Nem beszélve arról, hogy van néhány antiszemita ismerősöm, akik még inkább félnek tőlem, és még inkább kedvesek hozzám, nehogy én, a zsidó lány észrevegyek valamit. Engem ugyan nem érdekel, hogy ki az antiszemita és ki a zsidó, viszont imponál, hogy egyes emberek tartanak tőlem. Egész kellemes érzés ez, hidd el. Meg aztán, miért csak a zsidóktól féljenek? Féljenek tőlem is.” Ebben a lányban van fantázia, szögeztem le magamban, és már nem is sajnáltam, hogy otthagytam miatta a széparcú Mariannt. „Marhára meglepődne a Testőr, ha most mindent közölnék vele”, mondtam. „Inkább ne mondjuk meg” tiltakozott Eszter. „Jobb szeretem, ha tart tőlem egy kicsit.” De engem nem hagyott nyugton a dolog. „Zavarba kellene hozni valamiképpen”, mondtam. „Legközelebb, ha találkozni fogunk vele, szidni fogod a zsidókat, jó?” „Hát nem bánom”, egyezett bele. „Azt hiszem, marhára meg fog lepődni.”

Hát így ismerkedtem meg Eszterrel, Aranyos, és nem tehetek róla, de tényleg az volt az érzésem, hogy mindenképpen foglalkozni kell vele. Nem voltam még akkor szerelmes belé, dehogyis voltam, én akkor Téged szerettelek, és nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy Te vagy a legtökéletesebb lány, Te vagy az, akit mindig kerestem, én tényleg azt hittem, és még ma is meg vagyok győződve, hogy valóban tökéletes vagy, és nem is akartam másba szerelmes lenni, igaz, akkor este onnan a Testőrtől hazakísértem Esztert, de csak azért, mert jól éreztem magam vele, és hát olyan gyorsan szót értettünk egymással. Szép éjszaka volt ez, szép hideg éjszaka, és mi Eszterrel nagyon jókedvűek voltunk, rengeteget nevettünk, esküszöm, nincs még egy lány, akivel ilyen sokat és jókedvűen lehet nevetni. Nem túlzok, tényleg rengeteget nevettünk, akkor a legtöbbet azon, amikor Eszter megjátszotta Hülye Magyarországit. Tudod a Hülye Magyarországi az, aki, miután megtudja, hogy jugoszláviai, romániai, vagy csehszlovákiai vagy, nem győz csodálkozni, hogy idegen létedre milyen jól beszélsz magyarul. Hiába magyarázod neki, hogy ez az anyanyelved, ő változatlanul csodálkozik, mintha egy magyarul beszélő eszkimóval állna szemben. Egyszer például egy író-olvasó találkozóra hívtak valamelyik Tisza menti nagyközségbe. A hallgatóság főleg diákokból állt, és én rövid félórás előadást tartottam nekik a vajdasági magyar irodalomról, amely a nehézkes kibontakozás után az utóbbi időben egész szépen lombosodik, aztán felolvastam egy-két regényrészletet és vártam a kérdéseket. Akkor felállt egy ifjú diáklány. És komoly csodálkozással azt kérdezte tőlem, hogy ha már magyarul írok, és magyar nemzetiségű vagyok, mi a fészkes fenének mentem Jugoszláviába, miért nem maradtam Magyarországon, mint más tisztességes magyar író. Kis híján lefordultam a székről, és csak annyit tudtam dadogni, hogy én Jugoszláviában születtem, de semmi kedvem nem volt egy magyarországi diáklánynak alapfokon megmagyarázni, hogy Jugoszláviában magyarok is élnek, hiszen az imént beszéltem az irodalmukról. Nos, az ilyen csodálkozó embereket nevezzük mi Hülye Magyarországinak […]

GION NÁNDOR DOKUMENTUMOK:

Gion Nándor (Szenttamás, 1941. február 1. – Szeged, 2002. augusztus 27.) vajdasági magyar író, újságíró, forgatókönyvíró, tanár; az újvidéki rádió magyar főszerkesztője.

Elismerései: Híd Irodalmi Díj (1973), Neven-díj (1984), Déry Tibor-díj (1987), József Attila-díj (1988), Az Év Könyve Jutalom (1991, 1994), Az MTI-PRESS tárcanovella-pályázatának 1. díja (1996), Márai Sándor-díj (1998), Babérkoszorú-díj (2000).

Gion Nándor első felesége Hegedűs-Budánovics Ida (1967), első gyermeke Gion Gábor (1967). Második felesége Juba Eszter (1970) második gyermeke Gion Katalin (1972).

1963-ban az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt az újvidéki magyar rádió ösztöndíjasa volt. Már ekkor megjelentek szépirodalmi alkotásai és írt tudósításokat, recenziókat, kritikákat – tagja lett az Új Symposion nemzedékének.

1963-1983 között újvidéki magyar rádió munkatársaként dolgozott s gyakorlott tollforgatóvá vált.

Első sikerét az 1968-ban megjelenő Kétéltűek a barlangban című regényével érte el, majd a Testvérem, Joáb 1969-es regényével szintén a Forum Kiadó első díját kapta meg.

1970-ben jelent meg az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regénye, 1972-ben pedig a Postarablók című műve, majd 1973-ban pedig a Híd-díjas Virágos katona című regénye. 1977-ben olyan nagy sikert aratott A kárókatonák még nem jöttek vissza című gyerekregénye, hogy kötelező olvasmány lett az iskolákban (1983-ban film készült belőle), 1982-ben megjelent a mű folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért, amelyet szintén megfilmesítettek 1984-ben.

1979-1982 között a Vajdasági Íróegyesület elnöke, 1983-1985 között az Újvidéki Színház igazgatója volt. 1985-től az újvidéki rádió főszerkesztője. Munkásságára Magyarországon is felfigyelnek: 1987-ben Déry Tibor-díjat, 1988-ban József Attila-díjat kapott.

1993 szeptemberében áttelepült Magyarországra családjával együtt.

1994-ben megjelent az Izsakhár című regénye (2001-ben A Szivárvány harcosa címen film készült belőle). 1996-ban adta ki Mint a felszabadítók című kötetét, az Izsakhár folytatását. 1997-ben jelent meg a családtörténeti munka harmadik része: Ez a nap a mienk, majd 2002-ben a Forrás folyóiratban folytatásokban az Aranyat talált – a regénysorozat negyedik része. A regénytetralógia a Latroknak is játszott közös címet kapta.

Gion Nándor 61 éves korában, súlyos betegségben hunyt el Szegeden, 2002. szeptember 12-én temették el a budapesti Farkasréti temetőben.

Életművének és személyiségének emlékét a határon túli fiatal alkotókat jutalmazó Gion-ösztöndíj őrzi. A Noran Kiadó vállalta Gion Nándor életművének megjelentetését, köztük a Magyarországon elérhetetlen szövegek kiadását. Szülőhelyén, Szenttamáson megkezdődött az író kultuszának kialakítása, amelynek központja a 2010-ben megnyílt Gion Emlékház.

GION NÁNDOR FILMJE:

TESTVÉREM, JOÁB:

Gion 1963-ban kapta meg magyar tanári diplomáját, de sosem tanított vele. A magyar nyelvű rádió ösztöndíjasaként azonnal hozzákezdett szocialista adósságának a törlesztéséhez. Az időszakot tükröző első alkotása a pályadíjas Testvérem, Joáb. A mű szenttamási kötöttsége bizonyítható, bár a konkrét megnevezés hiányzik. A történeti idő az 1960-as évek vége, a pontos évszám nem adható meg, de a fenyegettség-érzetből, meg a szerző másutt elhangzott nyilatkozataiból sejthetjük: 1968 nyaráról van szó. Ám Gion nem a világpolitika felől, de még csak nem is Kelet-Európa történéseire tekintve mutatja be az eseményeket. Sőt, jó érzékkel elkerüli a jugoszláviai önigazgató szocializmus kialakítása-kialakulása körüli politikai vitákat. Az író a stendhali, flaubert-i leckét megtanulva azt kívánja bemutatni, hogy az akkor mindenki által ismert körülmények milyen hatással vannak az emberi személyiségekre.

A regénytörténetben három halmazba sorolhatók az emberek: az egyikbe azok, akikre világképük, erkölcsi életrendjük szigorúsága miatt nincsenek hatással a külső világ történései. Közöttük ott van például Török Ádám, aki még arra is elérkezettnek látja az időt, hogy a messianisztikus kommunista nézeteit megpróbálja ismét megvalósítani. A másik csoportba azok tartoznak, akik valamikor érdekből szegődtek az új hatalom mellé, a szocialista Jugoszláviában élvezték az előnyöket és most kétségbeesve keresnek egérutakat: készen arra, hogy elárulják az őket fenntartó rendszert, vagy újra kiszolgálják annak terrorisztikus megoldásait. Ezzel a csoporttal sem tudunk sokat kezdeni, hiszen a velük élők pontosan tudják nemcsak azt, hogy kicsodák, hanem azt is, hogy kik voltak. A harmadik halmaz központi figurája Tamás: aki korrumpálódásában nemcsak saját magát veszíti el modern Julien Sorelként, hanem példájává is lesz annak: mivé képes formálni a rendszer az újabb nemzedék tagjait. Mert a szocializmus nem egygenerációs kísérlet! Erre példa lehet mindazon országok bármelyike, amelyek valamikor a Nagy Testvér árnyékában, kegyéből, ideológiai meghatározottságában éltek – sajnos. Tamás főiskolán vagy egyetemen szerzi képzettségét, amely képesíti a betöltendő állására – de előbb meg kell várnia, hogy elődje hibát kövessen el. Figyelemre méltó a sok sikkasztás, korrupció, panama, kelet-európai lobbizás. Korábbi személyiségére három szál követéséből következtethetünk: családjához való viszonya, barátaival való kapcsolata és szerelme. Ám a történet során a családdali kapcsolata meglazul, barátaival az ügyeskedéseket beszéli meg, szerelmét pedig gátlástalanul fölszámolja. A regény végére elénk magasodik a szocialista, kíméletlen vállalkozó, aki nem termel, csak mások munkájából él és felvakar egy kis pénzt. Az író nagyon óvatos volt a jugoszláviai belpolitikai kérdésekben: igaz, sunyi módon szóba hozta a magyar kisebbségek áldozatait, de a másik fontos témáról nem vagy alig ejt szót. Ez pedig a pártállami diktatúra. Pedig ahogyan bizonyos, hogy minden vezető párttag, az is biztos, hogy Tamás azért indulhat el a karrier lépcsőin, mert ő is az. Ám az írás idején nem lett volna szerencsés erre kihegyezni a történetet – már az is baj volt, hogy a szovjetellenessége akkor kapott nyilvánosságot, amikor javultak a két szocialista állam nemzetközi kapcsolatai.

IZSÁKHÁR , MINT A FELSZABADÍTÓK:

Gion Nándor utolsó évtized emberi világa két nagy élményhez kapcsolódik: az egyik a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság fölbomlása a másik az áttelepült Gion Nándor beilleszkedési tapasztalatai Átélte, hogy a háború, a szocialista Nagy-Szerbia összeomlása milyen változásokkal járt. Magyarországra költözése után pedig a magyar vadkapitalizmus történeteit írta meg, érzékletesen, iróniával vegyítve.

Az első ide rendelhető könyv az Izsakhár. A kimondatlanul Újvidéken élő teremtő-elbeszélő M.H. J. milyen árnyalatokkal érzékelteti a kronológiai pontosítások nélkül is érzékelhető jugoszláv háborút. S nem is az az érdekes, hogy a feltörő szerb nacionalizmus önkénteseket teremt, meg szabadcsapatok szervezésében éli ki magát (ez mintegy természetes is lenne a Balkán körülményei között – jussanak eszünkbe az első szerb felkelések óta folyó katonai, agresszív akciók), hanem az a lépéseiben alig érzékelhető folyamat, amelynek végén a hippi-hindu kultúra összevegyítéséből főníxszerűen megjelenő Nagy Fehér Madár, a Szivárvány harcosainak jelképe a háború kiszolgálójává és haszonélvezőjévé válik.

S emellett ugyanakkor az erőszak megjelenik a hátországban is: a katolikus papnak hit magánember megverése, a katonai távcső és a fegyverek kézügybe helyezése, a lopások, rablások számának növekedése, magánlakás-lakrészek kisajátítása és végén az alvilági leszámolás. Nem véletlenül várta az olvasó, hogy M.H.J.-ével történnie kell még valaminek.

Ennek az olvasói elvárásnak is megfelelhetett a következő regény, amely a sokat mondó Mint a felszabadítók címet viselte. Amíg első jelentkezésekor M.H.J. a bibliai Ószövetség jelentéktelen figuráját állította készülő-készítendő alkotásának középpontjába – talán ezzel is utalt AHASVÉRUS első regényére, vagy történelmi témájú mert reggel indulok Hispániába című római legionáriust mozgató elbeszélésére –, itt visszatért a szenttamási alakokhoz.

Irmai József kisiparos mestersége – asztalos, műbútor asztalos – segítségével bejárja a szocialista Jugoszláviát: egy helyszín, egy munka, egy történet. Ezeket szövi össze barátja, M. H. J. regénnyé, mert a szöveg szerint is az író belenyúl a történetekbe. Viszont amire a kritikusok, irodalmárok nem térnek ki: Irmai története Jugoszlávia története is – így kap M. H. J. vergiliusi segítséget is! Irmai a pokol különböző köreit járja meg, nem válik szolgájává a sötét erőknek, s a mű végén ő kínálja a távozás lehetőségét: Magyarországra kell kísérnie az úszó éttermet.

Gion az utolsó novellákban globalizálódó európai kapunak festette meg a magyar fővárost, az itt élő figurákat. Mit hozott a felszínre a békés átmenet, a korlátlan bevándorlás? A burkolt üzenet az lehet (egy a sokból), hogy Magyarország tranzitországgá válván elveszítheti kulturális identitását, nyelvét, mindazt, amit anyaországként létezve leszakadt kisebbségeinek megtestesít.

Szomorú, félelmetes történetek ezek, s figurái alig emlékeztetnek az elhagyott világra, a gyermek- és ifjúkor kalandjaira, a felnőtt lét küzdelmeire. Ugyanakkor igazak, lapozzuk fel a napi híreket: ma is bármikor olvashatunk hasonló történeteket. A holnapi napra nem gondoló kufárok világává lett az, amelyről vágyott jövőként álmodtunk. Ilyenben élünk ma is. S akkor ott vannak olyan kérdések, amelyeket föl se merünk tenni: a szociális problémák megoldásai, a létező nemzetiségi kérdés kezelése, a szomszédainkkal való viszony rendezése…

A Gion-világ a bennünket körülvevő valóságbólé táplálkozott, de ne higgyük, hogy létének írói szakadása miatt, a mintaadó külső világ megváltozott volna. Csak most kevesebb időnk lesz a benne való eligazodásra. Gion Nándor műveiben föltette a kérdéseket, s ezek „fölvezetésével”, nyelvi árnyalásával fölkészített minket a döntésre. A Gion-világ lezárult 2002. augusztus 27. hajnalán, de a minket körülvevő elől nincs menekülés; akár akarjuk, akár nem, döntésre kényszerít. S ezen az egzisztencialista metaforán elgondolkodva legalább higgyük el az írónak: voltak, vannak jó válaszok. Mert többek között ez is benne a van a Gion ábrázolta világ útvesztőiben. Ezért is kell olvasni Giont!

A történelem az élet tanítómestere – nagyon közel járunk a didaktikus horatiusi elvhez. Ám nem azért vezettem végig az olvasót a szerző életművén, hogy iskolás közhelyeket idézzek. Úgy gondolom, Gion azért tárta elénk életművét, hogy lássuk a fákat is, az erdőt is. Mert Gion egész életműve az embert járja körül. Az embert – minden különlegességének minden esendőségének bemutatásával. S nem is annyira azért, hogy tanuljunk figuráikból, hanem szemlélődés közben ismerjünk magunkra, s ha megtudjuk, milyenek is vagyunk valójában, akkor legalább béküljünk meg magunkkal!

0129006131119P
gion nandor keresunk egy jobb hajot dramai muvek filmvazlatok
Krisztus katonai a Gorbe utcabol
covers 2683

RSS Hírstart hírei