SALLAY GERGELY:
HA ÉN BLOGGER LENNÉK…
Sallay Gergely – blogger: Tevékenysége miatt sokan a zenetanár, a zeneszerző, az író és a gondolkodó fogalmakkal hozzák összefüggésbe. Tanulmányai az előbbieket némileg alátámasztják. Tulajdonképpen az utóbbiakat is, bár ez mai, bürokratikus világunkban vitára adhat okot. Sallay szerint ez nem baj. Több bevásárló lista és lábjegyzet szerzője. Kiadatlan munkáiért eddig Pulitzer, Astrid Lindgren, Cervantes, Franz Kafka és József Attila-díjban nem részesült, valamint nem nyerte el a Balassi Bálint-emlékkardot sem.
Ha én blogger lennék, háromszor is meggondolnám, mit írok le. És elolvasnám szent II. János Pál pápa apostoli levelét, az Il rapido sviluppo http://www.vatican.va/content/john-paul-ii/hu/apost_letters/2005/documents/hf_jp-ii_apl_20050124_il-rapido-sviluppo.html, azaz A gyors fejlődés címűt, amit a társadalmi kommunikáció felelőseinek címzett 2005-ben. Úgy miheztartás végett… És beszélgetnék olyan emberekkel, akiknek adok a szavára. Kikérném a véleményüket, hogy mit gondolnak a közéletben való részvételről, a nyilvánosságról és a felelősségről. Hogy mit jelent nekik az értékek átadása, képviselete. És nagyon jó lenne sok mindenben egyetérteni, és még jobb lenne vitatkozni olyan dolgokról, amiket másként látunk. És ezeknek az embereknek hálás lennék.
És figyelnék a csöndre. Írnék persze zajban is, van termékeny nyüzsgés, de végig „bent” lennék, hogy magamból írjak. Ne csak fejből, ne csak gyomorból, hanem magamból. Középről, bentről. Szívesen írnék például hajnalban. Akkor, amikor felébredek, és még nyugalom van kint is, bent is. A billentyűzet hangja nem zavarna. A zene igen. Fontos lenne, hogy ne görgessek, ne idézzek fel semmilyen jó zenét, mert akkor már nehéz leállni fejben, gyakran lehetetlen is. Csöndben lennék, hogy ne azt írjam, amit akarok, hanem azt, amit a lelkem akar.
Eltöprengnék a stíluson is. Jól átgondolnám, hogy halkan, vagy hangosan szóljak-e. Hogy a pallérozott nyelvhasználat társam vagy eszközöm lesz-e, hogy hatni vagy manipulálni szeretnék-e. Hogy hány e-kérdőszós mondatot bír el egy bekezdés… És, hogy értik-e majd, amit mondani szeretnék.
Tudván, hogy a média világa ma a legveszélyesebb front, mégis kilépnék a politika és közéleti ismeretektől mentes biztonságomból és vállalnám azt, hogy hibázhatok és tévedhétek. És úgy sejteném, hogy ezt nem kerülhetem el. Beleállnék abba, hogy itt élek, ebben a világban annak minden mocskával és gyönyörűségével együtt, és kezdeném megérteni, hogy miért örülnek jobban a Mennyországban egy megtérő bűnösnek, mint százezer igaznak. Azt kezdeném megérteni, hogy mi az igaz hit és bizalom, amikor úgy állunk Jézus elé, hogy tudjuk, a fronton csak annak nem véres a zubbonya, aki elbújt. És mi mentünk oda, és ezt tudjuk. És mégis odaállunk.
Nagyon fontosnak tartanám, hogy ne tanítsak senkit. Inkább csak felmutassak ezt-azt, közszemlére téve. Olyan valamiket, amikre és már rácsodálkoztam. Madárcsicsergés. Micimackó. Telefon nélkül elvégezni a reggeli dolgunkat…
Elmondani, hogy amiről és ahogyan szólok, az az abszolút világunk az én szubjektív szemszögemből nézve. Hogy nem ítélek, hanem látok. És elmondani azt is, hogy nem lehet a világunkat végtelenségig relativizálni, mert igenis vannak abszolút értékek. És így, harminc évesen, új eszmélésemben az abszolútum kimondatná velem, hogy muszáj megkeményedni, ha csak egy kicsit is, mert eltörni azért nem kell, de valamennyire, nondirektivitás ide vagy oda, át kell váltani kijelentő módra.
A rendről
Az ember rendben van. Az, hogy rendben van, több mindent jelent. Először is az ember a természet része, és a természet egyik fő tulajdonsága a rend. Másrészt, az ember csak akkor van igazán, ha rend veszi körül és rend van belül is – ez a kettő szorosan összefügg, ugye, ami kint, az bent, ami bent, az kint -, ha megszűnik a létét jellemző rend, akkor az ember szétesik, és egy idő után nincs is. Ezt azért nem oly nehéz belelátnunk jelenkorunk világába sem. De mi a rend?
A rend rend törvény. Ám nem csak törvény, de abszolútum. Azt is tudjuk, hogy az abszolútum nincs változó nélkül. Szükségszerű, hogy ketten együtt legyenek, de fontos látnunk, hogy létüket nem az határozza meg, avagy nem az indokolja, hogy ők valamiképpen egymáshoz képest vannak. Létük nem relatív. Törvény, hogy együtt vannak, nem a relativitásukban állnak, hanem a rendjükben állnak. Ezért a rend része az abszolút és a változó állandó dinamikája. A rend dinamikus. Állandóan alakul, de a lényege egy. Ennek az egynek a jellemzője a szép.
Az ember rendben van. Az ember szép. Az ember egyszerű, avagy egy-szerű. Az Egy: Isten. EgyIsten. Az ember: Krisztus képmás. Isten-képmás. A Szentlélek: Dinamika. Mozgás. A Szentháromság: Tánc.
A rendnek paraméterei vannak. Abszolút paraméterei. Az ember akkor van, akkor létezik teljesen, ha ezekhez a paraméterekhez igazítja magát. Mert a szabadságunk abban áll, hogy definiálhatjuk magunkat a paraméterekhez képest. Krisztustól kapott dicsőségünknél fogva részt vehetünk az Abszolút Egy körül táncoló végtelen dinamizmusban. Olyan sokszínű, gazdag rendben lehet részünk, amit elképzelni sem tudunk, pontosabban annyira egy-szerű és mégis változékony, hogy észre sem vesszük. Például dinoszaurusz.
Abszolút paraméter a Jó napot kívánok! A Napot! az inkább dinamika, de mégsem, mert nem szép. Abszolút paraméter még a tiszteletadás megnyilvánulása a nyelvben, a tanár-diák magázódás, mert aki részt vesz benne, megtanulja, hol van a helye a világban. Ha ebből kilép, tudja, hogyan rétegzi a kapcsolatot. Ha nincsenek paraméterek, nincsen értelem.
Rend a fehér ing, a tiszta cipő, az ápolt köröm. Dinamizmus a sárban játszó kisgyerek csapat, és szép az, amikor az anyjuk morog kissé, miközben kimossa a gyerekeket a sárból, aztán a fürdőszobát rendezi el, mert két méter magasra verte fel a sarat a gyerekzsivaj, és szép az is, amikor a nagyapa a pipája mögül jókedvűen megjegyzi, hogy egyébként az ő ötlete volt a pocsolya. Na, kendnek is megint a bolondságon jár az esze!
Rend a templom is. Templomot sok mindenből lehet építeni. Lehet például kőből. De lehet erdőből, madárcsicsergésből, macska dorombolásból, szaxofon hangból és női nevetésből. A minap hajnalban a tejfakasztó másodnapján (és a mi másnapunkon) olyan mondatból építettünk templomot, hogy: Reggeliztél már? Hol a poharad?!
Rend az iskola is. Legalább is az a jó, ha rend az is. De erről külön, később.
Régen a falvak közepén helyezkedtek el a templom, az iskola és a kocsma. Tudtak valamit eleink… A kocsma jelenkorunk egyik legfontosabb szakrális intézménye, mert ott az emberek beszélgetnek, játszanak, esetleg koncerteket hallgatnak, és ami a legfontosabb, ital-mágiát tesznek. Az ital mágia abban különbözik a vedeléstől, hogy miközben az ember szertartást végez, tudatában van annak, hogy ő a mindenség része, és valakire figyel. (A zárójel itt nem alárendelő funkciót tölt be – az ital-mágia külső jelei: mérték, derű, minőség! v.ö.: „Addig igyál [jó] sört, ameddig a röhögéstől a szádba nem fér!” [Sallay: Minimae – részlet]) Az egymásra figyelésben is valakire figyel.
A társ-teremtésről és a fejlődés-huszárokról
A rendhez való hozzáállás kétféle lehet: aktívan résztvevő és irányító. Előbbi azért jó, mert a rendben aktívan részt vevő ember egy idő után felfedezheti, hogy a rend van. A rend kezdettől fogva van, és ezt neki nem megteremtenie kell, hanem megvalósítani. Az ember társteremtői funkciója ebben áll: megvalósítjuk azt, ami már eleve van. A megvalósítás az ember aktív tevékenysége, az eredeti létbe való belehelyezkedés pedig bölcsesség és passzivitás. Így lesz a rendben élő ember egy-szerű, és így mutatkozik meg rajta az abszolút és a változó közti dinamizmus.
A másik hozzáállás az irányító – akiket én fejlődés-huszároknak vagy fejlődés-betyároknak nevezek. Ők abban a tévedésben élnek, hogy a tetteik és erőfeszítéseik nélkül nihil van, azaz nincs semmi, eleve nincsen semmi csak úgy magától, és a dolgokat meg kell csinálni. Ez borzasztó! A fejlődés-huszárok ugyan tudnak nagyon küzdeni, de teljesen fölöslegesen csinálják, mert amit megcsinálnak, az nincs kapcsolatban az abszolúttal, tehát szükségszerűen elenyészik. Azért ők minden energiájukkal fenntartják ezeket, amíg csak tudják. Vigyázni kell velük, mert megfigyeléseik, mik a világ törvényeire és általában kegyetlenségeire vonatkoznak, kifejezetten pontosnak és objektívnak látszanak, de mert csak objektívan képesek látni, ezért nem látnak jól. A csak okbektív látás téves, mert szűk. A világ tud ugyan szűknek mutatkozni, de Isten nem. A feljődés-huszárnak, tévedése miatt nincs békessége. Neki feladata és célja van. Esetleg küldetése.
Onnan lehet őket felismerni, hogy több diplomájuk van, mint amennyi örömük egy héten. Utóbbit nem részletezem. Kimutatást csinálnak a képességeikből és pszichológia tesztekkel mérik magukat. Személyiség vonásaikból és szociális képességeikből értékeket csinálnak, azokat mutatókon, indexeken helyezik el és a diplomáik mellé teszik őket. Általában frusztráltak, de ezt leplezik. Frusztrációiktól agilissá válhatnak, ezért frusztrált agitátorok lesznek. Igazságukkal megmérgeznek minden tágasságot és mindenkivel harcolnak.
A gyáváról
Van egy harmadik kategória is: a gyáva. Ha úgy veszem, hogy állandóan pozicionáljuk magunkat az élethez, az aktív az, aki halad, a frusztrált az, aki túl gyorsan meg, a gyáva pedig lemarad, vagy leginkább el sem indul. A gyáva nem mer dönteni. Míg a fejlődés-huszár a döntést nem képes átengedni, mert bizalmatlan (a társ-teremtő állandóan igent mond a valóságra – az ő döntése az elfogadáshoz hasonló, de tevékeny), addig a gyáva nem mer dönteni, mert nem akar. Azért nem akar, mert fél. De míg a frusztrált a haláltól fél, ő a részvételtől. Ha úgy tetszik, az élettől. Ő élni fél, a frusztrált meghalni. Vagy másképpen: a félelem ellentéte nem a bátorság, hanem a szeretet. Mindenki fél, míg szeretni tanul. A gyávaság ellentéte szintén nem a bátorság, hanem a részvétel.
A gyáva gőgös. Míg a frusztrált csak téved – ez megbocsátható -, addig a gyáva Isten elé helyezi magát, és váltig állítja, hogy Isten tolta hátra őt. A gyáva agresszív.
Kemény szavak. Ki hallgatja ezt?
A létállapotok hármasságáról
A rend, az Élet Rendje, a megtestesülés-átváltozás-feltámadás hármassága. A rendben lévő ember ezt tudja. Tudja, hogy születése előtt volt, életében szeretve van, halálával pedig nem megsemmisül, hanem átváltozik, és fel fog támadni. Annyi. az egész, hogy a második állapotról tudunk (?) a legtöbbet. Azért képes állandóan igent mondani az előtte változóként megnyilvánuló életre, mert tudja, van abszolútum a változékonyság mögött, és ez emlékezteti, hogy az Élet több, mint amit ő érzékel. Távolabb lát, és tudja, hogy meg fog érkezni.
Ő ettől egyáltalán nem nihilista, sőt! Élni csak az tud igazán, aki meghalni is tud. Ha birtokolni akarná az életét, elveszítené. És azt is tudja. Ha átengedi, megkapja. Pont, mint a szerelemben. A rendben élő ember szerelmes az életbe, de nem magának akarja azt. Csak élvezi. Mert lehet.
Átvezetés
Három bevezető az improvizációról szóló előadáshoz
Kint lenni: beszélni.
Bent lenni: gondolni.
Beengedni azt, ami kint van: hallgatni, figyelni.
Kint lenni és bent lenni.
Ez a csönd.
Háromféle létezés van.
Az első a természeté.
A növények, az állatok, de az ember teste is
energiát vesz föl, hogy fenntartsa magát, aztán
elhal, hogy belőle új élet fakadjon.
Ez az újjászületés, a főnix-élet.
A második az építményé.
Az ember az anyagot kitermeli, átformálja,
esetleg előállítja, és
létrehoz belőle valamit:
autót, házat, utakat.
Az épület, az út, a gép nem vesz fel energiát, csak veszít belőle.
Ez az amortizálódó lét.
A harmadik létezés az ének.
“A beszéddel adok, az evéssel veszek, a csókkal adok is, veszek is.” (Hamvas Béla)
Az énekről
Az ének az életre és halálra, azaz átváltozásra való képességünk misztikus jele. A lélekzetvételnél (sic) kell kezdeni. Amikor az ember levegőt vesz, részt vesz el a körülötte lévő világból, mert ha nem teszi (v.ö.: gyáva), meghal. Ha nem ereszti ki, amit bevett (megtartja magának, gőg), megfullad. Állandóan be kell fogadni és el kell engedni. Ha nem így teszünk, meghalunk. Ugyanakkor a légzés biológiai égés. Ebbe az égésbe gyakorlatilag belehalunk. A testünk elég. Elöregszik. Vannak olyan keleti kultúrák, amelyek azt állítják, az ember meghatározott számú lélegzet vétellel születik, ezért arra tanítják tagjaikat, hogy figyeljenek a lélegzetükre és lehetőség szerint lélegezzenek lassan. Amikor Mátyás király az ország legöregebb emberét megtalálta, és megérdeklődte a hosszú élet titkát, ő is ehhez hasonló választ kapott: kenyérből egy morzsát, borból csak egy cseppet. Ez a „lassan elégni” filozófiája. A védikus jóga ennél kicsit színesebb: a légzés gyakorlatok között számos olyat találunk, amely erős, gyors kilégzést ír elő. Ezeket mindig köti egy szakrális lényhez, például sárkányhoz, de akár macskához is. Nem vagyok szakértő, de olyan érzésem van, a jógi itt azonosulni szeretne a körülötte lévő természettel úgy, hogy utánozza a viselkedésüket azért, hogy részt kapjon az erejükben. Nem varázslat ez, mert a saját magában lakozó erőket ébreszti fel, de a külső képeket hívja segítségül.
A levegő visszatartásának, pontosabban a kiáradásának lassítására való egyetlen erkölcsileg feddhetetlen lehetőségünk az ének. Az ének azért isteni dolog, mert azzal rezonál, ami már van – légüres térben nem terjed a hang -, és ráfekszik, belehelyezkedik az anyagból való világ egyik legfontosabb igazságára, a felhangrendszerre. A felhangrendszer a hangzó tér rendje. Állandó arányokban és megannyi változat szerint szólal meg a lelkes anyag, az ember hangja, mind más és más színnel. És minden hang, ami szól, a hangzó tér különböző részeivel lép kapcsolatba, meghatározott rend szerint valamikkel erősebben és valamikkel gyengébben. Ahogyan a köröttünk lévő világ velünk, úgy a hangjainkkal is részint együtt zengenek (konszonancia), részint szét szólnak (disszonancia).
Az énekléssel abban a kegyelemben van részünk, hogy kezünkbe kapjuk a kiáradást. Istent játszunk, aki leheletével hívta táncra az anyagot és hívta életre az embert. De Isten játszunk azért is, mert Krisztus a saját lelkét adta oda a keresztfán. Et inclinato capite emisit spiritum – és fejét lehajtva kilehelte (kiárasztotta) lelkét.
Élet és halál dicsőséges együttállását jelzi az énekszó, legyen az derűs vagy kesergő. A hang, a szellem válaszra, együtt mozgásra, táncra hívja az élettelent. Emberek éneke, társ-teremtők éneke, Krisztus-képmások éneke.