FIRÁNYI FERENC:
CSALÁDI BREVIÁRIUM
Az, hogy családunkat észak-balkáninak tartom, az minden történelmi alapot nélkülöz. Teljesen önkényesen nevezem, a hivatalosan Felső-Bácska területet Észak-Balkánnak. A területen évszázada uralkodó állapotokat nevezem balkáninak, de azért tompítva ennek az élét, így lett belőle Észak-Balkán. Balkáni népek alatt a bosnyákokat, nándorokat, rácokat, oláhokat, és a kunokat értem, de minden nép az, aminek tartja magát. Hahner Péter állítja: Amit biztosan tudsz a történelemről – azt mind rosszul tudod.
Őseim a felvidékről települtek, vagy telepítették Bácskába, erre a törökök és rác martalócok által többször is kiirtott elnéptelenített vidékre. Kishegyes és Szenttamás között oda-vissza költöztek vagy házasodtak, innen széledtek szét Zenta, Ada, Zombor irányba. Firann, Firány, majd Firányi vezetéknéven jegyezték őket az egyházi, uradalmi és katonai könyvekbe.
Egyik ismert ősömet Firann Lőrincnek hívták, egy Kishegyesről szóló könyvben találtam rá: A kamarai uradalommal kötött Contractus Punktum szerint a hegyesiek – lévén szerződéses jobbágyok – mindenféle földi termésből a vármegyének kilencedet adóztak, melynek beszedését a kamarai uradalom intézte. A tized – a dézsma – nem tartozott az úrbérrendezés körébe, mert azt az egyháznak fizette a jobbágy. A kishegyesi 1783-as úrbéri tabella szerint Firann Lőrincnek: 1 hold belterületen álló háza, 76 hold szántóföldje és 45 hold rét tulajdona volt. Ezért évi: 104 napi igás, 208 napi kézi robotot kellett biztosítania, továbbá 1 forint cenzust (füstpénzt) mert saját háza volt. Urbáriális vertuáléként (konyhai élésként) köteles volt beszolgáltatni: 2 icce kisütött vajat, mert tehene volt, 4 darab kappanyt, 4 darab csirkét, 24 darab tojást. Firánn Lőrinc 1791. július 15-én a szolgabírónak írt levelében a kirótt adójával igen elégedett volt és nem panaszkodott helyzetére. Ezekből a feljegyzésekből mai szemmel arra a következtethetünk, hogy módos gazda lehetett.
Firánn Lőrincnek fia volt Firány Márton. Felesége Szumec Katalin. Majd Firányi Pál következett, aki 1854-ben született, felesége Tajti Anna. Fiuk szintén Firányi Pál, aki 1877-ben született és felesége Tóth Rozália, aki pedig 1885-ben született. Ők voltak az én nagyszüleim. Nézzük meg és gondolkodjunk a fenti képen. Két ember, akik elmentek a vásári fotográfushoz, hogy megörökíttessék magukat. Egy csizmás – bajszos – szivaros férfi, nagykabátját panyókára vetve és egy fekete selyembrokát ruhában lévő asszony. Arcukon még a fotográfus kedvéért sem, mosolynak a nyoma sincs. Sokkal inkább felfedezhető a huszadik század elejének végtelen keménysége. A sok munka, szenvedés és kevés öröm.
Nagyapám meghalt, azután a nagyanyám férjhez ment, a gyerekek az új férjnek nem kellettek. Gyámjuk a legidősebb lány, a Rózsi lett. Ő is mielőbb szabadulni akart a testvéreitől: Andrást parasztnak adta, Julist szolgálni küldte, Béla papucsos inas lett, a Ferit (az Apámat) pedig pékinasnak küldte.
Tehát, az Apám tizenkét évesen egy szabadkai péksége került, ahol egész napos munkáért kosztot és kvártélyt kapott. Két évig, tizennégy éves koráig nem lehetett inas, mert csak akkortól jártak inasiskolába. A pékségbe lakott, éjszaka a pékeknek segített, nappal a szakácsnő és a nagysága parancsolt neki. A segédek is a pékségben, a segédszobában laktak, reggeli, ebéd és vacsorát kaptak. Az ebéd általában az volt, ami a kertben termett. Egész nyáron tökfőzelék és zöldbabfőzelék. A segédek nem mertek lázadozni ez ellen, hanem felbiztatták a fiatal kisinast. Hergelték, hogy nem mered a falhoz vágni a tökfőzeléket! Micsoda? Már repült is a pléhtányér, meg aztán a kisinas is. Ekkor el kellett mennie egy másik mesterhez, aki már tudta a gyerek viselt dolgait, de mégis szívesen átvette, mert már sokat tudott és jó ingyen munkaerő volt. Végül aztán csak levizsgázott, segéd majd mester lett.
De visszatérve Firány Mártonra. Érdekes feljegyzésekre bukkantam az Országos Levéltárban: Hegyes Helység Elöljárósága 1825.-ik Esztendei Szent András hava 25. napján tartott Pereket eligazító ülése jegyzőkönyvének Kivonata 367.-szám alatt. Firány Márton panaszt tett, mert 1829. június 30-án, szombaton a késő este kutyáját a mészárszék udvarába csukták és ott agyonverték, a holt tért 10 forint kártérítést kér.
Farkas Antal tanító, Csepellei János kántor és Döme Albert harangozónak azt vallották, hogy azon este 9 óra után egy kutyát iszonyú kegyetlenséggel a vágóhídon agyonvertek, sőt midőn már semmi hangot nem adott, még akkor is több mint 50 ütést kapott.
Ezen illetlen cselekedetet Herczeg Vince mészároslegény, Balbeher Krisztián puskacsináló legény, Stader József borbély és Henc Vince puskacsináló inas követték el, akik be is vallották tettüket. Az agyonvert kutyáért, az inasnak mondása szerint Firány Mártonnak a kutyája volt, 10 forintoknak fizetésére kötelezték őket. Az elkövetett kegyetlenségért és az éjjeli csendességnek megháborgattatásáért testi büntetésben is megfenyítettük, rendeltettek hozzáadásával, hogy az inason kívül pénzbeli büntetéssel felválthatják, de azt cselekedni nem akarván 6 Pálca ütésekben megbüntetődtek.
III. Károly 1729. évi dekrétuma tiltja az állatkínzást, a hegyesi bíró és az esküdtek ezt szigorúan alkalmazták.
A botozás általában férfiaknál ősidők óta alkalmazott büntetési fajta volt, amelyet sokszor rokkantságig, esetleg a teljes munkaképtelenségig vagy a halál bekövetkezéséig alkalmaztak. Egyéb nevezései pálcázás, vagy lapátütés, vagy furatos ütés. A botot helyettesítve a bikacsök, amelyek alkalmazására a 16. század óta nagyon sok eset található, főleg a Felvidéken és Erdélyben. Ha a lapát fejét középen átfúrták, hogy suhintáskor ne fogjon szelet, furatos volt a neve. A furatos alkalmazását helyhatósági szabályrendeletek és földesúri utasítások általában tiltották. A botozás mértéke rendkívül változó, de a későbbi időkben a leggyakoribb a 24 botütés előírása volt. A szabályrendeletnek a legalsó határa 12, a legfelső 100 botütésben írták elő, amelyet négy részletben mértek ki.
Hegyesi állatkínzásért kiszabott pálcázás egyben a hegyesi, Firány Márton esete volt a magyar történelemben első eset, hogy állatkínzásért pénzbeli kártérítést ítéltek meg.