2021. JANUÁR 29., PÉNTEK – VAN KIÚT A MOCSÁRBÓL?

Szerző: | jan 29, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Történelem

1. rész: A legendás magyar pesszimizmus és forrásai

Székely Bertalan: Mohácsi csata

„Az vagy, amit megeszel.” Feuerbach német filozófustól származó gondolat nem étkezési tanácsként szolgál (bár egyes fórumok arra használják), hanem elsősorban a szellemi táplálkozás és annak befolyásoló hatásaira mutat rá. Az életünk során szerzett ismeretek és tapasztalatok nemcsak a világról kialakult képünket formálják, hanem azokat a szűrőket is, amelyeken keresztül vizsgálunk minden következő információt. Minél régebbi egy tapasztalat, annál autentikusabbnak érezzük és annál valószínűbb, hogy befolyásolni fogják későbbi értékítéletünket. Így életünk első tapasztalatai és élményei akár egész hátralevő életünket is előfeszíthetik.
Ha pedig valamivel kapcsolatban kedvezőtlen az első benyomásunk, akkor nagyon sok időre és energiabefektetésre lenne szükség ahhoz, hogy az első benyomás előjelét megváltoztassuk. Általánosan inkább az a legvalószínűbb, hogy első bevésődéseink életünk végéig változatlanok maradnak.


Hasonló ún. elsőbbségi hatás érvényesülhet azon kisebb-nagyobb csoportokról való vélekedésünk esetében is, amelyeknek választott vagy szerzett módon tagjai vagyunk. Nem mindegy milyen kezdeti kép alakul ki a szerzett (beleszületett) csoportunkról, saját életközösségünkről, amely képet nem csak a jelen környezetből érkező reflexiók befolyásolhatnak, hanem a csoport/közösség múltjával/történetével kapcsolatos első benyomásaink is.
Egy adott népcsoportba való beleszületés automatikusan nem határozza meg a csoporttal kapcsolatos attitűd irányvonalának kialakulását. A csoporthoz való viszonyt az egyén ismeretei formálják, melyek fakadhatnak nevelésből, oktatásból (társadalomtudományok), valamint a többi népcsoport és közösségek visszajelzéseiből.
Az elemi és középiskolában folytatott történelmi és irodalmi tanulmányok fontos – és gyakran kizárólagos – eszközei annak, hogy először – a nevelői légkörön kívül (pl. család) – az egyén objektív forrásból tájékozódhasson a népcsoportjáról és képes legyen elhelyezni és értelmezni azt térben és időben. Ebben a többdimenziós ismereti mátrixban alakíthatja ki közösségről/népcsoportjáról való kollektív vélekedését és benyomásait is, amelyek befolyásolhatják a nevelés folyamán kialakított képet.
Napjainkban a gyermekek már nemzetközi médiumokon és közösségi hálón keresztül is tapasztalhatnak reflexiókat a saját népcsoportjukról és országukról, ami tovább formálhatja képüket és csoportos identitásukat. Ezek a platformok többnyire nemzetközi mainstream algorimusok mentén csatornázzák be az információkat és általában csak aktuális állapotok, pillanatképek tükrözésére alkalmasak. Ritkán foglalkoznak a nagyobb kontextus artikulálásával, illetve az ide vezető mélyebb folyamatok megértésével és ismertetésével. A nemzetközileg elért aktuális eredmények vagy kudarcok is hatással lehetnek az első benyomásokra, de ezek értékelése és beárazása inkább közvetlen környezet interpretációján keresztűl történik.

800px Tabula hungariae
Magyarország 1528

A magyar népcsoport (a többi népcsoporthoz hasonlóan) nem homogén közösség. A különböző történelmi személetmódok és értékítéletek további és további alcsoportokat képeznek, amelyek akár a végletekig feszülhetnek egymásnak. Azonban mégis létezik egy minden alcsoportot átható „nemzeti minimum”, amely a szélesebb körben értelmezett népcsoport tagjainak jelentős részénél megfigyelhető. Ez a közösség tudatalatti mélységben meghúzódó jelenség inkább a kisebbrendűségi vagy tehetetlenségi érzéshez hasonlítható.

Az erre a kellemetlen tudattalan érzésre adott reakciók többfélék lehetnek. Vannak, akik menekülni kívánnak ebből az érzésből és ki akarnak szállni a kényelmetlen helyzetükből. A kellemetlen lelkiállapotért felelős csoportról leválnak, vagy szembe fordulnak vele és gyakran egy alternatív csoportban keresnek menedéket. Mások elnyomják ezt az érzést. Kényszerűen együtt élnek a csoporttal, de a belső kisebbségi és tehetetlenségérzés nyomot hagy az önbecsülésükön és jövőképükön. Folytonos irigykedésbe, indokolatlan versengésbe, bizonyítási kényszerbe vagy kompenzációkba, netán önpusztító életmódba taszítja az egyént. Az egyén és csoport kapcsolata mérgező, a tagok kölcsönösen vegzálják egymást és igyekeznek visszahúzni egymást a „mocsárba”. Vannak olyanok, akik azzal rejtik el kisebbségi érzésüket, hogy narcisztikus pózt vesznek fel és – bármiféle önkritika nélkül – minden csoport fölé helyezik a saját csoportjukat és nem vesznek tudomást a többiekről.


Hogy mi lehet a hátterében ennek a közösségi szintű kisebbrendűségi érzésnek? Talán a magyarázat az aktuális nemzetközi társadalmi/gazdasági versenyben elért kedvezőtlennek ítélt státuszunkból fakadhat? Vagy – freudi egyszerűséggel – az ország (és befolyásának) viszonylagos kis mérete okozhatja a komplexust?
A válasz szerintem ennél mélyebb gyökerű. Valószínűleg vonatkoztatásokon keresztül tanult viselkedésre és beágyazódott kulturális mintázatokra vezethető vissza.

Egy sorsközösség gondolkodásmódját a múltjáról való vélekedése és a jelenhez való viszonya alapjaiban meghatározza. A pszichoanalízis például akár dédszülőkig visszamenő traumákon, konfliktusokon és halmozódásokon keresztül is próbálhat magyarázatot találni egy páciens pszichés problémáinak okaira.
Ami szerintem még ennél is érdekesebb és jelentősebb hatású lélektani szempont lehet – a közösség gondolkodásmódjának és sorsának az alakulásában – az az önmagát beteljesítő jóslat, avagy a Pügmalion-hatás. Ebben a szociálpszichológiai jelenségben, ha egy csoport elkezd pozitív attitűdöket tulajdonítani magának, az pozitívan befolyásolja a tagok motivációját és a csoport önbecsülését is, ami aztán jótékonyan hat az eredményre is. Ha egy csoport tagjai negatív megerősítést kapnak, akkor az a csoport teljesítményére is negatív hatással lesz.

De honnan eredeztethető esetünkben ez a negatív beidegződés?
Az otthoni nevelésnek valószínűleg óriási szerepe van. Azon kívűl egy egyszerű állampolgár – tanulóévei alatt – jobbára csak történelem vagy irodalomórákon juthat információhoz a saját népcsoportjával kapcsolatban. Így egy népcsoport esetében – ha érdekelt a közösségi szinten pozitív attitűd és kohézió kialakításában – a fent említett tantárgyak szerepe kulcsfontosságú lehet.

De mi van akkor, ha az adott népcsoport történelmi eseményei kudarcok és sikertelenségek egymásutáni sorozatából áll? Milyen első benyomás alakulhat ki ennek megismerése közben? Hogy fognak érezni a népcsoport tagjai ezzel kapcsolatban? Mit fog a saját csoportjáról gondolni és azon belül magára vonatkozóan érezni?
Ha a magyar történelmi eseményekere pusztán gyors kronológiai áttekintéssel tekintünk, nem egy túl felemlő folyamatnak lehetünk részesei. A pozitív kezdeményezések rendre kudarcba fulladnak és minden ragyogó sikert árnyékként borítanak be és rendre porba döngetik a rákövetkező kudarcok.
Eközben láthatjuk a többi ország felemelkedését, a sok küszködésüket és végül az értük járó méltó jutalmukat. Önmagában ezeknek meglehetősen negativista hatású üzenete van. Feldobja a magas labdát a népcsoport tagjainak, amely után vagy hiábavalóan ugrálnak magasba a csapattagok vagy bedobják a törülközőt és otthagyják a játékot. A bevett és „klasszikus” történelemszemléleti építkezés elég nehezen emészthető (köpd ki vagy nyeld le) konklúziót hagy maga után. A társadalom szempontjából pedig valószínűleg nem feltétlenül mindegy, hogy milyen megközelítési alternatívát használ.


A magyar irodalomban is gyakran otthagyta nyomát az össznépi „sikertelenségérzés”, hiszen Mohácstól kezdődően (amely önmagában is visszatérő vendég a magyar irodalomban) ezek a sorozatos történelmi traumák és szorongások – akár áttevőlegesen is – hatással voltak a korok alkotóira.
A magyar önsorsrontás fátuma a Himnuszban is megjelent motívumként és korokon átkelve fejlődhetett oda-vissza ható toposszá. Az alábbiakban a magyar himnuszra fogok kitérni, mivel kifejezetten befolyásos irodalmi alkotás, a magyar népcsoport hivatalos „Credo”-jaként. Üzenete mindig, újra és újra felszólal az iskolákban, rendezvényeken, arénákban és ünnepeken. Legalábbis az első strófáé. A teljes Himnusz – amivel iskolai tanulmányaik folyamán ismerkedhetnek meg a tanulók – csokorba foglalja a magyar történelem főbb sarokpontjait és egyúttal az abból levont addigi tanulságokat is sajátosan interpretálja (a kor szellemének megfelelően). A himnusz nem kifejezetten – a gyakran „pesszimista” jelzővel illetett – Kölcsey személyes ars poeticája volt, ugyanis művét intézményesen és társadalmilag is elfogadták. A Himnusz egyébként – műfajához illeszkedve – autentikus keresztényi magatartást közvetít; az Isten előtt esdeklő és egyben bűneit gyónó, majd áldást kérő nép képével. Egy Istenhez szóló imát jellemzően alá-fölé rendeltség viszony hat át és persze egy végletesen aszimmetrikus kapcsolat moralitás szintjén is, hiszen Isten tökéletes szándékaihoz képest, a gyarló halandó emberé csak tökéletlen lehet. Ez a fajta alulról közelítő engesztelődő hangnem azonban könnyen egy önhibáztató alacsonyabb rendűség érzésnek a benyomását keltheti a hittel és annak jelenségeivel szemben már inkább közömbös vagy netán ellenséges utókor számára. Ezen felül is kiemelhetők olyan részek amelyek „beragadtak” az akkori korszellem gondolkodásmódjába és némi mellékes magyarázatra szorulnának, mielőtt önkéntelenül is tovább erősítenék a már eleve meglévő következő káros toposzokat:

  1. A magyar bűn(tudat)

„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk. ”

Ismerjük azt a viccet, hogy az apuka bemegy a fia szobájába lekever neki egy hatalmas pofont, mire a fia megkérdezi, hogy miért kapta? Erre az apuka válasza: én ugyan nem tudom fiam, de gondolkozz csak, biztos, hogy csináltál valamit, amiért megérdemelted!
E strófa alapján valahol a viccben szereplő fiú bőrében érezheti magát a magyar sorssal közösséget vállaló himnuszt olvasó és olyan kérdések zakatolhatnak a fejében, hogy vajon mik lehettek azok kivételesen súlyos „kollektív bűnök” ami miatt a magyar történelem szükségszerűen sorscsapások sorozatává változott? Más népek ugyanilyen bűnök elkövetéséért vajon szintén kaptak ilyen súlyos kozmikus büntetést? Vagy mi sokkal bűnösebbek voltunk másoknál, hogy ezt érdemeltük?
Persze nincsenek hibátlan emberi törekvések. Egyszerű humánumként rendszerszinten esendők vagyunk az isteni üdvtörténetben, amiért jogos a folyamatos vezeklés egy lelkiismeretes hívő esetében. Egy nép történelmének alakulásának sorsa azonban ritkán dől el pusztán saját döntései vagy természeti csapások révén. A történelem ugyanis sok nép dinamikus kölcsönhatása mentén íródik, ahol gyakran – amorális módon – végül az erősek és győztesek vésik kőbe a morális tanulságokat. A Himnusz egy Istenhez szóló könyörgés, amiben nincs helye annak, hogy mások szemében levő szálkákat elemezzük, hanem – sokkal inkább – a saját gerendáinktól megszabaduljunk. A többi nép felelőssége ettől függetlenül ugyanúgy kétségtelen és hozzátartozik a teljes történelmi igazsághoz. A himnuszba foglalt magyar bűnösség gondolata így magyarázat nélkül lóg a levegőben és a várakozásokkal ellentétben (“Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt! “) a „feloldozás” katartikus érzése soha nem jöhetett el, mivel a sorscsapások sorozata („bűnhődéseink”) a következő 150 évben még tovább folytatódtak. Így a bűn és bűnhődés hurkából – ezek szerint – a mai napig sem tudtunk még megszabadulni.

2. Az örökös magyar széthúzás

“Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!”

Gyakran lehet hallani azt, hogy az örökös magyar pártoskodás és széthúzás vezetett bennünket a nagy történelmi vesztőhelyeinkre és – úgy tűnik – a fenti sorok is inkább csak erősítenék ezt az elméletet.
Persze voltak „polgárháborúk” Magyarországon is, de ettől még nem volt kiemelkedően több széthúzás és pártoskodás, mint a többi ország történelmében. Sőt a folyamatos külső ellenség fenyegetése miatt nálunk többször született a különböző csoportok, ellenséges frakciók között konszenzus, mint más országok történetében. Az erkölcsi felelősséget attól még vállalni kell a közösségbomlasztó tettekért, csak közben ügyelni kell arra, hogy ne valami sajátos magyar karakterisztikaként ragadjon meg a történelmi emlékezetben.

3. Balszerencse semmi más

“Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!”

Tényleg csak erről szólna a magyar sorstörténet? Csapások és szenvedések sorozata? Nem közvetít a végkicsengés valamiféle megcsömörlött kiégettséget és tehetetlenség érzést? És ez már az 1800-as években! És hol vagyunk még a további katasztrófákkal tűzdelt történelmünk végétől!


A magyar himnusz hangvétele egyedi és eltérő más országok himnuszaitól. Keletkezéseiknek körülményei is valószínűleg rányomhatták a bélyegüket. Elképzelhető például, hogy a magyar himnusznak viszonylag „píszínek” kellett lennie abban az időben, hiszen a császári udvar valószínűleg nem nézett volna jó szemmel semmiféle soviniszta tendenciát vagy éppen nyílt irredentizmust. Melyek egyébként általánosan áthatották a többi kortárs nemzetek himnuszait. A forradalom küszöbén született Nemzeti dal hangulata például közelebb állt a pár évtizeddel azelőtt született román himnuszéhoz. Egy Petőfi -féle forradalmi pátosz azonban valószínűleg nem fért volna meg a korabeli bécsi protokoll mellett és egy szigorúan fohásznak szánt műfajhoz sem illett volna be ez az irányvonal. A nemzeti ima alapvető hangvétele pedig idomulhatott is az addig bevett és népszerű katolikus himnuszéhoz („Boldogasszony Anyánk”).


A fentiekből azt szerettem volna kihámozni, hogy egy ilyen korabeli történelemszemléletet és értékítéletet tartalmazó mű is hatással lehet a népcsoportunkról kialakult általános képre. A Himnusz habár Isten és a magyar nép kapcsolatáról szól, olyan közösségi hibákat és kollektív bűnöket sorakoztat fel, amelyeket – kontextus ismerete nélkül – önkéntelenül is magára vonatkoztathat egy népcsoport tagja. Ezen kudarcaink pedig – talán önbeteljesítő jóslat gyanánt? – valahogy újra és újra visszaköszönnek későbbi történelmünk során. A mindenkori történelem oktatásának (és az azt átható szemléletmódnak) is ilyen szempontból nagy a befolyása. Egy szomorú történet szomorú befejezést vetít előre, egy kudarcokkal teli múlt pedig egy jövőbeli bukás ígéretét hordozhatja magában. Nem mindegy hát mivel táplálják történelemórákon a tanulásra megérett elméket és lelkeket.


A magyar “néplélek” terápiájához fontos első lépés lehet a közös múlt újrakeretezése, a kudarcok feldolgozása és átértékelése, az események pozitív oldalról való megközelítése (racionalitás korlátai között). Későbbi írásaimban erre próbálok meg kísérletet tenni a hírhedt történelmi események mentén.

Vexillarius

Kép(fönt): Székely Bertalan: Mohácsi csata

RSS Hírstart hírei