2021. JANUÁR 30. PLESKONICS ÉVA: ELSŐ HETÜNK PAKISZTÁNBAN

Szerző: | jan 30, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Ország - Ünnep - Zene, Zene

Amint láthattuk is, mindig fel vagyok villanyozva, ha új munkatársat avatok be ’naplónk alkotó közösségébe. Kivételesen, most teljesen eltorlaszolom érzelmeimet és a velük áradásra kész szavaimat, ugyanis elérkezett a pillanat, hogy drága gyermekem, Pleskonics Éva Írisz szavainak és művészi fotóinak adhatom át máris a teret. Szeretettel ajánlom mindenkinek Évi leányom kifinomult látásmódját, művészi érzékenységét és kedves szavait! (Pleskonics András)

Régóta vártuk, hogy megtörténjen..

De hogy is kerül egy harmincas éveinek elejét taposó pár ide, a Közel-Keletre, egy –isztán végződésű országba, amit otthon bárki, ha meghall, rögtön az összes szőrszál az égnek mered a hátán?

A férjemnek, idestova két és fél évvel ezelőtt a munkahelye pályázatot hirdetett, hogy kiküldetésre menjen, akkor Kenya fővárosába, Nairobiba. Valószínűleg, ha akkor, ez az ország szerepel a felhívásban, eszem ágában nem lett volna ennyire ráharapni a csalira, de egészen beleéltük magunkat annak a lehetőségébe, hogy valami egészen más világot ismerhetnénk meg testközelből, úgy, ahogyan egyetlen nyaralás sem képes megismertetni az emberrel egy kultúrát. (Hozzáteszem, nekem Kenya, Afrika, egészen kicsi korom óta egy végtelenül misztikus és „felfedezni való” szerelem volt, feltehetőleg a film- és zene-élményeim nyomán.) Rövidre zárva a történetet, Nairobi végül nem a miénk lett, de biztattak minket, hogy attól játékban maradhatunk, folyamatosan vannak megüresedő helyek (főleg Afrikában és Ázsiában). Így történt aztán, hogy két év elteltével 2020 júniusában végre közölték velünk, hogy mehetünk Pakisztánba.

Biztosan nincs két ember, aki egyformán reagálna erre a hírre. Nekem az első gondolatom az volt, hogy hű de jókat fogunk ott enni…😋 Illetve, hogy talán ez, lehetőség lesz arra, hogy elkezdhessem bontogatni a szárnyaimat egy régóta vágyott művészeti irányban: a fotózásban. Világéletemben szerettem alkotni, kicsi koromtól fogva a rajzolás, festés, tűzzománc, üvegfestés, kavicsfestés stb. bűvkörében léteztem (amit csak elém sodor az élet, én kipróbálom 😊 ), de a fotózás eddig teljesen felfedezetlen terület volt.

Ezek után több hónapnyi – nekem főleg lelki, Andrisnak, a férjemnek pedig kissé megterhelőbb, több ezer oldalas tudásanyagot magába foglaló, illetve rengeteg ügyintézéssel terhes – felkészülés következett. Talán azt is mondhatnám, ez az időszak volt a legnehezebb. Tele volt bizonytalansággal, hogy minden sikerül-e, minden papír meglesz-e a kiutazáshoz időben (így utólag már magam sem tudom, én miért görcsöltem ezen ennyire, talán már nagyon szerettem volna itt lenni és megismerni az új életünket). Végül is mondhatjuk, hogy minden, szinte zökkenőmentesen ment egészen a mai napig.

Január 15-én felkerekedtünk, összesen 60 kilónyi – plusz kézipoggyász – bőrönddel (nehogy azt higgyétek, hogy az sok, egy nagy, és egy közepes bőrönd dugig megpakolva) kilőttük magunkat Szegedről Ferihegy felé.

eleje 001
eleje 002
eleje 003
eleje 004

Dohában (Qatar) szálltunk át. Utazásunknak ez volt a legkevésbé kellemes része, mivel több, mint négy órát töltöttünk várakozással az éjszaka közepén. Azért igyekeztünk lekötni magunkat… 😄

eleje 005

Érkezésünkkor már várt bennünket Andris egyik itteni kollégája, hazahoztak bennünket az új otthonunkba. Egy hatalmas házban lakunk (legalábbis a mi mércénkkel mérve, itt minden nagyobb, mint otthon) Iszlámábád legelitebb, leggazdagabb, legbiztonságosabb szektora.

A ház három különálló lakásra van osztva, a másik kettőben is magyar kollégák laknak, akik hihetetlen szeretettel és odafigyeléssel vártak bennünket, tiszta ágynemű és hideg élelmiszer is volt bekészítve nekünk az érkezésünkre. (Meg egy kis helyi búzasör és nem helyi vodka, ugyanis vallási okokból szinte egyáltalán nincs alkohol az országban, nehéz és költséges beszerezni bármi ilyesmit). A kilátás pedig egészen csodás: a teraszunkról látható a Margalla-hegység vonulata, ami a Himalája része.

EVI 001
EVI 002
EVI 003
EVI 004

Épphogy csak „hazaértünk”, fél óránk volt elkészülni, mert Andris új főnöke és felesége ebédre vártak bennünket. Ők is határtalan szeretettel fogadtak bennünket, ebéd és beszélgetés után elvittek bennünket az első sétánkra a környéken, egészen a közelben lévő Faisal Mosque-ig, a városképi mecsetig (a Pak Steel parkon keresztül.)

EVI 006
EVI 007
EVI 008
EVI 009
EVI 010

Sokat beszélgettünk, meséltek kicsit a helyi viszonyokról, illetve, ami számomra nagyon jó hír, megbeszéltük, hogy a kötelező körök és papírmunka letudásával, én is elkezdhetek bekapcsolódni a  munkába, mint adminisztrációs ügyintéző. Aki ismer, tudja, hogy nyughatatlan típus és kifejezetten társasági lény vagyok, hosszú távon nem tudnám elviselni az egész napos bezártságot és egyedüllétet. Bár, amikor elkezdek festegetni, vagy ha előveszem az új fotómasinámat, órákig el tudok bíbelődni vele, anélkül, hogy feltűnne az idő. Csodásak például a hajnalok, a napfelkelték, olyankor csendes a város, nem fúrnak-faragnak semmit a szomszédban épülő házon, nem hallani az autók zaját, egyedül a madarak csivitelnek és röpdösnek, intézik a reggeli teendőiket, megbeszélik az előző napi pletykákat. Be is illesztek néhány fotót, szemléltetés gyanánt. 🙂   

EVI 011
EVI 012
EVI 013
EVI 014
EVI 015
EVI 016
EVI 017
EVI 018
EVI 019
EVI 020
EVI 021
EVI 022
EVI 023
EVI 024

Mielőtt elveszteném a fonalamat, a helyi viszonyok ismertetése kapcsán, itt most beszúrnék egy kis Wikipédia-tudást Pakisztánról és Iszlámábádról azoknak, akiket érdekel és szívesen informálódnak. A többiek lapozzák át a dőltbetűs részt.. 🙂

Pakisztán, hivatalosan a Pakisztáni Iszlám Köztársaság, független ázsiai állam a Közel-Kelet és Közép-Ázsia határán. Több mint 1000 km-es partszakasszal érintkezik az Arab-tengerrel és az Ománi-öböllel, ezenkívül nyugaton Afganisztán és Irán, keleten India és északkeleten Kína határolja. Tádzsikisztántól a néhol csak 20 km szélességű, Afganisztánhoz tartozó Vakhan-folyosó választja el.

Pakisztán a hatodik legnépesebb ország a világon, és Indonézia után itt él a második legnagyobb muszlim közösség.

Az ország neve mozaikszó (PAKISTAN), amelyet C. Rahmat Ali alkotott meg 1934-ben a „Most vagy soha” (Now or Never) című jegyzetében. A PAKISTAN név az akkor még indiai, muzulmán többségű tartományok neveiből származik: Pandzsáb (Punjab), Afganisztán (Afghania), Kasmír (Kashmir), Iszlámábád (Islamabad), Szind (Sindh), Tuharisztán (Balochistan).

Legmagasabb pontja a Karakorum hegységben található K2-hegycsúcs (kb. 8616 m), amely a kínai határon fekszik. Pakisztán területének fő tengelyét, az ország keleti felén az Indus folyó alföldje uralja, amelynek északi része a termékeny Pandzsáb, déli része a száraz Szindh. Az Industól keletre a Thar-sivatag található. Az ország nyugati része az Iráni-magasföld folytatása. Az ország északi területeit magashegységi táj uralja, amely a Karakorumban megközelíti a 8000 métert.

Pakisztán négy évszaka: a hűvös, száraz tél decembertől a februárig, a forró, száraz tavasz márciustól májusig, a nyári esős évszak, vagyis a délnyugati monszun ideje júniustól szeptemberig tart, és a monszun októberben és novemberben vonul el.

Pakisztán nemzeti állata a pödrött szarvú kecske, nemzeti madara a csukár. A főemlősöket a bundermajom és a hulmán képviseli. Ezeken kívül számos más állatfaj is megtalálható az országban. A déli területeken, az Indus-folyó torkolatvidékén nagy számú krokodil populáció, a környező erdőkben pedig szarvas, vaddisznó, tarajos sül és sok egyéb rágcsálófaj él.

Jelenleg a legnagyobb környezetvédelmi problémák közé tartozik a vízszennyezés (a tisztítatlan szennyvizek miatt), az ipari káros anyag-kibocsátás, a mezőgazdasági túltermelés, a vízhiány, az erdők pusztulása, a talajerózió és az elsivatagosodás. A vízszennyezés a vízkészletet fenyegeti, a lakosság nagy része nem jut tiszta ivóvízhez.

Egy önálló állam koncepcióját azokon az indiai területeken, ahol a lakosság többsége muszlim vallású, Muhammad Allama Iqbal lahor-i költő és filozófus vetette fel az 1930-as években. Az önálló pakisztáni állam 1947. augusztus 14-én jött létre, az indiai brit uralom megszűntekor, India muzulmánok-lakta területeiből. Az ország függetlenségét 1947-ben kiáltották ki. Pandzsáb és Bengália tartomány ellentmondásos felosztásának hatására lázadások törtek ki Indiában és Pakisztánban is. Hinduk és szikhek milliói vándoroltak Indiába és muszlimok milliói Pakisztánba. 1947-től 1956-ig a brit Nemzetközösség domíniuma volt, azóta köztársaság. Az Indiától való különválást mindkét részről véres összecsapások követték, és nem sikerült rendezni a korábban önálló fejedelemség, Dzsammu és Kasmír hovatartozását sem.

Az ország fővárosa többször megváltozott, 1958-ig Karacsi, ezt követően mintegy negyedszázadig Ravalpindi, ma Iszlámábád. Politikai rendszere labilis. Történelmében gyakori a katonai puccs, a polgári kormányok pedig gyorsan elvesztették legitimitásukat a korrupció miatt.

A hivatalos nyelv az urdu (arab írású hindi). Ezt – annak ellenére, hogy a lakosság kb. fele megérti – csak az emberek 7-8%-a vallja anyanyelvének. A legtöbb ember által beszélt nyelv a pandzsábi (továbbá annak dialektusa a szaraiki-szirajki). További fő nyelvek: a szindi, a pastu és a beludzsi. Az országban kb. huszonnégy nyelvet beszélnek. Ezeknek a nyelveknek a többsége közös eredetű, azonos nyelvcsaládba, sőt azonos nyelvcsoportba tartoznak.

Vallási szempontból majdnem homogén Pakisztán – Indonézia után – a Föld 2. legnépesebb muszlim országa. A népesség zöme, 96%-a muszlim (ennek 80-90%-a szunnita, 10-20%-a síita), 1,5-2% hindu, kb. 1,6% keresztény.

A legfontosabb társadalmi egység a család és a pakisztániak inkább a saját etnikumukhoz hűek, mint az országhoz. A pakisztániak barátságos, vendégszerető emberek, nagy bennük az idősek iránti tisztelet. A szokásos üdvözlési forma a kézfogás, ami azonban nem túl erőteljes. A pakisztániak inkább a csuklójukat nyújtják, mint a kezüket. Férfi nem kezdeményezhet kézfogást nővel és mások előtt nem érinthet meg egy nőt. A társadalomban a férfiaké az uralkodó szerep, a nőknek nincs akkora tekintélyük, mint a férfiaknak. A helyi kultúrában szokás az embereket megbámulni.

Iszlámábád (urdu nyelven: اسلام آباد) Pakisztán fővárosa. Nevének jelentései: Az Iszlám Lakhelye; A Béke Lakhelye. A város a Pothohar síkságon (سطح مرتفع), az ország északkeleti részén fekszik. Népessége 1 082 262 fő. Iszlámábád Dél-Ázsia legzöldebb és legjobban megtervezett városainak egyike, valamint Pakisztán legtisztább városa. A város otthont ad a Faisal Mecsetnek (a világon a hatodik legnagyobb mecset) és több neves hazai egyetemnek is.

A várost öt nagyobb és nyolc kisebb zónára osztják. Az öt nagyobb: 1-es, 2-es, 3-as, 4-es és 5-ös zóna; a nyolc kisebb: adminisztratív zóna, üzletni negyed, oktatási szektor, ipari negyed, diplomata negyed, vidéki negyed, zöld területek és a lakóövezetek. Az 1-es és a 2-es zónákban találhatóak a lakóépületek, melyek 2×2 kilométeres alzónákra vannak osztva. Ezeknek az alzónáknak vannak nevük, mégpedig egy betű (A-tól I-ig) és egy egyjegyű szám.

Iszlámábád a rengeteg migránsnak köszönhetően rendkívül színes kultúrával rendelkezik. A korábban (ókor) itt élt népek is itt hagyták a kultúrájukat, amelyek ma már a város részei lettek. Megtalálható több középkori emlék is: egy X., egy XV. és egy XVI. századi erőd maradványai. Saidpur falu – amely a város egyik része – Said Khan után kapta a nevét. Az 500 éves falu ma a városi hinduk központja, a rengeteg hindul templom és történelmi emlék miatt. Itt található több nagy közpark is. A Lok Virsa Múzeum Pakisztán történetét, fejlődését mutatja be. Megtalálhatóak itt ruhák, ékszerek, famunkák és csontszobrok is.

(Forrás: Wikipédia)

A következő napon, a velünk egy házban lakó kollégák láttak minket vendégül ebédre. a délután nagyon kellemes, oldott hangulatban telt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Számítottam rá, hogy az itteni aprócska magyar közösség összetart, de álmomban sem reméltem, hogy ilyen otthonos közeg vár bennünket. Délután még kaptunk egy kis autós városnézést a környéken és bevásárlási lehetőséget is, a legszükségesebbeket sikerült beszerezni, hogy a következő pár napban elkezdhessem kitakarítani, kicsinosítani az új életterünket. Sokat meséltek az itteni életről, de én inkább mindent a saját élményeimen, tapasztalataimon keresztül szeretnék bemutatni. Egy hét alatt már annyi lett, hogy egészen izzasztó feladat szépen összeszedni őket úgy, hogy se terjengős, se unalmas, se összevisszaság legyen.

Kezdjük azzal, amit a legnehezebb volt (illetve még mindig tart a folyamat) megszoknom: az emberek néznek. Nem úgy, mint otthon, nyilván ott is előfordult már, hogy valakit rajtakaptam, én is előszeretettel figyelem az arcokat az utcán. De itt egészen földönkívülinek érzem magamat a szőke hajammal, kék szememmel és fehér bőrömmel (és ezt ők is éreztetik azzal, ahogyan néznek). Nincs a nézésükben – vagyis nem éreztem eddig – semmi rosszindulat, sőt, akivel kontaktusba kerülök (háziúr, bolti eladók, sofőr, a munkahelyünkön az alkalmazottak stb.) kifejezetten kedvesek, illedelmesek, előzékenyek, de érzem, hogy zavarba jönnek tőlem, és ettől egy kicsit én is… Csak én jobban leplezem. Itt gyakorlatilag egyáltalán nincsenek (a diplomata negyedet leszámítva, de ők sem annyira az utcán, csak inkább autóból láthatóak) fehér bőrű emberek. Nyilván különleges nekik, ha meglátnak egy magunkfajtát az utcán. Mondták, hogy számítsunk egyfajta rocksztár-életre – leszólítanak, szelfizni akarnak stb. Mivel egyedül nem merészkedtem még ki az utcára, ilyen még nem fordult elő, de a szombati bevásárló-körút alkalmával többször is észrevettük, hogy messziről engem fotóznak.

Különleges hangulatot ad a mindennapoknak, amikor meghallom az utcán, vagy beszűrődni a lakásba a müezzin énekét (a müezzin az iszlám vallásban a mecsetnek az az alkalmazottja, aki az imára hívó szöveget /adzán/ elénekli a pénteki közösségi ima, valamint a napi ötszöri – hajnali, déli, kora délutáni, napnyugtakori és esti – imádság /szalát/ előtt). Sajnos erről még nincs jó minőségű illusztrációm, de talán a következő bejelentkezésre már sikerül egy videót, vagy egy hangfelvételt prezentálnom.

Egyik este, miután Andris hazaért a munkából, rendeltünk egy kis helyi menüt a Kabul nevű étteremből, ezt a már régebbi motoros kollégák ajánlották, hogy megbízható és finom. Úgy belefeledkeztünk a finom ízekbe, hogy Andris már az étkezés vége felé jegyezte meg halkan, hogy tényleg éhes lehettem, mert nem kezdtem el fotózni az első helyi vacsoránkat. Így csak a másnapi maradékról tudok beszúrni egy fotót, akkor legalább az első pár falat után már eszembe jutott megörökíteni.

EVI 025

A következő napon dél után valamivel (pont, mikor a biztonsági kamerákat felszerelő szakik megérkeztek), betoppant még egy látogató. A többiek már felkészítettek bennünket, hogy korábban is voltak, de mióta a COVID miatt kisebb lett a mozgás a városban, a Margallán élő majmok rendszeresen itt portyáznak a szektorunkban. Áttúrják a szemetet, és érdeklődnek minden iránt (előszeretettel játszottak például a szomszéd teraszon kint felejtett lufival). Szóval megtörtént az első majom-találkozásom. Itt mászkált a tetőn, teljes nyugalomban, én meg közben az első lefagyás után (merthát azért, több rosszat lehet róluk hallani, mint jót; mégiscsak vadállatok és veszélyesek lehetnek) azt se tudtam, hova kapjak, hogy meg tudjam örökíteni… Hiába kértem, hogy maradjon egy helyben, nem beszélte a magyart, egy kicsit az angolt is törte, oroszul sem próbáltam lányos zavaromban… Mindenesetre majd’ kibújtam a bőrömből örömömben. Egy borzasztó homályos jeti-szerű fotó készült akkor, azóta viszont lett újabb majom-kaland is. 🙂

A vasárnapi ebéd után sétálni mentünk, egészen a Faisal mecsetig, ahol is gondoltunk egyet, és nem a járt úton indultunk vissza, hanem a város legszélső utcáján, hátha az is hazavisz, vagy legalábbis visz valahova… Hol máshol legyen bátor az ember, mint egy közel-keleti országban, ahol mindössze egy hete kóstolgatja a helyi viszonyokat…?! Az utca egy rövid szakaszon szögesdróttal és gépfegyveres őrökkel volt lezárva, bizonyára ott nagyon fontos emberek lakhatnak, mert még arra is megkértek, hogy ne fotózzak. Ennek a szakasznak a vége felé már messziről kiszúrtunk mocorgó barna foltokat, közelebb érve láttuk, hogy többtucatnyi pávián bámészkodik az út szélén. Kicsi megtorpanás után (kezdetben egy segítőkész kapuőr és a kezében tartott csúzli kíséretében, aztán már egyedül) végigsasszéztunk a vadállatok között mindenféle atrocitás nélkül, de azért azt nem állítom, hogy nem izzadt meg közben a tenyerem… Fotózni csak akkor mertem megállni, amikor a “sűrűjéből” már kijutottunk, de végre lett nem csak elmosódott képem is Islamabad szőrös kis látogatóiról. 🐒(Az utolsó kép már itthonról készült napokkal később, a délutáni kávém szürcsölgetése közben nézett velem farkasszemet a szemközti ház tetejéről. Aztán megunta és odébb állt.)

EVI 026
EVI 027
EVI 028

Még ugyanaznap este eldöntöttük, hogy mivel nem szeretnénk minden nap házhoz hozatni az ételt, meg egyébként is szeretünk a saját szánk íze szerint főzőcskézni, elindultunk a Markaz-ra, a legközelebb lévő bevásárló utcára, hogy feltöltsük kicsit a hűtőnket alapanyagokkal.

Azt tudni kell Iszlámábádról, (de talán egész Pakisztánban így működik, vagy legalábbis a városokban), hogy viszonylag későn indul be az élet, szeretnek sokáig aludni. A boltok többsége 11 körül nyit ki, azelőtt nem is látni sok embert az utcán. Napközben is mindig keresztezik az utadat sétáló (itt a sétálás a legelterjedtebb sport, hatalmas parkok övezik az utakat, amik szépen karban vannak tartva, ideális a sétához, biciklizéshez, kocogáshoz, piknikezéshez, amit az itteniek ki is használnak, főleg hétvégéken) vagy az utcán dolgozó (esetleg kéregető) emberek, de nem tapasztalsz jelentős tömegeket. Náluk az igazi élet napszálltakor kezdődik, ilyenkor a családok együtt vonulnak az utcára közösségi életet élni. A COVID miatt az éttermek belső terei le vannak zárva, de a teraszok üzemelnek, a plázák, üzletek (a mozi kivételével) mind folyamatos használatban vannak. Napközben könnyű tartani a távolságot, sötétedés után már kicsit sűrűbbek az utcák.

Tehát miután egyszer megmutatták nekünk az utat napokkal előtte, gondoltuk, nem lesz gond, odatalálunk a kb. 15 perc sétára található bevásárló központba. Nem is volt gond, de azt még talán nem említettem, hogy az itteni élet gyakorlatilag minden nap szolgál valami különleges meglepetéssel, olyannal, amire ha az európai életedből indulsz ki, nem számíthatsz. Volt már, hogy autóból láttuk, hogy zebrák sétálgatnak az egyik nagyobb út melletti parkban, akik ugyan biztos valakihez tartoztak, mert tudomásom szerint itt nem őshonos állatfaj… Mindenesetre eléggé meglepetésszerű vizuális élményt nyújtottak.. de mesélték, hogy esténként akár sakálokkal is lehet találkozni az utakon… Ezen az estén, miközben békésen sétáltunk az egyik széles utcán (itt minden utca széles, amint már korábban is említettem, szinte minden nagyobb, mint otthon, a madarak, a poloskák, és hát..) a mellettünk lévő fán valami erős zajt hallottunk. Andris vette észre hamarabb, de nem volt nehéz meglátni, hogy egy hatalmas denevér csimpaszkodik fejjel lefelé az egyik ágról. Nem túlzok, ha azt mondom, a szárnyfesztávolsága bőven vetekedett a két kinyújtott karom hosszával! Amikor felröppent, a köztéri lámpák fényénél láthattuk, hogy a hasa barnás-sárgás-vöröses árnyalatú, így hazaérve (miután még visszafelé úton elrepült mellettünk még néhány) megpróbáltuk beazonosítani. Az itt élő fajok és (mivel nálam nem volt gép) mások fotói alapján nílusi repülőkutyának gondoljuk őket. Íme két kép róluk google kereséssel:

denever 1 1
denever 2

Akkor este csak a telefonom volt nálam és a tömegben azt sem mertem elővenni, csak az utca sötétebb és néptelenebb túlsó feléről lőttem két fotót. Nem javasolják, hogy elöl legyenek az értékek. Valóban, az tagadhatatlan, hogy nem a legjobb biztonsági besorolásba esik az ország, és a város sem, pedig messze s távol Iszlámábád a legbiztonságosabb. Tavaly „csak” 122 gyilkosság történt, gyakoriak a fegyveres fenyegetéssel elkövetett rablások, emberrablások is előfordulnak… na nem is folytatom, mert a szülők és nagyszülők is el fogják olvasni.. 😅

EVI 029
EVI 030

Végezetül – így is elég hosszúra nyúlt, a jövőben majd igyekszem több fotóval, kevesebb locsogással „tudósítani” az itteni életünkről – fogadjátok szeretettel még néhány itt készült fotómat, közelképeket a helyi flóráról és faunáról (az embereket egyelőre még nem nagyon mertem fényképezni. Azt mondják, hogy ha megkérdezem és megengedik, akkor nyugodtan lehet majd, ha én is készen állok és megjön a bátorságom. A következő másfél hétben két kirándulás is be van tervezve, szóval legközelebb is lesz miről mesélnem. Sziasztok!

EVI 031
EVI 032
EVI 033
EVI 034
EVI 035
EVI 036
EVI 037
EVI 038
EVI 039

Mint apa: – Évikém! Kívánom, hogy itteni megjelenéseid hozzájáruljanak művészi utad kiteljesedéséhez!

Mint Dr. Rock: A drága gyermekeket is azzal a zenei útravaló kívánsággal bocsátottam el, hogy erről a csodálatos pakisztáni zenészről minél többet tudjanak meg, hazájában… A megbízás továbbra is fennáll! 🙂

… aki még azt is megtette nekünk életében, hogy a mi szánk ízére, funky-sította is halhatatlan egzotikus dallamát!

RSS Hírstart hírei