Van két, nagyon kedves olasz barátom, akik élnek-halnak a művészetért, nekik írtam a mai bejegyzést.
A japán művészet a világ egyik legnagyobb kincse, de a témával kapcsolatosan az interneten is meglepően nehéz naprakész információkat találni – ezért a VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzésében bemutatók egy pár japán alkotást a kedvenceim közül – de előtte egy rövidke áttekintés a japán festészet történetéről:
Az egyik legkedveltebb művészeti ág Japánban a festőművészet, amit hivatásos művészek és amatőrök egyaránt gyakorolnak. Egészen a modern korig a japán kandzsi íráshoz ecsetet használtak, ezért az írástudók jól ismerték az ecsetkezelési technikákat, a tinták elkészítésének technikáját. A kalligráfia mellett a festőművészet egyik igen kedvelt ága volt az Ukijo-e, az Edo-kor polgárságának kedvelt időtöltése. Ugyanebben a korban a szobrászat lehanyatlott, elsősorban vallási kötődése miatt, és a buddhista hagyományok fontosságának csökkenésével a szobrászat sem fejlődött.
A Heian-korban (800-1200) ábrázolták a sintó istenségeket egyenként. Sajátos fejelemeket összeillesztő technikát fejlesztettek ki, egy volt a “dzsószó”. Ez idő tájt alakult ki a dekoratív és elbeszélő jelleget egybeötvöző festménytekercsek japán iskolája. A nemzeti érzés megjelent a festészetben, tipikus forma volt a japán táj, a japán élet, a szokások a jamatoe stílusban. Szép példája ennek Gendzsi-monogatariemakinomo (hosszú vízszintes képtekercs) csodálatos betűivel, átlós irányú kompozíciójával, eleven színeivel. Fudzsivara no Takanobu a század végén különleges portréfestészetével tűnt ki.
A Heian kor végén keletkezett a híres századi rajztekercs, a Csódzsu Giga. Négy ilyen tekercs maradt fönn, de sajnos szöveg nélkül. Csak sejtjük, hogy a korabeli élet fonákságait jeleníti meg a rajzoló mester, ironikusan, emberies felejthetetlen állatfigurákba rejtve a korabeli karaktereket.
A Kamakura-korszakban a festészetet továbbra is a jamatoe uralta, a vízszintes tekercsek különböző legendákat, történelmi eseményeket, és hírességek életét ábrázolják, megelevenítő emakinomókkal.
A fellendülő tusfestés a Szung és Juan tekercsek stílusát idézi, de kifejlődött a japán természetábrázolás. Ekkor jelentek meg a kakemonók (függőleges tekercsfestmények). A 15. században az ajtókra, paravánokra óriási tájképeket festettek.
A Muromacsi-korban (1300-1600) művészet virágzásnak indult. A természetes és dísztelen felületek hangsúlyozásával hatott az összes művészetre, ideértve a kertművészetet, az építészetet, és a teaszertartás szigorúan tiszta vonalvezetésű cserépedényeit. A tusfestés csúcspontját Szessú művészete jelentette. A képek mindössze néhány ecsetvonásból álltak, és Kínában is igen népszerűek voltak. Hamarosan a vezető szerep a Kanő-irányzaté lett a műhelyekben felelevenítették a jamatoe festészet hagyományait.
A Momojama-kor (1600-as évek) a művészet virágkorát hozta. A hadvezérek erődített várait fényűzőbben díszítették. A kereskedői réteg kialakulása új ízlést hozott magával, a paravánokat a portugálokat ábrázoló egzotikus képek díszítették. Ekkor születtek meg az ujokije alapját jelentő zsánerképek. A kereskedő származású Tavaraja Sztócatu új díszítőstílust fejlesztett ki a jamatotéból, melynek csúcspontja Ogata Korin és később Marujama Ókjo művészete lett. A művészek nem ismerték el Kínát, ezért a stílusát sem utánozták.
Az Edo-korszak (1600-1900) ukijonyomatait (a múló világ képeit) olyan művészek készítették mint Hokuszai, Harnubu. Témájukat edónak, a mai Tokiónak társasági életéből vették. Koruk kurtizánjait és színészeit festették meg. Ezt a népszerű műfajt tömegesen gyártották fanyomatokon. a nyomatkészítés főként a 18. század és 19. században virágzott.
ÉS A VÉGÉN HÁROM RÖVID VIDEÓVAL IDÉZEM MEG A JAPÁN HANGULATOT: