Már 30 éve rendszeresen írok a Duna-Tisza Csatorna megépítésének lehetőségeiről és a megvalósítási tervekről. A VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzésében megpróbálok egy kis összefoglalót közreadni a felelhető tanulmányok alapján:
A TISZA A MAGYAROK FOLYÓJA
AZ ÉLTETŐ TISZA
AKI A TISZA VIZÉT ISSZA…
A Tisza-völgy vízrendszere és a táj ökológiai arculata folyamatosan változott története során. Az eredetmondákból kirajzolódó képet a tudományos igénnyel megfogalmazott földtörténeti folyamatok is visszaigazolják. A belőlük kirajzolódó folyamatos változásból azonban az a következtetés is adódik, hogy nem vetíthető vissza sem a mai tájhasználat alapján élő tapasztalatunk, sem az a XIX. század közepére jellemző állapot úgy mint egy stabil tájhasználati állapot.
Eredetmondájában a Tisza útját a szamár mögé kötött aranyeke szabta meg, s bár e költői kép első pillantásra messze esik a valóságtól, ha a felszín mögé pillantunk könnyen beláthatjuk, a Tisza születése és élete során valahogy úgy követte a természeti törvényeket, mint mesebeli párja az aranyekét. Igaz, pályáját nem a cötkény után kapdosó szamár, hanem évezredes földtörténeti változások szeszélyei formálták. A dolog itt is, ott is véletlennek tűnik, ám a mélyen mégis ott munkál valahol a Törvény és a Rend – a mondában az isteni, jézusi szándék; a valóságban pedig a természeti szükségszerűség.
Hosszú-hosszú évezredekre visszapillantva a Pannon-tenger hullámait látjuk a későbbi Alföldön, üledékképződések, süllyedések, kiemelkedések egyfelől, felmelegedések, lehűlések hosszú sora másfelől; s az élet folyton-folyvást változik: kiteljesedik és visszahúzódik, formál és formálódik. Évezredek telnek így. A tenger végleg visszavonul, s a vizek lassan eszmélve indulnak a nyomába. Eleinte csak a legmélyebb pontokon sorjázó tavakat összekötő kisebb-nagyobb; hosszabb-rövidebb árkok szabdalják a síkot, mígnem – úgy 200–250ezer évvel ezelőtt – megjelenik a folyó, melyet mi, kései korok gyermekei Tiszának nevezünk majd. Ekkoriban az Alföld peremén a hegyek lábainál húzódó süllyedék ad otthont medrének, de az elkövetkezendő évezredek alatt sűrűn változtatja helyét. A mesebeli eke szerepét előbb a Körösök és a Maros egyre terebélyesedő hordalékkúpjai játsszák, mintegy százezer éve a Nyírség kiemelkedése és az Északi-középhegység déli peremének süllyedései.
A Tisza így valóban úgy járta be keresztül-kasul az Alföldet, mintha csak a szamárkóró után bóklászó csacsi nyomát követte volna. A véletlenszerűnek tűnő, látszólag rendszertelen folyamatok során azonban különleges vízrendszer született.
A folyamat kezdetét a Körösök és a Maros hordalékkúpjainak terjedése, ill. a Körösök medencéjének mai napig tartó süllyedése határozta meg. A Tisza ekkoriban az Ér-Berettyó vonalában viszi délre a vizét, hogy a hordalékteraszokba ütközve nyugatnak forduljon, s a Körösök mai nyomvonalán jusson el Csongrádig. A Tiszántúl déli felén ekkoriban a Biharból és az Erdélyből lefutó folyók a legfontosabb tájformáló tényezők. A hordalékkúpokon kanyargó folyók, mind a Maros, mind a Körösök számtalan ágra szakadva terítették szét vizüket a laza szerkezetű talajon. A Körösök medencéjének süllyedéke nem csak a Tiszát, a Körösöket, de a Marost is vonzotta. A síkra Lippánál kilépő folyó erre is, arra is bocsátott ki ágakat. Legdélebbi vonulata közvetlenül a Dunába folyt, legészakibb pedig a Körösök közvetítésével érte el a Tiszát. Ezek az ágak sokáig megmaradtak. Egy részüket, vagy feliszapolódott nyomaikat Huszár Mátyás mérte fel az 1800-as évek első felében, de mások is megemlékeztek róluk:
Haán Lajos a Körösök elágazásainak, ereinek egész sorát ismerteti a Békésvármegye hajdana c. művében. Ugyanilyen képet rajzol Gallacz János is a környék vízrajzáról. Különösen figyelemre méltó az a megállapítása, hogy a Körösök és a Berettyó környékén lévő kisebb folyók, mint pl. a Hajdú, Ösvény, Veker, Kórógy a 15. századtól kezdve zsugorodtak erekké.
A Maros ágai is tetten érhetők, ha máshol nem is, egykori nyomvonalukon kanyargó hol előtűnő, hol kiszáradó erek sorában, mint amilyen a Száraz-ér vagy a Kakasszéki-ér, avagy az egykori medrek mélyebb vonulatain sorjázó belvizekben.
A második lépcsőben sokkal inkább a Tiszáé a főszerep. Most már nem egyszerűen elszenvedi az egyre terjeszkedő hordalékkúpok hatásait, hanem maga is jelentősen alakítja a tájat: miközben pályája a mai Ér-Berettyó vonalról fokozatosan észak felé billen, nem csak bebarangolja majd megkerüli a kiemelkedő Nyírséget s a Hajdúsági-löszhátat, hanem egyúttal keresztezi, sőt el is vonszolja délre siető jobb parti mellékfolyóinak alsószakaszát. Az eredmény magáért beszél: hihetetlenül összetett, ugyanakkor igen érzékeny vízrendszert alakít ki a folyó, melynek jellemzője egészen a XIV–XV. századi időszakig az erek és vízfolyások nagy száma. Nézzük bárhová, mindenütt folyókba, erekbe, kisebb-nagyobb élővizekbe akad a tekintetünk. Záhony alatt például rögtön három folyó szakad ki a Tiszából. Az első a Rétközt kerüli meg, a második a Latorcát követve egyesül a Bodroggal, a harmadik a Bodrogközt szeli át, hogy Tokaj felett térjen ismét vissza az anyamederbe. De a Lónya, a Tice és a Karcsa mellett számtalan apróbb ér is bebarangolja e teret. Tokaj alatt folytatódik a sorozat. A Taktaköz erei és vízfolyásai mellett itt születik a Hortobágy, lejjebb az Árkus-ér, a Zádor, Abád alatt a Kakat és a Mirhó. Ezek a folyóágak mind-mind a Körösök teknőjébe öntötték vizüket. Így alakult ki a Tisza, a Körösök és a Maros összeölelkezéséből az a vízrendszer, mely úgy hálózta be egykor az Alföldet, mint testünket az erek, s mely mintegy 2 millió hektárnyi árterületen terítette szét e folyók ma oly veszélyesen magas árhullámait.
A szétterülő víz tehát e rendszer révén valóban eljutott az Alföld szárazabb régióiba. Kérdés, hogy ott mi történt vele. Láttuk: a „pocsolya-térkép” szerint itt lefolyástalan pangó vizekben, mocsarakban gyűlt össze, ellehetetlenítve, megfojtva az életet. S mindez így is volt, valamikor a XIX. században.
Számtalan apró jel figyelmeztet bennünket arra, hogy mindez nem elegendő az általánosításhoz:
• „Ortvay Tivadar munkáiból tudjuk, hogy a 14-15. századig Alföldünket az erek és vízfolyások nagy száma jellemezte”.
• A vízrajzi nevekből, a határbejárásokról készült oklevelekből arra következtethetünk, hogy e vízfolyások a XIV–XV. század körül veszítik el állandó jellegüket.
• A korabeli (XIX. századi) felmérések egyértelműen figyelmeztetnek bennünket: az elmocsarasodás új keletű folyamat:
„A hagyomány és az itt lakók tanúsága szerint a Sebes-Körös Sárrétje nevű mocsarakat is káros emberi tevékenység alakította ki. Valószínű, hogy a múlt század elején a Körös három fő ágban Szakál és Ugra mellett a Csiket-éren keresztül folyt le, ahogyan ezt a feltöltődés után hátramaradt medrek is mutatják. Vésztőnél, Szeghalomnál, Csökmőnél és sok más helyen azonban malomgátakatépítettek, amelyek a lefolyást akadályozták, és ennek következtében – mint egyhangúan állítják – állandó mocsár képződött. Sok helyen láthatók templomok és téglaépületek romjai, amelyek a magasabb helyeken álltak. Így kétségtelen, hogy e nádas pusztaságot egykor számtalan ember lakta, azonban az a szabad lefolyást akadályozó malomgátak létesítése miatt a lakosság számára használhatatlanná vált.” (Kósa, 1985)
Kiindulási pontunk tehát csak a XVIII. század végére és a XIX. század legelejére vonatkozóan igaz. Ekkor valóban a pangó mocsarak kiterjedése és nagy száma határozta meg a Tisza mente képét. Az azt megelőző korokban azonban valami más. Talán nem tévedünk nagyot, ha e mást az erek és vízfolyások, azaz az élővizek jellegadó jelenlétében véljük megtalálni.
A folyó és az ártér
Minden folyó, így a Tisza is alapvetően határozza meg a rendelkezésére álló tér legalapvetőbb jellegzetességeit. A szétterülő ár nemcsak vizet, de hordalékot, tápanyagot, növényi magvakat és állatokat is vitt magával, miként a visszahúzódó víz is természetes menekülési útvonala volt az ártéren rekedve egyébként lassú pusztulásra kárhoztatott vízi élővilágnak. A folyó természetes légzése, áradása-apadása mindezzel együtt alapvető tájformáló tényező. E mozzanatra ma is érdemes figyelnünk.
Kiindulási pontként térjünk vissza egyetlen gondolat erejéig a fejezet felvezetőjeként választott mondához. Láttuk: a Tisza pályája oly girbe-gurba volt, hogy külön eredetmondát ihletett. E monda valóságalapja a folyó vízrendszerének születését látva tetten érhető, hisz egyfelől a kiemelkedések, a terjedő hordalékkúpok megadják a barázda oldalában tornyosuló földet, míg másfelől a süllyedés az árkot, melyet az aranyeke hasít. E képet csak kiegészíti, teljessé teszi, ha megvizsgáljuk, hogyan alakul a középszakasz jellegű folyók medre, az ún. meanderöv:
„A meanderező folyó hullámvonalban kanyarog árterén, egyre merészebb ívű vagy eltorzult hurkokat formál. Bár szigetek előfordulhatnak medrében, (…) futása egyértelmű, jól meghatározott. …a legnagyobb mélységű és sebességű helyeket összekötő sodorvonal a folyó külső partjáról a következő kanyarulat külső partjára lendül. Amikor a víz a kanyarban áramlik, centrifugális erő lép fel, amely a külső oldalon megemeli a vízszintet, ezáltal a meanderek hurkaiban megnöveli a vízsebességet.” (Butzer, 1986)
Amikor és ahol az ártér felszíne a legváltozatosabb – az ártéren egyaránt találunk fiatal s öreg holtágakat, palékat, laposokat, övzátonyokat, kimagasló hátakat, ártéri szigeteket –, akkor és ott a folyó vízjárása a fizikai lehetőségekhez mérten a legegyenletesebb.
A folyó munkavégző képessége és hordalékterítésének sajátságai egyfajta negatív visszacsatolású önszabályzó rendszert hoznak létre, ahol a folyó maga csak két jól körülírható szélső helyzet között mozoghat, de igazából egyiket sem érheti el. Az első szélső helyzetben vízjárása a lehető legegyenletesebb lenne, míg a másikban a lehető legegyenetlenebb. A valóságban azonban a mélyártér feltöltődése és a folyóhátak képződése olyan dinamikus egyensúlyi helyzetet teremt, melyben a két szélső pontra egyaránt jellemző munkavégzés és hordalékterítés is előfordul, de határozottan az egyik forma túlsúlya mellett. Ugyanakkor a folyóvölgy arculatát tekintve egyfajta ciklikusságot figyelhetünk meg. A folyamat végeredményeként ugyanis e sorozat első állomásához nagyon hasonló kép tárul elénk, csupán az egyes elemek térbeli elhelyezkedése változott meg.
Az ártéri mederváltozásokért tehát elsődlegesen a folyó munkavégző képessége és hordalékterítésének sajátságai felelősek. Azt mondhatnánk: a folyóvölgy adott állapotát a felhalmozás – feltöltődés, feliszapolódás – és a lepusztulás – erózió – egyensúlya határozza meg. Mindennek ellenére, ha fel szeretnénk vázolni a középszakasz-jellegű vízfolyások valószínű életritmusát, nem csak e két állapotra kell tekintettel lennünk. Ennek elsődlegesen az az oka, hogy a folyóvölgy alaktani, geomorfológiai egyensúlya számos más tényezőtől is függ, mint pl. a meder esése, a vízgyűjtő kőzetanyagai, tektonikai mozgásai, a befogadó – folyó, tó, tenger –meder és vízszintváltozásai, a növényzet alakulása, stb. A Tisza évtízezredekkel mérhető életében valamennyi itt felsorolt tényező szerepet játszott.
Egészséges rendszerműködés esetén a folyóvölgy olyan önszabályzó rendszer, mely igyekszik hosszútávon fenntartani az ártéri mederváltozások mértékének és ütemének dinamikus egyensúlyát. Kis vízjáték1 mellett az ártéri mederváltozások a mélyártérre összpontosulnak, míg a kisvízi meder esetében mind mértékük, mind ütemük lassul, ideértve az övzátony- és a folyóhát-képződést is. Növekvő vízjáték esetén viszont fordul a kocka, a mélyártér változásai fékeződnek, a kisvízi mederé pedig gyorsulnak. Az ártér térszintjeinek differenciálódásával nő annak vízbefogadó képessége, ami viszont a vízjátékra nézve kiegyenlítő hatású. Amennyiben a folyó akár külső, akár belső tényezők változásainak hatására mégis kilép e keretek közül, több felszíni formán keresztül, hordalékteraszokat építve tér vissza eredeti állapotához hasonló helyzetbe. A folyó működése azonban pusztán a víz lefolyásának és hordalékterítésének fizikai törvényszerűségeit ismerve nem érthető meg. Látnunk kell, hogy a folyó teljes élővilága miként működik közre e folyamatokban.
A növényzet szerepe a rendszerműködésben
Amilyen fontos szerepet játszott e vízrendszer a táj életében, éppoly döntő jelentőségű volt az egészséges tájszerkezet: a víz visszatartására képes „sejtek, sejthalmazok” megléte az élővizek fennmaradása szempontjából.
Egyik sem lehetett, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A folyó és a növényvilág együttműködése a tavak, erek, árvízi folyások medrében kezdődik, az időszakosan elborított laposokon, palékon folytatódik, és az ármentes szinten ér véget. A szereposztás minden egyes helyszínen, minden egyes pillanatban más és más. A növényzet hol gyorsítja, hol lassítja az ártéri mederváltozásokat. Az áradó víz útjában állva hordalékhalmok születésénél bábáskodik, máshol ereket, árvízi medreket töm el, megköti a hordalékot, bedolgozza az iszapot, együtt él, változik a tájjal. E sokszínű palettáról két mozzanatot kell kiemelnünk, melyek jellegükből s hatásaikból fakadóan méltán tekinthetők meghatározóknak. Az egyiket eutrofizáció, a másikat szukcesszió néven említi a tudomány; mi elég, ha annyit jegyzünk meg róluk, hogy az első a vízben lebegő tápanyag feldúsulásához, ezzel együtt a tavak feliszapolódásához, végső soron a talaj születéséhez, a második pedig a frissen alakuló talaj átformálásához, az egymást követő növénytársulások, végezetül az erdők felneveléséhez kapcsolódik. E tekintetben maguk a folyamatok legalább annyira döntőek és meghatározóak, mint végeredményük. Az erdő ugyanis az ártér, a folyók által meghatározott síkvidék szíve. Erdők nélkül a táj nem tudja megőriz önálló arculatát, miként a benne élők sem maradhatnak sokáig azonosak önmagukkal.
A síkvidéki erdők a vizek visszatartásával és tározásával döntően befolyásolták a folyóvölgyek vízháztartását. A szukcesszió tárgyalásánál láttuk, hogy az egyes szinteknek megfelelő növényzet hogyan teremti meg a folyamat továbblépéséhez szükséges feltételeket, hogyan számolja fel saját létfeltételeit, miközben lehetővé teszi a következő lépcső megjelenését. A születés és halál, keletkezés és elmúlás eme misztériumában olyan szivacsszerű, szerves anyagban dús talaj születik, mely nemcsak hogy nagymennyiségű vizet képes tartalékolni, de fel is tudja szívni azt. Az árvizek tehát nemcsak a laposokat, de a laposok, és a földéjük magasodó hátak talaját is megtöltik vízzel. Minél magasabb szerveződésű egy-egy ártéri szint növénytársulása, annál jelentősebb e hatás, mely ebből következően az erdőkben teljesedik ki. A folyamat végkifejletéhez természetesen a születendő talaj mellett maguk a növények is hozzájárulnak. Az adott esetben persze nem csak arról van szó, hogy az elfekvő, lehulló növényi elemek, az elszáradt lágyszárúak és az avar több formában is befolyásolja a talajszerkezet kialakulását, ill. árvizek idején megakadályozza a hajszálerek eltömődését, feliszapolódását. A szivacsszerű működés döntő eleme ezek mellett a növényzet nedvkeringése, mely természetszerűen az erdőkben a legjelentősebb. Az ártéri erdők fáinak egy tekintélyes része a tavaszi áradásokra időzítette a rügyfakadást, a nedvkeringés beindítását. Ilyenkor a gyökereken felfelé induló vízáramlás egyfajta vákuumot, „vízüres teret” teremt a talajban, ezzel is gyorsítva a víz beszivárgását, meghatározva a talajvíz mozgásának irányát. E szerint a talajban a víz jellemzően felülről lefelé áramlik, míg a gyökerekben alulról felfelé. Természetesen, ahogy a hajszálerecskék feltöltődnek vízzel, a talajvíz szintje megemelkedik, jellegzetes vízdombok alakulnak ki, melyek apadás után is megmaradnak. Apadáskor azonban a vízvisszahúzódás okán e szivacsos dombocskák környezetében alakul ki egyfajta vákuum – „vízüres tér” –, s megindul a víz lassú, alig észrevehető visszaszivárgása a tavak, a tavakat egymással és a folyóval összekötő, jellemzően a laposok legmélyén kanyargó fokok, erecskék medrébe. Az erdők szerepe azonban itt még nem ér véget. A növényzet nemcsak a talajban, ill. saját testében tárolja a vizet, hanem a lombkoronaszint légrétegeiben is. Az elpárologtatott víz nagy része nem juthat ki az erdőből, sajátos mikroklímát teremtve marad fogva benne. Az ártéri erdők olyan jellegzetes zárt egységet alkottak, melyen nem fújhatott keresztül a szél, nem sodorhatta el a párát, csak a felületi párolgás által vesztett vizet a rendszer. Az erdő azonban e rendszer fennmaradásához kevés. Igen fontos, hogy a tavak és a folyók vízszintje ne süllyedjen mélyre, ellenkező esetben ugyanis a talajban visszatartott víz „gyorsan” elfolyik, a vízcsapda fokozatosan veszít hatékonyságából, végül a talajvízszint olyan mélyre is süllyedhet, ami a fás kultúrák létét is veszélybe sodorhatja. A rendszer, melyet kistáji vízkörforgásnak is nevezhetünk a folyó és a növényzet együttműködésére épül, melyben mindkét tényező döntő szerepet játszik. Innen nézvést válik világossá, mi minden áll vagy bukik az erdők létén, illetve hiányán.
Erdők nélkül nincs sem szivacs, sem páracsapda, a talaj elengedi a vizet, miért is a magasan fekvő területek kiszáradnak, a mélyen fekvők viszont elvizesednek.
Ez azonban egészséges körülmények között nem fordulhat elő az ártéren. A le- és felépülés, a születés és halál ezen örök körforgása közben minden újjá is születik, ami elpusztul, így a táj, bár minden pillanatban más, mégis mindig ugyanaz. Az összkép sohasem változik, csupán az elemek cserélődnek. Ahol tegnap tó volt, ma nádas, ahol nádas, ott mocsár, ahol mocsár, ott rét, ahol rét, ott erdő, ahol erdő, ott folyó, s ahol folyó, most tó, s a kör bezárult. Az ártér így éli mindennapjait, s míg az együttműködés teljes, az örök változás gondoskodik a változatlanságról. Mindezek alapján könnyedén képet alkothatunk, milyen lehetett a Tisza menti táj egykor. Az Alföldre lépő folyók széles kanyarokat írva csalitok, erdők, rétek, nádasok nyílt vizű tavak közt ballagtak, éppoly szelíden, mint ahogy azt Petőfi megénekelte. Köztük itt is, ott is kisebb-nagyobb erek folydogáltak, melyek legnagyobbjai – a Hortobágy, a Zádor, a Kakat, stb. – versenyre kelhettek magával a Tiszával is, de többségük inkább nagyobb pataknak vagy kisebb folyócskának tűnt. Ők terítették szét, lapították el egykor a Tisza ma oly nagy és veszedelmes árhullámait. Árvíz idején vízzel teltek meg a tavak, az erek és folyók laposai. Víz borította a réteket, csalitokat, s az erdők mélyebben fekvő vonulatait. A keményfa-ligeteket, gyümölcsösöket, kerteket és az emberek falvait tengerként ölelte körül az ár, ezek – mint megannyi sziget – magasodtak az elöntött vidék fölé. Az év nagy részében azonban nyoma sem látszott e tengernek. Apadás után csak a holtágak medrében csillogott víztükör, no meg az erekben csordogált az életet adó víz. A kép attól függően változhatott, hogy a folyó életének mely szakaszában járt. A ligetes tájat tavak, mocsarak, lápok tarkították, számuk hol megcsappant, hol gyarapodott, attól függően, hogy a folyó és az ártér közti kapcsolat mennyiben sérült, vagy mennyiben volt teljes. A szélsőségek viszont egészen az erdők eltűnéséig nem uralkodhattak el. Ugyanakkor az erdő mit sem ér, ha elhagyja a víz. A magasabb térszintek erdei emberi beavatkozás nélkül is fokozatosan ligetesednek, ritkulnak, végül egy-egy mélyedésre korlátozódnak.
A víz és az erdő szorosan összefügg: ha az egyik elvész, elvész a másik is. Erdő nélkül az ártér vagy mocsár, vagy sivatag, folyó nélkül pedig csak sivatag. A két elem szükségszerűen feltételezi egymást.
Ha e bonyolult feltételrendszer bármelyik eleme kiesik, a vízrendszer gyorsan összeomlik, átalakul, miként történt az a XV. századot követő időszakban.
Az Alföld sorsát egy idő után leginkább az erdei határozták meg. Amíg az árteret és az árterek közti magasabb síkokat erdők, addig az árteret az élővizek uralták. Az erdők eltűnése viszont szükségszerűen vezetett el a mélyártér elmocsarasodásához és a magasabban fekvő mezőségek kiszáradásához, vagyis a XIX. századi állapotokat megjelenítő, elhíresült „pocsolya-térképhez”. A legfontosabb kérdés tehát, ami mellett nem mehetünk el, mikor és milyen ütemben tűntek el az Alföldről az erdők.
Vannak, akik úgy vélik, ki sem alakulhattak: nem hagyta az ember. Mások úgy vélik, a honfoglalás korára az erdőknek alig maradt nyoma, az Alföld fátlan pusztaság volt. Mások szerint a késő Árpád-korban kezdenek megritkulni e táj erdei. E vitában szinte mindenki állást foglalt már akár „geográfusként”, akár „ökológusként”, akár a vízügyek múltjával foglalkozó „történészként” nyúlt a kérdéshez. Mi magunk e tekintetben Károlyi Zsigmond, Kaán Károly nyomdokait követve próbálunk képet alkotni az Alföld erdősültségéről, előbb azonban hadd hívjuk fel a figyelmet egyetlen mozzanatra: jelenlegi tudásunk szerint az Alföldet a középkor utolsó századaiig a belső vízfolyások nagy száma jellemezte. Ezek a folyóágak, erek a XV. századra kezdik elveszíteni állandó jelegüket. Ez idő tájt a közeledő „kis jégkornak” köszönhetően Európa éghajlata nedvesebbre fordul. Nem a szárazság, sokkal inkább a Kárpát-medence vízháztartásának sérülése húzódhatott meg tehát a vízrajzi változások mögött:
„A Tisza-völgy, de általában az egész Alföld középkori vízrajzában rendkívül feltűnő e területek ma már ismeretlen nevű vagy erekké apadt, de akkor jelentősnek mondott vízfolyásokban, mellékágakban, állóvizekben való gazdagsága. Okleveleink – melyeket vízrajzi szempontból Ortvay Tivadar tárt föl – számos a XI–XIII. században ismert, de azóta eltűnt folyóról adnak hírt. Ilyenek voltak például Csongrád megyében a Durha és Hueno, Jász-Nagykún-Szolnokban a Cundura, Pest-Pilis-Soltban a Finzeg folyó stb. A Mosztonga a XV. században még Bács várát a Dunával összekötő vízi út volt. Haán Lajos Békésvármegye hajdana c. művében a Körösök elágazásainak, ereinek egész sorát ismerteti. Ugyanilyen képet rajzol Galacz János is a környék vízrajzáról. Különösen figyelemre méltó az a megállapítása, hogy a Körösök és a Berettyó környékén lévő kisebb folyók, mint pl. a Hajdú, Ösvény, Veker, Kórogy a XV. századtól kezdve zsugorodtak erekké. Az erek, vízfolyások megszűnése, elapadása – ellentétben az állóvizek, mocsarak lecsapolásával – aligha tudható be a vízépítési munkálatoknak, a mezőgazdasági területek kiterjesztésének. Ez – tekintettel arra, hogy körülbelül ugyanebben az időben (a török hódoltság kezdetén) egy másik folyamatnak: a mélyen fekvő folyóvölgyek, laposok elmocsarasodásának, sárrétek bozótok kialakulásának is tanúi lehetünk – inkább az erdőirtás hatásának, a korábban erdős, vagy parktáj jellegű területek ennek következtében meginduló kiszáradásának tulajdonítható. A talaj vízháztartásában szabályozó szerepet betöltő, a csapadékot visszatartó erdők kiirtása, a lefolyási tényezők növekedése szükségszerűen vezet a magasabban fekvő, mezőséggé alakuló területek aszályossá válására és az alatta fekvő korábbi árterületek elmocsarasodására. ”(Károlyi, 1960)
Innen ítélve sokkal határozottabban állhatunk ki Kaán Károly vélekedése mellett, miszerint Alföldünk jelentős részét a honfoglalás korában még erdők uralták.
A folyók szerepe a vízháztartásban
Ökológiai szempontból a vízháztartás leglényegesebb mozzanata az élővilág vízigényében ölt testet. Az egészséges rendszerműködés feltételei tehát a folyóvölgyben:
- a folyó és az ártér közötti állandó kétirányú kapcsolat
- a folyó által szállított, ill. az ártéren szétterített víztömegek folyamatos mozgása
- a víz pufferolása a talajban, az avarban, a növényzetben és a növényzettel borított légrétegekben
A Kárpát-medence folyóinak ökológiai szerepe tehát a vízháztartás meghatározásában, a medencébe jutó víz egyenletesebb eloszlásának meghatározásában öltene testet. A csapadékosabb hegyvidékek vízfeleslegének szétterítéséről a Tisza és mellékfolyói mentén egy igen összetett, ugyanakkor érzékeny vízrendszer gondoskodott, mely egyfelől a vízhálózatból, folyók, mellékágak, erek, fokok, holtágak rendszeréből, másfelől az ártér növényzetéből tevődött össze.
Látjuk tehát, hogy a főütőereken érkező árhullámot mellékágak, erek, fokok sora lapította el, terítette szét a csapadékban szegényebb síkokon. Ennek tudatában szemügyre véve a vízrendszer egyes elemeit, egyenrangúnak kell tekintenünk azokat, bár a ma izolált kezeljük, és meg is különböztetjük ezeket, beavatkozásaink jórészét a kisvízi mederre és az árteret megosztó gátakra korlátozva. Hadd hangsúlyozzuk ismét: a folyó rendszerműködése szempontjából azonban a vízrendszer elemi egyenrangúak. A folyó és az ártere közötti állandó kétirányú kapcsolat hiánya nemcsak az ártéren megújuló élővilág létlehetőségeit korlátozza, de hosszútávon a medence természeti viszonyainak drasztikus változásához vezet. Tehát a folyó és az ártere, annak valamennyi részletével együtt egymástól elválaszthatatlan egységet alkot.
A vízrendezések hatása az ökológiai rendszer vízellátására és a táj eltartó képességére
A jelenlegi helyzetben azonban a vízgyűjtő egyes szakaszait elkülöníti a XIX. században kiépített vízrendszer. A medence középső, szárazabb régiói mindig is rászorultak a nedvesebb területek vízfeleslegére, melyet korábban a folyók árvizei el is juttattak területükre. Amíg ez megtörtént a vízgyűjtő egészére hulló csapadékátlag határozta meg a vízháztartás bevételi oldalát. Mindez az Alföldre is igaz volt. Ma azonban az egyes földrajzi egységek, csak a csapadék formájában közvetlenül rájuk hulló vízkészletekkel rendelkeznek, a hegyvidéki területek vízfeleslege, ami a vízgyűjtő egésze szempontjából koránt sem felesleg, szinte teljes egészében lefolyik. Amíg korábban a vízgyűjtő vízellátottságának jelzett területi egyenetlenségei csupán a vízpótlás különbözőségére utaltak, miszerint az élővilág vízigényét a közvetlenül lehulló, vagy a közvetlenül lehulló és a nedves területekről lefolyó víz együttesen határozza-e meg, addig napjainkban az eltérő átlagok tényleges és lényegi különbségekre utalnak.
A jelenlegi vízrendszer mellett a Kárpát-medence középső, szárazabb területein e szempontból évről évre állandósuló vízhiánnyal kell számolnunk. A mezőgazdasági kultúrtáj a víz visszatartására képtelen, ugyanakkor a területre hulló csapadék képtelen kielégíteni az élővilág és a mezőgazdaság vízigényét. A jelenlegi tájhasználat azonban olyan vízrendezési koncepció alkalmazását követeli meg, amely alkalmatlan ezeknek az egyenetlenségeknek kezelésére. Ennek oka, hogy a szántóművelés épp az őszi és a tavaszi vízbő időszakokban követeli meg a vizek gyors és teljes levezetését. Így csak akkor nyílna lehetőség a víz megtartására, amikor a természeti adottságokból következően a medencében vízhiány lép fel.
A történeti áttekintésből levonható a következtetés, hogy a XIX. század vízrendezése nem egy idilli állapot megváltoztatására irányult, hanem a már sérült vízháztartás negatív következményeit próbálták meg orvosolni. A beavatkozások területhasználati következményei és a vízmegtartó képesség tovább csökkenése azonban nem járultak hozzá a már felborult egyensúly visszaállításához. Ha az eredményeket nézzük nehéz egybehangzó véleményt kialakítani. Két, homlokegyenest különböző vélekedés él egymás mellett.
Az egyik, az ismertebb ott él a köztudatban. Ebben az országban „A Tiszának és mellékfolyóinak szabályozása kereken 2 millió hektárra rúgó ősi árterületek rendszeres, szinte évenként megismétlődő elárasztásának megszüntetése nemcsak a mezőgazdaság és a közlekedés fejlődésének útját nyitotta meg. Jelentősége ennél is nagyobb: megteremtette a kulturális felemelkedés lehetőségét.”(Lászlóffy, 1982) Miért is itt virágzó mezőgazdaság, takaros falvak sorakoznak az egykori ártéren, ahol boldog és elégedett emberek élnek egyre nagyobb lélekszámban, egyre eredményesebben művelve egyre nagyobb területet…
Vessünk azonban most egy pillantást a másik ország képre. Ha útnak indulunk a Tisza mellett, hamar megtaláljuk e másik Magyarország nyomait. Elhagyott tanyák, telepek, szétvert szivattyúállások, csupaszon álldogáló villanypóznák, rozsdásodó gépek, omladozó épületek sorjáznak a felhagyott legelők, parlagon maradt szántók, katonás rendben sorakozó nemesnyarasok a soványan termő földek között. Az élet mintha menekülne erről a tájról…
Nézzük végig az egykori ingoványok maradékát, a Bihari-síkot, a Körösök vagy a Maros mentét, vagy feljebb a Hevesben a Kis-Tisza partjait, a Borsodi Mezőséget, a Taktaközt, a Bodrogközt, vagy a Beregi síkot. Szinte mindenütt ugyanaz a kép fogad. S nem csak térben, utazásunkat kiterjeszthetjük az időben is. Mintha átok ülne e tájon. Átok, mely porba sújtja, egyszersmind el is rejti, szürke ködök jótékony homályába burkolva…
Persze nem új keletű átok ez. Látszott már a XVIII. században. Írt róla Orczy Lőrinc, majd néhány évtized múlva Vay András, Vedres István, Huszár Mátyás, Beszédes József, Vásárhelyi Pál, és persze Széchenyi István is. Akkoriban tisztábbnak és világosabbnak tűnt a kép, s a vadvizek formáját öltő átok mindenki által jól láthatóan ülte meg a tájat.
A két világ valahol a XIX. század második felében szakad el egymástól. Egyfelől a gát, a csatornák, a szivattyúk, az embert próbáló szakadatlan munka, a harc mintha meghátrálásra késztette volna a tájat sújtó erőket, mintha szűnőben lett volna az átok. Utak, vasutak, hidak épültek, tanyák, majorok falvak nőttek ki a földből. Mindez azonban csak a felszín, a mélyben továbbra is ott munkált valami gonosz, mindent felemészteni, mindent elpusztítani akaró hatalom.
Széchenyi korában az emberek tetten érni vélték az átkot az ősidők óta szabadon futó folyók áradásaiban. Igen, akkoriban mindenért a vizet okolták, a Tisza és mellékfolyóinak évenkénti áradásait, melyek a vidéken szétterülve „…mindennemű gazdasági és kulturális fejlődésnek kerékkötői voltak”. Akkoriban a folyó mellett mocsarak, lápok, feltöltődő, posványos laposok, mocsárba vesző erek, feketevizek, nádasok, zsombékok, sárrétek és berkek sorakoztak, s hajtottak fejet uruk, a víz előtt. Nem véletlen tehát, hogy Széchenyi István a „Tiszavölgy rendezését illetőleg elsőként éppen a következő nehézségeket látta:
1ször: Roppant vízmennyiség.
2szor: Aránylag felette csekély eset.
3szor: Jobbadán alacsony partvidék.
E mozzanatok miatt uralta a síkokat ama roppant víztömeg, mely a csekély esés miatt elfolyni nem tudván az alacsonyabb partokat meghágva sárréteket s mocsarakat táplált szerte a vidéken, s a többi akadály csak mint eme áldatlan állapotokkal szembeni tehetetlenség okozója, eztán következett:
4szer: Vásárhiány, mely miatt nem adhatni el a fölösleget.
5ször: Dologtalanság.
6szor: Földnek csekély becse.
7szer: Paradicsomi egyszerűség.
8szor: Egymás ellen álló érdek; és
9szer: Tán, de csak tán, népesedés híja.
S ha mai szemmel tekintünk végig a Tisza mellett, az első három akadály megoldódni látszik, mert a roppant víztömeget gátak tartják fogva, a csekély esést a kanyarok átvágásával jelentősen növelték, miért is a meder beágyazódott, s emiatt a partok magasabbak, ám a folytatás…
Az Alföld vízháztartásának változása vízgazdálkodási szemszögből
A vízgyűjtők egészséges működésének alapfeltétele a víz megtartására képes ökológiai rendszer léte. A Kárpát-medence földrajzi zártsága további összefüggésekkel gazdagítja ezt a rendszert. A Kárpát-medence felszín alatti vízzáró geográfiai képződményei hatására a felszín alatti vízkörforgás zárt egységet alkot a felszíni folyamatokkal. A medence aljzatát alkotó vízzáró réteg felett különböző földtörténeti korok üledéke található több száz méter vastagságban, amely a vizet tározza és szállítja is:
„Ilyen módon az ország és az Alföld felszíni és felszín alatti vizei egyetlen vízháztartási rendszerben kapcsolódnak össze, amelyet a csapadék és a párolgás egyenlegéből adódó víztöbbleteket és vízhiányokat szabályozó éghajlati energiák tartanak mozgásban” (Szesztay, 2000)
Különösen igaz ez a medence keleti felére, ahol a felszíni és felszín alatti áramlási folyamatok egyetlen utánpótlása a Kárpát-medence keleti karéjára hulló csapadék. A zártság egy másik összetevője, hogy a felszínen egy ponton távozik a Dunába összegyűlt víz.
„Azaz a Csapadék = Párolgás + Lefolyás a sokévi átlagos felszíni vízmérleg zártsága folytán” (Szesztay, 2000)
Ebből az összefüggésből adódik, hogy a felszíni növénytakaró minősége, erdősültsége a párolgási és lefolyási viszonyok alakulása között rendszer kapcsolat van, amely a fenti összefüggés törvényszerűségének megfelelően víz megmaradásának elve alapján igazítja egymáshoz az erdősült és a vízjárta területek arányát.
Az arányokra nézve azt a következtetést lehet levonni, hogy a rendszerműködésben résztvevő vízmennyiségre jellemző egyensúlyi vízháztartási pályától eltérő területhasználati mintázat valósul meg napjainkban. A jelenlegi alacsony erdőborítási arányból következik, hogy a jelenleginél nagyobb arányúnak kellene lennie a víz borította területeknek ahhoz, hogy a vízfelületről történő párolgás tudja átvenni a hiányzó erdők párologtató szerepét. A víztöbblet megjelenése tehát rendszer következmény, a földrajzi, talajtani adottságok determinálják, hogy mely tájegységekben összpontosul, tör majd elő és melyek lesznek a többi tájegység „árán” megkíméltek. Ahová a víz e bősége koncentrálódik ott a területhasználat fenntartása érdekében végzett víz elvezető tevékenység folyamatosan külső energia források felhasználására szorul. Az így kialakított területhasználat árán folytatott mezőgazdasági tevékenység azonban nem tudja kitermelni az infrastruktúra fenntartásának költségét. Az adottságok elfogadását, az alkalmazkodás kényszerét az alap infrastruktúra állami forrásokból történő fenntartása teszi szükségtelenné. E gyakorlat azonban tovább emészti a termelés természeti alapjait, rombolja a talajt: szikesedés, savanyodás, tömörödés, erózió. Az erdők arányának lecsökkentésé miatt lefolyásra ítélt vízzel szemben folytatott küzdelem az alap feltételek fenntartására emészti fel a forrásokat. Ez az az állandó teher a gazdálkodáson, ami nem teszi lehetővé a sikeres működést, a felhalmozást és eredményezi a tájegység relatív, majd abszolút értelemben vett leszakadását. A közösség forrásai e rossz struktúrában vívott a küzdelem kilátástalan folytatását biztosítják. És ez az a pont ahol tetten érhető, hogyan válik láthatatlanná a befektetett energia, tűnik feneketlennek a zsák, amibe a növekvő tájegységi különbségek felszámolása érdekében jó szándékkal, de növekvő értetlenséggel és frusztrációval közösségi javainkat beforgatjuk.
A Kárpát-medencében a felszíni és felszín alatti vízforgalom az ökológiai rendszeren keresztül kapcsolódik egybe. A következő ábra ebben a zárt rendszerben ábrázolja a vízháztartás alkotóelemeinek egymáshoz viszonyított alakulását. A vízháztartás egyensúlyának megbomlása, a stabilizáló hatású erdőarány növekedése nélkül a vízmérlegen belül drasztikus arány eltolódásokat eredményez, a biológiai produktivitást jelentő párologtatás fogyásnak indul, a felszíni lefolyás erőteljes növekedésével a víz egyre gyorsabban, hasznos hatások nélkül távozik a vízgyűjtőről. A folyamat, jobbító beavatkozások nélkül nem kétséges, hogy a vízgyűjtő egyre gyorsabb vízvesztéséhez, kiürüléséhez vezet. Ez a folyamat a terület élhetőségét, használati értékét is a nulla állapot felé viszi el.
A jelzett összefüggés létezésére történelmi léptékben és a közelmúltból is számos példa hozható. A Felső-Tisza vízjárásának vizsgálata az 1956 és 2000 közötti időszakra két megállapítással élt. Az évenkénti lefolyás 20%-kal növekedett, miközben a csapadék a vízgyűjtőn 8–10%-kal csökkent, a vízgyűjtő területen eközben csökkent az erdők aránya, növekedett a meliorált területek nagysága és nőtt az urbanizáltság is, ami a belterületi vízrendezésen tevékenységének kiterjedésével hat a lefolyásra (Konecsnyi, 2002).
Az elmúlt években tapasztalt vízháztartási jelenségek arra engednek következtetni, hogy e történelmi léptékkel mérhető vízháztartási pályának mára a kedvezőtlen csökkenő vízmegtartó képességű és csökkenő területhasználati értékkel bíró szakaszába értünk.
Ha ezekhez a természeti jelenségekhez hozzárendeljük társadalmi hatásaikat, azok a folyamatok köszönnek vissza, amelyek elvonták az erőforrásokat, megakadályozták az életfeltételek javulását.
A lefolyás növekedése:
• az árvízi és belvizes helyzetek gyakoribbá válását eredményezik az ideiglenesen(!!) megnövekvő vízmennyiség okán,
• a lefolyás intenzitásának növekedése növeli az erózió romboló hatását
A víztöbblet időszakában elengedett víz későbbi hiányából fakadó költségek és ki nem használt lehetőségek:
• a vízmegtartó képesség alacsony szintje növeli a tenyészidőszak vízhiányát – öntözési igényt gerjeszt
• továbbá a nyári félévben, a víz-szűke időszakokban, a rendelkezésre álló vízmennyiség alacsony szintje a párologtatás csökkenését eredményezi, emiatt gyengül a mikro- és mezoklíma stabilizáló szerep hatása, ami az aszály helyzetek, hő sokkok kialakulásának valószínűségét növeli.
• a mai mezőgazdasági területhasználati módok felszámolták a táj ökológiai szerkezetét, amelyek alkalmasak voltak a víztöbblet megtartására, az egysíkú táj kizárja más társadalmi és természeti funkciók megvalósításának lehetőségét az általuk elfoglalt területen. Szemben pl. egy erdővel, amely számos egymást nem kizáró tevékenység keretéül szolgálhat.
A társadalmi folyamatok természeti meghatározottságának felismerése után következő kérdés, hogyan lehet újra kedvezőbb természeti feltételeket teremteni, amely alapul szolgálhat a társadalmi jólét fenntartható növeléséhez? Nem tudjuk megmondani, hogy van-e olyan pont és melyik az, ahonnan a rendszer már nem képes regenerációra, és a leépülés folyamata öngerjesztővé válik. Az azonban biztonsággal állítható, hogy minél előrehaladottabb a vízgyűjtő természeti rendszerének leépülési folyamata annál nagyobb az újraélesztésének a társadalmi költsége. A lépéskényszert az éghajlatváltozás előrejelzett hatásai is erősítik, mivel e külső hatás is összességében a vízháztartási szélsőségek erősödése felé mozdítja a vízháztartás pályáját. A múlt és a jövő ugyanazt az igényt közvetíti a jelen felé: a vízmegtartó képesség javításával stabilizálni kell a vízháztartás folyamatait.
Megoldási javaslatok
A folyók mai problémáinak megoldásához az árterek problémáinak megoldásán keresztül vezet az út. Az árterek víz befogadó és megtartó képességének drasztikus növelésének eléréséig a folyók közvetlen problémáira sem lehet választ adni. A koncepciónk ezért a vízgyűjtőre és a tájra koncentrál.
Az ártéri tájhasználatváltás társadalmi szempontú racionalitása abban rejlik, hogy egy-egy tájegységen belül teret tud biztosítani a víznek és általa az ökológiai potenciál kihasználásának. A természeti tőke növekvő volumene és összetettsége az, ami alapot jelent új haszonvételi és megélhetési formák számára egyéni és közösségi szinten egyaránt. A tájhasználat váltásban rejlő tartalékok – jelenleg ki nem használt lehetőségek – három tényező egyidejű, egy tájegységen belüli megteremtéséből fakadnak. E három tényező:
• a vízpótlás lehetőségének megteremtése,
• az erdők biomassza képződési potenciáljának növelése és
• a táji léptékben már meghatározó arányt képviselő területek átállításnak lehetősége.
Ezek eredményezik együttesen az ökológiai rendszerműködésből nyerhető hasznok volumenének növelését. Az alkalmazkodás fő korlátja ma a területhasználat és a ráépült gazdasági struktúra merevsége. Ennek a merevségnek az oldása szélesíti a tervezés terét, ami az állam számára olcsóbb, vagy szélesebb körben pozitív hatásokkal járó fejlesztések megvalósítását teszi lehetővé.
Noha az egykor szabadon kanyargó folyó nyújtotta feltételekre alapozva is lehet gazdasági struktúrát létrehozni, ez jelenleg csak, mint vágyálom jöhet számításba. A természet dinamikájának és a tervezhetőség együttes érvényesíthetőségének ugyanakkor meg lehet találni a mainál jobb eredményt nyújtó kompromisszumait. Ennek megvalósítása is komoly előrelépés lenne, jövő generációk azután el tudják dönteni, hogy merre lépnek tovább.
A gyakorlati megvalósítás oldaláról
A javaslat lényege vízügyi szempontból az, hogy a gátak között tartott víz mennyiségét fokozatosan csökkenteni kell. Ahol lehetséges, meg kell hagyni és növelni a nyílt árterek nagyságát, de a gátakat nem szükséges elbontani. Azok elősegíthetik a víz szétterítéséhez szükséges gradiens energia kihasználását. A folyók vizének hullámtéren – a két gát közötti területen – kívüli befogadásához nagy kiterjedésű, a célterület domborzati viszonyaihoz alkalmazkodó ideiglenes tározó tálcákat, árapasztó tározókat kell kialakítani a gátakon kívül az ún. mentett oldalon. A tározó tálcákat ugyanúgy gátakkal szükséges körülvenni, de alacsonyabban és lényegesen nagyobb hosszúságban, a terep differenciáltságára alapozva. Az árvízi funkciót betöltő árapasztó tározók a rendszer részei lehetnek a tájegység vízjárását dinamizálni tudó fejtározóként lehet őket felhasználni. Általuk a tájegységen belüli vízjárás biztonságát és dinamizmusát lehet megteremteni a kritikus időszakokon kívül. Kritikus helyzetben azonban a teljes rendszer befogadóképességét ki lehet használni.
Az ily módon kialakított tálcákon ártéri gazdálkodást lehet folytatni, amely megfelel a táj ökológiai adottságainak. A tájgazdálkodási rend szempontjából az időszakos vízjáráshoz alkalmazkodó területhasználat majdan megjelenő növénytakarója sokkal jobb vízháztartást alakít majd ki, mint a jelenlegi szántóföldi művelés, vagy ugaroltatás. A természetes elöntés és az ártéri gazdálkodás tehát együtt jelentős mértékben javítják a célterület és környezetének vízgazdálkodását, lehetőséget adva többféle haszonvételre, vagyis helyben előállítható és fogyasztható társadalmi termékek előállításán keresztül új rendszerű megélhetési alapot képezhetne a helyi lakosság számára. A javasolt ún. szelíd árasztások térinformatikai modellezésen alapulnak, így meglehetősen valósághűen mutatják a várható vízborítottság felületét és mélységét, amihez a gazdálkodás alkalmazkodni tud, tervezhetővé válik.
DUNA-TISZA CSATORNA
Bevezető
A Duna–Tisza köze, hazánk legszárazabb vidéke közé tartozik. A csapadék és a lehetséges párolgás különbségeként értelmezett éghajlati vízhiány itt és a szomszédos tiszántúli területeken a legnagyobb, mintegy 300–350 mm. A két folyó közötti területen belül különleges helyet foglal el a kb. 8000 km2kiterjedésű, nagyrészt homoktalajokkal borított Homokhátság, mely 30–50 méterre kiemelkedik környezetéből. A Duna–Tisza közi Homokhátság csak egészen kicsiny részen érintkezik nálánál magasabb fekvésű területtel, nevezetesen északról, a Gödöllői–Monori dombsággal. Ezen elszigeteltség miatt a Homokhátságnak,a vízbevételek szempontjából önálló vízháztartása van, ami hosszú, többéves száraz időjárási periódusokban a vízkészletek nagyfokú csökkenéséhez vezet. Ez jellemzően a kisvízfolyások elapadásában, a tavak kiszáradásában, a talajvízszint süllyedésében, a mezőgazdasági és erdőgazdasági hozamok csökkenésében, az élővilág elszegényesedésében stb. nyilvánul meg. Ezek a káros jelenségek, a régmúlt időkben is előfordultak,(pl. az 1790–es, az 1860–as, az 1930–as és az 1940–es években). Különös élességgel, csak az 1980–as évektől kezdve léptek föl, ugyanis ekkor már, az elhúzódó szárazság mellett, különféle emberi tevékenységek, mint a vízhasználat növekedése, a földhasználat átalakulása, vízrendezés is észrevehetően hozzájárultak a kedvezőtlen vízháztartási helyzet kialakulásához. Legújabb vizsgálatok szerint a beszivárgás, illetve a nedvesség felhalmozódás szempontjából döntő október–májusi időszak csapadékösszeg 1931–2003 közötti trendje határozott csökkenést mutat. A csökkenő trendet két 30 éves átlag összevetése is igazolja: Az október-májusi összeg 1941–1970 közötti átlaga 349 mm, az 1971–2000 közötti átlag 306 mm. Az eltérés (43 mm) 12%-os, ami igen figyelemreméltó, jelentős változásnak tekinthető. A júniustól szeptemberig tartó négyhavi időszakban a csapadék mennyiségének csekély növekedési trendje mutatható ki. Ugyanez mondható a hőmérsékleti értékekről is. Az 1990–es évtized második felének csapadékosabb évei csak átmeneti és mérsékelt javulást hoztak a Homokhátság vízháztartásában. Napjainkban a talajvíz a Duna–Tisza közi Homokhátság több észlelő kútjában minden korábbinál alacsonyabb szinten van! A 2004. szeptemberi középvízállás a Homokhátság nagy részén 2–3 méterrel, helyenként 4–5 méterrel van alatta, az 1960-as törzsidőszak átlagának.
Magyarországra is érvényesek azok a meteorológiai és hidrológiai változások, amelyek kompetens szakértők véleménye szerint, Földünk egészére várható. Tehát, a csapadékoknak és a folyók vízszállításának a megoszlása szélsőségesebb lesz, vagyis az árvízhozamok megnövekednek és a kisvízhozamok lecsökkennek; a talajvízkészletek rohamosan fogyni fognak, a talajvízszintek lesüllyednek. Hazánk sajátos helyzetének következményeként a Kárpát–medence teknőjében előfordulhat majd, hogy a Körösök időnként csaknem kiapadnak, a Tisza a kisvizek, sőt még a középvizek időszakában sem tudja majd a Körös–völgyet táplálni. A Duna kisvizei és kisebb középvizei idején, egyáltalán nem lesz hajózható, a Bős–icsatorna torkolatától egészen a magyar –szerb határ alatti vízlépcső duzzasztott teréig. Magyarország fizikai –topográfiai, geológiai, hidrológiai–helyzete folytán várható két súlyos következményű körülményre kell rámutatni. Az egyik, a vízlefolyás nagymértékű megváltozása, a Dunán várható az első félév alatt. Az Alpokban a felmelegedés következtében a téli és tavaszi csapadék nem fog hó alakjában felhalmozódni, hanem késő tavaszi esőkkel párosulva fog lefolyni, és így nem fogja a rendszerint kora-nyári, száraz időszak kisvizeit a jelenlegi hóolvadásból származó vízzel gazdagítani. Ez a változás nyilvánvalóan nagy árvizeket és súlyos aszályokat okozhat. A másik,feltehető, hogy a „felvízi országok” (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia) –vízkészleteik hatásosabb kihasználása és árvizeik csökkentése érdekében – minden víztárolási lehetőséget kifognak használni. Ezek az új hegyvidéki tározók hasznos és káros hatással lehetnek számunkra, üzemeltetésük módja szerint. Ezeket a terveket, meg kell ismernünk, meg kell vizsgálnunk és a számunkra esetleg kedvezőtlen elképzeléseket meg kell tárgyalnunk. El kell érnünk, hogy számunkra elfogadható megoldások jöjjenek létre az Európai Unió szakértőinek segítségével.
A terv
„Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kap-tsoló ujj hajókázható Tsatorna” –írta Dillher báró 1715–ben,őfelségéhez eljuttatott felterjesztésében. A Pest és Szolnok közötti víziút megvalósítását három hónapi munkával gondolta kivitelezni úgy, hogy a területileg érintett 16 vármegye lakossága ásná azt ki, mindegyike kerek egy mérföldet. A bécsi kamara a tervet további mérnöki megfontolásra félretette, de ennek ellenére valami vitathatatlanul elkezdődött.
A nagyszabású terv az idő múlásával nem veszített varázsából, bizonyíték erre azok neve,akiket nem hagyott nyugodni a gondolat. A legismertebbek akik a csatorna megépítését szorgalmazták: Vedres István 1805, Beszédes József 1839, gróf Széchenyi István 1845, Reiter Ferenc 1866, Zichy Jenő gróf 1868, Türr István 1881, a Magyar Mérnök–és Építész Egylet 1897 és 1902, a Magyar Királyi Kereskedelemügyi Minisztérium 1905, a Magyar Köztársaság Földművelésügyi Minisztériuma 1919.
A tervezők1931 és 1935 között 11 nyomvonalat vizsgáltak meg. A legkedvezőbbnek akkor, a soroksári Dunaágból kiinduló délkeleti irányt követő, a Tiszához Csongrádnál csatlakozó magas vezetésű csatornát tartották. A szintkülönbségek áthidalását 11 zsilip biztosította volna, a 110 kilométeres távolságon. A Dunától, 98 méter Adria feletti magasságról indulva, három zsilip segítségével érhette el, a 122 méteres magasságot. Onnan nyolc zsilip eresztette volna a vizet vissza 80 méterre a Tisza szintjéhez. Tervezett szélessége 32 –33 méter, melyet elegendőnek ítéltek meg az 1000–1200 tonnás uszályok közlekedéséhez. Báró Bánffy Dániel Magyar Királyi Földművelésügyi miniszter aláírásával, 1943–ban törvényjavaslat készült, melyben a csatorna megépítését a „magyarság legeredetibb bölcsőjének, az Alföldnek gazdasági javulását látta”. Tildy Zoltán köztársasági elnök a parlamentben e szavakkal ajánlotta a csatornát képviselőtársai figyelmébe: „Legyen ennek megvalósítása az egész nemzet ügye. Nagy korszakok így térnek vissza nagy alkotásokban.” Valóban, 1947 tavaszán megérkezett Tildy Zoltán Taksonyba, az első kapavágás személyes megtételére és példáját követte több tízezer kubikus, éjjel –nappal talicskázta a földet, hogy néhány hónap alatt eljussanak a kék Dunától a szőke Tiszáig. Három hónap hamar eltelt. A 68 millió köbméter földtömeg, még a könnyen fejthető kunsági homokból is, hatalmas mennyiségnek bizonyult.Dabashatárában megálltak, a kubikusok és abbahagyták a munkát. Az elkészült csatorna szakasz hossza 10 kilométer. Újra napirendre került 2007. évben, a csatorna megépítése, a Homokhátság vízellátásának, valamint a belvízi hajózás fejlesztése kapcsán. A szakértők egy része a Csepelt Csongráddal összekötő csatorna megépítését gondolják megoldásnak. Az építmény jelentőségét a Duna–Tisza köze utóbbi évtizedekben bekövetkezett mikroklímájának megváltozásából adódó sivatagosodási folyamat megállításában látják. Nacsa János a gödöllői Szent István Egyetem tanára rámutatott: évente kevesebb csapadék hullott, mint korábban. A talajvízszint csak az elmúlt 10 évben6méterről, 10 méter mélységig húzódott vissza. Megindult a sivatagosodás, aminek nyomán bizonytalanná válik a térségben a sok ember egzisztenciáját jelentő agrártermelés. A feladat megoldást komplexen kezelve, a felhalmozott tapasztalatokat és a környezeti adottságokat is figyelembe véve, a több funkciós, a hajózás, a vízátvezetés, a vízpótlás, az árapasztás és a vízerő–hasznosítás, együttes egy időbeni vizsgálata és elemzése alapján érdemes csak újra kezdeni.
Az élővizek mennyiségi és minőségi védelmének fejlesztése, a Duna–völgyében érinti, a Duna–Tisza közi Homokhátságot, az Alsó –Duna –Völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság Bács–Kiskun és Csongrád megye tájegységeit, valamint területeit. A tervezett tározók és a természet közeli vízrendezési fejlesztések egyaránt szolgálják a vízhiányos térségek vízkészleteinek megőrzését és az aszályos időszakok kedvezőtlen hatásának mérséklését. A program egyrészt meglévő vízgazdálkodási létesítmények rekonstrukcióját, a mai kor elvárásainak megfelelő technológiai fejlesztését irányozta elő, másrészt tározók és egyéb vízvisszatartások feltételeinek megteremtésével, valamint vízpótló létesítmények építését foglalja magába, amelyek megtartják, illetve növelik a térségek vízkészleteit. A fejlesztések eredményeként, a létesítmények jobban tudnak alkalmazkodni a szélsőséges időjárási helyzetekhez. A tervezett három szivattyútelep korszerűsítése, kapacitásfejlesztést, az energiatakarékosabb és biztonságosabb működést és a vízminőséget javító uszadék eltávolító beépítését jelenti. A Solti apasztórendszer megvalósítása együttesen jelent levezetési és vízpótlási kapacitásbővítést és vízminőség javító szerepe is van.
Az eddigi elképzelések szerint a vízpótlás praktikusan a Duna vízkészletére támaszkodva, a Homokhátság nyugati lábánál futó Duna–völgyi–főcsatornán (DVCS) keresztül oldható meg, ahol a vízszint magassága 90,0 mBf–i szintkörül található. A mintegy 120–130km. hosszúságú, észak–délirányú hátság gerince, ettől átlagosan 30–40 km-el keletre, és mintegy 40–50 m–rel magasabban húzódik. Érthető, hogy a szivattyús vízpótlás kérdése csak nehezen, végső megoldásként merül fel, az üzemeltetés magas energiaköltsége miatt. Ráadásul ökológiailag sem lenne egyensúlyban a rendszer, mert a jelentős nagyságú energia megtermelése csak jelentős környezeti teher által lenne lehetséges, tehát ezzel a megoldással inkább csak a környezetkárosodás áthelyezéséről beszélhetünk, nem pedig fenntartható fejlesztésről. A fenntartható fejlesztéskifejezés feltételezi, hogy jelentősebb környezetkárosodás nélkül, a több mint 8000 km2 kiterjedésű terület vízháztartási helyzete elfogadható szinten stabilizálható. Több tanulmány is készült, melyek a vízpótlást és a vízháztartást, a vízi energia-hasznosítást és a hajózást, valamint a Duna–Tisza Csatornát komplex módon tartalmazza. A megoldási módok és javaslatok egy–egy feladatkörben közel esnek egymáshoz. Természetesen vanolyan is mely a vízpótlást a Sajóból, csatornán keresztül biztosítaná. A vízpótlás szempontjából külön kell kezelni a hátság északi, felső felét a déli részét alkotó, Illancs dombságtól. Az előbbi súlypontja Albertirsa, Lajosmizse települések környéke (130 –140mBf.), az utóbbi súlypontja Kéleshalom, Borota, Rém környékére (140 –150 mBf.) tehető. A két terület között, Akasztó –Kiskunfélegyháza vonalában egy néhány 10 m–rel mélyebben fekvő völgynyereg található, ahol a maximális terepszint 110 mBf. körül van, és ami domborzatilag elválasztja egymástól a két magaslatot. Minkét terület vízpótlása külön energia bevitel nélkül megoldható, mely kielégíti a fenntarthatóság követelményét.
A vízhiány pótlását folyamatos vízvezetéssel és a területen történő beszivárogtatással lehet megoldani, amely a területen található fő–és mellékcsatorna rendszerrel, illetve annak szükség szerinti kiegészítésével, célszerűen megvalósítható. A folyamatos vízpótlás nyomán a talajvízszint süllyedés visszafordítható, és belátható idő belül az 1960. körüli állapot állna elő. A korábbi tavakban, semlyékekben megjelennének újra a felszíni vizek, a száradásos folyamat következtében degradálódott területek vízháztartási helyzete helyreállna. A vízhiány kiegyenlítését követően vízpótlás csak közvetlen öntözési, vagy egyéb vízhasznosítási cél kielégítése érdekében történik. Az így kialakuló vízháztartási környezetben az 1960 -as évekig jellemző mezőgazdasági termelés biztonságosan folytatható lenne, szemben a mai, folyamatosan romló állapottal, amikor már a gyümölcsfák is jószerével csak öntözéssel tarthatók meg.
A vízszükséglet meghatározásánál a VITUKI Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási KHT által 2005-ben készített, „A Duna–Tisza köze hidrológiai –környezeti állapotértékelése” c. zárójelentés adataira lehetés célszerű is támaszkodni. A vizsgálat szempontjából szükséges még figyelembe venni, a referenciának tekintett 1956-60–as évekhez hasonló hosszúságú időszakot, mely az ADUKÖVÍZIG területére jellemző néhány észlelőkút felhasználásával került összegezésre. A 2003–2007 évig terjedő időszak adatai, a vizsgált kutak esetében, a mért eltérések átlaga mindössze +21 cm volt, vagyis az öt év átlagára vonatkozó talajvízszint süllyedés ennyivel kisebb volt, mint a 2003 évhez viszonyított süllyedés, de ez a minimális eltérés a biztonság javára elhanyagolható. A hiányzó víztömeg meghatározásánál feltételezhető, hogy a 95,0 mBf-i szintnél alacsonyabban fekvő területeken a hiányzó talajvíz a Ráckeve–Soroksári–Duna (RSD) duzzasztott vízszintjéből pótolható. A tényleges Homokhátságnak, az ezen magasság fölötti terület tekintő. Ennek megfelelően a Homokhátságként lehatárolt, 95,0 mBf–i szintnél magasabban fekvő terület kiterjedése 8100 km2. A VITUKI térkép segítségével arra a területre kiszámítható a hiányzó víztömeg, a homoktalajra átlagosan jellemző 30%-os hézagtérfogat figyelembe vételével. A fenti feltételezésekből kiindulva az egyes süllyedés–vonalakhoz tartozó területek és a hézagtérfogat alapján meghatározható, a hiányzó talajvíz mennyiség. Ennek nagysága az északi területen 1950 millió m3–re, a déli területen 2050 millió m3–re adódott. A terület vízgazdálkodásának fenntartható fejlesztése egyrészt feltételezi a hiányzó vízmennyiség visszapótlását, másrészt a globális klímaváltozás következtében előálló vízhiány folyamatos pótlását.
A Duna–Tisza köze, hazánk legszárazabb vidéke közé tartozik. A csapadék és a lehetséges párolgás különbségeként értelmezett éghajlati vízhiány itt és a szomszédos tiszántúli területeken a legnagyobb, mintegy 300–350 mm. A két folyó közötti területen belül különleges helyet foglal el a kb. 8000 km2kiterjedésű, nagyrészt homoktalajokkal borított Homokhátság, mely 30–50 méterre kiemelkedik környezetéből. A Duna–Tisza közi Homokhátság csak egészen kicsiny részen érintkezik nálánál magasabb fekvésű területtel, nevezetesen északról, a Gödöllői–Monori dombsággal. Ezen elszigeteltség miatt a Homokhátságnak,a vízbevételek szempontjából önálló vízháztartása van, ami hosszú, többéves száraz időjárási periódusokban a vízkészletek nagyfokú csökkenéséhez vezet. Ez jellemzően a kisvízfolyások elapadásában, a tavak kiszáradásában, a talajvízszint süllyedésében, a mezőgazdasági és erdőgazdasági hozamok csökkenésében, az élővilág elszegényesedésében stb. nyilvánul meg. Ezek a káros jelenségek, a régmúlt időkben is előfordultak,(pl. az 1790–es, az 1860–as, az 1930–as és az 1940–es években). Különös élességgel, csak az 1980–as évektől kezdve léptek föl, ugyanis ekkor már, az elhúzódó szárazság mellett, különféle emberi tevékenységek, mint a vízhasználat növekedése, a földhasználat átalakulása, vízrendezés is észrevehetően hozzájárultak a kedvezőtlen vízháztartási helyzet kialakulásához. Legújabb vizsgálatok szerint a beszivárgás, illetve a nedvesség felhalmozódás szempontjából döntő október–májusi időszak csapadékösszeg 1931–2003 közötti trendje határozott csökkenést mutat. A csökkenő trendet két 30 éves átlag összevetése is igazolja: Az október-májusi összeg 1941–1970 közötti átlaga 349 mm, az 1971–2000 közötti átlag 306 mm. Az eltérés (43 mm) 12%-os, ami igen figyelemreméltó, jelentős változásnak tekinthető. A júniustól szeptemberig tartó négyhavi időszakban a csapadék mennyiségének csekély növekedési trendje mutatható ki. Ugyanez mondható a hőmérsékleti értékekről is. Az 1990–es évtized második felének csapadékosabb évei csak átmeneti és mérsékelt javulást hoztak a Homokhátság vízháztartásában. Napjainkban a talajvíz a Duna–Tisza közi Homokhátság több észlelő kútjában minden korábbinál alacsonyabb szinten van! A 2004. szeptemberi középvízállás a Homokhátság nagy részén 2–3 méterrel, helyenként 4–5 méterrel van alatta, az 1960-as törzsidőszak átlagának.
Magyarországra is érvényesek azok a meteorológiai és hidrológiai változások, amelyek kompetens szakértők véleménye szerint, Földünk egészére várható. Tehát, a csapadékoknak és a folyók vízszállításának a megoszlása szélsőségesebb lesz, vagyis az árvízhozamok megnövekednek és a kisvízhozamok lecsökkennek; a talajvízkészletek rohamosan fogyni fognak, a talajvízszintek lesüllyednek. Hazánk sajátos helyzetének következményeként a Kárpát–medence teknőjében előfordulhat majd, hogy a Körösök időnként csaknem kiapadnak, a Tisza a kisvizek, sőt még a középvizek időszakában sem tudja majd a Körös–völgyet táplálni. A Duna kisvizei és kisebb középvizei idején, egyáltalán nem lesz hajózható, a Bős–icsatorna torkolatától egészen a magyar –szerb határ alatti vízlépcső duzzasztott teréig. Magyarország fizikai –topográfiai, geológiai, hidrológiai–helyzete folytán várható két súlyos következményű körülményre kell rámutatni. Az egyik, a vízlefolyás nagymértékű megváltozása, a Dunán várható az első félév alatt. Az Alpokban a felmelegedés következtében a téli és tavaszi csapadék nem fog hó alakjában felhalmozódni, hanem késő tavaszi esőkkel párosulva fog lefolyni, és így nem fogja a rendszerint kora-nyári, száraz időszak kisvizeit a jelenlegi hóolvadásból származó vízzel gazdagítani. Ez a változás nyilvánvalóan nagy árvizeket és súlyos aszályokat okozhat. A másik,feltehető, hogy a „felvízi országok” (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia) –vízkészleteik hatásosabb kihasználása és árvizeik csökkentése érdekében – minden víztárolási lehetőséget kifognak használni. Ezek az új hegyvidéki tározók hasznos és káros hatással lehetnek számunkra, üzemeltetésük módja szerint. Ezeket a terveket, meg kell ismernünk, meg kell vizsgálnunk és a számunkra esetleg kedvezőtlen elképzeléseket meg kell tárgyalnunk. El kell érnünk, hogy számunkra elfogadható megoldások jöjjenek létre az Európai Unió szakértőinek segítségével.