2021. JÚLIUS 14. – SZERDA: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | júl 13, 2021 | Irodalom, Archívum, Tárca

Nagyon sok szeretettel ajánlom Nektek, a Vírusnapló kedves olvasóinak legújabb írásom! A két, novellámhoz választott, csodálatos festmény Alekszej Georgijevics Javlenszkij alkotása.

Tornai Helga: A tűz

Pontosan egy évvel ezelőtt, egy szombat délután kezdődött – vagy huszonhat év megszakítás után inkább folytatódott? – az egész.

Bekapcsoltam a számítógépem, beírtam annak a városnak a nevét, ahol pályakezdőként körülbelül egy évig éltem és dolgoztam, majd az időjárás-előrejelzésre kattintottam. De a várt, június elejei szelíd Celsius-fokok és gyenge záporok helyett hirtelen egy félelmetes lángtenger bukkant elém.

Égővörösen, vadul, magasan táncolt előttem egy tető. Felhevült testtel hajolt előre és hátra, nyúlt a mélybe és nyújtózott a magasba. Tűzpiros, széltében-hosszában lobogó szoknyája a szélbe és az égbe kapott. Forró, szenvedélyes, konok táncot járt előttem a háztető.

Aztán roggyant egyet, még egyet, és térdre esett. Megpróbált ugyan felállni, de lába maga alá csuklott, szoknyája meg… jaj, szoknyája meg illetlenül felhasadt és szerteszét, fekete rongyokká szakadt!

Darabokra hullottak az elszenesedett gerendák… darabokra hullott a régi világ…

Néma rettenettel hallgattam a mindent elnyelő tűz hangját és a reá zúduló vízsugarak robaját.

Keserű szívvel mustráltam az égbolt kékjébe egymás után belenövő fekete füstoszlopokat.

Tekintetem kétségbeesetten követte a tűzoltótömlőkből előokádott roppant víz útját, és közben arra gondoltam, hogy a tűz meg a víz egyformán elragad és eltöröl örökre mindent.

Nem tudnám megítélni, hogy hamar vagy soká, de még a nap folyamán eloltották a tüzet, s akkor megtudtam, hogy a háromemeletes épület kilenc lakásából mind a kilenc lakhatatlanná égett. De a lakók szerencsések – hallottam másnap egy interjúban –, mert ép bőrrel megúszták… mert a város, ha kell, azonnal a rendelkezésükre bocsát olcsó bérű lakásokat… mert a derék polgárok meg az egyház jótékonysági gyűjtést indít a számukra… mert mindegyiküknek lesz mit ennie, lesz új ruhája, új cipője, új könyve, új bútora.

Néhány nappal később kiderült, hogy nem tévedtem… hogy jól emlékeztem. Arra, hogy ő is a leégett házban lakott… arra, hogy én hajdanán nála éppen abban, s nem az egyik mellette lévő és szinte a megtévesztésig hasonló épületben jártam.  

Fullasztóan meleg júliusi éjszaka volt.

Amikor éjfélkor bezárt a kertvendéglő, azt javasolta, hogy nála folytassuk az estét.

– Hol laksz? – kérdeztem.

– Az új negyed egyik tucatpaneljának a legfelső emeletén.

– Ott ilyenkor kegyetlen lehet a hőség – jelentettem ki. – Menjünk le inkább a mólóra! – vetettem fel.

Felvetésemet azonban nem fogadta ováció. A társaságból mindenki hozzá akart menni, mert nem titkolta, hogy bár tényleg „dögmeleg” a lakása (vagy az akkoriban divatos szóval élve: kéglije), a hűtőszekénye sörtől, bortól és martinitól roskadozik, meg Németből” van néhány új lemez is, fenomenális amerikai dzsesszel.

Egyedül én nem akartam felmenni hozzá, mégis én maradtam nála a legtovább. Pedig én se a söréből, se a borából, se a martinijéből nem ittam, s a dzsesszével se törődtem. Sőt, hiába kínált szüntelen, még a márkás cigijeiből se szívtam.

Hajnali négy körül botorkált ki a társaság utolsó embere (engem természetesen nem számítva) a kégli ajtaján. És akkor mi kettesben maradtunk.

Tulajdonképpen nem tartóztatott, de szabadulni se igyekezett tőlem.

– Segítek elpakolni ajánlottam.

Vártam, hogy majd mondja, nem kell; rendet tesz ő, később, egyedül. Vártam, hogy majd kéri, inkább üljek le mellé és beszélgessünk még egy kicsit. De nem szólt semmit. Egyszerűen hagyta, hogy én szedjem össze az üres üvegeket, én ürítsem ki a csikkekkel és hamuval teli csészealjakat és én szórjam be sóval vastagon a szőnyegen éktelenkedő friss vörösborfoltokat, míg ő csak üldögélt nagy kényelmesen egy fotelben, és közömbös arccal követte mozdulataim. Aztán a lemezjátszóhoz lépett, feltett egy lemezt, feltette a fejhallgatóját, elvetette magát a díványán, és behunyt szemmel zenét hallgatott. Én meg mosogathattam a konyhájában a piszkos tányérokat.

Úsztattam a tányérokat az öblítővízben, gépies, unott mozdulatokkal, és közben egyre azon tűnődtem, vajon mit akarok én ettől a furcsa alaktól, akiről, többórás monológja ellenére, valószínűleg nem tudok semmi fontosat, akit most látok csak harmadjára életemben, akit igazából egyikünk sem ismer, akiről én, ha a fejemet veszik is, ugyan meg nem mondom, hogyan csapódott hozzánk. Akinek talán szokása felcsalni csinos, nálánál fiatalabb nőket magához, hogy aztán érdekes, régi történetekkel és azok tárgyi emlékeivel magába bolondítsa őket. És aki most, ki tudja, miért, játssza velem a közönyöst.

Azt ugyan lesheti, hogy én pitizzek neki! – gondoltam. Hogy egyetlen szavammal is eláruljam neki, hogy teljesen odavagyok a szövegéért! Meg a keménykötésű dédapjáért, aki huszonkilenc évesen tízszer úszta át megszakítás nélkül 1911 őszén a tavat… s akinek a bekeretezett, fürdőruhás, csíkos kezeslábasos, dobogós fényképe ott lóg a dívánnyal szemközti falon! Meg az ükapjáért, aki, ha nem hal meg időnek előtte, tán még Nobel-díjat is kap azért a találmányáért, amelynek leírása családi ereklyeként száll nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra, és amelyet ő most a nagyanyjától örökölt vitrines szekrényében őriz! Meg mérnök apja titkosírással vezetett naplójáért, amelyet szovjet és amerikai kémek egyaránt igyekeztek megkaparintani a hatvanas években, de amely még mindig az ő családja birtokában van, gondosan bevarrva az egyik nála lévő art decós fotel aljában! Meg a három és fél lábú, antik könyvekkel alápolcolt asztalkájáért, amelyen Freud egyik könyve két teljes fejezetét írta! Meg a második világháborús pilótaszemüvegéért, amelyet hajdanán egy bácsikája viselt, de most ott porosodik használatlanul az ő ódon komódján!

Téved, téved, ha azt hiszi, hogy én majd pitizek neki! szőttem tovább gondolataim. Hatalmasat téved, ha azt reméli, hogy én majd az ő mássága, szokatlan volta miatt futok utána!

És ha sorozatgyilkos lenne? – villant át rajtam a feltevés. Aki előbb színlelt közlékenységével, utána meg szexuálisan közömbösnek tettetett viselkedésével téveszti meg áldozatát? És olyannyira, hogy az óvatlan áldozat végül magától kínálja oda neki a testét, tüzes csókokra, édes cirógatásokra… És akkor a sorozatgyilkos kizökken átmeneti nyugalmából, levedli álközönyét, eksztázisba esik, és vad, elementáris erővel tör elő belőle immár legigazibb énje: a kegyetlen kény-rém-úr. Aki nem kényeztet, nem csókolgat és nem cirógat, hanem keményen üt-ver, földhöz teremt és könyörtelenül kínoz, megaláz meg büntet, mert őrült szemével most nem az ártatlant látja maga előtt, hanem a tettest, a gonosztevőt, aki egykor őt verte gazul, őt alázta és őt büntette igazságtalanul.

A gondolat, hogy esetleg tényleg egy pszichopatával maradtam kettesben, megrémített. És hirtelen az a gyanúm támadt, hogy már rég nem a díványon fekszik, hanem a félig csukott konyhaajtó mögött lapul, hogy, mihelyt kilépek a helyiségből, kloroformos zsebkendőjével egyből elkapjon és lecipeljen dohos pincéje ablaktalan kínzókamrájába. Tekintetem a kredenc oldalára erősített késtartóra csúszott, de némi habozás után elengedtem a gondolatot. Éreztem, ha lehetőségem nyílna rá, akkor se tudnám megkéselni. Így, kés helyett, csupán egy fakanállal fegyvereztem fel magam.

Majd lassan és óvatosan kihajtottam az ajtót a bal kezemmel, a jobbal meg, esetleges ellentámadásra – vagy inkább jogos önvédelemre? felkészülve, a fakanállal hadonásztam.

De rögtön megértettem, hogy a sorozatgyilkos egyelőre nem les rám. A közelébe se kellett mennem, hogy megtudjam, mit csinál. Messziről hallottam apró horkantásokkal tarkított békés szuszogását.

Így némileg megnyugodva fordítottam el a kulcsot a lakásajtó zárjában. Majd csendesen behúztam magam mögött az ajtót, lerohantam a lépcsőn, és (kicsit furán hangzik, de így van: fakanállal a kezemben) kiléptem a virradatba, amelynek friss, halványszürke fénye végre magamhoz térített. És máris bántam, hogy eljöttem tőle.

Két hónappal később a kertmoziból kijövet találkoztunk vele ismét. Egy haverjával szegődött a társaságunkhoz, s jött aztán velünk a mi törzshelyünkre, a Lúdtollba. Ott én szándékosan mellé ültem. De hiába próbáltam legalább időnként valami személyesre terelni a beszélgetést, rákérdezni a magánéletéből erre-arra, mindig kitért a válaszadás alól. Mintha kicserélték volna: bár ezúttal is szinte mindig ő beszélt – főképp az alakulóban lévő politikai erőkről, az új pártokról meg a közeli választásokról –, önmagáról és a családjáról egy árva szót nem tudtam kiszedni belőle. Hogy egyáltalán létezett az ő emlékezetében is a monológos, „családi” este, annak bizonyságát csak akkor nyertem, amikor búcsúzáskor a kijáratnál egy pillanatra kettesben maradtunk.

– Vera – érintette meg a karom –, miért mentél el búcsú nélkül? tudakolta. – És miért vitted el a fakanalam? – szegezte nekem a kérdést keményen.

Ekkor azonban szerencsére mellénk lépett valaki, s így én könnyen elüthettem a kérdést. Gondolni se merek rá, mi lett volna, ha, egy valamennyire is hihető hazugság híján, rákényszerülök arra, hogy megmondjam neki az igazat.

Különben fogalmam sincs, honnan tudta, hogy én léptem meg a fakanalával, hisz senkinek nem mondtam, hogy én őt kinek hittem, és hogy éppen a fakanállal akartam volna szétverni a fejét… vagy valami mását szükség esetén. A legjobb barátnőmnek is csak annyit mondtam (amikor kérdezte, mi volt vele), hogy nem történt semmi, mert mialatt én mosogattam, ő elaludt.

Persze most már tisztában voltam vele, hogy vagy csak színlelte az alvást, vagy éppen az a zaj ébresztette fel, amit én a lakásajtó csendes, mégis hallható behúzásával csaptam. És akkor ő nagy álmosan odatámolygott az ablakhoz… és látta, hogy én átmegyek az úttesten… és látta, hogy én egy fakanállal tönkreverek egy virágokkal teli bokrot… és látta azt is, hogy én aztán elröpítem a fakanalat olyan messzire, amennyire csak tudom.

Ma már nem tudom, mit találtam ki mentségemül a fakanállopásra, de azt tudom, hogy a Lúdtollban töltött est másnapján valamit kitaláltam. Arra az esetre, ha az elkövetkező hetekben, hónapokban eszébe jutna még firtatni a dolgot.

A következő találkozásra azonban csak huszonhat évvel később – négy hónappal a tűzeset után –, tavaly októberben került sor. Előtte vele se ott, a vidéki városban, ahol én a lúdtollas est után még vagy fél évig éltem, se itt nálunk, Pesten újra nem találkoztam.

Látni, persze, gyakran láttam. A fejemben pergő filmben. Amely mindig úgy kezdődött, hogy én a konyhájából a szobájába megyek. És ott a dívány fölé hajolok, hogy megtudjam, valóban alszik-e. Nézem a fésületlenül homlokára omló, sűrű hullámú, dús, barna haját, a finoman rezgő szemhéját, a résnyire nyitott, nem túl húsos, de nem is vékony ajkát, a hol süllyedő, hol meg emelkedő, izmos, atlétatrikós mellkasát, és hallgatom egyenletes, békés szuszogását. Mivel azonban még mindig nem tudom eldönteni, hogy tényleg alszik-e, egyik mellemmel, amely rakoncátlanul előbuggyan dekoltázsomból, játékból megcsiklandozom a száját. És erre végre megtudom, hogy nem alszik… hogy másra se várt, mint hogy az én vágytól remegő testemet mielőbb a sajátjához vonja és azt mohón össze-vissza csókolgassa. És megtudom végre, meg én, hogyan képes ő gyöngéd, mégis erős, határozott mozdulatokkal az én egész lényemet megzabolázhatatlan tűzbe hozni.

A fejemben pergő, és az évek során egyre sokasodó, képsorokból megtudom azt is, hogy nem csupán a múltját kívánja megosztani velem, hanem a jövőjét is.

Látom, amint egy sportrepülőtéren, bácsikája háborús pilótaszemüvegében kicsit zavartan pislogva, térdre ereszkedik előttem, és megkéri a kezem. Látom, amint mi fiatal házasokként apósom titkos naplóját egyre újabb és újabb art decós fotelekbe varrjuk be, hogy megírása után évtizedekkel se kerülhessen illetéktelen kezekbe. Látom, hogy néhány évvel később már ő meg a gyerekeink is naplót vezetnek. Titkosírásos szövegekkel előbb hagyományos, majd számítógépes oldalakat töltenek meg…

És egy nap látom – de már nem a fejemben pergő filmben, hanem a valóságban, az eBayen! – a dédapja fürdőruhás, dobogós fényképét, amely hajszálra egyezik a nála látottal. Csupán a képkeret egy kicsit más, meg az arra erősített felirat, amely a tó 1911-es aranyérmes úszóbajnoka nevét hirdeti.

A képet gondolkodás nélkül megvettem, és a hálószobám falára akasztottam, elvégre az ő családja most már bizonyos fokig az enyém is volt. Amikor azonban megtudtam, hogy a tűzvészben az ő lakása teljesen leégett, úgy gondoltam, neki több joga van a saját múltjához, mint nekem az övéhez, és elhatároztam, hogy a képet mindenképpen neki ajándékozom. Hadd kapja vissza családi emlékeinek legalább töredékét!

Most nem mesélem el, hogy s mint sikerült felkutatnom. Fő, hogy sikerült, és akkor – tavaly októberben – a bekeretezett fényképpel a hónom alatt, és egy másik, szintén régi, fényképpel a retikülömben, becsöngettem hozzá.

– Ki az? – kiabált ki az ajtón.

– Vera – mondtam. – A fakanalas – tettem még hozzá magyarázatképpen.

– Hogy kicsoda?! – kérdezte bosszúsan.

– Az, aki egyszer nálad egy buli után egyedül pakolt el, és mérgében elvitte a fakanaladat, hogy azzal az utcádban össze-vissza szabdalja a virágokat.

Vártam, hogy erre mondjon valamit, legalább azt, hogy gőze sincs, miről halandzsázok. De meg se szólalt. Így megint én beszéltem: gyorsan vázoltam – ha még mindig nem lett volna neki világos –, hogy ki vagyok én és hogy milyen társaságból ismerjük egymást.

– Tessék! – tárta ki előttem végre az ajtót, majd bevezetett egy modern, világos bútorokkal berendezett nappaliféle helyiségbe. – Mit akar? – kérdezte, mihelyt leültünk egymással szemben két seszínű fotelben.

Magázásából rögtön tudtam, hogy még mindig nem jött rá, ki vagyok. Persze számoltam a lehetőséggel, hogy ennyi év elteltével esetleg majd nem ismer fel. Ezért is tettem be a táskámba a régi fotót, amelyen én fiatalon, az egykori társasággal vagyok lefényképezve a Lúdtollban.

Egyébként én se ismertem volna fel őt, ha az utcán jött volna velem szembe. Meglepett, mennyire megöregedett. Sűrű hullámú, dús hajából alig maradt valami. Arcán a bőr elvékonyodott, kifakult, megráncosodott. És az egykori szép, izmos vállára csúnyán ráült kora. Majd hatvan éve alatt régi, kisportolt alkata fáradtan és szinte rozogán görbült.

– Nézd, én meg többiek! – mutattam neki a Lúdtollban készült fényképet.

Örömmel vette el, és örömmel nézegette egy darabig. Láttam, hogy most már tényleg tudja, ki vagyok.

– Mit akarsz tőlem? –  kérdezte aztán, a fényképet visszaadva.

– Hoztam neked valamit… – kezdtem, s már nyújtottam is felé boldogan a bekeretezett, csomagolópapírba burkolt, dédapjáról készült fényképet.

De ő nem nyúlt érte.

Nincs szükségem semmire – csóválta a fejét komoran.

–Tetszeni fog! Bontsd ki! – erősködtem.

Majd felálltam, s a képet az ölébe tettem. De ő felpattant a helyéről, és a képet azonnal visszaadta.

– A látogatásnak vége – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és karjával már terelt is volna az előszoba felé.

Én azonban nem hagytam magam. Félretoltam a karját, és a képet a mellkasának feszítettem.

– Bontsd ki! – parancsoltam rá.

De neki eszébe se volt engedelmeskedni. Egyre csak azt ismételte, hogy semmi nem kell neki, mert minden „létfontosságú” tárgya megvan.

– Az állam minden tőle telhetővel ellátott – mondta még befejezésül fanyarul mosolyogva.

Keserű utalását az államtól kapott segítségre nem egészen értettem. Az állam az embernek nem apja, nem anyja. Mi mást tehetett volna még? A saját szememmel láttam, hogy betartották az interjúban elhangzott ígéretet: lett neki másik lakása, új bútora, új mindene. Ugyan mit tehetett volna még érte az állam meg a helyi közösség? – tűnődtem.

Persze a büszkeségét sértve érezhette nem egyszer – gondoltam. – Amikor kénytelen volt mások segítségét elfogadni, hogy rövid időn belül legalább valamennyire talpra állhasson. Amikor jótékonysági szervezetektől jöttek hozzá, s neki meg kellett köszönnie mindent: pénzt, élelmet, használati tárgyat… És amikor a boltban vett magának egy doboz csokoládét vagy egy jobb fajta sajtot, a pénztárnál hallgathatta a mögötte sustorgókat.

– Jól állunk, ennek már luxuscikkekre is futja! – így az egyik.

– Telik neki rá a mi pénzünkből! – így a másik.

Ott álltam a mellének szegezett képpel a kezemben, s végre megértettem: azt hiszi, egy festményt vagy egy bekeretezett posztert, egy egyszerű lakásdíszt hoztam, amelyet ő képtelen megköszönni, mert mások szánalmával, könyörületével már torkig van.

– Hát ide figyelj! – löktem rajta egyet a mellkasához nyomott képpel. – Hát ide figyelj! – kiáltottam hevesen, és ezzel sebes, vad mozdulatokkal letéptem a csomagolópapírt a képről, és a csíkos kezeslábasos, dobogós dédapját eléje tartottam.

No, erre döbbenten hátrált bele a foteljébe, és arca még fakóbb lett, mint volt. Az ölébe nyomtam a képet, visszaültem a helyemre, s vártam, mit mond.

Nézte a képet, nézte sokáig, de a remélt nagy öröm helyett szerfölötti döbbenetet olvastam ki tekintetéből.

– Honnan szerezted? – szólalt meg végre.

– Szereztem, és kész. Titok – mosolyodtam el. – A tied! – súgtam oda neki kedvesen.

– Hmm – bólintott közömbösen, s a képet a földre, fotelje oldalához támasztotta.

– A naplót is elhoztad? – emelte tekintetét fürkészőn arcomra.

– Hogy hoztam volna?! A naplóból csak egy készült – magyaráztam.

Kezdtem magamat kellemetlenül érezni. Lelkesedést, örömöt, boldogságot vártam a képért cserébe, nem pedig elégedetlenséget.

– A napló a fotellel együtt elégett – mondtam halkan.

– A napló a fotellel együtt elégett – ismételte el a mondatomat szomorúan.

Kellemetlen érzésem egyre fokozódott.

– És a találmány? A leírása? – pillantott rám szemrehányón.

Csak ráztam a fejem tagadólag. Fogalmam se volt, miért csinálja. Mintha én lettem volna a felelős a tűzért. Nahát, nekem ebből elég! – gondoltam, s már álltam fel, hogy nyomban elmenjek, de egy pillanat alatt utamat állta.

– Ülj le! – kiáltott rám dühösen. – Nem mondtam, hogy felállhatsz – lökött vissza a helyemre.

Korábbi kellemetlen érzésem hirtelen félelembe csapott át. Ott magasodott előttem… bár fáradt és rozoga testtel, de nálam valószínűleg mégis erősebben. Tisztán éreztem, hogy azonnal menekülnöm kellene előle, de félelmem megbénított, mozdulni se tudtam.

– Hát a nagymamám szekrénye!!??– rivallt rám mérgesen.

Fogalmam se volt, erre mit szóljak. Attól tartottam, ha azt mondom, amit már ő is tud, azaz hogy benn égett a bútor is a lakásban, még nagyobb haragra gerjed. A gondolat, hogy felajánljam, szerzek én neki a dédapja képe után egy, az eredetivel egyező vagy legalábbis nagyon hasonló szekrényt is, ugyan felmerült bennem, de végül inkább hallgattam, mert meggyőződésem volt, hogy ő nem egy pont olyan vagy egy felettébb hasonló szekrényt akar, hanem azt a szekrényt akarja, amely a nagyanyjáé volt.

– És a szemüveg? A szemüveg hol van???? – emelte fel durván, az államnál fogva a fejem, amelyet én közben lehajtottam, hogy ne kelljen állnom dühtől szikrázó tekintetét. – Mondd, hogy az is benn égett! – parancsolt rám, de hangjából ezúttal nem düh, hanem végtelen fájdalom érzett ki.

Nagyon megszántam. Elveszíteni egyik pillanatról a másikra az összes kézzel fogható, múltunkat idéző családi emlékeinket, fényképeinket… szörnyű lehet, gondoltam.

– Nem mondom – ráztam tagadólag a fejem.

– Mondd! – ragadta meg mindkét kezével a vállamat. – Mondd, hogy a szemüveg is benn égett! – üvöltötte, s közben, rázta, egyre rázta a vállam, arcomhoz egész közel hajolva.

A felindulástól eltorzult vonásaiból és kidülledt szeméből annyi, de annyi elkeseredést olvastam ki, hogy képtelen voltam neki bármit is mondani. Csak ingattam a fejem némán s tagadólag, és közben éreztem, hogy félelemmel vegyes szánalmamban egyszeriben elered a könnyem.

– Hát jó – eresztette el a vállam hirtelen –, majd mondom én helyetted! – közölte bosszúsan. – A szemüveg is benn égett! – kiáltotta. – Be-henn! Be-henn! – nevetett két apró gúnyosat.

Majd, arcán furcsa, ijesztő grimasszal, visszaereszkedett a foteljébe szép lassan. Aztán ködös tekintettel a távolba meredt.

Félelmem ekkor szánalmam fölé kerekedett, és ezúttal erőt adott. Felugrottam a helyemről, villámgyorsan átfutottam a hosszú szobán, elértem a lakásajtót… de az ajtó nem nyílt, hiába rángattam a kilincset minden erőmmel, eszeveszettül.

Egyszeriben hallottam, hogy mond valamit, de hogy mit, képtelen voltam kivenni. Aztán viszont felemelhette a hangját, hisz tisztán értettem, hogy így kiált diadalittasan:

– És a dédpapa is benn égett!

Erre rémültem pillantottam hátra. Most dühében, őrületében utolér, megöl, végez velem, gondoltam. De ha attól tartottam, hogy már ott áll mögöttem, támadásra készen, tévedtem. Még mindig a foteljében ült, csak a kép… a dédapja képe nem volt már a foteljéhez támasztva. Hanem ott állt lángokban, ahol előzőleg én ültem.

Nekem sikerült végül kimenekülnöm a lángoló lakásból. Égési sebek nélkül, füstmérgezéssel kerültem a kórházba. Az ő élettelen testét tűzoltóknak kellett kiszabadítaniuk a lángokból.  

Életében szinte semmit nem tudtam róla. Mióta halott, tudok a padon talált csecsemőről, az állami gondozásról, a meghiúsult örökbefogadásokról, a beilleszkedési zavarokról, a család és szeretet utáni olthatatlan vágyról, a meglepően javuló tanulmányi eredményekről, a diplomáról, a sikertelen, rövid házasságról, az öngyilkossági kísérletről, az újabb sikertelen, rövid házasságról, az újabb öngyilkossági kísérletről…

Havonta lejárok hozzá Pestről. Piros, szerelemszín rózsát viszek neki. Szépen elrendezem őket a vázájában, aztán leülök mellé, és mesélek neki magamról meg a gyerekeinkről: a fiúról, akinek nemrég volt a diplomaosztó ünnepsége, meg a lányról, aki az ő fiatalkori énjének szakasztott mása azzal a gyönyörű, sűrű hullámú, dús, barna hajával… azzal a nem túl húsos, de nem is vékony ajkával… meg azzal az átkozott, tettetett közönyével.

Panaszkodással soha nem kellene terhelnem, tudom, de én néha azért csak elpanaszolom neki, hogy néhányan mennyire gonoszak. A temetés után nem sokkal valaki például azt állította róla, hogy piromániás, rohadt gazember volt. Pedig az újságok is megírták, hogy a háromemeletes, kilenclakásos panelépületben keletkezett tüzet rövidzárlat okozta.

És mit csinált a múltkor éppen a temetőőr? Hogy szégyellné magát! Már kifelé tartok a temetőből, amikor megfordulok, s látom, hogy ellopja a sírról a szemüveget, amelyet pedig a gyerekek küldtek a születésnapjára az apjuknak. Nem világháborús, régi pilótaszemüveget, hanem szép, modern napszemüveget, amelyben, úgy terveztük, augusztusban majd őt is visszük magunkkal strandolni a tóhoz.

Alexej von Jawlensky Einsamkeit

RSS Hírstart hírei