ERŐS VEZETŐ – ERŐS ÁLLAM
Elismerten baloldali alapállásból amerikai politológusok vizsgálták Magyarország társadalmi-politikai rendszerét:
Definíciójuk szerint a NER sem szakít a szabad piaccal, de az ordo-liberálisoknál lényegesen nagyobb szerepet szán benne az államnak. Hasonló folyamatokat látunk Erdogan Törökországában, Netanjahu Izraeljében és Trump Amerikájában is, de Orbán Magyarországa valamennyinél előrébb jár a poszt-neoliberalizmus útján. Szerintük Orbánt komolyan kell venni, mint globálisan is különösen innovatív politikai gondolkodót. Kísérlete egyfelől elfogadja a globális neoliberalizmus néhány alapvetését, de próbálja ezeket a nemzetállam erejével összeházasítani. Az 1980-as és 1990-es években a globalizációt és a nemzetállamok erejét szükségszerűen egymással szembenállónak látták, de Orbán és kollégái most ezek egymáshoz igazításán dolgoznak. Ennek a világ több országában is folyó kísérletnek Orbán az élharcosa.
Továbbá Orbán és a NER nem azért lettek sikeresek, mert 2010 óta egyenes úton járva próbálnának megvalósítani egy előre kitalált víziót, hanem mert képesek tanulni a hibáikból és korrigálni. Nem ilyen rendszert akartak építeni 2010-ben, és voltak irányváltások, amikor megtanultak egy-egy leckét valamilyen politikai kudarcból. Különösen amikor az emberek fogyasztási szokásait próbálták kontrollálni, például az internetadóval vagy a vasárnapi boltzárral. A Fidesz ekkor tanulta meg, hogy jobb nem a magyarok és a fogyasztás közé állni. Lehet ezt politikai kudarcként is értelmezni, de inkább lecke volt. Azt tanulták meg, hogy amikor viszont segíted a fogyasztást, azzal növekszik a politikai tőkéd. Sok ilyen kis kísérletük, leckéjük majd irányváltásuk volt. Ezekkel jutottak el oda, ahol most vannak.
A tanulmány világosan leszögezi, hogy ennek a nagyszabású kísérletnek Orbán a főszereplője, és hogy az orbánizmus egyfajta kortárs bonapartizmus. A bonapartizmus marxi értelmében, amely szerint az egy olyan vezetőre épülő karizmatikus kormányzás, aki a nép képviselőjének állítja be magát, és egy erős államon keresztül uralkodik. A bonapartizmus Marx szerint a holtpontra jutó társadalmi osztályoknak és a folyamatos válsághelyzeteknek köszönhetően bukkan fel, amikor a társadalom elfogad egy olyan vezetőt, aki az állam erejének segítségével nyújt megoldást ezekre a problémákra. A bonapartizmus egy neoliberális korban, politikai megoldás a hatalom a neoliberalizmus által előidézett válságára. Úgy koncentrálja a hatalmat, hogy az államot teszi meg a tőkefelhalmozás döntőbírájának. Orbánt így nem csupán a magyar állam neoliberális, autoriter fordulatának alakítójaként látják hanem a poszt-neoliberális hatalom úttörőjének is. Tanulmány Bill Clintont és Tony Blairt említi, mint a neoliberalizmus puhább arcát.
A tanulmány szerint Orbán ordo-nacionalista rendszerének meghatározásában három fontos jellemzője és pillére van. Ezek közül az első az erős állam. Szerintük ma már világos, hogy amikor a Fidesz 2010-ben ismét hatalomra jutott, Orbán kíméletlenül vissza akarta szerezni az irányítást az állam felett. Különösen fontos volt a magyar államot megtenni az országon belüli kapitalista verseny első számú autoritásának.
Az ordo-nacionalista magyar állam erős, amely szabályozza a Magyarországra irányuló és Magyarországon belüli tőkebefektetéseket. Ez a „kiüresített” neoliberális állam újjászervezése. Az ordo-nacionalista állam nagy erővel dolgozik a munkaerőpiac rugalmassá tételén, a fogyasztás elősegítésén, a tőkefelhalmozásra jogosultak körének szabályozásán. Egyúttal az állam újrakoncentrálja a nemzetállami hatalmat. Ez egyfajta válasz arra az 1990-es és 2000-es évek posztszocialista kormányai által többé-kevésbé elfogadott helyzetre, hogy a nemzetállami hatalom csökkenése az ár, amit a globális kapitalizmusban részvételért meg kell fizetni.
A központi állam erejének növelésének részeként Orbán a magyar gazdaság szektorainak egy részét újraállamosította. Ez az államosítás azt jelentette, hogy a gazdaság kulcsfontosságú szektorai közvetlen állami tulajdonba kerültek, esetenként kisajátítással, máskor olyan jogi és gazdasági szabályozással, amivel a külföldi tőke szerepét csökkentették. Az így újraállamosított vagyont maga az állam üzemeltette tovább, vagy továbbadta lojális, magyar tőkéseknek. Ez, az állam és kilentúrájának összemosása Orbán ordo-nacionalista rendszerének második pillére.
Az ordo-nacionalista állam így nem klasszikus neoliberális állam. Kapitalista, de központilag irányított, és ezt a magyar társadalom egésze érzi, minden szinten. Az állam feletti kontroll célja így a tőkéhez és a munkaerőpiachoz hozzáférés biztosítása. Orbán ezzel a saját maga által kinevelt nacionalista-kapitalista polgárság érdekeit favorizálja a nemzetközi tőkével szemben, legalábbis amikor erre lehetősége van.
A tanulmány szerint a magyarországi ordo-nacionalizmus harmadik fő jellemzője a marxi értelemben vett társadalmi struktúrák újszerű, központilag irányított újratermelése. Ebben Orbán rendszerét még az 1980-as és 1990-es évek neoliberalizmusánál is neoliberálisabbnak gondolják. Orbán neoliberális populizmusa ugyanis a középosztály újratermelődését segíti gazdasági újraelosztás helyett a fogyasztás támogatásával. Ebben az értelmezésben Orbánt a középosztály és a vidéki földművesek és munkások a globális fogyasztási cikkekhez hozzáférésért cserébe támogatják. A magyar állam, amely időnként a piaci fogyasztói árakba is belenyúl, a fogyasztást az állampolgárság alapjává tette.
Az ordo-nacionalista állam tulajdonképpen nem is fektet be a társadalmi struktúrák újratermelésébe, egyszerűen csak a fogyasztás ösztönzésével támogatja azt. Nyilvánvalóan a középosztály a nyertese a mindenféle családtámogatási programoknak és hiteleknek. Akárcsak a neoliberális állam, az ordo-nacionalista állam sem él a társadalmi osztályok közötti újraelosztás eszközével, és nem védi meg az árucikké tett munkavállalókat a piaci mozgásoktól. Orbán ezen a téren klasszikus neoliberális politikát folytat. Ami újszerű, hogy a különböző hitelprogramokon keresztül az állam viszonylag jómódú polgárait is egész fiatalon pénzügyi függőségbe taszítja, amiből csak akkor kerülhetnek ki, ha megfelelő számú gyereket szülnek a központilag meghatározott demográfiai programhoz.
A tanulmány azt állítja, hogy a magyar középosztály egyelőre elégedettnek látszik az egykulcsos jövedelemadóval, a gyerekszüléshez kötött lakástámogatási rendszerrel és más, a fogyasztásukat ösztönző programokkal.
Mint minden politikai rezsimnek, Orbán ordo-nacionalista projektjének is számtalan belső ellentmondással kell megküzdenie. A nyugati liberális demokráciák tekintélye válságban van. Ez az ő saját válságuk, kissé lemaradva, miközben Magyarország ezen az úton már előrébb jár, egy új, poszt-neoliberális korszakban, ezért újfajta ellentmondásokkal kell szembenéznie. Ezek az ellentmondások a nyugati demokráciákban is fel fognak bukkanni. Az új korszakban Orbán ordo-nacionalizmusának kezelnie kell az ellentmondásokat a radikális neoliberalizáció, a központosító állam és a hiper-nacionalizmus közt. Ennek feloldásához pedig Orbán kénytelen Magyarországot több nagyhatalommal is függőségi viszonyban tartani.
- Először is az Európai Unióval, hogy az onnan érkező pénznek köszönhetően olyan infrastrukturális beruházások valósuljanak meg, amivel fel lehet tartani az ország jómódúságának látszatát a nyilvánvaló egyenlőtlenségek ellenére is. Ezek a pénzek segítenek Orbánnak magához láncolni azokat a belföldi kapitalistákat, akik lojalitásukért cserébe jövedelmező állami megrendeléseket kapnak. Ahol meg a klientúra nem tudja betölteni mint a piaci rést, például a járműiparban, oda Orbán beengedi a globális tőkét.
- Másodszor is Oroszországgal, ahonnan egyrészt olcsón érkezik üzemanyag, másrészt az ország kölcsönt kap Paks 2 megépítésére.
- Harmadszor pedig Kínával, amely ellátja az országot fogyasztási cikkekkel, és Geva szerint talán olyan korrupciós pénzekkel is, amik szükségesek Orbán rendszerének összetartásához.
A radikális neoliberalizáció és a radikális nacionalizmus egyre több olyan helyzetet teremt, amikor az autoriter állam kénytelen közbelépni, hogy megoldja az ellentmondások által generált krízist. A Fudan-projekt is részben erről szól. De emellett egyre nagyobb hangsúlyt is fektethetnek arra, hogy Magyarország Európa vezetője a keresztény civilizáció élén. Eddig nem láttunk igazán erőszakos fellépést, de a határok militarizációja is egyfajta erőszak, ami elvonhatja a figyelmet olyan problémákról, mint az eladósodás. Az EU és Amerika kezdenek mellékszereplők lenni Magyarországon. Amerika mindenképpen, de azt is látjuk most, hogy az EU-nak nincs sok befolyása a magyarországi történésekre.
A tanulmány szerint az eladósodás mellett komoly veszélyt jelenthet erre az ordo-nacionalista projektre, ha túlságosan kelet felé mozdul el az EU irányából. Orbán bármennyire rugalmassá teheti a belföldi munkaerőpiacot és bármennyire militarizálhatja az ország határait, de azt nem tudja megakadályozni, hogy a magyar munkaerő nyugatra költözzön. Orbán nehezen fogja tudni fenntartani a rendszerét, ha a munkaerő szabad mozgása az EU neoliberalizmusának alappillére marad.
A tanulmány szerint, még korai megítélni, hogy a pandémia milyen hatással volt az ordo-nacionalista Magyarországra, érdekes lesz megfigyelni, hogy végül mi lesz a kínai és az orosz vakcinákkal oltottak sorsa. Ha ez korlátozza a szabad mozgást Európán belül, az sérülékennyé teszi a Fideszt. Európa hozzáférhetősége mindig fontos volt a magyar közvélemény számára.