2021. JÚNIUS 1.- KEDDI ANALÍZIS

Szerző: | jún 1, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Gazdaság, Honvédelem, Politika, Történelem, Vallás

Kedves VÍRUSNAPLÓ olvasók, bizonyára figyelemmel kíséritek, hogy az Európai Unión belüli keresztény-demokrata pártcsaládok szövetségének létrehozását szorgalmazza Orbán Viktor és Matteo Salvini. Szerintük ez a politikai erő hatékony alternatívája lehet a baloldalnak. Ezt a formálódó szövetséget az Identitás és Demokrácia, az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint FIDESZ alkotná.

„Sok millió európai polgár maradt képviselet nélkül. Európai reneszánszt akarunk, azért fogunk dolgozni, hogy a kereszténydemokratáknak legyen képviselete és hangja Európában” – jelentette ki Orbán Viktor.

„Eljött a pillanat, hogy összefogjuk e három csoport legjavát, hogy ezáltal meghatározó erővé váljanak az Európai Parlamentben, Brüsszelben kell, hogy legyen valaki, aki nemet mond a béranyaságra, illetve a gyermekek homoszexuálisok általi örökbe . Remélem, hogy az EPP-ben is van, aki nem hajlandó a baloldal alárendeltje lenni” – mondta Salvini.

Ez az új pártcsalád, amely a harmadik legnagyobb számú frakcióval fog rendelkezni az Európai Unió parlamentjében hamarosan, még az Európa jövőjéről kezdődő vita előtt megalakul. Visszaemlékezésként azért szeretném felidézni:

107 évvel ezelőtt különböző kommunista-liberális erők a Marxi ideológiákat próbálták megvalósítani: kirobbantották az első világháborút, majd 1917. októberében az orosz proletárokat lázították, abban a reményben, hogy megszerzik és irányíthatják az orosz birodalmat, de homokszem szorult a gépezetbe, mert Sztálinnal nem számítottak. Az után következet 1918. márciusa, a Magyar Tanácsköztársaság, ahol egy csoport liberálisnak mondott értelmiségi proletárdiktatúrát vezetett be. Itt a haszonszerzés félig sikerrel járt, mert a magyar nemzet aranyát ellopva, Bécsbe menekültek.

Mértékadó történészek szerint az első világháború nem fejeződött be, ezért a második csak folytatás volt. A liberálisok a második világháború után újra próbálkoztak: az egyetemistákat felhasználva 1968. március 22-én forradalmat robbantottak ki. Annak ellenére, hogy 1969. április 28-án sikerült megbuktatni De Gaullet, nem értek el teljes sikert.

Az elmaradt hatalomátvétel miatt következett a bosszú: 1970-ben Németországban megalapították a Vörös Hadsereg Frakciót (Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Horst Mahler, Irmgard Möller, Ulrike Meinhof), míg Olaszországban a Vörös Brigádokat (Renato Curcio, Margherita Cagol, Alberto Franceschini), A vörös gyilkos csoportok tagjai radikális baloldaliak voltak. Céljuk az állam meggyengítése és a prole­tár­forradalom kirobbantása volt – ezt gyújtogatások, robbantások, ember­rablások, gyilkosságok útján akarták elérni.

Ha több mint ötven év után feltesszük a kérdést, hogy hová kerültek azok a szereplők, akik a ’68-as mozgalom élén álltak, akkor elmondhatjuk, hogy: Daniel Cohn-Bendit az Európai Parlament képviselője lett, a Zöldek–Európai Szabad Szövetség pártjának társelnöke, illetve az ugyanilyen nevű frakció környezetvédelmi szakértője. André Glucksmann sokáig a Sorbonne-on tanított, ma dúsgazdag ember és könyveket ír. Alain Geismart egy ideig olyan gyanú övezte, miszerint kettős ügynök lett volna, de ezt ma már senki nem tudná bizonyítani. A nagypolitika oldalán az egykori német külügyminiszter Joschka Fischert köztudottan szoros szálak fűzték a Bader–Meinhof-csoporthoz, ennek ellenére a Schröder-kormány meghatározó embere lett. Az olasz exminiszterelnök, Romano Prodi pedig egy időben a Vörös Brigádokkal tartotta a kapcsolatot.

Elmondható, hogy a jelenlegi Európai Unió politikusainak jelentős hányada a ’68-as generációból került ki, és politikájuk mind a mai napig híven tükrözi azt a szellemiséget, amelyet a ’68-as posztmarxista ideológia megfogalmazott.

Az 1968 formálta liberalizmus úgy tett, mintha lehetőséget adott volna az értékek közötti választásra és nem kívánt egy kötelező irányt meghatározni. Negyven év után, 2008-ban azonban láthattuk, hogy mindez csak álca volt – a liberalista csak saját eszméjét isteníti – a másként-gondolkodót pedig megsemmisíti.

Ma, 2021-ben pedig újból elmondhatjuk, hogy kísértet járja be Europát. Ez a IX. keresztes háború nagyon sokáig fog tartani – és lehet, hogy megint mi leszünk a vesztesek. A témával kapcsolatban a VÍRUSNAPLÓ olvasói figyelmébe ajánlom Schmidt Mária írását:

UE EU ISO 3166 1
AZ EURÓPAI UNIÓ TAGÁLLAMAI ÉS A CSATLAKOZÁSRA VÁRÓ ORSZÁGOK

NEM A NEMZETÁLLAMOK, HANEM A BIRODALMAK OKOZTÁK A HUSZADIK SZÁZAD KÉT VILÁGHÁBORÚJÁT. NEM A NEMZET SZÓNAK ROSSZ A PEDIGRÉJE, HANEM A BIRODALOMNAK

Schmidt Mária írása

1.) A csatlakozást már akkor is megkésettnek tartottuk. Csalódtunk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a kilencvenes évek elején egyesíteni kellett volna Európa mesterségesen szétszakított keleti és nyugati felét. Ehelyett versenyeztettek minket egymással és egy olyan csatlakoztatási folyamatnak vetettek alá, ami hosszadalmas csuklóztatást jelentett. Amikor az egykori szocialista országokkal együtt tíz ország egyszerre vált az Unió tagjává, egyértelművé vált, hogy a bővítés – így hívták, vagyis még véletlenül sem egyesülésnek, vagy egyesítésnek – a német geopolitikai érdekeknek megfelelően, az ő határozott döntésük alapján történt.

2.) 17 éve vagyunk teljes jogú tagok, de még mindig „újonnan csatlakozott országokként,” illetve „fejlődő országokként” (ahogy az afrikai országokról) beszélnek rólunk. A „fejlettek” klubjába nem vettek fel minket, továbbra is csak az előszobáig jutottunk. „A 2016-os adatok szerint az európai piac egy francia állampolgár számára évente 1074 euró többletjövedelmet ad, egy németnek 1046 eurót, egy szlováknak 537 eurót, egy magyarnak pedig 408 eurót. Ha a V4-országokba az EU-transzfereken keresztül beáramló pénzt összevetjük a tőlünk kivitt profit- és osztalékjövedelemmel, szembeötlő hogy milyen súlyos veszteségeket szenvedünk el. Magyarország esetében a különbség 80 százalék, Szlovákia esetében pedig több mint 90 százalék. A központilag kezelt uniós programoknál, például a Horizont 2020 (ami a Kutatás+Fejlesztés+Innováció ösztönzésére szolgál) a 2004 óta csatlakozott országok a támogatásnak 5,1 százalékát kapták, miközben lakosságunk az unió több mint 20 százaléka. A földrajzi egyensúlytalanságot orvosló javaslatainkat leverték. (Nyilván azért, mert Európának ebben a részében nem nőtt ki az emberek agya.) Az első mobilitási csomag bántó, sértő hátrányba hozta a fuvarozási vállalatainkat” – írta Orbán Viktor nyílt, 7-es számú szamizdat levelében Mikuláš Dzurinda volt szlovák miniszterelnöknek. Ehhez hozzájön még az agy- és munkaerő-elszívás, a kötelező migránselosztási kvótákra irányuló nyomás, és az ellenünk fordított kettős mérce, ami az állandó jogállamizásban, sajtószabadság-féltésben, fékek és ellensúlyok, és egyéb kiüresített ideológiai furkósbotok lóbálásában és az állandó korrupciózásban nyilvánul meg.

3.) 1990-óta – és ezen a nyugati neoliberális modellnek az a kudarcsorozata sem változtatott, amit 2008, 2015, 2020 fémjelez – az az elvárás velünk szemben, hogy visszakérdezés nélkül teljesítsük a számunkra kijelölt feladatokat, engedjük át a „fejletteknek” a piacainkat, fizessük meg „szakértelmüket” és olcsó, de képzett munkaerővel lássuk el szociális és egészségügyi intézményeiket, gyáraikat, üzemeiket, valamint szállítsunk idénymunkásokat a mezőgazdaságuk számára. A pandémia alatt a német és osztrák fejlettek, akik a lengyel, magyar és román munkaerő otthonmaradása miatt még úgy is munkáskezek nélkül maradtak, hogy országaikba hatalmas migránstömegeket fogadtak be, az utazási korlátozások felfüggesztését követelték tőlünk, és diplomáciai nyomást fejtettek ki annak érdekében, hogy az ápolónők és a szociális munkások a vesztegzár ellenére visszatérhessenek munkahelyeikre. A nagy kavarodásban még arra is fény derült, hogy a jogállami normákra oly kényes németek százezer számra feketén foglalkoztatják őket. Ez azonban cseppet sem akadályozza őket abban, hogy minden adódó alkalommal kioktassanak, neveljenek és ledorongoljanak minket.

A 2008-10-es gazdasági megtorpanás, a neoliberális gazdasági modell látványos kipukkadását hozta. Nagy csalódást és elbizonytalanodást okozott ez a nyugati világban, ahol a nyolcvanas évek óta ez volt az egyetlen elfogadott gazdasági modell, amivel kapcsolatban még csak kételyek sem fogalmazódhattak meg. Amikor ezzel egy időben a szocialista gazdaságok végérvényesen becsődöltek, a politikai paletta minden oldalára ott is neoliberális közgazdászok, politológusok, megmondóemberek ültek. Nem volt más ajánlat, senki nem dolgozott ki más forgatókönyvet. 2008-2010-ben ez a sikerrecept odakozmált. A Nyugat ennek ellenére továbbra is változtatás nélkül ragaszkodott hozzá. 2010-ben a kétharmados támogatást szerzett Orbán-kormány azzal szembesült, hogy a szociálliberális Gyurcsány-kormányzat újra csőd közeli állapotba lavírozta a magyar gazdaságot, ami felett az Unió elvtársi alapon szemet hunyt. Az új kormánytól a régi beidegződéseknek megfelelően megszorításokat követelt és semmilyen támogatást nem adott. Még a 3%-os hiánycél időleges figyelmen kívül hagyásához sem járult hozzá (Mert mi nem vagyunk Franciaország, kaptuk meg az indoklást Junckertől, a Bizottság egykori elnökétől, aki súlyos alkoholbefolyásoltsági állapotában gyakran kimondta a frankót.). Orbán a már évtizedek óta változatlan ötleteit felmelegítő IMF-t hazaküldte, a begyöpösödött nyugati elit által erőltetett elavult gazdaságpolitikai elveket újakra cserélte. Ez azt jelentette, hogy politikai kormányzásra állította át a gazdaság elsőbbségét valló korábbi hozzáállást. Vagyis, a többség érdekeit figyelembe vevő politikát folytatott, amivel nyíltan szembe ment az európai balliberálisok elitista felfogásával. Ezt bélyegzik populizmusnak, amit érdemes ugyanolyan büszkén vállalni, mint a nacionalizmust. Mindkettő alapvetően pozitív fogalom, amit a globalista balliberális élcsapat hatalmas elánnal próbál a negatív értelmezési tartományba áttolni. (A populizmust a demagógia szinonimájává igyekszik tenni, holott az mindig az elitellenes erők mozgalma volt, ami a nép akaratának közvetlen érvényesítését kísérelte meg. A nacionalizmus pedig a francia forradalom szülöttje, a szabadság, egyenlőség, testvériségből ez utóbbi kiterjesztése az egy nemzethez tartozókra.) A pénzközpontú gazdaság helyett Orbán a munkaalapú gazdaságra állt vissza, olyan adó- és támogatási rendszert vezetett be, ami a munkát nem büntette, hanem jutalmazta (flattax). Az adórendszert leegyszerűsítette, egyenlővé és igazságossá tette (söralátét, ma a NAV csinálja). A családokra támaszkodott és őket támogatta. A válság terheit az unortodox gazdaságpolitika az éveken keresztül extra haszonra szert tevő bankokra és telekommunikációs cégekre is ráterhelte (különadók). Ezzel olyan precedenst teremtett, amit azóta sokan lemásoltak. Saját erőnkből újra talpra álltunk, húsz év alatt másodszor, és ez önbizalommal tölt el bennünket. Nem nézünk többé a tanítvány csodálatával nyugati mestereinkre, mert nincs már miért. Ők a végelgyengülésben kimúlt, kudarcos világot akarták tartósítani. Mi képesek voltunk megújulni.

4.) A 2015-ös migrációs válságban a gazdaság újjászervezésében elért sikereinkre támaszkodva, történelmi tapasztalatainkból kiindulva (150 éves török uralom) nemet mondtunk a tömeges muszlim honfoglalásra. A Nyugattal ezúttal is szembekerültünk, mert ők, velünk ellentétben, a migrációban lehetőséget, míg mi fenyegetést láttunk. Demográfiai gondjaikat akarták enyhíteni, miközben olcsó munkaerőben is reménykedtek, amire elsősorban a szolgáltatásokban lenne szükségük. Ezenfelül ezzel akartak törleszteni a gyarmatosítás alatti vállalhatatlan magatartásukért. Úgy érezték, hogy tartoznak azoknak az újonnan jövőknek, akik náluk akarnak új életet kezdeni. Mi azonban soha nem gyarmatosítottunk senkit, és ezért nem is merült fel, hogy kompenzálnunk kéne a ránk törőket. Munkaerőre sincs szükségünk, hiszen először a saját tartalékainkat akarjuk bevonni a foglalkoztatásba. Hiszünk abban, hogy mindenkinek dolgoznia kell, ezért céloztuk meg az általános foglalkoztatást. A Nyugat, benne a jóemberkedést és az erényterrort a csúcsra futtató Németországgal, több millió ellenőrizetlen muszlim migránst engedett be Európába. Tették ezt anélkül, hogy az együttélés jövőbeni kilátásairól elgondolkodtak volna. Németországban millió számra élnek olyan muszlimok, akik félszáz évvel ezelőtt jöttek vendégmunkásként, de máig nem tértek haza. Integrálásukra azonban nem történt kísérlet, mert „vendégek” voltak, és ők is annak tekintették magukat. Már régóta zárványokká váltak. Az újonnan beengedettekkel is ez a cél? Vagy ők beolvasztva, esetleg integrálva lesznek? Idegen testként, szegregálva, no go zónákba tömörítve képeznek majd államot az államban? Az is lehet, hogy ők asszimilálják majd a közömbössé és bizonytalanná, identitás nélkülivé és hitehagyottá vált többséget? (lásd. Michel Houellebecq: Behódolás) Akárhogy is lesz, Angela Merkel német kancellár döntése az ellenőrizetlen területfoglalók beengedéséről nem marad következmények nélkül. Sem náluk, sem az Unióban, sem a földrészünkön. Mi megpróbáltuk védeni magunkat. Nemet mondtunk, és kerítést húztunk fel a déli határunkon. Az ellenőrizetlen, tömeges migrációnak gátat szabtunk. Nemzeti szuverenitásunknak érvényt szereztünk. A nagy német történész, Hans-Peter Schwarz szerint ugyanis egy ország határok nélkül olyan, mint a tojás héj nélkül.

5.) 2020-2021-ben, pont száz év múltán, újra egy gyilkos járvány pusztít a világban. Ahogy egykor a spanyol nátha, úgy a koronavírus-járvány is súlyos megbetegedést, tömeges halált okoz. Ennek a világjárványnak a kezelése újra bebizonyította, hogy az uniós bürokrácia vezetői és intézményei ennek a kihívásnak is képtelenek megfelelni. Megbuktak. Nem tudták a védekezést összehangolni, a szükséges segédeszközöket, vakcinákat megfelelő ütemezésben és mennyiségben beszerezni. Még a statisztikák módszertani egységesítése is kifogott rajtuk. A tagállamok ezért saját hatáskörben döntöttek a védekezésről, a vesztegzárról és a vakcinabeszerzésről. Magyarország az uniós elit rosszallása és ellenpropagandája ellenére orosz és kínai védőoltásokat is beszerzett, és ezzel Málta után másodikként olttatta át felnőtt lakosságának több mint a felét. Május elejére ennek köszönhetően újra kinyithattak a teraszok, és az élet kezd visszatérni a normális kerékvágásába. A vakcinák beszerzésénél a mára teljesen ideológiavezéreltté vált nyugat-európai és uniós elit, annak ellenére sem vásárolt kínai és orosz vakcinákat polgárai számára, hogy a nyugati vakcinák szállítása akadozott és nem is állt elegendő számban rendelkezésre. Az ár emberéletekben és a vesztegzár meghosszabbításában, és ezzel a gazdaság ellehetetlenítésében mérhető. A beszerzéssel kapcsolatos mulasztásokért, korrupciókért sem az Unióban, sem Nyugaton senkit nem vonnak felelősségre. Nincs is miért, mert ott ez a szokásos ügymenet (érdekes, hogy az Északi Áramlat 2 megépítésénél nem merültek fel az oroszokkal kapcsolatban azok a szokásos szakmai kifogások, kételyek, amiket a Szputnyik-vakcinákkal kapcsolatban heteken keresztül minden nap meghallgathattunk. Persze csak addig, amíg ők nem rendeltek belőle. Miközben kínai termékek nélkül hosszú idő óta semmilyen szükségletünket nem tudjuk kielégíteni, egyszerre kiderült, hogy pont a védőoltások gyártása haladja meg a kínaiak szellemi képességeit. Pedig az Unió döntéshozói előtt sem maradhatott rejtve, hogy ugyanaz a kínai cég az egyik fő tulajdonosa a Pfizert és a Sinopharmot előállító cégnek).

6.) A 21. század elejére az Európai Unió három kihíváson van túl. Mindhárom próbatételen megbukott. Ideje, hogy feltegyük a kérést, mi ennek az oka? Szerintem a kutya ott van elásva, hogy  

A 21. század elejére Európa feladta, hogy gazdasági, politikai, hadászati, innovációs vagy kulturális szempontból továbbra is a világ meghatározó földrészei közé tartozzon. Új szerepet talált magának: ideológiai, morális nagyhatalomként látja és láttatja magát. mesterségének címere: a felemelt mutatóujj. 

Mára igazi erényterroristává vált (Theo Sarazzin). Mindenkinek, mindenhol beszól, mindenkit rendre utasít. Hetente többször megszólal és külpolitikai, valamint kultúrpolitikai ügyekben nyilvánítja ki, hogy aggódik, nagyon aggódik, illetve komolyan aggódik valamiért. Ezekkel és a többi, hasonlóan súlytalan és következetlen megnyilvánulásaival az Európai Unió a komolyan vehetetlen, vicc kategóriába dolgozta le magát. (8 nyilatkozat Hongkong ügyében, a napokban vétóztuk meg a kilencediket. Oroszország ellen gazdasági embargó, illetve mégsem, Északi áramlat 2, stb. Izraelt szakmányban ítéli el, mert állandóan aggódik a palesztinokért. Navalnij ügyében az unió külügyi biztosa a helyszínen figyelmeztette Putyin elnököt az ejnye-bejnyére, amiről nekem Rejtő Jenő hallhatatlanná vált Potrien őrmestere jutott az eszembe. Az ő frappánsságával felszerszámozva állt helyt Borell biztos úr is az orosz külügyminiszterrel, Lavrovval szemben. Elképzeltem, hogy Putyinnal találkozva mit virított volna). Miután az Unió vezetése képtelen bármilyen hatást kifejteni az unión belüli válsághelyzetekkel kapcsolatban, lásd katalán függetlenedési mozgalom, baszk szeparatizmus, őshonos kisebbségek védelme, energiaellátás, pandémia stb., és a minket közvetlenül érintő külpolitikai ügyekben, mert fogalma sincs arról, hogy mit kéne lépnie Ukrajna, illetve a Krím-félsziget ügyében, mint ahogy arra sincs válasza, hogy mi is lenne a dolga a Balkán kiújuló konfliktusaival kapcsolatban, ezért lányos zavarában, a számunkra érdektelen, távoli konfliktusokban oszt észt. Az Európai Uniónak tehát nincs komolyan vehető külpolitikája, erkölcsi iránymutatására pedig senki sem kíváncsi.

7.) 2016-ban Trump elnökké választásával az Európai Unió esélyt és lehetőséget kapott arra, hogy újragondolja a transzatlanti viszonyt. A „béke elnökének” (Houellebeq) 4 éves ciklusa az USA demokráciaexportjának, és ezzel az új háborús gócpontok kialakításának szüneteltetését hozta magával. A NATO-hoz való európai hozzájárulás mértékének a vállalt 2%-ra való emelése nagyobb beleszólást és az önálló védelmi képesség megerősítését eredményezhette volna. Megkezdődhetett volna az USA-hoz fűző köldökzsinórról való leválás. Ehhez azonban újra kellett és lehetett volna gondolni az Unió helyzetét és szerepét. Mit szeretne elérni annak fényében, amire képes, és amire lehetősége van. Egyik kérdést sem tette fel, ehelyett ideológiai harcot hirdetett és folytatott az USA elnöke ellen is, és túlélő üzemmódba helyezte magát, azt remélve, hogy Trump bukása után ott folytathatja majd, ahol előtte abbahagyta. Az Unió vezetői ugyanis szemmel láthatóan nem vették még észre, hogy az a status quo, amit meg akarnak őrizni, már rég nincs meg. Az új amerikai elnököt, ahogy remélték, Bidennek hívják, de ettől sem az USA világpolitikai szerepe és képessége nem változott egy fikarsznyit sem, sem az Európai Unióé. Trump az új, megváltozott világ hírnöke volt. Ezt Bidennek és az Uniónak is tudomásul kellene vennie. Mert pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy mindkettő a múltban ragadt.

8.) Az USA-ban és a nyugati világban is sok helyen repedezik társadalmaik belső kohéziója. A társadalmi szolidaritás a romokban hever, a véleménybuborékokba szervezett, törzsivé szervesült csoportok ellenségként tekintenek egymásra. Az ellentétes oldalakra csoportosulók között egyre lehetetlenebbnek tűnik az együttműködés. Az egyik oldalon a globális piacokban érdekelt pénz és a vállalati erőcsoportok és az őket helyzetbe hozó és kiszolgáló elitcsoportok vannak, akik között ott van a véleményformáló akadémiai és médiaelit, az úgynevezett „megmondók” és az általuk irányított bürokratikussá vált politikai vezetőréteg. A bürokratikus elit legfőbb törekvése a döntések halogatása, homokba futtatása, az elit érdekeinek feltűnéskeltés nélküli érvényre juttatása. Velük szemben állnak azok, akik helyhez kötöttek, beágyazódtak helyi, nemzeti közösségeikbe, munkájuk, tudásuk, életmódjuk megtartása elismertségük forrása. Politikai képviseletük cselekvő politikusokból áll, olyanokból, akik a többség érdekeit képviselik és ennek megfelelő politikavezérelt döntéseket hoznak. Ők a populisták. Ez persze kiváltja a különböző lobbi- és ágazati érdekcsoportok haragját. A 2008-10-es pénzügyi, gazdasági megtorpanás súlyos csapást mért a globális erőkre. Akik a 2015-ös migrációs nyomással válaszoltak, ami a nemzetállamok meggyengítését és a lokális erők megtörését célozta meg. Mindkettő hatása hosszú távon befolyásolja a kontinens jövőjét. A 2016-2020 közötti Trump-korszak a világkereskedelmi egyezmények megtorpedózásával esélyt adott a gazdasági és kereskedelmi viszonyrendszerek újragondolására. Ahogy a brexit is az Unió hivatásának és szerepének átértékelésére. A status quo romjait őrző, a megoldást a birodalommá alakítástól remélő és az Unió nemzetállamok közötti együttműködésének igazságosabb összehangolásában érdekelt felek közötti erőpróbát a 2020-21-es koronavírus-járvány elodázta, az ellentétek azonban nem csökkentek, sőt. Elérkezett a kibeszélés ideje.

9.) Az Európai Unió vezetői mindig arra hivatkoznak, hogy az Unió a kontinens békéjének és stabilitásának az őre. Évekkel ezelőtt egy budapesti kerekasztal-beszélgetésen vett részt Mafred Weber és Elmar Brock, az Európai Néppárt vezető képviselői. (Brockot, miután egyik piti korrupciós ügyével lebukott, a legutóbbi választáson nem indították újra. Eljárás nem indult ellene.) Mindketten arra hivatkoztak, hogy mióta az Unió létrejött, azóta nem volt háború Európában. Megkérdeztem őket, hogy akkor a délszláv háború, illetve a Krímért folytatott háború szerintük mi volt? Teljesen elképedtek, és reakciójukból megértettem, hogy amikor ők Európáról beszélnek, az Nyugat-Európát jelent. Az ő térképükön mi, vagyis Kelet-Közép-Európa nincs rajta. A két háború tehát, mondták, minden bizonnyal sajnálatos volt, de nem is értik, hogy mi közük lenne hozzá, és hogy miért jövök ezzel, amikor ők Európáról beszélnek. Pedig jobban tennék, hogy ha hozzászoknának, hogy Európa nem csak belőlük áll, sőt ahhoz is, hogy ahogy Orbán Viktor mondta: harminc évvel ezelőtt azt hittük, úgy gondoltuk, hogy Nyugat-Európa a jövőnk. Ma azonban egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy mi, a mi térségünk Európa jövője. Mert innovatívabbak, dolgosabbak, elszántabbak és szorgalmasabbak vagyunk. A huszadik század az övék volt, a huszonegyedik a miénk lesz.

10.) 2008 és 2010 között, sőt azt megelőzően és azt követően is, az Unió német nyomásra mindenkitől megszorító intézkedéseket követelt. Az egyes országok miniszterelnökeit iskolás gyerekeknek tekintették, akikkel szemben az volt a brüsszeli bürokraták és toppolitikusok elvárása, hogy „meg kell csinálniuk a házi feladatukat” (“must do their homework”). 2017-ben hirtelen új szelek kezdtek fújdogálni az Unióban. A göteborgi tanácskozáson kiderült, hogy az Unió legfőbb feladata innentől kezdve az lesz, hogy megvédje polgárait. „Europe that protects” Na, nem biztonságpolitikailag, hanem szociálisan. 20 nagyívű programot harangoztak be, mint az élethossziglani képzés, az élet és a munka kiegyensúlyozása. (Akármit is jelentsen ez.) A 2021. május 7-i portói tanácskozás már egyenesen azt célozta meg, hogy az Unióból egy egységesített szociális rendszerrel rendelkező piacgazdaság legyen. Mert csak így tudja „megvédeni polgárait az élet nagy kockázataitól”! (huha! Ez olyan szép!) Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság vezetője egyúttal még azt is megígérte, hogy az Uniót „a szociális védelem védőbástyájává teszi.” Illetve, hogy a foglalkoztatást 2030-ra a 20-64 éves korosztályban 78%-osra növeli, a szegénységet és a vesztesek (?) számát radikálisan lecsökkenti és élethosszig tartó képzési programokat nyújt a felnőtt népesség 60%-számára. Ezen felül megszünteti a „gender egyenlőtlenséget” (ezt, hogy kell elképzelni?), miközben megszabályozza a nagyvállalatokat. A szociális rendszerek egységesítését egyelőre 11 ország ellenzi, mert a szociálpolitika nemzeti hatáskörben van, ahol az egyes országok különböző rendszereket alakítottak ki, amik a helyi adottságoknak és hagyományoknak felelnek meg.

11.) A franciák és a németek birodalommá akarják szervezni az Uniót. Egyre nyíltabban és arrogánsabban nyomulnak céljuk felé. Törekvésüket azonban nem fogja siker koronázni. Úgy a franciák, mint a németek a múltban többször is megkísérelték már, hogy a saját uralmuk alá vonják a kontinenst. Minden alkalommal kudarcot vallottak. Nem lesz ez másként ezúttal sem. Mindkét nagyhatalom súlyos identitásválsággal küzd. Társadalmaik szövedéke szakadozik. Innovációs képességük siralmas, a munkaképes lakosság elkényelmesedett és az új generációk már nem akarnak annyit dolgozni, mint elődeik. Mindkét társadalom hatalmas szociális ellátórendszert cipel a hátán, amit a más kultúrájú migráns tömegek anélkül vesznek igénybe, hogy ahhoz bármikor hozzájárultak volna. A francia szoftpolitika sokáig jelentős vonzerőt gyakorolt Európára, sőt az egész világra. Mára Michel Houellebecq-en kívül nem tudnak semmit felmutatni. A németeknek még hozzá hasonlóan jelentős írójuk sincs. Igaz, a szofpolitika Goethe óta nem igazán volt az erősségük. Mindkét ország elvesztette kulturális vonzerejét. Katonai, technológiai, gazdasági szempontból rég túl van a zenitjén. Túlélésük érdekében ezúttal újra földrészünk, illetve régiónk kifosztásától remélnek haladékot. Amit egyszer már a kilencvenes évek elején kitapostak belőlünk. Mostanra azonban ennek megismétléséhez már nem rendelkeznek elegendő erővel, még csak ígéretekre sem futja tőlük.

Óriási hiba lenne az Európai Unió eddigi eredményeit és sikereit egy eleve kudarcra ítélt birodalommá alakulás kísérletével veszélyeztetni. Mi a nemzetállamok Európájához csatlakoztunk. Ki is tartunk mellette, amíg több az előnye, mint a hátránya. Mert a mézeshetek szerelmi vaksága már elmúlt. Realisták lettünk.

RSS Hírstart hírei