2021. JÚNIUS 12.- SZOMBATI MULTIUNIVERZUM

Szerző: | jún 12, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Műszaki tudományok

DIMENZIÓK KÖZTI ÁTJÁRÁS

gery
kollár ferenc: téridővándor

Bizonyos fekete lyukak nem pusztítanák el az őket közelről tanulmányozókat. Az asztronauták akkor sem bomlanának atomjaikra, ha áthaladnának az eseményhorizonton. Ahelyett, hogy az extrém méretű gravitációs szingularitás felemésztené őket, csak a múltjukat törölné, a túloldalon pedig a múlt-jelen-jövő determinisztikus sorrendjétől eltérő öröklét lenne az osztályrészük.

A Hawking és a nála több mint tíz évvel idősebb Penrose által közösen felállított Penrose-Hawking tétel szerint az általános relativitáselmélet mozgásegyenletének minden megoldásában létezik a bármit elpusztító szingularitás. Hogy ne legyen ilyen egyszerű, maga Hawking lepte meg a tudományos világot alig pár évvel később azzal, hogy a fekete lyukak mégsem mindent elnyelő kozmikus csapdák. A jórészt összeomló csillagokból keletkező, a fényt is rabul ejtő rejtélyes objektumok által kibocsátott Hawking-sugárzás létét 1974-es publikálása óta vitatják, de egzakt cáfolattal mindmáig nem szolgált senki.

A szingularitás következménye az általános relativitáselméletnek, de a valóságban még nem figyelte meg senki. Penrose is kétféle kozmikus cenzort vázolt fel annak idején. Az egyik a mindent felfaló fekete lyukakat feltételezi, kizárva minden más eshetőséget, a másik viszont megengedőbb. Peter Hintz – akinek mestere nem mellesleg Vasy András, a Stanford magyar matematikaprofesszora – erre alapozott csapatával. Állításuk szerint megtalálták, és tanulmányukban ki is fejtik az elméleti lehetőségét annak az átjárónak, amely a múlt által determinált jövő egyirányúságával jellemezhető univerzumból átvezet olyan párhuzamos valóságba, ahol nincs efféle determináció.

A fizika nem lehet meg egyenletek nélkül, mert ez segít, hogy kvantitatív információt nyerjünk a külső világról. Előfordul, hogy az így nyert egyenletünk többletet ad arról a fizikai valóságról, mint amit eredetileg meg akartunk érteni. Erről a többletről később kiderülhet, hogy tényleg új ismeretet ad fizikai világunkról, de az is lehet, hogy ezt semmilyen tapasztalat sem igazolja vissza. Elég a megértéshez a középiskolás tanulmányok okán közismert másodfokú egyenletekre gondolni, amelyeknek a helyesen kívül értelmezhetetlen, hamis megoldásai is vannak. Ez fokozottan érvényes Einstein gravitációs egyenletére. Az ok az egyenlet szerkezetében rejlik, amelyben az úgynevezett energia-impulzus tenzor kapcsolódik a téridő görbületét leíró metrikához. A gond az, hogy az energia és impulzus a metrikától függ, így a megoldás keresésekor először az ismeretlen metrika alapján kell felírni az energiát és impulzust, majd ebből kell meghatározni a görbületi adatokat. Evvel a metrikával kell újra számolni az energiát és impulzust, majd ismét meghatározni a téridő görbületeit. A módszer olyan, mintha ingoványba lépnénk, ahol nem érzünk a lábunk alatt szilárd talajt, és miközben ki akarunk onnan kerülni, mozgásunkkal megváltoztatjuk az ingovány szerkezetét, és még mélyebbre süllyedünk.

A gravitációs egyenletet olyan körülmények között vizsgálva, ahol nagy a tömegsűrűség, könnyen alakulnak ki szingularitások, és végtelen görbület jöhet létre. A téridő szerkezete annyira megváltozik, hogy már nem tudunk többé különbséget tenni múlt és jövő között.

Az Einstein-féle gravitációs egyenlet kétségtelenül a fizika egyik csúcspontja, mivel nemcsak a Newton-féle törvény kis korrekcióját adta, hanem felhívta a figyelmet a fekete lyukak és a gravitációs hullámok létezésére, és magyarázta a csillagászati praxisban kozmikus léptékű nagyításokra használt gravitációs lencsehatást. Van azonban egy kis bökkenő: az egyenlet minden sikere ellenére fogadjuk azonban mértéktartással az olyan eredményeket, amelyek ellentétesek a józan ésszel és nem találkoznak – legalább is egyelőre – tényleges megfigyelésekkel.

Nem régen egy új kozmológiai kép tárult elénk: az Univerzum születéséről alkotott máig legelfogadottabb elmélet a felfúvódó Univerzum elmélete. Ezen elmélet szerint az Univerzum a buborék-univerzumok végtelen tengerében lebegő buborékok egyike, talán csak egy a multiverzumban helyet foglaló sok-sok univerzum közül és új univerzumok állandóan keletkeznek. Egy párhuzamos univerzum csupán csak milliméterekre heverhet a mienktől.

A húrelmélet és a párhuzamos univerzumok elképzelése sokáig a misztikum, a sarlatánok és a bolondok területe volt. Mára az elméleti fizikusok visszamenőleg elfogadják a húrelméletet és annak legutóbbi változatát, az M-elméletet, mint az egyetlen olyan elméletet, amely – ha helyesnek bizonyul – az Univerzum négy alapvető erőfajtáját egyszerű és elegáns úton újraegyesítheti, és megadhatja a választ arra a kérdésre, hogy mi történt az Ősrobbanás előtt.

Az M-elmélet hatása lenyűgöző és vég nélküli. Létezik olyan elképzelés, hogy amikor idővel, talán trillió évek múlva a mi Univerzumunk a tudósok által leírt Nagy Fagyban véget ér, azaz hideggé és sötétté válik, akkor egy fejlett civilizáció a mi Univerzumunkból való szökés módját az interdimenzionális mentőcsónakokban találhatja meg.

Tíz évvel ezelőtt egy elképesztően hosszú és 900 fényév sugarú buborék eddig a legnagyobb ilyen észlelt anomália. 8 milliárd fényévre található tőlünk. Létére kétféle magyarázat adható: vagy egy a miénktől térben máshol (de a miénkkel egy térben) létező, másik univerzum hatol be a miénkbe ott, vagy éppen hogy ott keletkezik egy párhuzamos univerzum, más fizikai törvényekkel, mint a miénk. Ez utóbbi elképzelést pártolja az említett Mersini-Houghton is, aki a húrelméletet alkalmazva jutott arra a következtetésre, hogy ez a nagy vákuummal telt buborék a mi univerzumunk tágulása miatt jött létre.

Végtelen számú univerzum, (minimum) 10 dimenzió, átjárók a párhuzamos univerzumokba – ma már nem science fiction és nem spekuláció, hanem tudományos vizsgálat tárgya.

És hogy miért is nem ütközünk folyamatosan árnyékuniverzumokba, ha ennyi keletkezik? Egyszerű – csak gondoljunk bele, a miénk hogyan jött létre! Egy Nagy Bummal, ugye? A tér tágulása, vagy inkább kibomlása borzasztóan leegyszerűsítve gyorsabb a fény sebességénél, ami hamar széttolja egymástól ezeket az univerzumokat. Persze, ha egy olyan univerzum jön létre, amelyben más a tér szerkezete vagy más szabályok vonatkoznak a sebességekre, könnyedén leelőzheti akár a térhálót magát is, és átnyúlhat egy-egy univerzum a szomszédjába – jelesül, a mi világunkba.

Ha valóban ez a helyzet, és át akarunk látogatni egy másik világegyetembe, már csak 8 milliárd fényév távolságot kell átutaznunk, és megláthatjuk, más univerzumok fizikai törvényszerűségei is támogatják-e az életet, vagy sem.

AZ ÁTJÁRÓ.odt
kollár ferenc
 a felfedezés
 
 
 nincs most nincs múlt nincs jövő
 az idő múlása nem egy folyamat
 csak a hétköznapokat magyarázzuk így
 
 
 a téridő hurkok finom szövedékéből áll
 és ha kellően mélyre merülünk  
 ebben a pókhálószerű szerkezetben
 egyre kisebb szerepük lesz  
 az olyan szubjektív dolgoknak
 mint az idő
 ami végül teljesen el is tűnik
 
 
 a dolgok nem vannak
 hanem történnek
 sőt történésekből állnak
 a valóság inkább hasonlít egy csókhoz
 mint egy macskához
 de ebből a szempontból a macska  
 vagy egy kő is ugyanolyan esemény
 mint bármi más
 nem egy önmagában előkerülő létező
 
 
 ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik
 oda is kell hogy elmúljanak
 a szükségszerűség szerint
 jóvátételt kell ugyanis fizetnük
 és meg kell ítéltetniük  
 az igazságtalanságuk miatt  
 az idő rendje szerint 

(A fenti mű, irodalmi díjnyertesként,  2020-ban megjelent az ELŐRETOLT HELYŐRSÉG c. folyóiratban)

RSS Hírstart hírei