2021. JÚNIUS 14.- HÉTFŐ ÉS MÁR MEGINT GULYÁS

Szerző: | jún 14, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Szabadka, Történelem

GULYÁS JÓSKA – A SZABADKAI KÖLTŐ

Jóska Barátom szívből, igazi baloldali volt. Jóska valójában, magingatlanul hitt a kommunista eszmékben. Folyamatosan várta az időt, amikor majd mindenki egyaránt vehet a bőség kosarából. Erős kritikát fogalmazott meg a városvezetők és a párttitkárok irányába – szerinte ők késleltették az igazságos-humánus világ eljövetelét.

A hatvanas évek másodiki felében sok éjszakát vitáztunk át a Mala Basta étterem asztalainál – míg harminc év múlva, Szegeden elismerte, hogy igazam volt. Ez nagy szó, mert Jóska még nálamnál is keményfejűbb ember volt – ezt a csökönyösségét még a távoli gésák árnyéka sem tudta feloldani.

Áhította a nőknél való sikert, de az csak nem akart összejönni: Jóska már az udvarlás kezdetén, zavartan és kényszeredetten nevetgélt, rekedt hangon, vörös fejjel próbálta tenni a szépet, de eredménytelenül. 1970-ben Basch Editbe volt szerelmes – de arra sohasem került sor, hogy vallomást tegyen Editnek.

Gulyás József
Gulyás József
(Szalma László rajza)

Barácius Zoltán:

JÓSKA, A MI KÖLTŐNK (2008)

Összenőtt a várossal, azzal a régi Szabadkával, az utcáival, a mindig szutykos Szegedi úttal, ám sohasem az emberekkel, azokkal, akiknek a szellemi tevékenységük csekély, az ,,ambíciójuk’, a rang- és címéhségük viszont annál nagyobb – Úgy tartozik hozzá Jóska a városhoz, ahogyan valamikor Garay Béla is hozzátartozott a korzóhoz, ahogy doktor Stein István a színházhoz, a földszint negyedik sorának a 8. székéhez, ahogyan Kohn András barátom zajos csapszékekhez. Ám végül Gulyás Jóska meghátrálni látszott, látszik egy olyan világ elől, amelyben őszintén már senkit sem lehet megfeleltetni – Nagyra becsülöm és mélyen tisztelem Gulyás Józsefet – még akkor is, ha mogorván ment el mellettem, amikor a verseci születésű Herczeg Ferencet a magyarság írófejedelmének neveztem -, mert lelkében, szívében ,,tartalmak”-at őriz, raktároz el, mert erkölcse és esztétikája van, s egész írói munkásságát valami hősi szomorúság lengi be, lévén, hogy egy másik világra született talán, s ezt a mostani gyötrelmet nincs szándékában elfogadni, sem az ,,értékei’ előtt meghajolni – Egy hosszú-hosszú emberöltőn át megmaradt magának és a művészetének, munkájának, miközben mindig idegenkedett az életünk, hétköznapjaink operettszemléletétől, azoktól, akik hajdanán ugyan az Internacionáléra esküdtek fel, aztán egyik napról a másikra nemzetük jelszavait kezdték üvölteni, ahogy a torkukon kifért, s újra beültek a bársonyfotelbe… Elképzelésem szerint ezért – és még megannyi másért – lett Gulyás József rokontalan gondolkodó, rokontalan cselekvő, s emiatt is sodródott aztán félre. Menne valamerre, sietve menne, mert van már honnan, de sajnos nincs hova – miként szállóigévé vált soraiban megfogalmazta. Menne innen mindenki, nem muszáj itt élnünk és halnunk, de vajon másutt mi vár ránk, ágrólszakadt vajdasági magyarokra?
Ül a szerkesztőség titkári irodájában – és hallgat. Vádlón hallgat. Sokáig egy szót sem szól, majd miután megkapja a hetilapot – néhanapján jelentkezik a szerkesztőnél egy-egy rövidebb lélegzetű írással -, váratlanul megered a nyelve, beszélni kezd, enyhe mosollyal a szája szegletében. Nemrég arról értesültünk, hogy nagybeteg, de hál’ istennek kilábalt a bajból. Hol is él ez az ember, ez a roppant tehetséges versfaragó? – nézünk össze valamennyien. Ő volna városunkban az utolsó mohikán? Elbúcsúztunk Dévavári Zoltántól, Vajda Gábortól, Lévay Endrétől, Urbán Jánostól, Zákány Antaltól, a szellemi fegyvertársaktól – akikkel együtt Gulyás József is vállalta azt a nem éppen nyugalmas, lobogókat bontogató, az emlékezet megszépítette múltat…
Gulyás József. A Jóska… Itt született Szabadka könyökében 1937. február 14-én. Tavaly volt 70 éves. (Nem emlékeztünk meg méltón róla.) Dolgozott, ,,melózott’ sok helyütt, tanult, gürcölt sok helyütt, Királyhalmán és Alsóludason, volt a Magyar Szó munkatársa, 1963-tól szabadfoglalkozású íróember, 1997-ben neki ítélik a Híd Irodalmi Díjat. Munkásságát, munkáinak ,,karát”-ját sokan méltatták: Juhász Géza, Bányai János, Bori Imre, Dér Zoltán, Fekete J. József, Utasi Csaba, Vajda Gábor és mások. Mindig minden mondatában és minden verssorában kemény vádszavak konganak. Nem verte ugyan vadul a harci dobot, nem fújta a sípot, akár egy mondabeli király, de folyton azt hirdette: ,,Nem jól élünk, valamit nagyon elrontottunk, és semmit sem akarunk jóvátenni…’
Élményvilága?
,,Roskadó szamártövisek tartják az eget,/ feketén alvó madár/ sajkája lebeg,/ a folyó elkíséri vékonyodó szalagjával/ föl a horizont alá…’ – Ez Bácska, ez a mi tájunk, ahogyan Gulyás József látja (talán még álmába is). åsmúltat fedez fel, szerinte ,,csontok lobognak a tájban’, ,,csapkod az időtlenség borzadálya’. Bori Imre megállapítja, hogy Gulyás József a legtehetségesebb versfaragóink egyike, aki Csak ember vagyok című kötetével (1959) ösztönös lírikusként mutatkozott be. Nincstelenségének énekeit jelentette meg elégikus magatartással…
Milyen szuggesztívek, érzékiek szerelmi versei… Volt, amikor úgy találta, hogy a nőhöz fűződő kapcsolata hazugságokon alapszik, máskor megnevezi azt, akit bárkinél jobban szeret, s miatta ,,fájdalmába rögtön belehal’. Megint máskor számára csak ,,szép hiábavalóság a szerelem’, ,,szép és unalmas’, több nő csak emlék. Boldog szakaszokról egyetlen sort sem vetett papírra, minden verse, sora ,,utána’ született meg, s valamennyit a csalódottság érzése hatja át. (Vajon miért? Ezt már sohasem tudjuk meg.)
Gulyás József – akár sokat alkot, akár keveset, akár elfogadja a világot olyannak, amilyen, akár nem, akár elutasít, akár elnémul – igazi, vérbeli íróember. Azt hiszem, máshoz sohasem értett, nem is akart máshoz érteni, csak az íráshoz. Csak írni tud és igazat mondani. De azt is közli, hogy nehéz az élete, a sors alaposan elbánt vele, s emiatt öntörvényű, szigorú mércéi vannak, s azokhoz görcsösen ragaszkodik. Nem alkuszik ezzel az elkurvult világgal, azzal a világgal, amelyet talán megvet. A valós valósággal nem akar pertut inni. Kezdettől fogva elkötelezett szocialista írónak vallja magát. Most arra biztatnánk, hogy írja ki magából fájdalmát, oly kevés igaz ember csámborog ebben az eltékozolt városban…

BZ
1968.- Barácius Zoltán
(Fotó: Kollár Ferenc)

RSS Hírstart hírei