2021. JÚNIUS 2.- SZERDAI SZÉKELYEK

Szerző: | jún 2, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Gazdaság, Honvédelem, Kishegyes, Politika, Szabadka, Történelem, Vallás, Videó

ISTEN ÉS A SZÉKELYEK250 ÉVES ÜLDÖZTETÉS EMLÉKÉRE

010 a bukovinai clip image002 0003

Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.

Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, az osztrák-porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok (Berlin megsarcolója) összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.

1883-ban Vajdaságba, Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek mintegy 4 000 székely embert.

Voltak olyanok is, akik Kanadába és Brazíliába vándoroltak ki. Kanadában 1905–1914 között több farmertelepet hoztak létre, például: Székelyföld, Máriavölgy, Regina, Eszterháza. Brazíliában: Boldogasszonyfalva (1924).

A magyar kormány 1941 nyarán, a bukovinai székelyek maradékát, az egykori öt bukovinai székely falu lakosságát, 13 500 főt telepített Kishegyes köré újonnan létrehozott falvakba.

bukovinai szekelyek nagyvaradon bognoczky geza reformatus lelkesz felvetele
unnamed1

Így lett hét új település Hegyes közelében:

Istensegíts,

Istenhozott,

Adjisten,

Istenföldje,

Istenkeze,

Istenvelünk,

Istenáldás .

1944 októberében, amikor a szerb csapatok, a szovjetek támogatásával, visszafoglalták Bácskát, a székelyeket rádióüzenetben szólították fel, hogy késedelem nélkül meneküljenek, hagyják el a területet. Akik időben indultak el és Zombor felé menekültek, sikeresen átjutottak a Dunán. Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt a Völgységben, Tolna és Baranya megyékben helyeztek el.

unnamed3

Egy csoport Szabadka felé menekült. A partizánok elfogták a 150 szekéren menekülő, főként asszonyokból, gyerekekből és 43 férfiből álló csoportot. Szabadka szélén, a piactéren  felsorakoztatták őket a szekerek mellett. Feltartott kézzel várták sorsukra. Orosz tisztek akadályozták meg, hogy a szerbek ott, azonnali lemészárolják őket. Mindenüket elvették, majd a szabadkai malomba zárták valamennyiüket. Két héten át a férfiakat naponta kivezényelték árokásásra. Október 25-én nem tértek vissza családjaikhoz. A palicsi laktanyába zárták őket, majd  kegyetlen kínzások után, 1945 új év éjszakáján a negyvenkét bukovinai székely férfit belelövöldözték a laktanya mellett, a maguk ásta sírba. 40 özvegy és 120 árva maradt utánuk.

Az asszonyokat és a gyermekeket Szeghegyre szállították, ahol tavaszig dolgoztatták, majd 1945 márciusában bevagonírozták  és Bajára szállították őket.

A Szabadkán tömegsírba gyilkolt székelyek névsora:

1. Antal Fábián
2. Antal Lajos
3. Barabás Ferenc
4. Bece Gáspár
5. Bíró István
6. Cseke Ambrus
7. Csíki Márton
8. Erős Antal
9. Erős Géza
10. Erős János
11. Fazekas Boldizsár
12. Fazekas Lajos
13. Fazekas Piusz
14. Ferencz József
15. Forrai Márton
16. id. Forrai Márton
17. Forrai Sándor
18. Illés Antal
19. Illés Gergely
20. Illés István
21. Illés József
22. Jakab Fábián
23. Jakab Lajos
24. Kiss István
25. Kökény Piusz
26. Lovas István
27. Lovas Rudolf
28. Lovász Orbán
29. Mátyás Pál
30. Mátyás Piusz
31. Miklós János
32. Miklós Vilmos
33. Nagy Antal
34. Nagy Lőrinc
35. Solymosi Vilmos
36. Szabó István
37. Szabó József
38. Szentes Ágoston
39. Szentes Jeromos
40. Venczel Antal
41. Venczel Gergely
42. Zalavári Géza
43. Zalavári Péter

Sebestyén Ádám írja az Andrásfalviak menekülése Bácskából című emlékezésében:

“Szeptember vége felé zűrzavarossá vált a helyzet. A partizánok nyugtalanították a vidéket, különösen az éjszakai lövöldözések miatt terjedt a félelem. A vezetők elkendőzték a való helyzetet. Andrásmezőn még október 8-án is búcsúra készülődött a nép. Sütöttek-főztek, vendégeket vártak. A vendégségbe indulókat szekereiken érte a borzalmas hír: menekülni kell! A jegyzők elkésve, parancsként adták ki a menekülési utasítást, csomagolásra is alig maradt idő. Hirtelenében azt sem tudták, mit pakoljanak fel a nagy család részére, iszonyatos kapkodás keletkezett. Mit pakoljanak fel egy-egy kis szekérre, élelmet, ruházatot vagy a sok gyermeket. Töprengésre nem jutott több idő két-három óránál. Sokan csak másnap reggel tudtak elindulni. Akkor kellett otthagyni mindenüket ismét, amikor már éppen talpra álltak kissé, amikor a górék tele voltak kukoricával, a padlások búzával és más gabonával. Az ólak 150-200 kiló körüli hízókkal tele. Olyan gazda is volt, akinek óljában 15-20 disznó is ott maradt. S nem tudták, indulván, hogy másnap hol hajtják le a fejüket.
Az utakon a német hadsereg visszavonulóban, szekér szekér hátán, autók és tankok egymást gátolva menekültek a szovjet hadsereg elől, hátra- és az útról leszorítva a szegény lófogatú székely családokat. Gyakori volt a légitámadás. Sok asszony az útban, szekéren szülte meg gyermekét, sokan pedig kukoricaszár-rakáson vajúdtak. Rosszakaratú emberek még meg is lopták őket. Koromsötét éjszaka még a nagyapa koporsóját is ellopták. Csak villámadatkor (hajnalban) vette észre a fia s találta meg az árokszélre lökött koporsót apástul. Az andrásfalvi menekülteket, akik Baján a kompon zsúfoltság miatt nem kelhettek át a Dunán, a honvédség Paks és Dunaföldvár felé irányította. Az átkeléskor történt légitámadások idején sok gyermek elszakadt a menekülő szülőktől, csak hetek múlva találkozhattak. Dombóvár felé menekültek, de Szálasi parancsát, hogy menjenek Németországba, nem fogadták meg.”


“Sokan sebtében leszúrtak és feldaraboltak egy-egy sertést, hogy menet közben legyen ennivalója a családnak. Csakhogy útközben nem tudták a húst elkészíteni, rájuk büdösödött a szekérderékban, elébb-utóbb, de legkésőbb a Dunához érve vízbe dobták a félbevágott disznókat. Ettől a pazarlástól több szekérkaravánt megszabadítottak a partizánok, akiknek első gondjuk az volt – találkozván a vonuló, felpakolt székelyekkel -, hogy holmijuktól megfosszák őket, s fogatuk, csomagjaik nélkül vagy táborba, vagy fogságba terelték, vagy – ritkábban – útjokra engedték őket egy szál ruhában.”

A huszonöt telepes község székelyeinek veszteségei máig nincsenek megszámlálva. Egyedül a késve északra vergődő Hadikliget (Veternik) népének halottait tudtuk megszámlálni és megnevezni – Sára Sándor filmet készített Keresztúton címmel az özvegyekkel, és ír róluk Albert Gábor is könyvében, az Emelt fővel-ben.


Egy hadikligeti férfi, Várda Titusz ritka kettős szerencsével túlélte társai balsorsát:

“- 1944. október 8-án indultunk Hadikligetről – mondja -, csalfa, félszerb telepvezetőnk Zombor helyett Szabadka felé vitt bennünket. A szabadkai temetőnél megállították menetünket a partizánok. Azt mondták, teheneket, lovakat, kocsit, mindent vigyünk a palicsi laktanyába. Ott kellett hagyni minden értéket. Őrizetbe vettek bennünket. Pár nap múlva egy kocsmában összegyűjtöttek vagy ötszázunkat. A kocsmárost összeverték, kizavarták, megittak mindent, miközben a székelyekkel foglalkoztak. Onnét a nőket, gyermekeket a malomba vitték, ahol puszta betonon töltötték a következő időt. Minket férfiakat a szabadkai börtönbe vittek. Két hétig ott gyötörtek minket. Amikor kihallgattak bennünket, azt kérdik tőlem, miből élek, mutatom a kezem, egyáltalán nem szép: napszámból. Merthogy csakugyan nem volt földem akkor. Hála istennek. A kettes számot kaptam, a többiek negyvenhárman az egyest. Hogy ez mit jelent, csak akkor tudtuk meg, amikor az egyeseket teherautóra rakták. Azokat mind kivégezték, úgy tudjuk, a szabadkai dögtemetőben ásták el őket. Előző napon láttuk, hogy ottan egy nagy gödör van kiásva. Másnap már be volt temetve a gödör. A teherautó jó félóra múlva üresen jött vissza. A partizánok vitték el őket, akkor orosz nem volt köztük. Még egyszer annak előtte felraktak egy géppuskát e teherautóra, minket meg sorba állítottak, és a fejünk fölött lövöldöztek a falra.
Volt, aki bepisált félszében. Amikor főztek az asszonyok, ott álltak a gyerekek éhesen. Odajött egy partizán, belehugyozott a rotyogó kondérba. Egy nagyhasút közülünk, Fazekast felállították, egymás között lökdösték, amíg össze nem esett. Azzal szidták, a szerbek vérén hízott meg. Egyszer egy partizánnő hallgatott ki. Hanyatt feküdt az ágyon, úgy kérdezgetett. Kérdezte, rokona vagyok-e Titónak, merthogy Titusz a nevem. Ráhagytam. Elkezdett tapodolna, aztán meg nevetett. Adtak egy papírt, hogy Szabadka területén szabadon járhatok, mivel kettes vagyok és Titusz. Nemsokára bevagoníroztak, és indultunk, a maradék, Bajára.”

A bukovinai székelyekről Sára Sándor készített dokumentumfilmet „Sír az út előttem” címmel:

RSS Hírstart hírei