2021. JÚNIUS 8. – KEDD: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | jún 7, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Szeged, Tárca

Fiori

Vannak napok, amikor úgy érzem, feltétlenül meg kell osztanom egy régi, személyes élményemet másokkal. És ma éppen egy ilyen nap van!

TORNAI HELGA:

A SZENT ISTVÁN TÉRI SELYEMCUKOR

A szegedi Szent István teret csupán egy rövid utca választja el a Kálvin tértől. S pont erre a rövid (Vidra) utcányira volt a házunktól az az egykori, Szent István téri élelmiszerbolt, ahova mi, gyerekekként, két játék közben az udvarból oly gyakran kijártunk. Hol frissen sült ropogós kenyeret vettünk, hol meg kristálycukorral majdhogynem édesen nyalogatható citromot. Leginkább azonban különféle cukorkákért mentünk az üzletbe. Tíz alkalomból ötben selyemcukorért.

Nem tudom már, hogy kinek az ötlete volt az egész…

Talán az enyém, de az is lehet, hogy az aznap éppen velem játszó pajtásaim egyikéé. Fontos, hogy kipattant valamelyikünk fejéből: ha nincs pénzünk édességre, akkor majd megkeressük mi a rá valót! Hogy mivel, rögtön tudtuk. Elég volt egy pillantást vetnünk a házunkkal szembeni kakasos templom kertjére, amelyet szinte teljesen elborított a hatalmas százszorszéptenger. Alig győztük szedni és aranyos kis bokrétákba kötni a csodás, pici virágokat. Amikor aztán mindannyiunk kezében volt már legalább négy-öt kicsi csokor, megszólítottuk a járókelőket. „Néni, tetszik venni szép százszorszépet?” kérdeztük. „Néni, tessék parancsolni a gyönyörű virágainkból!”kínáltuk bokrétáinkat kedvesen. „Nagyon szépek és tartósak, majd meg tetszik látni!” – igyekeztük meggyőzni a még némileg habozókat. És a nénik nagy része végül tényleg vásárolt a mi gyönyörű és csupán néhány fillérbe kerülő csokrocskáinkból.

A pénz igen hamar összegyűlt a selyemcukorra, és szinte fáradság nélkül. Én, a magam részéről, még élveztem is az árusítást. Kedvesen kínáltam a portékáimat, és a vevők kedvesen, mosolygósan vásároltak.

Egy szó, mint száz, olyan jól sikerült a dolog, hogy néhány nappal később ismét árultuk a virágainkat, s megint ment minden, mint a karikacsapás. Pénz s utána cukorka is lett ismét. Hanem aztán! Aztán lett egy óriási fejmosás! Az apámtól.

Hogy én ezt meg ne próbáljam még egyszer! De meg ne, soha többet! Hogy én, az ő lánya, az övé…! Hogy én hogyan jövök egyáltalán ahhoz, hogy…! Hogy én hogyan merészelek másokra ráerőltetni pénzért virágot! Hogy neki ezt másoktól kell megtudnia! Hogy neki ezt egy ismerős nő mesélte! Hogy micsoda szégyen! Hogy őneki most már szégyellnie kell magát énmiattam! Hogy ő…! Hogy én…! Hogy ő…! Hogy én…!

Nem csoda, hogy e szidalmak virágárusi karrieremnek egyből véget vetettek. Soha többé nem mertem a kakasos templom gyönyörű százszorszépeivel kereskedni. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy apám szavai meggyőztek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy legalább idővel beláttam a bűnömet. És tulajdonképpen még ma sem találok kivetnivalót abban, ha egy kislány fillérekért saját szedésű, szép vadvirággal örvendeztet meg idős embereket; időseket, akik közül sokan talán egyetlen jó szót nem remélnek már senkitől.

Kivetnivalót csak a mások örömére, boldogságára irigy, korhadt lelkű emberekben találok. Bizonyos vagyok benne, hogy a nő szándékosan úgy mesélte el a történteket, hogy bűntudatot ébresszen az apámban. Úgy beszélt vele, mintha vádolná. Mintha azt róná fel neki, hogy a lányát nem neveli illendően. Mintha azt dörzsölné az orra alá, hogy lám, ő, az idegen, többet tud a kicsi lányról, mint a saját apja. 

Korhadt Lélek valójában persze nem vádolta az apámat semmivel, de célját elérte: csak sikerült neki szúrnia egyet azon, akin korábban még soha!

Chiesa
A szegedi kakasos-templom

RSS Hírstart hírei