2021. MÁJUS 24. – PÜNKÖSDHÉTFŐ: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | máj 24, 2021 | Irodalom, Archívum, Tárca

1200px Peonies Ueno Tosho gu Peony Garden DSC01897

Sok szeretettel ajánlom Mindannyiotoknak legújabb írásomat olvasásra. Teljék benne kedvetek!

Tornai Helga: Szokásos, szép tavasz volt

Szokásos, szép, járvány előtti tavasz volt, amikor még nem a félelmetes kórtól való rettegés, hanem az évszak természetes velejárója, a megújhodás utáni vágy töltötte el a legtöbb ember lelkét. És egyszeriben ő is meg akart újhodni. Szabadulni akart mindattól, ami őt egyre inkább lehúzta, korlátozta, nyomorította. Ismét szabad akart lenni… És fiatal meg könnyű, szinte szárnyalóan súlytalan.

Megrendelte hát a konténert. És, a szokványos tavaszi nagytakarítás helyett, óriási selejtezésbe kezdett.

Először a kabátjait, szoknyáit, blúzait, öveit vette ki a szekrényekből. Majd az ékszereit, papírjait, albumait forgatta ki a komódokból. Aztán a könyveket, a keretekbe foglalt fényképeket és a különféle mütyürkéket vette le a polcokról. Majd a használati és a dísztárgyait gyűjtötte egybe a lakás legkülönbözőbb pontjairól. Végül pedig mindent, fajtája és rendeltetése szerint, kisebb-nagyobb halmokba rendezett.

A ruhákat például a franciaágyra tornyozta. A könyvekből merész vonalú felhőkarcolósort emelt a nappali parkettáján. A számlákat és hivatalos leveleket a konyha egyik üres sarkába, a földre szórta. A mütyürkéket egy gyümölcsöskosárba öntötte. A fényképalbumokat és bekeretezett fényképeket egy székre púpozta. Józsi hajdanán írt szerelmes leveleit egy fotelba csapta…

Aztán megkezdte a tárgyak feldolgozását.

A ruhákkal gyorsan haladt. Egyből tudta, mit hova tegyen. A viseltes darabokat rögvest hajította az egyik Dobjál ki!dobozba. Az Ajándékozz el!-dobozokba pedig gyors egymásutánban simította bele legfőképp azokat a gyönyörű estélyiket, amelyeket nemcsak hogy soha nem viselt, de amelyeken még az árcédula is ott lógott. Sokba kerültek, Józsi egy vagyont fizetett értük. De ha eddig nem vette fel őket, már nem is fogja, gondolta.

Azokkal a dobozokkal, amelyeken a Vissza velem a helyemre!-felirat állt, már nehezebb dolga volt. Többször is megesett, hogy ezekbe elhamarkodottan dobott bele egy ruhadarabot, s akkor azt azonnal át kellett helyeznie, nehogy végül még megfeledkezzen róla, és a szükségtelen, terhes holmi visszavándoroljon életébe.

A fekete kosztümjével, a temetéseken viselt állandó darabjával, például hogy járt? Amikor a kezébe vette, hogy eldöntse, megtartsa-e, vagy sem, természetesen ezúttal sem felejtette el feltenni magának a selejtezés mestereitől tanult két kötelező kérdést. E tárgy őt vajon örömmel tölti el? kérdezte először, a kosztümöt erősen a melléhez szorítva. De a kérdés felesleges volt. Hisz kinek szerezhet örömöt egy, csupán fájdalmat és elmúlást idéző, gyászruha? A második kérdésre azonban, hogy a tárgyat használja-e, igennel válaszolt, s ezért tette a kosztümöt az egyik Vissza velem a helyemre!-dobozba. De egy pillanattal később máris bánta. Tisztán érezte, hogy éppen a hasznos, régi jó dolgoktól kell megválnia. Egykettőre áthelyezte hát az éveken át remekül bevált kosztümöt a kidobásra ítélt ruhák mellé. A jövőben legfeljebb majd mást vesz fel, villant át rajta. Vagy inkább… temetésre… temetésre többé nem is megy! – perdült egyet jókedvűen.

A ruhák végeztével gyors egymásutánban az övek, a retikülök következtek… Majd a mütyürkék s a nagyobb dísztárgyak… Aztán a könyvek jöttek… és még ezekkel sem akadt különösebb problémája. A regényeit már elolvasta, így azok rögtön mehettek az elajándékozásra szánt tárgyak közé. A szakácskönyvei és lexikonjai pedig a regények mellé, hisz receptért és információért immár nem a könyveit, hanem az internetet bújta. Boldog gyerekkorát idéző mesekönyvei természetesen egyből csúszhattak a megőrzendő tárgyak mellé. Gyűlölt és szinte soha fel nem lapozott nyelvkönyvei meg, magától értetődően, repülhettek azonnal rém-sebes-nagy-ívben! – a kidobandó holmik közé. Többé legalább senkit nem nyomorítanak meg, dünnyögte elégedetten, amikor az utolsót is a dobozba hajította.

Nem kedvelt, de értékes ékszereit egykettőre a megőrzendő tárgyai közé sorolta. Hisz tudta, aranyat és drágakövet nem szoktak csak úgy elajándékozni, se kidobni. És, egyékként is, szükség esetén pont ezek tehetők azonnal pénzzé, gondolta. És minimális helyet foglalnak, ha hirtelen például menekülnie kellene otthonából, csak zsebre vágná őket…

A használati tárgyaival már több gondja volt. Legszívesebben az összes csészéjét, tányérját, kését, villáját, fésűjét, hajkeféjét és miegyebét egyszerűen betekerte volna egy jó nagy takaróba, s mindet kidobta volna, hogy még azt se kelljen eldöntenie, minek kell a háztartásában feltétlenül megmaradnia. 

A hivatalos levelek, számlák, elismervények, értesítők és hasonlók válogatása még nagyobb terhet rótt rá. Egyesével és igen nagy gonddal, aprólékosan kellett megvizsgálnia mindent, nehogy valami fontosat véletlenül kidobjon. Adásvételi szerződések, örökösödési papírok, iskolai bizonyítványok… mind-mind pótolhatatlanok, gondolta, és csak tette, tette őket nagy szomorúan a megőrzendő tárgyaihoz. Amikor aztán, dolgos napja legvégén, az utolsó papírkát is elrendezte, keserű szívvel vette tudomásul, hogy a hosszas és lélekölő munka gyakorlatilag hiábavaló volt, mert irattengerének csupán elenyésző részétől sikerült szabadulnia.

Éjfélkor fáradtan és csalódottan tért nyugovóra. Szívesen vette volna, ha sikerül azonnal elaludnia, de sokáig nem jött álom a szemére. A hálószoba mozdulatlan sötétjében kínzó gondolatok kerítették hatalmába. Talán jobb lett volna bele se fogni az egészbe, villant át rajta. Túl nagy munka, s a java még hátravan, állapította meg. A Józsitól kapott levelek, a közös fotók és albumok még mind válogatásra várnak, tűnődött csüggedten.

Reggel kimerülten, levert hangulatban ébredt. Semmi kedve nem volt már a selejtezéshez, de tudta, hogy a megkezdett munkát mindenképp be kell fejeznie, és mielőbb, mert a megrakott konténerért az este jönnek.

Gyors reggelije közben megkísérelt hát erőt gyűjteni. Igyekezett nem gondolni arra, amit a selejtezés internetes gurui egybehangzóan állítottak. Megpróbálta feledni azt, hogy éppen az érzelmeinkre leginkább ható tárgyaink átválogatása a legkényesebb és legidőigényesebb feladat. De próbálkozása hiábavalónak bizonyult.

Időt rabló és érzelmileg megterhelő lesz… időt rabló és érzelmileg megterhelő lesz… időt rabló és érzelmileg megterhelő lesz… hajtogatta lelkében egy kellemetlen hang, miközben ő maga némán, mozdulatlanul, szorongó szívvel bámulta a még feldolgozásra váró fényképeket, albumokat, leveleket. Értelme azt diktálta, nyúljon értük mihamarabb, de keze nem mozdult. S akkor arra gondolt, mi lenne, ha nem is válogatná ki őket, hanem csak úgy, ahogy vannak, bevágná őket mind a kisebb komódba. Oda most már bőven beférnének, állapította meg. Csakhogy volt egy bökkenő: a kisebb komódot ki akarta dobni. És pont ennek a komódnak a konténerbe forgatásához hívott délutánra segítséget.

Nem, a hieroglifákkal díszített kicsi komódot mindenképpen ki fogja dobni, határozta el. Dobd ki a leveleket és a fényképeket is! – szólalt meg ekkor lelkében ismét a kellemetlen hang. Évek óta rájuk se nézel. Nincs szükséged rájuk. Pontosan úgy vagy velük, mint az angolkönyveiddel, mondta még mindig a hang kéretlenül. És erre őt egyszeriben úgy, de úgy elöntötte a méreg, hogy az összes albumot, az összes bekeretezett fényképet és Józsi összes levelét tényleg mind a kidobandó holmik közé repítette. És rettentő haragjában még egy teljes kiló porcukrot meg egy fél zacskó lisztet is rájuk hintett.

Amikor dühe lecsillapodott, a megőrzendő tárgyakat szépen visszapakolta a helyükre… Az üres és a kidobandó holmikkal teli dobozokat kihordta a házból, és belehajította az udvaron elhelyezett konténerbe… Aztán kivitte az udvarra az elajándékozásra váró dobozokat is… Majd evett gyorsan egy szendvicset… És félve az órájára pillantott. De kár volt aggódnia, mert a segítség érkezéséig volt még bő három órája. Ennél többet igazán nem is kívánhatott volna magának.

Maradt rá idő, meg kell hát lennie, gondolta, s ezzel most nekilátott annak, amitől pedig a selejtezés összes guruja óva intette. Más holmijához nyúlni szigorúan tilos! szólt ismét a kellemetlen hang, de ő nem törődött vele, s egy nagy, fekete zsákba máris fürgén szórta bele a számtalan kalapácsot, harapó- és csípőfogót, villáskulcsot, csavarhúzót és reszelőt. A szerelési munkákhoz úgyis mindig mesterembert kell hívni. Amikor eldugul a lefolyó, vagy a mosogatógép a konyhakőre üríti a vizet, Józsi sosincs itthon. Járja Európát, Ázsiát, Amerikát! Cége mindenhova őt, kulcsemberét küldi, nevetett keserűen.

De másnap a kulcsember megérkezik, tudta, s addigra ő rendbe akarta tenni nem csupán a saját dolgait, hanem az egész lakást. Szabadulni akart mindentől, amely oly ostobán nehezedett rá, vagy inkább rájuk, az évek során. Így a szerszámok után Józsi ruháit és más, legszemélyesebb tárgyait is mind elővette, és nagy részükkel úgy tett, mint a szerszámok többségével: egy nagy, fekete zsákba öntötte. Aztán a két, Józsi cuccaival teli, fekete zsákot a konténerbe vetette.

A vadonatúj szerszámokat persze oda is adhatta volna valakinek, ötlött fel benne, amint visszatért a házba. De némi töprengés után rájött, hogy helyesen cselekedett, mert tizenkét kalapács, kilenc csavarhúzó és nyolc csípőfogó valószínűleg feleslegesen foglalta volna más otthonában is a helyet. A rengeteg felesleges szerszám gondolata egyébként úgy megmosolyogtatta, hogy ezután rendkívüli jókedvvel és energiával pakolta helyére Józsi összes, selejtezéstől szerencsésen vagy inkább kevésbé szerencsésen? – megmenekült tulajdonát.

Éppen elkészült a pakolással, amikor megérkezett a délutáni segítség két férfi alakjában. A férfiak egykettőre betették autójuk utánfutójába az elajándékozandó tárgyakat tartalmazó dobozokat – hogy még a nap folyamán, a péntek délutáni korai zárás előtt, leadhassák őket az egyik közeli jótékonysági intézményben –, és rakták volna nagy sebesen a kis komódot is a dobozok mellé, de ő megállította őket. „Ennek a konténerben a helye!” – jelentette ki szigorúan. Erre mondhatták ugyan a férfiak, hogy felettébb nagy kár a kézi faragású, gyönyörű, sokfiókos bútorért! Ő hajthatatlan maradt. És így a csodás, hieroglifás dísz- és használti tárgy… a szemétben végezte.

Este elégedetten figyelte, amint elszállítják a konténert az udvarról. Aztán boldogan sétált helyiségről helyiségre a házban, amelyben végre oly szabadnak és könnyűnek érezte magát ismét, mint egyszer, réges-régen. Amikor még tekintetét nem láncolta magához egyetlen értelmetlen és giccses, távoli országokat idéző szuvenír. Amikor még nem nehezedett lelkére ólomként se poros könyvektől roskadozó polc, se felesleges holmikkal színültig tömött ruhásszekrény, se tornyosuló emlékeivel egyre inkább fenyegető fényképalbum. Amikor még nem volt se angolkönyv, se egyiptomi komód, se flancos ruha otthonában. Amikor még nem kérték tőle számon, hogy idegen nyelven képtelen akár csak egy pohár vizet is kérni. Amikor még nem várták el tőle, hogy egy az ő ízlésével homlokegyenest ellenkező bútort állítson be a nappaliba. Amikor még jó volt ő farmernadrágban, és szerfelett kívánatos egyszerű pongyolában.

Úgy tizenegy felé a fotelban, tévénézés közben, nyomta el az álom. És éjjel valószínűleg fiatalságát, a gondtalan, régi szép időket álmodta tovább, mert reggel még mindig boldog és elégedett volt.

Délelőtt jókedvűen takarított, főzte az ebédet, és várta, hogy Józsi két óra körül ahogy ígérte – hazaérjen. Hogy honnan, nem tudta, de ez különösképp nem is érdekelte. Gondolatait most ezernyi más, ennél jóval fontosabb kérdés foglalkoztatta. Például az, hogy a férfi vajon mit fog szólni a házban történt változásokhoz? És vajon megállja-e majd szó nélkül, hogy ő a távollétében bizony kidobta a nagynénikétől örökölt komódot? És elengedi-e majd egyetlen csúnya megjegyzés nélkül, hogy ő engedély nélkül eltüntette a szekrényeiből legalább fél ruhatárát, és kiselejtezte majdnem minden szerszámát? És elárulja-e majd, akár egyetlen arckifejezéssel is, mennyire rosszul esik neki, hogy a közös fotók nincsenek már kiállítva a polcokon? És vajon végképp megorrol-e majd rá akkor, amikor egy nap véletlenül rájön, hogy a fotók nemhogy kiállítva, de még a szekrények mélyén sincsenek?!

Ezernyi kérdés várt megválaszolásra. De hiába, mert már öt óra is elmúlt, és Józsi még sehol nem volt. Nem telefonált, nem írt. Ő sem telefonált, ő sem írt. Csak várt és találgatta, hogy a férfi vajon miért késlekedik.

Két órával később Józsi még mindig nem volt otthon. De ekkor ő már nem várta. Mert a kellemetlen hang időközben megijesztette: mi lesz, ha megérkezik, és úgy tesz, mintha észre se venné a változást? Vagy még jobb: mi lesz, ha tényleg észre se veszi a változást? Ó, hogy gyűlölte a hangot! Úgy szerette volna elhallgattatni! De a hang csak beszélt… beszélt…

Józsi egyébként nem jött meg se aznap, se másnap. Mégsem telefonált, és nem is írt. Ő se telefonált, ő se írt. Mert minek is tette volna? Értett ő szavak nélkül is mindent: Józsit is megérintette a tavasz, a vágy, hogy ismét korlátok nélkül élő, szabad és szárnyalóan könnyű legyen… és a maga módján bizony Józsi se tett mást, mint selejtezett; am Block selejtezett.

De ha ő szavak nélkül is értett mindent, a rendőrség az ő magyarázatával sem értett semmit. Vagy legalábbis neki így tűnt. Hisz számtalanszor megismételt millió kérdésével heteken át zaklatta.

Miért nem jelentette K. József eltűnését azonnal? És miért nem ő, hanem a munkáltató jelentette? Miért állítja, hogy amikor megrendelte a konténert, K. József még nem tűnt el? Miért? Akkor a férfi még otthon volt? Ha nem volt otthon, akkor aznap maga szerint látta még valaki? Van rá tanúja? És elmesélné végre érthetően, egyáltalán miért is rendelt konténert? Miért?

És elmagyarázná azt is normálisan, miért dobta ki K. József ruháit, fényképeit, komódját és majdnem mindenét, ha nem gyűlölte?

És a szerszámoknak van valami közük K. József eltűnéséhez? Milyen szerszámokat dobott ki? Fel tudná őket egyesével sorolni? Le tudná őket írni mind? Ha nem ért a szerszámokhoz, mert maga nem műszerész, ahogy mondja, akkor lenne szíves őket legalább valamennyire csoportosítani? Volt köztük például olyan, amellyel vágni, szúrni vagy ütni lehet?

És megmondaná végre egyetlen rövid mondattal – anélkül, hogy válaszába szüntelen belekeverne mindenféle érzést, évszakot, megújulást, súlytalan repülést… –, miért kellett kidobnia a saját ruháiból is? Talán foltot kaptak, rájuk fröccsent valami? Mért kérdezi, micsoda? Nem mindegy!!!??? Rájuk fröccsent valami? Bepiszkolódtak, viselhetetlenné váltak?

És miért gondolja, hogy K. József nem vitte esetleg magával a maga két smaragdgyűrűjét és gyémántokkal kirakott arany nyakláncát? Mért gondolja, hogy nem vitte el őket, ha egyszeriben nincsenek meg? És eltűnésükről, tényleg, miért is nem akar jegyzőkönyvet? Miért hallgat olyan csökönyösen ezekről az ékszerekről? Még szerencse, hogy K. József édesanyja a kihallgatása során részletesen leírta őket! Van róla fogalma, hogy különben a létezésükről mi talán nem is tudnánk?!

És a két utánfutós férfinek a történtekben pontosan milyen szerep is jutott? Tényleg csak az elajándékozásra szánt holmik leadásában segédkeztek? Nem azt mondta előzőleg, hogy ők emelték be a fáraós komódot is a konténerbe? És hogy ők meg akarták menteni, de maga mindenáron ki akarta dobni? Az eltűnt személy iránti gyűlöletén kívül volt rá valamilyen más oka is, hogy a tárgyat megpróbálja örökre kivonni a használatból? Hogy esetleg ne árulkodhasson? Miről? Mit tudom én!! Esetleg egy féltve őrzött titokról?

És lenne szíves még azt meghatározni, hogy maga pontosan mit is ért a selejtezés fogalmán?

Hát valóban képtelen legalább egy pillanatra feledni a tavaszt, a fiatalságot, a megújhodást meg a repülést???

973699 a58b7c97

RSS Hírstart hírei