ATTILA, ISTEN KEGYELMÉBŐL A MAGYAROK NAGY KIRÁLYA, BENDEGÚZ FIA, A NAGY MAGOR UNOKÁJA, A FÖLDKEREKSÉG IJEDELME ÉS ISTEN OSTORA.
Zoltán, a VÍRUSNAPLÓ állandó olvasója hívott ma, hogy tegnapi bejegyzés kapcsán szeretne többet megtudni Attila és I. Leó pápa találkozásáról. Íme egy rövid összefoglaló a témával kapcsolatban:
At+ila (atya+kicsinyítő képző) összetételének tartják általában, jelentése a gót nyelvben atyácska, tiszteletreméltó apa, uralkodó. Ez a névetimológia Iordanestől származik, aki maga is gót származású volt és munkáiban mindent a gótoktól eredeztet. Iordanes névmagyarázata azonban nem indokolja az Atilla, Atli, Etzel és Etel(e) névvariációkat forrásokban. Lehet ótörök eredete is. Más nézetek szerint a hun király neve nem lehetett török eredetű, mert a török nyelvekre jellemző a hosszú mássalhangzók hiánya. Egy másik elmélet pedig az Attila név török eredetét próbálja bizonyítani, ugyanis elképzelhető, hogy az „atta” (atya) és az „il” (föld) szóból származik – neve így „föld atyát” jelent (de magyarul értelmezve (él – az első élő az Isten), az Atya földi helytartója, tehát Isten Ostora). Etil (ill. Itil, Idil, Adil) volt az ótörök neve a mai Volga folyónak; innen is származhat az Atil (Etel) név, amelynek későbbi, germán hatásra megtoldott alakja lehet az Atilla. A gót eredet hiedelme lehet az oka az Attila helyesírási formának, amelyet a magyar kiejtés máig sem követett. „Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora”. (…) „A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek…”.
Kézai Simon a 13. századi Magyarok Krónikájában így ír Atilláról: „Ethele király ugyanis barna szinű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát.”
1864-ben írta az alábbiakat Amédée Thierry francia történész, aki a mai napig az egyik legnagyobb Atilla kutatónak számít: „Attila-, Árpád- és Szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”
Éric Deschodt kortárs francia író pedig így méltatja: „Atilla, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A IV. század végén, Ázsiából Európába érkező lovaskultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népeket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”
Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651): „Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”
Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):
„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”
Benedek Elek Atilla siratása című verse:
„Attila, Attila, hunok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
Te ura, királya szittyák s germánoknak,
Valál hódítója a rómaiaknak, „
Attila és I. Leó pápa találkozása
452 tavaszán a hun sereg az Adriai-tenger partjára vonult, onnan nyugatnak fordult, és lerombolta az útjába eső összes várost. Többek között Spalatót, Traut, Sebenicót, Zárát és Triesztet. Így ért el Aquileiához, amelynek nagyságán Attila elámult, és azt gondolta:… szégyenére lesz, ha megvívatlanul hagyja vissza ezt a várost, kivált azért, mert mondották, Pannóniából igen sok lázadó longobárd menekült oda.
A bűnösök kiadását követelte, és miután a városiak ezt megtagadták, már meg is volt a cassus belli. Erős ostromba kezdett, de a vastag falak még másfél év után is ellenálltak. Egy napon Attila varázslók kíséretében járta körül a várost, amikor meglátott egy gólyát. A madár a palota tetején rakott fészkéből egyenként vette ki, és vitte a távolabbi nádasba fiókáit.
Oda nézzetek, társaim, ez a gólya már megérezte, mit hoz a jövendő. El fogjuk pusztítani a várost; már el is menekül, hogy ne vesszen oda a polgárokkal együtt. Legyetek hát holnap vitézebbek a harcban, és meglátjátok, elvész a város!
Persze nem várta tétlenül a sült galambot:… szittya észjárással most parancsot adott, és egymillió vitézétől egy-egy nyerget kért; ezeket hatalmas halomba rakatta a fal alatt, és megparancsolta, gyújtsák fel a nyergeket: lángjuk és a hőség megrepesztette, földre döntötte a falakat és a tornyokat. Ennek láttára mind a polgárok elhagyták a várost, és egy tengeri szigetre menekültek.
Ezután Észak-Itália városai jöttek sorra: Treviso, Padova, Verona, Milánó, és még vagy féltucatnyi. Ravennában az ariánusok püspöke titokban megnyitotta a kapukat a hunok elől, és legyilkoltatta vele a város keresztényeit. Majd arra akarta rávenni Attilát, hogy vegye fel az ariánus hitet, cserébe segít neki erőfeszítés nélkül uralma alá hajtani nemcsak Itáliát, de Afrikát is.
Az eretnekek és a hunok összefogásától már a rómaiak is megrettentek, Leó pápához fordultak: keresse fel Attilát, és vegye rá, fogadja el Róma szolgálatát, adóját, de kímélje meg a várost a pusztulástól.
Ravenna mellett egy mezőn beszélgettek lóháton ülve, egyik oldalon Attila király és kísérete, a másikon Leó pápa, mellette papok és keresztek sokasága. Az uralkodó meghallgatta Róma kérését, és bár nagyon nem volt ínyére, mégis teljesítette. Hogy miért?… az apostoli szék iránt való tiszteletből, és mert megijedt egy látomástól. Mikor ugyanis a király feltekintett, feje fölött a levegőben egy lebegő embert pillantott meg, ez kezében kardot tartott, és fogát csikorgatva azzal fenyegette, hogy elcsapja a fejét. Így hát a király teljesítette a rómaiak követelését, és elbocsátotta az apostol utódját, majd bevonult Ravennába, követve a pápa tanácsát, elfogatta az ariánusok érsekét követőivel együtt.
Egy halom pénzt kicsikart belőlük, megölette mindet, majd megfordította lovát, és visszatért Pannóniába. Délt, nyugatot, északot és keletet széltében-hosszában immár uralma alatt tartván, azt forgatta elméjében, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát.
Más közlések szerint
Aquitaniai Prosper (390-455) Krónikájában (Epitoma Chronicon) nem írja, hogy hol és hányban volt a találkozás, pusztán annyit említ: Leót szívesen látták és küldetése sikeres volt. Szent Izidor idevonatkozó közlése komolytalan, mert szerinte mennyei pestis jött az égből a hunokra és amiatt kellett visszavonulniuk. Aquea-Flavia püspöke, Idiatus Leó pápát meg sem említi Attilával kapcsolatban történelmi művében, (Chronicle) melyben azt írja: a Hunok egyre rosszabbul érezték magukat, visszazúdult rájuk minden kellemetlen velejárója korábbi gonosz tetteiknek. A kirabolt, felégetett járások, megyék nem voltak képesek ellátni egy ilyen nagy sereget hónapokon keresztül és a temetetlen hullák oszladozása a nyári hőségben járványokat teremtett, megmérgezve a patakokat, folyókat. Attila szintén nem érezte magát biztonságban – Idiatus szerint – mert egy olyan bogarat ültettek a fülébe, ami nem volt igaz: mégpedig, hogy Markianus bizánci császár keletről elvághatja a dunai szállások útját, amivel hátba támadná Attilát. Ma már tudjuk, hogy ez minden alapot nélkülöző pletyka lehetett, mert Markianus császár annál jobban félt, hogy ilyesmit megkockáztatott volna. A hunok inkább jobban tartottak a Nyugati-Gótoktól, akik az akkori viszonyokat tekintve komoly erőt képviseltek Európában és inkább miattuk vonultak ki Itáliából. A két titán (gót-hun) vetélkedése hamarosan eldől, ezt megmutatják a következő év eseményei. Jordanesznél olvassuk; a hunok a következő évben komoly sereggel elindultak a Kárpát-medencéből nyugatra, ám Theodorik fia, Thorismund király kemény ellenállása visszaszorította a hun csapatokat és a gótok két csatában is felülkerekedtek rajtuk. (Get. XLIII.) Igaz ekkor már Attila nem él; Itáliából történő kivonulása után néhány hónapra meghal, birodalma szétesik a hun kánok versengésében. Hiányos történelmi feljegyzések miatt nem tudjuk, hogy a Jordanesz által említett hadjáratot kik vezették, vagy mekkora volt a hunok serege, vagy mely területeken történtek az összecsapások.
Rejtély
A mai napig rejtély, hogy miért támadt Attila – alig egy évvel a galliai kudarc után – Itáliára. Az volt a kortársak számára is, nem várták. Állt ugyan az alpesi védővonal, de nem volt felkészülve olyan tömegű támadó erőre, mint amit Attila fegyverbe hívott ez alkalommal. Attila gyorsan odaérkezett a hegyekből, s megint belevágott valamibe, amit nem lett volna szabad: Aquileia ostromába! Tudnia kellett volna, hogy e várost soha addig erővel el nem foglalták. Attiláé a dicsőség: az általa uralt Európa egész hadseregét rázúdítva, három hónapi veszteglés árán elfoglalta. Ez végzetes hibának bizonyult. Bár Aquileia elestének híre minden további város kapuját (Concordia, Altinum, Padova, Brescia, Bergamo, Milano) önként megnyitotta, az előrenyomulás Paviánál elakadt. Mélyen benne jártak a forró nyárban, a sereg élelmiszerhiánnyal küzdött, rengeteg volt a halott, felütötte fejét a pestis. Közben híre jött Pannóniából, hogy a keletrómai császár, Marcianus (450–57) – kihasználva Attila távollétét – támadást indított a hun központi terület ellen. Attila a Pótól délre soha nem jutott el, a híres találkozás Szent Leó pápával nem Rómában történt meg, s eléggé más körülmények között, mint ahogy azt az utókor látni vagy láttatni akarja. A fényes, de roppant alázatos római követséget a Mincio folyónál fogadta Attila. A békét kérő és a hadisarc mértékében megállapodó küldöttség vezetői (egy volt consul és Róma város prefektusa) mellett Leó pápa csak másodlagos szerepet játszott, feladata a hadifogoly-kiváltás részleteinek tisztázása volt. A megállapodás hamar megszületett, jó ürügy és lehetőség volt Attila számára is a hazatérésre. Vagyis Modena, Firenze, Ravenna, Róma Attila-legendáiból egyetlen szó sem igaz!
Ellentmondás
Velence eredetmondája is különös ügy: Mennyire lehet igaz, hogy az Attila által porig rombolt Aquileia (a hajdani birodalom 9. városa, melyet még a köztársasági időkben, Kr. e. 169-ben alapítottak!) lakói menekültek 452-ben a Riva Alto-ra (Rialto), hogy életüket újrakezdjék a barbárok által megközelíthetetlen lagúnákban. A nagy „hagyományosztásból” a kis Udine sem akart azért teljesen kimaradni: várhegyüket kizárólag azért hordták össze a hunok – csak úgy, a süvegükben –‚ hogy Attila annak tetejéről gyönyörködhessen Aquileia lángjaiban. Középkori gyökerekhez visszanyúló, reneszánsz hagyományok, számos szépséghibával. Először is – bár Attila bevette a várost – nem tette a földdel egyenlővé. Bazilikája homlokzatán a mai napig látható vörös égésnyomok ugyan az Attila-kori tűzvész emlékei, de az épület áll, nem rombolták le, a város lakói a hunok távozása után rögtön helyreállítják. Ugyanez a helyzet az egyházszervezettel is. 454-ben a pápa már levelezik az aquileiai pátriárkával, és számos aquileiai egyházi intézmény (templomok, kolostorok) ekkori alapításáról tudunk. A város is hasonlóan virágzó marad a hun intermezzo után. A valóság kevésbé romantikus, s jórészt a langobardok itáliai megjelenésével függ össze (568). A partvidék megriadt lakói (Altinum, Opitergium) ekkor húzódnak be a lagúnákba, megalapítva Torcellót, Buranót és Velencét, melyek még a 7. század elején is csak jelentéktelen kis települések a régészeti adatok szerint. Aquileia életében viszont alig van változás, az is inkább egyházi. A pátriárka – félve az ariánus langobárdok közeledésétől – bizánci védelem alá, Grado szigetére teszi át székhelyét. Ezt ottani templomának padlómozaik felirata is bizonyítja: „Éliás pátriárka építtette 569-ben!” E székhely idővel Velencébe kerül majd át, így adva némi áttételes valóságalapot az aquileiai hagyománynak, amely – mint látjuk – csupán egyházszervezetileg állt meg úgy-ahogy (pl. XXIII. János pápa velencei pátriárka volt). A dolgot a langobardok még tovább bonyolították. Aquileiában, mintha mi sem történt volna, megalapítják a maguk patriarkátusát és berendezkednek. Nem történik más, csupán a pátriárkák duplázódnak meg. Aquileia sorsát igaziból a 7–8. század természeti tényezői pecsételték meg. A nagy európai aszályperiódus itt is éreztette hatását. A tenger visszahúzódott, a Natisone hordaléka folyamatosan feltöltötte az Aquileiai-öblöt, a környék lakatlan, maláriás mocsárrá változott. A város időlegesen sárfészekké süllyedt, langobard pátriárkái Cormonsba vagy Cividaléba költöztek (egyikük, Paulinus nálunk is járt az avar korban). A nagy pátriárka, Poppo telepíti csak vissza székhelyét Aquileiába, a 11. század elején. A már említett székesegyház ekkor bővül híres tornyával, altemplomával, kriptájával (itt látható 12–13. századi falfestményen a híres „honfoglaló magyar lovas”) és apsisával (Konrád császár, neje Gizella és fia, hazánk majdani nagy ellenfelének III. Henriknek remek gyermekábrázolásával). A régészeti kutatásoknak hála, ma már ismét látható az az eredeti, „Attila kori” padlómozaik is, melyet nem a hun pusztítás, hanem e román kori útépítés tüntetett el ezer esztendőre. Ez hát Aquileia és Velence igaz története.