Kisdiákként Gárdonyit és Vernét faltam, később, lektorom utasítására Jókait olvastam, ma, a valaha élt legjobb magyar írót, Herczeg Ferencet olvasom. Herczeget olvasom, hisz a magyar irodalomban ő foglalkozott legmélyebben kelet és nyugat megütközésével, melyre 2021 novembere és 2022 áprilisa között Magyarországon kerül sor újból:
EGY IGAZI MAGYAR ÍRÓFEJEDELEM
Herczeg Ferenc (Versec, 1863. szeptember 22. – Budapest, 1954. február 24.) magyar író, színműíró, a MTA tagja és másodelnöke.
Jómódú verseci német polgárcsaládból származott, felmenői Sziléziából származó telepesek voltak. Édesapja Herzog Ferenc József gyógyszerész, Versec polgármestere, édesanyja Hoffmann Lujza volt.
Magyarul 1874–76-ban tanult meg a Temesvári Piarista Gimnáziumban. 1881 és 1884 között joghallgató volt a budapesti tudományegyetemen. Ennek elvégzése után Temesváron, majd utána Budapesten volt ügyvéd.
1888-tól írói sikere arra biztatta, hogy a nemzet írójává váljék. Ekkor novellák és vígjátékok helyett történelmi drámákat, regényeket kezdett írni. Később vissza-visszatért ifjúkori sikereinek műfajához, e művei a bestsellerpiacon is sikert arattak.
A Nemzeti Színház 1893. március 10-én mutatta be A dolovai nábob leánya című első drámáját.
1896. december 16-tól az Új Idők című irodalmi hetilap alapító szerkesztője volt.
1893. február 1-jén lett a Kisfaludy Társaság rendes tagja.
1899. május 15-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta.
1896-ban Versec városnak lett országgyűlési képviselője szabadelvű párti programmal.
Tisza István miniszterelnök kérte fel arra is, hogy vezesse a Hadsegélyező Hivatalt, ahol 1914 augusztusától 1916-ig dolgozott. 1916-ban Berlinben volt politikai megbízott.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1910. április 28-án rendes, 1914. május 7-én tiszteleti tagja lett, 1920–22-ben és 1929–31-ben, illetve 1945–46-ban másodelnöke, 1922. május 11. és 1946. július 24. között pedig igazgatósági tagja.
1919 április-májusában a tanácskormány őrizetbe vette mint „ellenforradalmárt” és a Markó utcai fogházban tartották elzárva.
1920-ban a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület elnöke lett, majd tagja a Magyar Külügyi Társaság elnöki tanácsának.
1922-ben a Délvidéki Otthon elnöke, a Pátria Magyar Írók, Hírlapírók és Művészek Klubja elnöke,
1927 és 1945 között a Magyar Revíziós Liga országos elnöke.
1929-ben a Társadalmi Egyesületek Szövetségének díszelnöke.
1931-ben a Dunántúli Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke.
1938-ban a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli tagja lett.
1925-ben, 1926-ban és 1927-ben Az élet kapuja című regénye alapján az Akadémia Nobel-díjra jelölte.
1930-ban Magyar Corvin-lánc kitüntetésben részesült.
1925 és 1930 között 40 kötetes díszkiadásban jelentek meg munkái.
1927 és 1945 között a felsőház tagja volt. A magyar revíziós mozgalom egyik vezéralakjaként ismerték.
Ő avatta fel 1932. október 6-án a budapesti Szabadság téren Lord Rothermere ajándékát, a Magyar fájdalom szobrát, amelyet 1945-ben eltávolítottak helyéről.
A második világháború után visszavonultan élt, mert nem publikálhatott.
1949-ben eltávolították a villájából.
1949 után műveit a kommunizmus negyven éve alatt nem adhatták ki Magyarországon.
KELET ÉS NYUGAT MEGÜTKÖZÉSE
Herczeg Ferenc honosította meg a viszálykodó magyarságot sújtó „turáni átok” kifejezést. Ezt a felfogást elsősorban történelmi regényei és drámái sugalmazták, már a század eleje óta, de a háború, forradalom és Trianon után korábbi művei is új értelmet, más hangsúlyt nyertek (Ocskay brigadéros, 1901; Pogányok, 1902; Bizánc, 1904; Árva László király, 1917; Az élet kapuja 1919; A fogyó hold, 1923; A híd, 1925).
Az új helyzetben, az ellenforradalom viszonyai között, a romantikus nacionalizmus és irredentizmus légkörében már nem csupán a vonzó hősök kultusza, a szenvedélyek történelmi viharzása, a nyelv stilizált előkelősége, tartózkodó pompája és nemcsak a kor- és tájfestés új ingerei keltettek visszhangot. A kor irodalma példát kapott e művek újszerű tárgy- és ihletvilágából és felette időszerűen értelmezhető átfogó gondolatokat a magyarság történelméről, a nemzet létének értelméről, a váteszi jövendölés és a józan értelem ötvözetében.
A konzervatív hazafiaskodás eszményeit és sarkalatos gondolatait találta meg az akadémizmus már a Pogányok című regényében is: a „különleges magyar probléma, a Nyugat és Kelet megütközése lett a regény tárgya” – írta maga Herczeg találóan egyik visszaemlékezésében (A gótikus ház). A Kelet és Nyugat nemzetet felőrlő ellentéte minduntalan visszatérő eszméje e korszak hivatalos-konzervatív és nacionalista irányú gondolkodásának. „A keleti forró vér és a nyugati hűvös fegyelem összeütközése mint motívum, a kereszténység elleni Árpádkori lázadások magyarázata s egyéni tragédiák szülője azonban szinte közhellyé vált az irodalomban s méginkább a nacionalista publicisztikában „– írja irodalomtörténetében Schöpflin Aladár.
Ugyanígy az erkölcsi idealizmus optimizmusával mérsékelt fájdalmas, tragikus eszmekör, a nemzeti magárahagyottság, az „egyedül vagyunk” egyszerre hősi és gyászos, fenséges és tragikus színekbe öltöztetett hitvallása is Herczeg műveiben fogalmazódott meg példát állító módon. Az élet kapuja Bakócz Tamás sikertelen küldetésével és a magára hagyott magyarság látomásával zárult: „Feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fogunk halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.”
Mind észrevehetőbbé, majd komoly tárgyú munkáiban szinte kizárólagossá válik az erkölcsi tanítás; a szenvtelennek, fölényesnek, ironikusnak ismert író midőn a nemzet tanítójaként szólt: a lelkiismeretet kívánta ébreszteni és az erkölcsi megjavulásba vetette reményét. A fogyó hold (1923) című török tárgyú regénye is arra int, hogy a megfogyatkozott és megnyomorított magyarság csak akkor juthat értékes, sőt nagy történelmi szerephez, ha az erkölcsi tartalmú hazafiság megvalósítója lesz, és lelki fölényével győzi le a körülményeket. Erkölcsi mintát fogalmazott meg Az Északi fényben (1929) is, kimondván, hogy a forradalmakkal ellentétben, az emberi szívekben valósulhat meg az újjászületés: a jövő útja az egyéni tökéletesedés.
Herczegnek ezek a művei – és A nap fia (1931), meg a Pro libertate (1936) című történelmi regényei – válaszolni kívántak a forradalomra, ellenforradalmi szellemben. Tragikus eszmekör, a régi történelmi nagyság fényének idézése és a transzcendens alapú erkölcsi példázás jelöli gondolatainak fő irányát.