ÖTVENKÉT ÉVES TÖRTÉNET VÉGE
Legújabb hír:
Szabadka képviselő-testülete 2021. március 4.-én elfogadta a javaslatot, hogy a bunyevác nyelv a város negyedik hivatalos nyelve legyen.
Bajić Mirko, a Bácskai Bunyevácok Szövetségének képviselője üdvözölte a döntést, azt hangsúlyozva, hogy a bunyevácok erre egy egész évszázadot vártak. Szavai szerint a döntéssel a bunyevácokat Szabadkán, de Szerbiában is önálló népként, nemzeti kisebbségként ismerték el, amely egyenrangú a többi szerbiai kisebbséggel, saját kultúrája, hagyománya és nyelve van.
A bunyevác kisebbség hivatalos elismerésére a javaslatot Bakić Stevan polgármester tette meg, aki ezzel a bunyevácság iránti barátságáról tett tanúbizonyságot, mondta Kopunović Dragan, szintén a Bácskai Bunyevácok Szövetségének képviselője. Köszönetet mondott Pásztor Bálintnak, a VKT elnökének is, aki ugyancsak támogatta a kezdeményezést.
A város ezzel elismerte, hogy a bunyevác nyelvnek egyenrangúnak kell lennie a szerb, magyar és horvát nyelvvel.
Szabadka Polgári Mozgalma nevében Milojević Miroslav azt mondta, senkinek sem kell, hogy emiatt sértve érezze magát, úgy kell vigyázni a bunyevác nyelvre is, mint a közös kultúra egy részére, s együttes erőfeszítéseket kell tenni, hogy jobbá tegyük a várost.
A horvát közösség tagjaként ezen döntés ellen emelte fel szavát Tomislav Žigmanov, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetségének elnöke, aki azt mondta, hogy azon bunyevácok nevében beszél, akik horvátnak tartják magukat. Szerinte a bunyevácok háromnegyede érzi magát horvátnak. Azt mondta, jogilag nem lehet a kezdeményezés elé állni. A törvény szerint az lehet hivatalos nyelv egy adott településen, amit a lakosság legalább 15 százaléka beszél. A szabadkai bunyevácok esetében támogatják a pozitív diszkriminációt, de szeretnék, hogy más településeken, ahol a horvátok nem érik el a 15 százalékot, ez a nemzeti közösség is élvezzen pozitív diszkriminációt. A VHDSZ kezdeményezni fogja, hogy a horvát nyelv is legyen hivatalos ott, ahol legalább annyian vannak számarányukban, mint a szabadkai bunyevácok, mert Szabadkán most precedenst teremtettek. Szerinte önálló bunyevác nyelv nem létezik, az csak egy nyelvjárás.
A vita végén Bakić Stevan polgármester elmondta, számára egy nagyon fontos nap volt a mai, hogy érdemben tudtak tenni a bunyevác nyelv érdekében. Kijelentette, voltak olyan vélemények, amelyek sértőek voltak a képviselő-testületre nézve, s bizonyos nagykövetségek (horvát nagykövetség – szerk.) bizonyos kijelentései arra vonatkoztak, hogy nem volt jogi alapja a döntés meghozatalának, s annak még következményei lesznek. Mint mondta, ezt a döntést nem a kisujjukból rázták ki, hanem a bunyevác delegáció kérését fogadták el, s egyetlen nép jogai sem sérültek, egyetlen hivatalos nyelv korábbi státusát sem csökkentették.
Bunyevác – horvát:
Én úgy írnám le a VÍRUSNAPLÓ olvasóinak, hogy a szerb nyelv annyira különbözik a horvát nyelvtől mint amennyire a horvát nyelv különbözik a bunyevác nyelvtől vagy a dalmát nyelvtől. A szerbek ortodox keresztények, míg a horvátok, a bunyevácok és a dalmátok római katolikusok. A szerbek ciril abc-ét használnak míg a horvátok, bunyevácok és dalmátok latin betűvel írnak. A statisztika szerint Vajdaságban 20000 személy vallja magát bunyevácnak és 70000-en horvátnak. Nem minden bunyevác vallja magát horvátnak, viszont a hagyományosan bunyevácok által lakott területeken a horvátok rendszerint bunyevácnak tartják magukat.
A bunyevácok nyelvét csak Szerbiában ismerik el. Az irodalma gazdag, legfontosabb nyelvészeik Sárcsevics Ambrus, Antunovics József. Történészként Sokcsevits Dénes írt róluk.
A magyar statisztika szerint Baján 263-an, Gara településen 201-en, Katymáron 136-an vallották magukat kifejezetten bunyevácnak. A népszámlálás adataiból kitűnik, hogy a magyarországi Felső-Bácskában a hagyományosan bunyevác települések mindegyikén a bunyevácok többsége horvátnak vallja magát.
Híres magyarországi bunyevácok: Dugonics András, az első magyar regény és az első magyar nyelvű matematikakönyv alkotója, Pleskonity András, zenetörténész, Milassin Bertalan Miklós püspök, Szutsits Pál Mátyás püspök, Antunovity János püspök, Ijjas-Ikotity József érsek, Budánovics Lajos püspök, Mészáros Lázár hadügyminiszter, Latinovits Zoltán színész, Obádovics J. Gyula matematikus, Bartók Béla zeneszerző és Nagy Rudolf, több nyelven beszélő Szegeden élő, utrinai születésű bunyevác.
A török kiűzése után 1686 után a szabadkai várban csak bunyevác katonák szolgáltak. Török után ők voltak az új betelepülők, a legtöbb termőföld terület is a bunyevác családokhoz került, így ők lettek a legtehetősebb szabadkaiak. Nagy tanyáik mellett, a város főutcán mosott téglás, eklektikus városi házakat is építettek, hogy mikor vasárnap a templomba jönnek legyen hol megszállni. Szorgalmas és módos gazdálkodók révén gyermekeiket már taníttatták: orvosnak, ügyvédnek vagy papnak. Orvosi és jogi egyetemre Budapestre járatták a gyerekeiket, míg az egyházi iskoláikba általában Zágrábba küldték őket. Így a szabadkai értelmiség a tanult bunyevácokból alakult ki. Szabadka szabad királyi városnak több bunyevác polgármester volt mint magyar.
A most megalakult vajdasági Bunyevác Nemzeti Tanács, a Kolo igra tamburica svira című dalt, nemzeti himnuszukként jelölte meg. A dalt1879-ben Kujundžić Nikola (1861-1906 ) szabadkai költő írta. Szabadka város régi zászlaját pedig, a világoskék-fehér lobogót, a vajdasági bunyevácok nemzetiségi zászlójaként fogadták el.
Bunyevác történelem:
A bunyevác címert 1605-ben adományozta a Habsburg-házi II. Rudolf (1576–1608) magyar király és német császár. Adománylevél szentesítette a címer használatát.
A címer iránti folyamodványban kérik, hogy biztosítsák a bunyevácok védelmét, garantálják szabadságukat. A legenda szerint a címeren szereplő Szent György és Szent János azonos korban éltek, szentté avatásuk előtt a bunyevácság vezéregyéniségeiként voltak ismeretesek. Példamutató cselekedeteikkel a bunyevácok történelmére is hatást gyakoroltak. A címerkérők a következők voltak: Damjan Krmpotić, a bunyevác közösség vezetője, likai főkapitány, mint előterjesztő, Tadije Krmotić, Milašina Skorupović, Ivan Krnčević és Radoja Pečenica magas rangú tisztek. Mindez Hreljin városban történt. A címert a horvátországi Senji Városi Múzeumban őrzik. A címeradományról először Károly Árpád tudósított 1890-ben.
A kerektalpú pajzs (címer) középütt függőlegesen képzeletben felezett kék mezejében védőszentjeik: jobbról Szent György, balról Keresztelő Szent János teljes nagyságban látható. Szent György lovagot és vitézt díszes páncélruhában ábrázolták, kardjával az oldalán. A fején sisak a díszével. Szent János a korabeli hittérítő keresztelő vörös színű ruhában (tunika), bal kezében latin kereszt, jobbjában könyv. Mindkettő glóriával ékesítve. A pajzs alsó mezeje, a pajzsláb zöld színű. Ezt a zöld mezőt egy keskeny fehér pólya vízszintesen metszi, mely a Buna folyót szimbolizálja. A felső hullámos zöld pólya az erdőt jelenti, mely e nomád pásztornépet számos költözködése során kíséri végig.
Horvátországban főleg a Velebit-hegység vidékén élnek ma is bunyevác öntudattal rendelkező családok, ahová a 16. század elején költöztek Hercegovinából. Valószínű a török elnyomás késztette őket szülőföldjük elhagyására. A legkorábbi dokumentumok 1605-től említik őket, amikor a Zrínyiek megengedték összesen 49 bunyevác családnak, köztük Krmpotić, Vojnić és Sladović családoknak (tipikus bunyevác családnevek), hogy Lič nevű helységben letelepedjenek. Közülük néhány család hamarosan tovább költözött az Adriai-tenger partján fekvő Zengg (Senj) városába. Az itt élő bunyevácok alapították később Krivi Put, Krmpote és Alan településeket. A Horvát-tengermellék északi részén élő bunyevácok magukat mind egyértelműen horvátnak tartják. Nyelvjárásuk, családneveik, vallási hagyományaik jelentős része is a később Bácskába települt bunyevácokéhoz hasonlít.
A bunyevác nép:
A bunyevácok délszláv népcsoport a Bácskában. Magyarországon elsősorban Baja környékén, a Vajdaságban főleg Szabadka, Zombor és Bács városokban és vidékein élnek jelentősebb számban. Önálló nyelvet beszélnek, latin írásmódot használnak. Hagyományosan római katolikus vallásúak. Korábbi források gyakran katolikus rácok néven különböztetik meg őket az ortodox szerbektől, de előfordult a dalmata (Szeged) és illírek és vlahok megnevezés is. Nyelvük és szokásaik alapján megállapítható, hogy Dalmáciából és Hercegovina vidékeiről települtek be a török hódoltság alatt lévő Magyarország elnéptelenedett területeire.
A 17. század keresztlevelei főleg dalmaták néven említik az Alföld katolikus vallású délszláv lakosságát. A bunyevácok körében ekkor még erősen élt származásuk helyének tudata. Belső-Dalmácia tengerhez közeli vidékein és a Velebit-hegység vidékein (Horvátország) ma is élnek népcsoportok, amelyeknek tagjai szintén bunyevácnak tartják magukat. Ezeken a vidékeken a családi nevek gyakran megegyeznek a Bácskában élő bunyevácok családi neveivel.
A Magyarországon megtelepült bunyevácok kultúrája lényegesen módosult a betelepülést követő évszázadok során. Ez elsősorban megélhetési körülményeik radikális megváltozásának tudható be. A szerbektől eltérően a bunyevácok viszonylag korán felhagytak a Katonai Határőrvidék kínálta zsoldoskodás lehetősével, és már a vármegyerendszer teljes visszaállítását megelőzően (1870) előszeretettel foglalkoztak földműveléssel és állattenyésztéssel a rendkívül termékeny Bácskában.
A bunyevácok jelentős szerepet játszottak a vidék polgáriasodásában is, például Bácska településeinek mezőváros majd szabad királyi város címeinek elnyerésében.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, a szerbek és a Drávától délre élő horvátok többségétől eltérően, a bunyevácok együtt harcoltak a magyarokkal, aminek köszönhetően Szabadka magyar kézen maradt az 1848–49-es forradalom idején. A döntő ütközetre Kaponya völgynél került sor, ahol a város akkoriban még többségében bunyevác lakosságának sikerült megállítani a Zomborból Szeged felé tartó szerb csapatokat.
A magyar lakosság folyamatos délvidéki visszatelepülésének következtében a bunyevác nyelv jelentősen módosult: számos magyar és német jövevényszóval bővült és erőteljesen magyaros hanglejtésűvé vált (ez valamelyest vonatkozik a délvidéki szerbek nyelvére is). A bunyevácok elmagyarosodása a kiegyezést (1867) követő években meglepő méreteket öltött, és ez nem csak a természetes asszimiláció következménye volt, hanem a késő 19. századi Magyarország nemzetiségpolitikai sikere is.
Az erőszakos magyar nemzetiségpolitika ellenreakciójaként, főleg a bunyevác származású katolikus papság tevékenysége nyomán, számos bunyevác nyelvű sajtótermék jelent meg. A bunyevác származású Antunovich János kalocsai tituláris püspök imakönyveket, újságot, vallásos évkönyvet adott ki bunyevác nyelven („Bunjevačke i šokačke novine”, „Neven”, „Danica”). Több bunyevác kultúregyesület is alakult. A Dužijanca nevű aratóünnepség a bunyevácok népszerű vallási és kulturális ünnepévé vált.
Az első világháború végén Bácska déli része (és Dél-Bácskával a bunyevác népesség jelentős része is) a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) került. Többnyire a horvát fővárosban és a szlavóniai Diakóvárott képzett katolikus klérus befolyásának következtében a bunyevácok körében megerősödik a horvát nemzethez tartozás tudata.
A két világháború között a bunyevác és sokác kisebbség önálló olvasókönyvből tanulhatott, a legnagyobb iskolájuk Katymáron volt, de oktatták a nyelvet Baján és a környékbeli településeken is, a tanulók létszámától függően.
A második világháború után Jugoszláviában Josip Broz Tito eltörölte a bunyevác nemzetiséget Jugoszláviában, amit a Magyar Népköztársaság is elfogadott, így megkezdődött a délszláv népcsoportok erőszakos nyelvi asszimilációja. A magyarországi iskolákban a bunyevác nyelv oktatását horváttal helyettesítették, így a korábban bunyevácul tanulók áttértek a magyar vagy horvát, esetleg szerb nyelvű oktatásra. A katymári iskola neve délszláv iskola lett.
Az én bunyevác barátaim:
1969-ben Szabadkán megalakult a Horvát Matica (bölcső) – alapító közt volt Vujkov Balint (bíró), Stantić Ivan (bíró), Tikvicki Ivan (bíró), Zelić Naco (bíró), valamint Gabrić Bela professzor. Ezen az alakuló közgyűlésen többek között részt vett Bačlija Grgo (az áramszolgáltató jogásza), Dulić Pajo (a Birografika nyomda igazgatója), Merković Lazo (a Szabadkai Rádió főszerkesztője) és jómagam is, újságíró szerepkörben.
A horvát-bunyevác szerveződés eredményeként megalakult a Dužiljanca (izraz žive vjere i zahvalnosti Trojedinomu Bogu obojeno katoličkim hrvatskim identitetom i kulturnim izričajem) egy aratás napi, új kenyér ünnepség, ahol a hívő bunyevác ember hálát ad Istennek a búzatermésért és az új kenyérért.
A Dužiljancával párhuzamosan megalakult a bunyevác kulturális szövetség, a Bunjevačko Kolo is, ahol több száz fiatal, bunyevác szokásokat és néptáncot tanult.
Ugyanebben az időben (1969) indítottam és szerkesztettem a JELEN című ifjúsági lapot, amire pénzügyi alap nem létezett, talán még kiadó sem volt igazán, így hát mindegyik lapszám nyomtatásához mecénást kellet találnom. Ezek főleg bunyevác ismerőseim, nagyobb szabadkai állami cégek igazgatói voltak. Vagyis hetente jártam a nagy igazgatókat és reklám címen összekoldultam a nyomdai költségeket. Emlékszem, sokat segített, akkori jó barátom Bačlija Grgo jogász, az áramszolgáltató vezetője – sok lapszámot finanszírozott.
Továbbá támogatást kaptam Dulić Pajotól, a Birografika nyomda vezetőjétől, Poljakić Ivan mérnöktől, a városa műszaki igazgatójától, dr. Perčić Vinkotól, a nemzetközi hírű belgyógyásztól, akinek segítője voltam a Nemzetközi Belgyógyászati Napok megszervezésénél, Vujkov Balinttól (1912-1987) a nagyszerű írótól-költőtől, szerkesztőtől, jogásztól, bírótól, aki nekem ajánlotta egyik elbeszélését Ode Bolto na ogled címmel. Aztán Duranci Bela művészettörténésztől – a magyar szecesszió nagy kutatójától, Merković Lazar (1926) írótól-költőtől, a Szabadkai Rádió szerkesztőjétől, a Rukovet folyóirat főszerkesztőjétől, az Osvit könyvkiadó főszerkesztőjétől, aki verseimet szerb-horvát nyelvre fordította és megjelentette.
Ezek az emberek beválasztottak a Dužiljanca, bunyevác szervezőbizottságába és többek között rám bízták az ünnepségsorozat fiataloknak szóló kulturális műsorainak rendezését.
Érdekességként: a bunyevácokkal való barátságomat az is illlusztrálhatja, hogy az esküvői násznagyaim is bunyevácok voltak – Tumbas Matilda és Bačić Stevan.
A fenti felsorolást nagyon sok névvel tudnám folytatni, de erre a nagy szabadkai bunyevác kulturális (talán kissé vallásos, talán kissé Tito ellenes) fellendülésre hamarosan megjött a válasz: Tito nyílt beszédében ítélte a horvát tavasz kulturális (függetlenedési) mozgalmat amelynek keretébe illeszkedett a szabadkai bunyevácok mozgalma is, és elindult az üldöztetésük, melyet többé kevésbe az akkori szabadkai párttitkárra, Kopilović Stipanra bíztak.
1972-ben a szabadkai bunyevácok sorsával kapcsolatos, titkos komitet (párt vezetőség) gyűlésen, mint újságíró én is részt vettem és írtam is a titkos határozatokról. A újságot melynek vezércikkét ennek témának szenteltem, a megjelenése után pár órával a rendőrség újságárusoktól összeszedte, de addigra már sokan megvásárolták és kitört a botrány.
Az újságok összeszedése után nálam is megjelentek a rendőrök, hogy azonnal hívat a városi párttitkár Kopilovic Stipan. Az irodájában piszkosul leüvöltött és mindenfajta büntetést, többek között börtönt is kilátásba helyezett – végül az lett, hogy a nevem nem szerepelhetett főszerkesztőként csak szerkesztőbizottsági tagként.
Ellenben Bačlija Grgo (Gergő) (1939-), aki a horvát-bunyevác írók-költők műveit sokszorosította az áramszolgálatat gestetnerén, 6 hónapos letöltendő börtönbüntetést kapott. A börtönbüntetése után segítettem neki munkát találni a bácstopolyai Népnyomdában. A bíróság csak 2008-ban rehabilitálta és ismerte el, hogy a Bačlija Grgo elleni ítélet, csak titói politikai túlkapás volt .
Továbbá 1972-1973 között fekete listára került a többi szabadkai bunyevác értelmiségi is: Zelić Naco, Vujkov Balint, Stantić Ivan, Horvacki Marko , Tikvicki Ivan, Vuković Ivan , Kujundžić Jakov, dr. Perčić Vinko, dr. Skenderović Stjepan, dr. Glavina Kesimir, dr. Kiš Zvonimir, Merković Lazar, Gabrić Bela, Prćić Milivoj, Kulešević Amalija, Antunović Geza , Poljakovic Matija, Pokornik Ante és még sokan mások.
Ide tartozik a történet azon része is, hogy a balkáni polgárháború idején, 1991 novembere – 1993. novembere közt több száz szabadkai bunyevác menekítését szerveztem meg. Először a katonai hatóságoknál szereztem számukra kiutazási engedély, aztán volt akiket Ásotthalomnál a zöld határon menekítettem – többen nálam, Szegeden időztek pár hetet és innen indultak el Horvátország felé. 1994-ben Horvátország köszönetet mondott nekem és családomnak a a horvát embereknek nyújtott segítségért.
Ugyanezekben a napokban ítéltek el két szabadkai magyar barátomat is – csak őket magyar szervezkedéssel vádolták meg. Az egyik dr. Kongó Tivadar, a másik Dr. Uzon Miklós volt. Az ítélet után is tartottam velük a kapcsolatot. Ezen alkalommal szeretnék róluk is megemlékezni:
Dr Uzon Miklós (1917-2018) 1917-ben született Szabadkán. 1940-ben szerzett oklevelet a két világháború között a városban működő Jogi Karon, majd Pécsett doktorált. Politikai okokból kétszer is kizárták az ügyvédi kamarából, sajtóhadjárat indult ellene azért, mert 1969-ben a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület alelnökeként síkrasszállt egy magyar kulturális szövetség létrehozásáért, amiért nacionalistának bélyegezték és újra ellehetetlenítették ügyvédi pályáját. Dr. Uzon Miklós 1990-ben létrehozta a Kosztolányi Dezső Diáksegélyező Egyesületet, amely máig szolgálja a szegény sorsú, tehetséges diákok továbbtanulásának ügyét. Alapító tagja volt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének és a Vajdasági Magyar Szövetségnek, tagja volt a Kegyeleti Bizottságnak, a Pax Romanának, az Aracs és a Nyitott Távlatok társadalmi szervezeteknek, az Észak-bácskai Cserkész Szövetségnek.
Dr Kongó Tivadar (1915-2000) Egyetemi hallgató korában az 1930-as évek elején csatlakozott a Népkör keretében működő ifjúsági mozgalomhoz. A magyar hadsereg bevonulása után az akkor megalakult szabadkai polgárőrség tagja. A háború alatt a községházán hivatalnok. 1945 után a Népfront elnökségi tagja, az újjáalakult Népkör főtitkára, a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség szervező titkára lett. 1948-tól a Tartományi Népfront kiadói és lapterjesztői részlegében jogi referens, a topolyai Járásbíróság elnöke, a szabadkai Felső-bíróság bírája, majd helyettes elnöke. Az 1964-ben alakult Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület szabadkai szervezetének elnöke, a jogi terminológiai szakosztály elnöke. Részt vett a vajdasági nyelvi egyenrangúsági törvénytervezet kidolgozásában. A nyelvművelő egyesületet 1972-ben ért vádak után eltávolították a Felső-bíróságon betöltött munkahelyéről, majd rokkantnyugdíjba került. 1990-ben a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alapító tagja.
A krónikás, vagyis Kollár Ferenc az újságíró, 52 év után leírhatja, hogy megvalósult szabadkai bunyevác barátai álma. Bizonyos dolgokra kicsit sokat kell várni: a zsidók 2000 évet vártak saját államukra, az oroszok vagy 100 évet vártak, hogy visszatérhessenek vallásukhoz, mi magyarok is várunk, várunk valami Trianon utáni igazságtételre. Jó lenne ha arról is írhatnák a VÍRUSNAPLÓ bejegyzéseiben.
A szabadkai BUNJEVAČKO KOLO művelődési együttes tagjai:
VÉGÜL ÁLLJON ITT EGY DOKUMENTUM A BUNYEVÁC TÖRZSEK FELSOROLÁSÁVAL, MELYET A DALMÁCIAI SINJI MÚZEUM
KÜLDÖTT A VÍRUSNAPLÓ OLVASÓI SZÁMÁRA
Bunjevačka plemena
Baleni – Balene poznajemo još od ranog 17. stoljeća kao Balenoviće, 1605. sele u Lič, četiri godine kasnije (1609) nalazomo ih u selima Šator i Podomar, gdje su se još zadržali. Dio Balena kasnije odlazi u Balensku Dragu, a kasnije i u Lovinac (Lika). 1759. dolaze u Skočaj i Sveti Rok. Baleni su snažno bunjevačko hrvatsko pleme koje danas nalazimo po mnogim mjestima. Mnogo ih je (kao Balenovića) kod Slavonskog Broda.
Blaževići – ovo pleme veoma se razgranalo po Gorskom kotaru, Primorju i Lici, osobito u Mrkoplju, Sungeru, Smokvici, Starom Selu, i Mrzlom Dolu. Pleme kasnije odlazi u Lovinac i Gračac, pa u Bužim i Smiljan, na koncu i Sibinj kod Slavonskog Broda gdje su odselili i mnogi Pavelići.
Budisalići ili Budiselići – veoma poznato hrvatsko bunjevačko pleme koje 1605. nalazimo u Liču. Prenapučenost ih tjera u Liku (Lovinac). Ovi se uskoro šire po Lokvama, Sungeru i Mrkoplju, na koncu polaze tragom Balena i Pavelića u Sibinj kod Slavonskog Broda gdje ih nazivamo Budisavljevićima. Pleme je veoma plodno a šire se i nadalje pod imenom Budiselići.
Butorci – Ovo je jedno od najpoznatijih plemena Bunjevaca, selili su se u Lič ali su odselili u Mrkopalj, Tuk i Sunger. Odlaze i u područje Ledenica.
Cvitkovići – Cvitkovići su porijeklom iz Hercegovine (područje rijeke Neretve), također sele u Krmpote, (Klenovicu) i više naselja u Lici.
Dulić -Prevladavajuće je mišljenje da je ono nastalo od hrvatskog bunjevačkog prizimena DOLIĆ, a čiji potomci žive i danas na području Like, Dalmacije (dalmatinska Zagora, nekdašnja poljička republika- kneževina) i Hercegovine. No pažljivim proučavanjem pronašli sam u prvom turskom popisu stanovništva hercegovačkog sandžaka (krajem 15. vika) u prijevodu s turskog na naš hrvatski jezik od Ahmeta S. Aličića (“Poimenični popis sandžaka vilajeta Hercegovina” za godinu 1475.-1477., što je 1985. iz turskih spisa priredio Ahmed S. Aličić, za Orijentalni institut u Sarajevu), da se već dijelom tada u Hercegovini pojavljuje prezime DULIĆ u svom krajnjem današnjem obliku.
Krmpotići – Pleme Krmpotića, nalazimo još u 15. stoljeću u Hercegovini. U Lič dolaze 1605. odlaze a neki u naseljavaju Veljun, dio Krivog Puta. Jedno od najmnogoljudnijih plemena Bunjevaca naseljavaju i područja Senjske Drage, Stolca, Senja, zatim u Pazarište, Bilaj pa i u Udbinu.
Krpani – Pleme Krpana također je snažno, od 1627. mnogo ih je u Mrkoplju. Osobito ih ima u Krmpotama, i to Drinku i Ruševu, otuda neki sele u Liku, Lovinac i Lipe kod Gospića. Mnogi odlaze u Zagreb, Rijeku, Crikvenicu, Novi Vinodolski i Slavoniju.
Matijevići – U Lič 1605. seli dvije obitelji, napustili su ga kao i Pavelići. Matijevići sele u područje Prizne, a otuda kasnije i Pazarišta, Lovinac i Kanižu u Lici.
Miletići – Ovo pleme također seli 1605 u Lič, ali ih više tamo nema. Pleme kasnije odlazi u krmpotsku Klenovicu, pa i u Smiljan, Pazarište i Lovinac.
Pavelići – su jedno od najsnažnijih i najpoznatijih bunjevačkih plemena, najpoznatiji pripadnik zasigurno je poglavnik bivše NDH dr. Ante Pavelić, čija je obitelj u Bradine (BiH) došla s područja Krivog Puta. U zaseoku Serdari Pavelići su sebi podigli dom. Sam Ante rodio se u Bradini. Kuće u Serdarima više nema, mjesto gdje se nalazila danas je obraslo travom koju uvijek svake godine neko pokosi. Pavelići u Lič sele u drugoj seobi (1627.) ali se tamo nisu dugo zadržali i tamo više nema nijedne njihove obitelji. U Poljicama podno Mosora (po R. Pavelićevim) podacima postoje 3 obitelji. Nadalje ima ih u selu Čaporice kod Sinja gdje žive kao Pavelići i pod prezimenom Pavel. Iz Liča Pavelići se vraćaju natrag i naseljavaju se u spomenutom Krivom Putu, točnije u Mrzlom Dolu i Serdarima, a jedna grupa odlazi u Krmpotsko selo Bilo. U 18. stoljeću dio Pavelića naseljava Zabukovac i Podbilo. Pavelići se dalje šire u Liku , pa dolaze u Smiljan, Otočac i Lovinac. otuda mnogi odlaze i u Sibinj kod Slavonskog Broda.
Pavličevići – Iz Liča Pavličevići sele samo u Krmpotsku Luku i Drinak. Neke obitelji sele u Slavoniju. Od ovog plemena poznat je povjesničar dr. Dragutin Pavličević, autor knjiga o porijeklu Bunjavaca Like i Hrvatskog Primorja.
Pećanići – u Lič dolazi 1605. jedna obitelj, odlaze zatim u Šator pa u Pazarište u Lici.
Petrovići – Pleme Petrovića porijeklom je od krmpotskog kneza Damjana Krmpotića koji ih 1605. dovodi u Lič. Danas žive u Mrkoplju, Sungeru i Fužinama.
Pilipovići – Pilipovići ili ponekad Filipovići su iz Hercegovine došli u Dalmaciju, pa u Lič. 1626. naseljavaju Bilo, Podomar i Ruševo. Ovo pleme snažno se razvilo pa su mnogi naseljeni u Zagrebu, Senju, Novom Vinodolskom, BIH i Slavoniji.
Prpići – Ovaj snažan rod Bunjevaca u 17. stoljeću naseljava Primorje i sve do Karlobaga. Veoma se brzo šire, pa odlaze u Mrkopalj, Švicu, Gospić. Ima ih po svim kontinentima. Jedan od Prpića (Rudi Prpić; tamo poznat kao Rudy Perpich, bio je i guverner države Minnesote). Prpića ima u Slavonskom Brodu, Zagrebu itd.
U drugoj seobi Bunjevaca-Krmpoćana 1627. u Krmpote iz Liča doseljavaju se obitelji: Blaževići, Filipovići, Pavelići, Pavličevići, Peričići, Prpići, Šojati, Špalji, Tomljanovići (Tomljenovići) i Vukelići. Dakako, značajno je spomenuti da je danas usprkos površinski velikom području Krivog Puta svega prisutno 11 prezimena, a najbrojnija prezimena su: Tomljanovići, Prpići, Krmpotić, Šojati, Vukelići, Blaževići, Šolići, Špalji, Filipovići, Rončevići i Burići. [7]
Oko 1700. god. u Kuterevu osim Kranjaca nalazimo i Bunjevce naseljene iz Baga (Karlobag); Prpić, Rogić, Rupčić, Babić, Katalinić, Rukavina…
Radoševići – Druga najjača bunjevačka grupa u Liču. Ima ih dosta u Mrkoplju i nešto u Tuku i Sungeru. Preko Primorja neki Radoševići odlaze u Pazarišta a kasnije sele u Slavoniju.
Starčevići – Oni su uz Radoševiće najbrojniji stanovnici Liča, 107 kuća (1933), nadalje tridesetak kuća u Mrkoplju, nešto u Sungeru i Tuku. Starčevići su brojni i u Lici, osobito u Gospiću i Smiljanu. Najpoznatiji im je pripadnik dr. Ante Starčević iz Žitnika (1823-96.)
Šojati – Šojati također sudjeluju u područje Liča gdje ih još ima. Dio Šojata naseljava kasnije i Senjsku Dragu, neki prelaze i u Liku, osobito u Gospić. Između dva svjetska rata mnogi odlaze u Slavoniju. Danas su brojni u Zagrebu.
Tomičići – Ovo pleme 1633. iz Liča odlazi na Stanića Brig, zatim dolaze bliže moru, kod Tomišine Drage, i na koncu se za stalno nasaeliše u naselju Rupa. Veliki dio Tomičića danas živi u Senju, Rijeci, Novom Vinodolskom i Zagrebu.
Tomljanovići – Ponekad se nazivaju i Tomljenovići, sudjeluju u seobi u Lič a neki odlaze i u Sunger. Obitelji Tomljanovića 1633. prelaze na područje između Ledenica i Senja pa i na područje Karlobaga, Lukovog Šugarja i Crnog Dabra, neki odlaze i u Sunger. Naseljavaju se i u Lici u Smiljanu i Lovincu. Tomljanovići su veoma brojni, mnogo ih je danas u Zagrebu. Tomljenovići su u današnje vrijeme naseljeni najviše na području grada Zagreba, u inozemstvu u Vancuveru, Illinoisu, Chichagu, Sidneyu, Nebraski, Michiganu, Kaliforniji. Jedan od najpoznatijih Tomljenovića bio je izabran 2 puta za Hrvatskog bana 1919. – 1920. dr. Tomislav Tomljenović i 1920. – 1921. godine.
Vojnići su jedno od najstarijih bunjevačkih, odnosno dalmatinsko-hercegovačkih prezimena jer se spominje još prije 600 godina u jednoj darovnici skupa sa stanovnicima današnjeg sela Hardomilje. Pleme Vojnića imalo je sjedište u današnjem selu Vojnić između Ljubuškog i Vrgorca na starom rimskom putu koji je išao od Salone do Narone. Zanimljivo da se na tom istom putu, ali u okolici Trilja i Sinja (Gardun) nalazi još jedno naselje Vojnić. Kako je vrlo staro tako se razgranalo u puno drugih prezimena. Kod nas su najpoznatiji Šimići i Drinovaca koji su od Vojnića (hajduk Andrijica Šimić i pjesnik Antun Branko Šimić). Vojnić je često prezime (po vojsci, vojnicima) među svekolikim slavenskim pukom koji sigurno nisu svi od istog roda.
Vrkljani – Vrkljani iz Senja naseljavaju Lovinac (1691) pod vodstvom Petra Vrkljana. Njegovi potomci potom naseliše Sveti Rok i Pazarišta u Lici. Neke obitelji Vrkljana postaju plemićke. U Hrvatskom Zagorju 1828, barun Vrkljan sagradio je dvorac Januševac u Prigorju Brdovečkom kraj Zaprešića.
Vukelići – Veoma su brojan rod, nalazimo ovaj plemeniti rod hrvatski u Drežnici. Vukelića ima nadalje u Vukelić Dragi, Kuterevu (odakle je i pleme Rončevića), zatim u Klancu, Melnicama, Žutoj Lokvi.
ZELIĆ nalazimo u Livnu i okolici (livanjski kraj), a uslijed dosta čestih seoba i zbjegova od Turaka (naročito u 17. stoljeću) i u drugim Hrvatskim krajevima: Dalmaciji, Lici, Slavoniji i čak u sjevernoj Bačkoj (Sombor- Subotica) te u Južnoj Ugarskoj- Madžarskoj (Baja, Gara, Čikerija, Čavolj, Segedin). Postoje i pravoslavna plemena ZELIĆ-a, ali su to uglavnom posrbice tj. popravoslavljeni odnosno kasnije posrbljeni Hrvati iz Bosne i Hercegovine. Otuda u Srbiji i Bosni i ZELIĆI Srbi. Također ih ima i poturica oliti Muslimana, tj. danjašnjih Bošnjaka. Zelića ima u Makarskom primorju, točnije u Donjim Brelima. Prema predaji Zelića, kako pravoslavaca, tako i katolika iz sjeverne Dalmacije / Bukovice, nastali su od nekoga prebjega Zelića iz Brela u 18. stoljeću, koji se je zbog nekakva zločina bio sklonio u blizinu Velebita i tamo zasnovao obitelj.
Sva su ova bunjevačka plemena pokazala veliku reprodukcijsku moć i snagu za održanjem.
Među plemićima, bačkim Bunjevcima, bilo je onih koji su svoju povlasticu donijeli izvan i onih koji su je stekli u borbama u Podunavlju. Tijekom Mohačke bitke 1526. godine mnogi Hrvati su došli pod vodstvom hrvatskog bana Krste Frankopana koji je poslije slavne pobjede nad Ufter-pašom kod Jajca u Bosni, doveo svoju vojsku u Mohač. Poslije strašnog poraza u Mohačkoj bitci mnogi su ostali u Podunavlju “sigurno kod svojih srodnika, mira i pokoja tražili”, kako navodi Ivan Antunović u svojoj Raspravi. Sačuvana je Matična knjiga krštenih iz 1687. godine koja je potvrda, kako navodi Ištvan Ivanji, da su svi krštenici bili Hrvati što dokazuju i prezimena: Sučić, Marčetić, Kajić, Vujević, Parčetić, Vuković, Kopilović, Knezović, Blesić, Bošnjak, Malagurski. Prema vremenu sticanja plemstva možemo izvršiti grupiranje u tri skupine. Doduše, gruba podjela, ali uglavnom vezana za značajne događaje iz povijesti ovih krajeva i naroda uopće.
U prvu skupinu hrvatskih plemićkih obitelji ubrajamo one čije plemstvo datira od 1446. do 1688. godine, a to su ove obitelji: Knezi, Ivanković, Prćić, Adamović, Radić, Mandić, Kovačić, Martinković, Šoštarić, Tomašić ..
Drugu skupinu čine obitelji koje su zadobile plemićke titule od 1690. do 1699. godine, a među njima su obitelji: Barašević, Marković, Sučić, Vidaković, Vujević, Manić, Grškalović, Kajić, Đelmiš, Šišković.
Treću skupinu čine obitelji koje su plemstvo zadobile tijekom 1700-tih godina poput obitelji: Horvat, Barić, Šomošić, Alaga, Ivanić, Stipanović, Bukvić, Vojnić, Piuković, Pilasanović, Guganović, Nimčević, Sarić, Parčetić, Volarić, Vuković, Perčić, Babić, Blesić, Miković, Ambrozović, Bošnjak, Lučić, Markulin, Orčić, Strilić, Fratričević, Kopunović, Milašin, Novaković, Rudić, Latinović.
Četvrtu skupinu čine obitelji koje su dobile plemstvo 1800. godine, a to su obitelji: Josić, Jakobčić, Kujundžić.
Adamović – Plemstvo je dobijo Đuro Adamović 10.10.1625. Plemićki list dao mu je kralj Ferdinand II.
Alaga – Plemićki list i grbovnica dati su njim 15.6.1722.
Ambrozović – Kraljica Marija Terezija dala njim je 25.11.1760. plemstvo.
Antunović – 1745.
Babić – Ugarsku grbovnicu i plemićki list dobijo je Franjo Babić u Beču 12.8.1756, a s njim žena mu Elizabeta pl. Čakan.
Barašević – 6.6.1690. izdat plemićki list i grbovnica.
Barić – Plemićki list i grbovnica izdati su Miji, njegovoj ženi Mariji Rebeki Pernthaller i dici Josipu i Ani-Katarini 1737.
Bibić – Plemićki list i grbovnicu (potvrdu starog grba iz 1340.) dobili su 30.10.1722. u Beču
Blesić – U Beču su 23.2.1756. izdati plemićki list i ugarska grbovnica braći Josipu i Nikoli Blesiću
Bošnjak – Plemstvo je dobijo Josip Bošnjak iz Sombora, 1770.
Brnjaković – Porodica potiče od olovskog barona Grubišića. Janko, potomak Bernarda (Brnjaka) Grubišića, bijo je upisan god. 1730. med plemiće Bačke županije
Bukvić – Ilija Bukvić, žena mu Marija Frančišković i sin Luka iz Subatice dobili su plemićki list i ugarsku grbovnicu u Požunu 28.10.1741.
Đelmiš – Petar Đelmiš dobijo je 31. ožujka 1699. u Laksenburgu plemićki list i grbovnicu. S njim su dobili plemstvo žena mu Stanka, brat Jakov i žena bratova Oliva. Ogranci obitelji žive u Subotici, pa se podatak Mije Mandića o plemstvu ove obitelji koje datira iz 1798. može smatrati pogrešnim.
Fratričević – Jakov 14.7.1791.
Grašalković – Ova je porodica bila med najmoćnijima, a dobila je najviše plemstvo – kneževstvo (herceg) Svetog Rimskog Carstva, ali je nažalost izumrla. Donacijsko plemstvo su dobili 1694. Ugarski baronat 26.5.1732. u Laksenburgu; ugarsko grofovstvo dobili su u Beču: Antun Grašalković de Gyarah i djeca njegova Antun, Franciška, Klara, Marijana i Terezija (5.4.1743). 1784. dobijo je isti Antun kneževstvo austrijski nasljedni zemalja i Svetog Rimskog Carstva (nemačkog). Moćna i najbogatija porodica u Podunavlju potpuno je izumrla. Zanimljivo je da je Antun Grašalković dobio plemstvo i baronstvo, sin mu Antun postao grof, a sin njegov Antun – knez.
Guganović – 1745. Ogranak Pavla Guganovića 19.6.1807. promjenio je svoje prezime u “pl. Šišković de Gödry (Gedrijski).
Horvat – Andrija, Stipan, Josip, Ivan i Danilo 1798.
Plemstvo je ova obitelj zadobila 1711. godine u Peštanskoj županiji. Obitelj je imala posjede u Lemešu, gdje i danas žive potomci.
Ivanić – Josip, Ivan i Mirko Ivanić 1780.
Ivanković – Nikola i Antun Ivanković proglašeni su plemićima u Bačkoj županiji 28.4.1744.
Posjeduje potvrdu o plemstvu od cara Maksimilijana iz 1576. godine. Godine 1650. plemstvo je potvrđeno u županiji Nograd, a u Bačkoj 28. travnja 1744. godine. Isto i kod Ante Sekulića, ali Mijo Mandić u navedenom djelu pogrešno uzima 1744. godinu kao godinu kada je plemstvo zadobijeno. Potomci ove obitelji i danas žive u Svetozar Miletiću.
Jakobčić – Plemstvo je dobio Šimun Jakopčić iz Subatice god. 1816.
Jančović – Nikola Jančović, sin mu Martin i snaja Ursula
Krajčović – dobili su plemićki list i grbovnicu u Beču 26.6.1673.
Josić – 1805 Baltazar Josić.
Kaić – Jakov Kaić žena mu Julija Gavranović i djeca Jelena, Josip, Luka i Marko zadobili su plemićki list i grbovnicu u Beču 3.8.1796.
Kajić – 22.11.1698.
Ova obitelj plemstvo je dobila 1698. godine, a potvrđeno je u Bačkoj županiji 1699. godine. Ova obitelj ima isti grb kao i KAIĆ čije plemstvo datira iz 1796. godine. Potomci ove obitelji žive u Baji, Bajmoku, Lemešu, Subotici, Somboru, Novom Sadu.
Knezović – Među najstarijim bunjevačkim plemenitašima.
Najstarije hrvatsko plemstvo jest plemstvo obitelji (sada) KNEZI iz požeško-virovitičke županije, zadobijeno u trećoj godini vladavine Matije Korvina (1443. do 1490.), sina Janka Sibinjanina. Godine 1771. vršena je temeljita provjera plemstva pa je u dokumentu tom prilikom sačinjenom navedeno da je obitelj Knezi alias de Semenović prikazala grbovnicu Matije Korvina. Pogrešni su zaključci po kojima se vodi da plemićka titula ove obitelji datira iz 1610. godine (Ante Sekulić), ili 1753. kako tvrdi Mijo Mandić, na ovu grešku je ukazao i Tomo Vereš u svojim studijama. Poznato je da je do provjeravanja plemstva dolazilo u više navrata, naročito 1755. godine, 1771. godine, 1796. godine i 1798. godine. O jednoj takvoj provjeri iz 1775. godine postoji i originalni dokument u zbirci autora gdje je plemstvo dokazano izvjesnom “ANTONIUSU KNEZY ALIAS SZEMENOVICS”. Pripadnike ove velike obitelji susrećemo pod raznim nazivima: Semenović, de Semenović, Knezović, Knežević, Knezi i Knezy. Prema popisu iz 1715. godine (preuzeto od Ivan Antunović, Rasprava…), među stanovnicima grada Baje nalazimo one sa prezimenom Knežević, ali i prezimenom Knez, a među stanovnicima Šanca Martonskog izvjesnog Ivana Šubića. U matičnim knjigama iz 1753. nailazimo na “Knezović-e”, a tek od 1757. godine pored Knezović susrećemo i prezime oblika Knezi.
Kopunović – Grgur Kopunović 1791. od cara Leopolda II.
Kovač – 26.3.1613. Plemićki list i grbovnicu dobili su od kralja Matije II.
Kovačić – Starinom iz Dalmacije, a prvi njezin poznati predstavnik Gašpar Kovačić dobio je obnovu plemstva 1604.
Kujundžić – Josip Kujundžić žena mu Elizabeta Bischof 30.4.1835.
Latinović – Drevna porodica o kojoj madžarski pisci misle da joj je izvorno ime Latanović. 23.9.1719. Misli se da je ova porodica uz Grašalkoviće bila najmoćnija i najutjecajnija.
Stjepan i Danijel Latinović dobili su plemstvo 23. rujna 1719. godine. Stekli su posjed Bordoš 1725. godine pa su dobili pridjevak Bordoški u Beču 1747. godine. Petar je bio bački podžupan i kraljevski savjetnik. Sinovi mu iz drugog braka sa Anom Brnjaković stekli su posjed Kaćmar. Obitelj je bila među najbogatijima ne samo u Podunavlju nego i u Ugarskoj.
Lučić – Andrija Lučić iz Subatice dobio plemstvo 1776.
Mamužić – 1687.
Mandić – Ivo Mandić iz Lemeša dobio je plemićki list i grbovnicu u Beču 1.3.1688.
Manić – Plemićki list i grbovnicu dobili su Blaž Manić i sinovi mu Đuro i Marko 1.6.1690. u Beču.
Marković – Somborski kapetan Damjan Marković, žena mu Petronela Vukelić dobili su plemstvo s poveljom i grbovnicom izdatom 29.5.1690. u Laksenburgu.
Markulin – Janko Markulin stanovao je u Subotici, gdje je 1776. upisano njegovo plemstvo
Martinković – Đuro Martinković i sin mu Janko dobili su plemićki list i grbovnicu u Beču 17.5.1640.
Miković – 31.5.1699.
Milašin – Leopold II dao je plemstvo 7.3.1791.
Mukić- Ivan Mukić 1832.
Nimčević- Plemstvo je steko Makso Nimčević 1.3.1751
Novaković- Stipan, Petar i Pajo 1791.
Orčić- Matijaš i Đuro Orčić 1776.
Parčetić- Martin Parčetić, žena mu Oliva Čuvardić 3.12.1753
Pauković- Matija Pauković, žena mu Elizabeta 1684. plemićki list i grbovnicu od kralja Leopolda.
Perčić- Jakovu Perčiću i ženi mu Magdaleni Pištolar data je plemićka povelja i ugarska grbovnica u Beču 18.6.1757.
Pilasanović- 28.10.1741.
Pijuković – Plemićki list i ugarsku grbovnicu dobili su u Beču 28.10.1741. Ivan Pijuković, žena mu Marta Garašević.
Prćić – Stipan Prćić 1561. Potvrda plemstva 1761.
Radić – Martin Radić, žena mu Katarina Kaiman, 24.1.1648. u Pragu.
Rudić – Tomo Rudić 1755.
Obitelj potječe iz Dalmacije, a plemstvo je od Marije Terezije 1755. godine dobio Krištifor Rudić. Obitelj je imala posjede u Subotici, Aljmašu i Kumbaji. Josip Rudić Aljmaški zadobio je austrijsko barunstvo 1854. godine. Obitelj je izumrla.
Sarić – Stipan Sarić 1751.
Stipanović – 1752. među plemiće Bačke županije upisan je Gajo Stipanović.
Sučić – Kapetan Luka Sučić dobio je plemićki list i grbovnicu god. 1690.
Plemstvo obitelji Sučić zadobio je zapovjednik Subotice i graničarski kapetan Luka Sučić 1690. godine. Plemstvo je potvrđeno u Bačkoj županiji 1718. godine. Prema darovnici o Pačiru dobili su 1810. godine pridjevak de Pascer. Začetnik obitelji Luka Sučić porijeklom je iz Bosne i bio je predvoditelj seobe u 17. stoljeću. Potomci ove obitelji žive u Subotici i Zagrebu, bilo kao Sučić, bilo kao Sučić – Pačirski.
Sudarević – 1751. Gajo Sudarević
Strilić – Antun i Petar Strilić god. 1791.
Šišković – 1693. Andrija Šiškoviću, žena mu Marija Schwarz.
Ovo je drevna hrvatska obitelj iz Baranje. Plemstvo su zadobili Franjo i Lovro Šišković, a proglašeno je 1693. godine u Hrvatskom Saboru. Godine 1718. obitelji Šišković dodijeljeno je ugarsko plemstvo, 1756. godine ugarsko grofovstvo i barunat. Obitelj je imala posjede u okolici Subotice.
Šomšić – Pankracije Šomšić zadobio je potvrdu starog plemstva i ugarsku grbovnicu u Beču 4.3.1716.
Šoštarić – 28.3.1602. u Pragu.
Tomašić – Ivan i Andrija Tomašić 1778.
Vidaković – Đuro Vidaković dobio je plemićki list i grbovnicu 1.6.1690. Brojni su ogranci ove bunjevačke porodice a svaki ogranak ima svoj nadimak: Vidaković-Božan, Vidaković-Dokman, Vidaković-Durmiš, Vidaković-Hadnađ, Vidaković-Klinčar, Vidaković-Ljubin, Vidaković-Mukić, Vidaković-Stanić.
Juraj Vidaković (Đuro – prema Miji Mandiću, odnosno Juro prema I. Ivanjiju), jedan od predvoditelja seobe zajedno sa kapetanom Sučićem zadobio je plemstvo po darovnici cara Leopolda 1690. godine. Plemstvo se odnosi na suprugu mu Mariju Bošnjaković, kćeri Martu i Katarinu i braću Ivana, Baltazara, Marka i Matiju, te Ivanovu djecu: Đuru, Antuna, Anu i Luciju i Baltazarovog sina Stjepana. Ovo plemstvo je proglašeno u Bačkoj županiji 1718. godine. Prema Petru Sučiću Juraj Vidaković je bio zapovjednik Bača. Potomci ove brojne obitelji žive u Lemešu, Zagrebu i Somboru. Godine 1803. izdata je darovnica o posjedima u Lemešu.
Vojnić – (Za prepis diplome od 4.10.1289 o dodili privilegija Poljičkim plemićima, pa i Vojniću iz Rogoznice se tvrdi da je falsifikat). U Požunu su 28.10.1741. dobili plemićku povelju i ugarsku grbovnicu braća Ivan i Stipan Vojnić, žena Stipanova Anđela pl.Vidaković. Stipan Vojnić de Bajša 4.1.1899. stekao je baronat. Ima više ogranaka ove porodice: Vojnić-Hajduk, Vojnić-Purčar, Vojnić-Rogić, Vojnić-Tunić, Vojnić-Mijatov, Vojnić-Kortmiš, Vojnić-Zelić, Vojnić-Đanin.
Volarić – Stipan i Franjo Volarić 1753
Vujević – Grgur Vujević, žena mu Anđela Vukčić 1690. u Laksenburgu..
Dana 31. ožujka 1690. u Luksemburgu zadobili su plemstvo Grgur Vujević, žena mu Anđela Vukčić i sinovi Ivan, Juraj, Jakov, Mihovil i Petar. U Baji je ovo plemstvo proglašeno 1719. godine, a u popisu bačkih plemića iz 1754. do 1755. ubilježeni su Andrija, Juraj, Mihovil, Luka i Tomo Vujević. Obitelj je dobila potvrdu plemstva 1801. godine i darovnicu o posjedima u Lemešu 1803. godine. Potomci ove obitelji žive u Baji, Bačkom Bregu, Bajmoku, Somboru, Svetozar Miletiću, Subotici i Zagrebu.
Vuković – Jeronim Vuković, u Beču 19.1.1756.