2021. MÁRCIUS 15.- ÜNNEPI SZÁM

Szerző: | márc 15, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom

ÚJ VERSEK

Marton Árpád művészeti író, kritikus, újságíró – áll a lexikonban. Ezenkívül intelligens, szellemes, hévvel politizáló, istenhívő és nagy kerékpáros. Hét kötet, több száz kritika, több ezer tárca jelzi Marton Árpád utóbbi húsz éves munkáját. De én elsősorban költőnek – a kárpát-medencei magyar irodalom jelentős költőjének tartom. Ötvenéves szerkesztői múltam, fülem-orrom ezt nagy bizonysággal érzi. Marton Árpád nem egy karrierista és lehet, hogy egyesek számára fura figura, de a pesti irodalomcsinálók valami mással vannak elfoglalva és néha elsiklanak az értékek felett. Bíztam a PIM átszervezésében, hátha majd más szelek fújnak – ám a passzát még nem nem érezteti hatását.

Csak nehogy úgy járjunk Marton Árpáddal, mint ahogy Gulyás Jóskánál már elkövettük a helyre hozhatatlan bűnt – Gulyás határon túli kiemelkedő költőnk volt, amíg élt, a haza (ami Pesten dől el) nem vett róla tudomást. Gulyás József vajdasági magyar költő 55 év munkássága alatt tíz kötettel, 1500 versel gyarapította az összmagyar irodalmat. Halála után javasoltuk posztumusz Kossuth-díjra (a javaslatot a Magyar Írószövetség is támogatta), de aztán kiderült, hogy valami értelmezhetetlen előírás szerint posztumusz Kossuth-díjat határon túli magyar nem kaphat. Kérdezem az általam nagyon nagyra becsült Demeter Szilárdot: mi ez, ha nem kettős mérce?

A VÍRUSNAPLÓ mai, ünnepi számában Marton Árpád 2021. februári versterméséből válogattam.

Kedves Olvasóimnak jó olvasást kívánok!

poema ok

B E V E Z E T Ő

Megunhatatlan közhely, azaz örök igazság, melynek külön időszerűséget ad a karnyújtásnyira közeledett Költészet Napja, József Attilára emlékezve (1905. április 11.), miszerint: „szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

Versek, melyek élni segítenek – kit azáltal, hogy írják, még többeket, hogy mondják/szavalják, olvassák.

A költészet hatalmáról, hasznosságáról és haszontalanságáról is, könyvtárnyi írás született.

A csak magának verselgető is reménybeli, „igazi”, nagy költészetet befogadó (profi) versolvasó lehet. Nyilvánvaló, hogy megfelelő olvasottság nélkül nem lehetünk „komoly” versértők.

Néha érdemes azon is elgondolkodni, mettől és meddig tartjuk/érzékeljük költészetnek az olvasott műveket. Bizonyosan nem lesz állandó a befogadott (vagy csak kedvelt) tartomány. Akár életkoronként is változhat. Lehet az avantgárdtól indulni, akár odaérkezni vagy ki is lehet hagyni…

Ugye, senki nem kérdezheti ma már komolyan, hogyan mernek a költők Arany János után verset írni?

A vers az, amit mondani kell – írta Kányádi Sándor.

Ez önmagában igaz, de lehet olyan vers is, amit csak nézni lehet (pl. képversek) vagy többszöri olvasásra áll csak össze a szöveg…

Szóval, kár lenne azon elmélkedni, mi a vers, ha azt próbálnánk megmondani, hogy mi nem a vers. Kár lenne pont ebben a kérdésben teljes egyetértést elvárni – és ez még nem relativizmus.

Legalább Karinthy Frigyes óta tudhatjuk, hogy egy dologról egyszerre két egymásnak ellentmondó állítás is igaz lehet (és talán nem is kell a végtelenbe mennünk, hogy megértsük mindkettőt, azaz találkozzanak).

A kortárs költészet is nagyon sokszínű, nagyon sok jelentős költemény születik napjainkban, van, amelyiket rögtön megszeretjük, lehet olyan, amelyiket első olvasásra helyből elutasítunk, és idővel elfogadunk.

Nem kell félni ettől, és különösen nem szabad e miatt elfordulni a kortárs költészettől. Ha nyitott szívvel olvassuk, ahogy íródtak, többet fogunk magunkból és a világból megérteni, elfogadni. Ezekben a vírusos, karanténos időkben még nagyon szükségünk van a költészetre, mint eddig.

Fogadjátok szeretettel elsőként Marton Árpád verscsokrát.

Zsoldos Sándor – irodalomtörténész

MARTON ÁRPÁD

TÉLI SZÜRET

Öröklét

A rádióból halkan
döngicsél egy dallam,
és duruzsol a kályha.
Az ősznek is van bája!
S – őrzője álmainknak –
mazsoláskuglóf-illat
libben, mint tüll-lepel.
Csöndesen ünnepel
lelkedben most a félmúlt,
s amit a végzet szétdúlt,
egyszerre körbevesz.
Mert mindent tönkretesz
és megfakít az élet,
de benned örökké lett
meghittség, halk öröm,
és néha feltörőn,
mint gyémántfényű forrás,
fölbukkan, s máris ott jársz
egy régesrégi őszben.
Nem halhatsz meg. És ők sem.

Két Rilke-tanulmány

I.
  Immáron harmadízben  
  bongnak a miseharangok
  megittasultan, mintha
  örülnünk volna minek.
  Őszi vasárnap reggel.
  Talmi ragyogással
  a Nap csak a múlt tárnáját
  nyitja előttem: a múlt
  nyarakat s a gyerekkort. Nem  
  élhetünk ünnep nélkül.

  II.
  Lesz-e feloldás a rég holt  
  árvák panaszára?
  Nyújt-e szelet kenyeret
  rég porladt anyakéz?
  Árva az ember. Sorsa
  két nemlét közt kifeszítve.
  Szíve a poklot járja.
  Sóhaja csillagig ér.

Radu Lupu Beethovent játszik

Valahol halkan zongora  
mereng, s a magányos szoba
hanggal telik. Úgy hat át a  
mélabús Holdfény-szonáta,
mint napsugár az üvegen.
Elhagyva, félig süketen  
kitárul most egy benti táj,  
és nem szorongat semmi már.
Nem őrjöng, és nem panaszol.
Nem ostromol, s nem lakatol  
a szívre billogot kudarcból.
Kiszállva vesztesen a harcból  
nem perel, és eget nem tépáz:
lehelethalk sóhajjal méláz.
Teremt Elízium-világot.
Józanságtól részegült látnok.


Páros ének

Folyó tükrében az ég.
Ég tükrében tengerkék.
Egyik a másik visszája.
Csak a magánynak nincs párja.
oldtöltére ár-apály.
Jeges télre kába nyár.
Négy őselem mind párban jár.  
Csak álmunk tört szárnyú madár.

Súlytalanság

Ma minden annyira valószerűtlen.
Lebegsz csak testetlenül, egyszerűen.
Selyemlepelként hullámzol halkan.
Súlytalan suhansz, mint dallam a dalban.
Emelnek fényként feszülő szárnyak.
Bánatok lehullnak, illannak árnyak.
Előtted múltad és mögötted nemlét.
Életben álom vagy. Álomban emlék.

Pillanatnyi üdvösség

Álom és ébrenlét határán,
zúduló fényben a réten járván  
valami puhán körbevesz.
A lét fölragyog. Semmi nesz.
Valami mélyen rejtett szép.
Egy pillanatnyi üdvösség.
A nyár megsuhint még titokban.
Fölszikrázik, aztán kilobban.

A köd vetítővásznai

I.
Mint óriási pálma.
Vagy mint egy
látomásos festő álma,
úgy áll az ezüstnyár a ködben.
Koronájából föl-fölröppen  
kékes sirály, s míg lágyan rászáll,
a folyó téli regét páráll.

II.
Mit álmodnak a holtak?
Hogy egyszer élők voltak.
Mit álmodnak az élők?
Hogy csupán mozinézők.
Mit álmodik a múlt?
Hogy minden elcsitult.
És mit álmodik a jelen?
Hogy múlt lesz majd egy éjjelen.

Novemberi caprice

Akárcsak kristálygömbben.
Zuhog a napfény körben.  
A lebbenő ködpárák
fölött ezer gém száll át.
Törékeny gyémántbúra  
borul rétekre-útra,
s a vadmadarak szárnyán
túl finomrajzú márvány
gyanánt a halványkék egen
izzik a világértelem.
E percben mindent átitat  
a makulátlan áhítat,
és minden kínt megszüntet
a kozmikus fényünnep.

Röszke felé, novemberben

A csonttá dermedt fákon  
elvérzett minden álom.
A tájék ködlepelben áll.
Lenyűgözően szép halál.

Monokróm

Künn szürkeség, bent néma csönd.
Komor a táj. Kopár a fönt.
Elnémultak a darvak,  
kucorognak a falvak.
A rossz kémények füstje
savanyú, lilásszürke,
s az elmúlás, mint álmos
bánat felhője szálldos.
Nem őrzi semmi emlék,  
hogy élet volt itt nemrég.
  Mindenre közöny ködje ül.
Magad vagy. Örök-egyedül.

Adventi fény

Porcukor-fehér ködön át  
látom a töltést s a Tiszát.
A folyó tükrén madarak  
ringatóznak, s a messze Nap
batiszt felhőköntös mögött
már ünnepre öltözködött.
Filigrán veduta a táj.
Törékeny sévres-i porcelán.

Tusrajz

Szállnak szomorú madarak.
Reccsen s lehull egy fadarab.
Olvadó dér szitál a fákról.
Könnyek közt álmodnak a nyárról.

Paletta

Természet. S hozzá a természetfölötti.
Palettád, lásd be hát, e kettő közötti.
Illatok, hangok, hangulatok, fények.
Színpompás nappalok. Bársonykék éjek.
Szárnyalsz a mennyben, átvergődsz a poklon.
Tiéd mindkét világ. Mégsem vagy otthon.

Örök ünnep

Ősrégi pálos ének
zeng a lemezről. Véle éled
ismeretlen ősök reménye.
Múltak ködéből örök égbe
száll szilárdan és biztosan.
Esdekel. Fölzeng. Elsuhan.
Akárcsak régi szent hitek.
Mert nincs értelme semminek,
ha bizonyosság nincs, s kinek
szíved nem fűtik, és nem szűnnek
kétségeid, míg majd az ünnep
meg nem talál majd újra, vénen.
Akár gyermekként. Régesrégen.

Grádicsének

Már elhalt ajkadon az ének.
Már őszbe fakultak az évek.
Már nincs örökké, csak soha.
Az idő elillant tova.
Már nincs remény, sem új hitek.
Már nincs értelme semminek.
Már nem vigasztal, bármi jő.
Már iszapba fúlt az idő.  

A fájdalmak férfija

Az élet lassan elvesz  
mindent, míg végül nem lesz
másunk: pár fájó emlék.
Ami más szóval nemlét.
Mert akármerre jártál,  
amid volt s mire vágytál,
elröppent, mint az álom.
Lám: könyörtelen járom  
nekünk e földi lét,
és szívünk szép hitét
nem igazolja semmi.
Bús hazárdjáték lenni.

A remény színei

ma már a nyárral álmodtam
parázsló réten szállottam
csillant alattam két kerék
kábító fényt vetett az ég
a toronybádogon a Nap
ragyogott részeg madarak
csapdostak gyémánttükrű tóra
megváltás volt kegyelmi óra

Kompletórium

Kint vigasztalanul csepeg.
Ónos, közönyös, hűs szemek  
áztatnak udvart és tetőt.
Semmibe hullt a délelőtt  
tavaszt ígérő aranyfénye,
s te tépelődhetsz, hogy mivégre
vesz körbe sárga lámpafény?
Miféle vak, hiú remény  
lüktet szívedben újra-lesve,
míg ez esős vasárnapeste,
mint esővíz a bádogon,
oly nyomtalanul eloson,
s mint annyi száz, békés elődje…
S míg elmerengsz, könyvedre dőlve  
a meghitt, sárga lámpafényben,
mint zárvány az időtlenségben
halkan és fájón körbevesz
a múltad. És hogy nem lehetsz
sohasem az már… Sosem újra…
Magába tér az ember útja,
s míg elgyötörten vándorol,
nyugtot nem lelhet már sehol.
Elkápráztatják régi fények.
De minden égiszép igézet
nyomába józanítva jő
ónos, savanykás, hűs eső.

Nosztalgia

Azelőtt nyugalom volt télestéken.
Rádió durmolt-hunyorgott békésen,  
s múlt heti újságkép-panoptikumban  
állt az esti idő meghitten, unottan.
Semmibe sem tartó, szép, örök esték…
Csönd ült a világon. Sértetlen testét  
így tárta föl a Lét vaksötét esten.
Titkok és kételyek keringtek lesben.
Mégis! Oly teljes volt! Villamosok  
ritkásan osontak, s az utasok
fáradtan, elnyűve. Arcuk sem volt tán.
Hangjuk a múlt tárnáiból szól most rám.
Nagymama keze a horgolótűvel.
Rejtvénysor. “Sors tizenhárom betűvel.”
Észre sem vettük, ahogy meglapult  
szobasarkokban a jövő. S a múlt. 

A rím természete

Szépre a rút.
Jövőre múlt.
Talmira kincs.
Van-ra a nincs.
Élőre holt.
Jövőre: volt.
Mindenre semmi.
Halálra: lenni.
Földre az ég.
Már-ra a még.
Hitre a kétely.
Tudásra tévely.
Örömre bánat.
Közönyre lázak.
Fakóra szín.
Mámorra kín.
Csöndre az ének.
Erényre vétek.
Fényben az árny.
Sárból a szárny.
Semmire minden.
Nemlétre Isten.

Maszk mögött

Körben mindent köd lep el.
Lelkünkön ül kék füstlepel.
Tompa fény. Ászkos illatok.
Öröm és kedély mind halott.
Az ég vaktükör. Mintha  
kilobbant volna titka
a lelkesítő láznak,
s erőtlen, nem lázad
a szív. Csupán keserves,
tört madárszárnyként verdes.
Szürkén szitál a por.
Az élet meglakol  
a kamasz-vétkekért:
hogy lángolt és remélt.

Ajánlás

Zord börtönőr a tél.
Ne hidd, hogy véget ér.
Közömbös, arctalan.
Harcolnod hasztalan.

Írok

Írok tavaszt. Írok nyarat.
Írok ábrándot. Álmot.
Rézsút napfényt. Gyémánt tavat.
Kalandot. Boldogságot.
Írom a múltat. A jövőt.
Emléket és reményt.
Versemben éjjel s délelőtt.
Írom a kába fényt.
Hisz mindent egybegyűjtenem
másképpen nem lehet:
ékes szavakban fürdetem
e képzelt életet.
Versemben ott a nagyvilág.
A délidő. Az est.
A végtelenség lengi át  
benne a véglegest,
s bár annyi minden elhagyott,
lelkem itt megtalál
  mindent. Hát dúsgazdag vagyok.
Rossz rím csak a halál.

Tavaszeste a magasban

Bodor Dezsőnek, víztorony-túránk emlékére
A délután a víztoronyban
talált. Százéves erkély
fényűző lépcsők tetején.  
Beleborzong az ember
lenézve föntről alkonyatkor  
a városra. Alattunk
csobogó víz hűs medencében.
Szemközt a Tisza. Afféle
kanyarulat vén századok  
szögletében. Az Isten
választotta el ekként az
ég alatti és a fönti
vizeket. Merengve állok
korlátnak dőlve, víz és ég,
időtenger kilátó-teraszán.
Az első ezüstös  
holdfény füröszt már mindent
alattunk, és körülöttünk
csöndben morajló  
víztömeg. Kitárul  
nagy est-panoráma.
Telihold készül.

Impromptu

Bronzszínű és tükörsima.
Nyugalmas festmény a Tisza.
Koratavaszi alkonyat
aranyozza a partokat,
míg a Hold lassan esti
fakóezüstbe festi.

Esti harangszóra

Hányszor pergett el így a nap feletted…
Hányszor hanyatlott éj-tóba a Nap…
Hány végtelenbe hullt, tűnődő óra
jelzi semmibe tűnő lét-időd?
És nem tehetsz semmit a sorsod ellen.
Csak nézheted, mint múlik napra nap,  
s a fájdalom: hogy elfolyik kezedből
szépség, öröm, s tán semmi sem marad,
csupán az ős honvágy, mely élni hívott,
s mely nyugtot sem itt, sem ott nem talál,  
hisz nem leled helyed e földi honban,
és nem nyugtat meg semminő halál.
Vágyak közt élsz, vándora bús utaknak.
Csak indulás van s nincs megérkezés,  
s ha meglelnéd a házat, mit kerestél,
porral lep mindent már a feledés.


A versírók írják a verset, a költők költik a verset

A költészet magasabb rendű szellemi forma. Költött versek katalizátora az ihlet. Többszintű gondolatiság, az elvontságig fokozott értelmi kábulat, amely kiragadja a köznapi egyszerűségből és a sejtés érzetévé válik. Különössége a lélek mágiája, mert a vers önmaga varázslatává válik az ember lelkében. Asszociációs lelet, más fejében indukált hangok, szavak, mondatok összhangja által keltett lélekviselet. Olyan csoda, amelynek érzelmi hatása leáramlik a tudatalatti rétegekbe, vagy mély nyugalom áraszt el mindent. Mindezek a nyelv valamilyen lüktető periódusával teremtődnek. A versszövegekben különös szókapcsolatok dominálnak, és a harmóniateremtés elsődleges eszközzé válik. Néhány rövid szókapcsolat az ellentétek és szépségek összhangja által gyönyörű verset szülhet, de az egyszerű költői rácsodálkozás is teremthet nagyfokú művészeti élményt. A költészet a transzcendens felfoghatatlanság áthatolhatatlan rétegeiben rejtőző anyagtalan szellem, amit a nyelvi fogalmak évmilliók alatt párologtattak oda.

Németh Dezső

IMG 9254 001a 1
MARTON ÁRPÁD – A KÖLTŐ

RSS Hírstart hírei