2021. MÁRCIUS 18. – CSÜTÖRTÖK: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | márc 18, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Tárca

Modigliani Voros haju fiatalember 1
Modigliani: Vörös hajú fiatalember

Sok szeretettel ajánlom olvasásra a következő, két monológból álló, írásom, amelynek ihletője a jelenlegi tanítási forma, a digitális távoktatás. Somrodki tanár úr és Lőddiné alakját a képzeletem szülte. Bárminemű hasonlatosság valós Somrodki tanár urakkal és Lőddinékkel pusztán a véletlen műve.

Modigliani Az ulo Magherita oldalnezetbol
Modigliani: Az ülő Magherita, oldalnézetből

Ha én nem szülő volnék…

Ha én nem szülő volnék… Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy az ember nem az, aki, de értelmetlen. Szülő vagyok, és most szülőként – középiskolás fiam, Farkas anyjaként –, tetszik, vagy sem, el kell fogadnom azt a képtelen helyzetet, hogy hónapok óta nincs tanítás. Pedig, ha jól tudom, az oktatáshoz való jog szent és sérthetetlen.

Ugyan ne mondja már nekem azt senki, hogy tanítás az, ami itt folyik! Látom én a drága Somrodki tanár urat a B épületben! Reggelenként házikabátjában csak kilép a beüvegezett falú, keleti fekvésű, napfényes balkonjára, asztalkáján bekapcsolja a számítógépét, és máris kezdi a tanítást. A tanítást, amelybe minden délelőtt legalább tíz telefonhívás, tíz-húsz üzenetküldés, két briós és pár csésze kávé bőven belefér. Tanítás?! Nekem ez inkább nyaralásnak tűnik. Elnevetgélni a drága időt, barátságosan fejet csóválgatni a komputer előtt, kiadni a diákoknak hosszú, de mégis annyira könnyű feladatokat, hogy közben nyugodtan el is révedezhet a tanár. Ez lenne a tanítás, amiért a Somrodki még fizetést is kap?!

Én meg csak fogjam be a számat, és örüljek?! Merthogy a távoktatás – véssem már végre abba a satnya, pindurka agyamba! – elsősorban nem a társtalan Somrodki, hanem pont énmiattam van! Hisz én nem akarom, hogy a fiam hazahozza a kórt a suliból, s ráragassza a velünk élő, ugyan még nem agg, de már rég nem fiatal anyámra!  

Tényleg azt akarják, örvendezzek, hogy ennyire sebesen történt meg a váltás, és hogy ennyire olajozottan folyik az új típusú oktatás?? És elkívánják, hogy ezért én még külön köszönetet is mondjak a pedagógusoknak????

Hát ide hallgass, te Somrodki! Nem köszönöm meg, se neked, se a többi házikabátosnak az én kialakulóban lévő gyomorfekélyem! Nem köszönöm meg nektek, hogy amióta elkezdődött a távoktatás, nincs egyetlen nyugodt percem! Régen legalább délelőtt szusszanhattam egy keveset. Farkas meg a férjem hétkor elmentek itthonról. Utána leültem az asztalhoz én is, és nyugodtan megreggeliztem az anyámmal. Aztán gyorsan összeütöttem az ebédet, és ha jó idő volt, sétáltam egyet a városban, ha meg rossz, beugrottam egy kicsit trécselni a Borihoz, a kozmetikába. Délben megebédeltem az anyámmal, s mentem dolgozni.

Most meg mi van? Hát tényleg tudni akarod, te… te dupla briósos Somrodki?! Háromnegyed hatkor kelek, mint régen, de máris tiszta ideg vagyok! Mert tudom, hogy Farkas ismét éjfél után feküdt le, s nem akar majd felkelni időben. És nem fogja az apja hajtani, hogy mozogjon már, mert hétkor indulniuk kell az autóval. A járvány óta Pista itthonról dolgozik. Megreggelizik, és rögtön, jóval a munkaideje kezdete előtt, bezárkózik a hobbiszobájából lett hivatalába. Én meg kínlódhatok a gyerekkel egyedül!

Először hívom Farkast reggelizni. Hiába, meg se mozdul! Öt perccel később megint ott vagyok a szobájában, s megsimogatom a vállát… Most már mozdul: a fal felé fordul. Mélyeket lélegzek, próbálok ellazulni… Nem baj – gondolom –, majd jövök újra. Három perccel később ismét ott állok az ágyánál… Kihűl a kakaó – mondom neki –, de válaszul csak álmosan dünnyög, hogy a fenét se érdekli az én kakaóm. Erre megsértődök, s elhúzom a sötétítő függönyt. Na, ez már magához téríti! Ordít, hogy azonnal húzzam vissza, mert a fény kisüti a szemét. Engedelmesen behúzom hát a függönyt, és lábujjhegyen kiosonok a szobából. Nehogy már még jobban magamra haragítsam. Közben arra gondolok, hogy majd felmelegítem a kakaóját, pirítok neki új kenyeret a vajhoz, és beviszem neki a kaját egy tálcán a Somrodki óráján, aki szerencsére nem szól, ha nincs bekapcsolva a kamera. A reggeli tehát úgy-ahogy, de legalább egyelőre, elintézve – fújom ki magam egy kicsit a konyhában. De aztán látom, hogy a faliórán a nagymutató eszeveszetten rohan. Így kénytelen vagyok azonnal visszatérni a fiamhoz, s újra unszolni, hogy ugyan kezdjen már el öltözködni, és legalább a csipát mossa ki a szeméből, meg fésülködjön meg egy kicsit, mert ez a hülye Somrodki teljesen kiszámíthatatlan. Néha mégiscsak akarja a kamera használatát. A múltkor megállított a nagykapuban, s azt mondta, hogy ő a képernyőn látni akarja az egész osztályt. Nem akartam vele vitatkozni, hogy na, mi van, egyszeriben akarjuk a kamerát, kedves Somrodkikám?! Tán lebaszarintott az igazgató??? Húúú, nincs is rosszabb a következetlen tanároknál! Egyszer így, egyszer úgy, a gyerek meg már azt se tudja, mit csináljon!

De hol tartottam? Á, igen, ott, hogy a tanítás kezdete előtti utolsó percek a legnehezebbek. Most már folyamatosan bökdösöm a fiam hátát, ő meg egyre ingerültebb. De én nem hagyhatom abba a bökdösődést, mert közben látom, hogy a Somrodki már a balkonon sertepertél. Tudom, azonnal be fogja kapcsolni a számítógépét, mert ha másra nem is kényes, arra igen, hogy pontosan kezdje az óráját. Egyszer nem tudná később bekapcsolnia magát! De hát a boltban a Zsuzsa megmondta nekem, hogy legalább a látszatot meg kell őrizni. A platform ugyanis, ha én még nem tudnám, oktatott ki, pontosan méri a rajta töltött időt. De én ezt természetesen tudom. Hogyne tudnám! És pont ezért, amikor a Somrodki leül a számítógépe elé, én is rögvest leülök a Farkasé elé, és a Somrodki után az elsők között tűnök fel a Farkas profilképével a platformon. Na, az ezt követő két-három percet még az ellenségeimnek se kívánom.

„Mindjárt kezdi a névsorolvasást! Mindjárt! Gyere már!” – ordítom oda a fiamnak, s közben érzem, a szívem a torkomban kalapál. „Gyere már! Gyere! Elkezdte!” – ordítok egy pillanattal később kétségbeesve. De Farkas nem izgatja magát. „Nyugi! Nyugi! – mondja közömbös, tompa hangon. – Még csak az efnél jár.” „Az isten szerelmére, rögtön ide gyere!” – könyörgök a fiamnak szinte sírva, merthogy a Somrodki a névsorban ekkor már a Farkas előtti tanuló nevét olvassa. Aztán egyszeriben meghallom a fiam nevét… de a fiam még csak tápászkodik… tápászkodik… Somrodki türelmetlen hangon mondja újra: „Lőddi Farkas.” De Farkas még csak nyújtózkodik. Eltelik egy… kettő… három újabb másodperc. Ekkor Somrodki végképp elveszti türelmét, és kijelenti nagy mérgesen, hogy a profilkép ellenére a fiam nincs a közelben, tehát hiányzik. Na, ekkor, hál’ istennek, a Farkas végre beleszól a mikrofonba: „Itt vagyok, tanár úr.” És miközben Somrodki már a következő gyerek nevét olvassa, ő végre elhelyezkedik pizsamástul és fésületlenül a számítógép előtt.

És ez még csupán a reggel! A délelőtt legalább ennyire kegyetlen. Mindvégig szemmel tartani a fiamat! Mindenféle kifogással bejutni a szobájába, és csak úgy, mellesleg – nehogy már észrevegye, hogy ellenőrzöm! – rápillantani a számítógépére meg az összes többi technikai berendezésére, és kitalálni, hogy, a kikapcsolt mikrofonja mellett, vajon tényleg a tanárt hallgatja a platformon vagy inkább egy haverjával játszik a komputeren. És az ajtaja előtt folyamatosan hallgatódzni, és azonnal gyanút fogni, ha az egyik tanár rikácsolása hallatszik. Hiszen sűrűn megesik, hogy nem az egész osztályt, hanem csak az én fiamat szapulják. Merthogy a Farkas az, aki soha nem akar bekapcsolódni a témák megvitatásába. A Farkas az, akinek soha nincs kész a házi feladata. És a Farkas az, aki soha nem tudja se ezt, se azt, amikor pedig ez az ez meg az milliószor el lett magyarázva!

Egy percre el nem hagyhatom az őrhelyemet. Nem én! Mert ha nem vagyok résen, a legképtelenebb dolgok történhetnek. És történnek is! Kedden például muszáj volt elmennem festetni. A hajam borzalmasan lenőtt. Meg kellett hús is a hentestől. Összvissz két és fél óra volt az egész. De otthon senki nem vette át a helyem, nem tartotta a frontot helyettem!

Az anyámat még megértem. Ő a hátralevő rövid életében persze hogy nem akar az unokájával összetűzni. Szegény anyám négy gyereket nevelt fel! Csak én tudom, mennyit küszködött velünk!

De a Pista, a Pista csak bezárkózik a szobájába, s eljátssza, hogy dolgozik! Hangos beszélgetéseket produkál. Úgy csinál, mintha ügyfelekkel tárgyalna telefonon meg komputeren, de tudom én, mit művel! A ringyókat skubizza a neten! A prostikat, akik jó nagy szamarak lennének úgy halálra dolgozni magukat, mint én! Tudják is ők, mit jelent egy családért folyvást áldozatot hozni! Egész nap csak festik, lakkozzák, kölnizik magukat, én meg…

De mit is meséltem? Ja, igen, azt, hogy kedden muszáj volt elmennem itthonról, s így megkértem Pistát, hogy ezúttal kivételesen ő figyeljen oda egy kicsit a Farkasra. Rendben, morogta ki a szobájából. Nem volt valami barátságos a hangja, pedig ekkor én már a szokásos módon beindítottam a napot: Farkas ott ült a számítógépe előtt, s túl volt a tálcás reggelijén is. A férjemnek csak az lett volna a dolga, hogy párszor valamilyen ürüggyel benézzen a fiunk szobájába. De erre se volt képes!

Azt hittem meghalok, amikor hazaérek, s látom, hogy a gyerekszoba sötét, Farkas meg… békésen alszik az ágyában! Visszafeküdt hát aludni, és az apja ezt hagyta!

Annyira feldühödtem, hogy Pista ennyit nem tudott megtenni a gyerekért és értem, hogy Farkasról hirtelenjében meg is feledkeztem. Egyből rohantam a hobbiszobához, és teljes erőmből vertem a bezárt ajtót. Közben, nem tagadom, kiszaladt a számon pár erősebb szó. Erre nyílt az ajtó… és Pista vadul leteremtett, hogy hogyan merészeltem őt a megrendelője előtt léhűtő, rohadt fráternek meg kurvapecérnek nevezni! Mert ha nem tudnám, harsogta, a komputere mikrofonja persze hogy be van kapcsolva, amikor tárgyal. Így, ahelyett, hogy elszégyellte volna magát, és bocsánatot kért volna tőlem, még neki állt feljebb! Ordított, hogy elege van abból, hogy én minden délelőtt százszor bekopogok hozzá… és kérlelem… és sírva esedezek, hogy tegyen már valamit azért, hogy a gyerek végre felelősségteljesen viselkedjen. És este is, folytatta még mindig ordítva, amikor megjövök a munkából, én akkor se hagyok neki békét, mert akkor is mindig csak az iskola meg a Somrodki a téma! A rossz jegyek, a fuser tanítás meg a még fuserabb tanárok! És végül még meg is fenyegetett, hogy ha azonnal nem hagyok neki és – most jön még a java! – aszegény gyereknek” nyugtot, akkor ő rögtön válik!

Nahát, Somrodkikám, elérted, amit akartál! Felborítottad a boldog családi életemet! De ugyan mit érdekel téged, hogy ez a te távtanításod teljesen felőrli az én idegeimet? Mit számít neked, hogy kedd óta már a férjemnek se panaszkodhatok, és a saját gyerekem is csak ellenséget lát bennem?! És mit érdekel téged, hogy én csont-bőr vagyok az idegtől! Te élsz és virulsz. Meghíztál. A briósok meg a komótos élet meg is tokásított. Láttam az aranyos kis tokádat még a múltkor, a nagykapuban. Tegnap meg, amikor voltál kedves figyelmeztetni a boltban, hogy ha a Farkas végre nem szedi össze magát, még majd megbukik, észrevettem a kitűződet is! Hol szerezted? Ott adták? Vagy vetted magadnak? Mit jelentsen az, hogy „engem beoltottak”? Protekciósak vagyunk, Somrodkikám? Te az üvegezett, napsütötte balkonodon ücsörögsz egész nap, s előbb kapod meg az oltást, mint én, aki ebben a fene nagy járványban egy pillanatra abba nem hagytam a bolti melót? De én nem haragszom rád. Esküszöm, nem is irigyellek. És tényleg kívánom neked, hogy éld túl a járványt. Csak arra kérlek, arra kérlek nagyon szépen, térden állva, hogy légyszi, a te munkádat ugyan vedd már vissza tőlem!

Modigliani Leon Bakst
Modigliani: Léon Bakst

Ha én nem tanár volnék…

Ha én nem tanár volnék, hanem szülő, vagy esetleg mindkettő egyben, akkor most talán másképp látnám a dolgokat. De én tanár és csupán tanár vagyok. És pont ezért felettébb elegem van bizonyos szülőkből! Azokból, akik most rettentő elkeseredésükben kígyót-békát kiáltanak ránk, tanárokra. Mintha mi zártuk volna be az iskolákat!

Az, hogy a Perényiék a múlt tavasszal annyira nekikeseredtek, természetes. Három alsó tagozatos gyerekkel vergődtek egyszerre. Fogalmuk se volt, mikor melyiknek és hogyan segítsenek! A Perényiéknél nincs elég szoba, elég számítógép, elég pénz, és nincs nyugdíjas nagyszülő. Bár ez utóbbinak megléte a tavalyi, oltóanyag nélküli, járványhelyzetben – hadd legyek undorítóan cinikus! – inkább csak hátrányt, mint előnyt jelentett volna.

A Lőddiék azonban nem Perényiék. Egyetlen nagy – majdnem felnőtt – fiuk van, külön szobával, külön számítógéppel, külön bankszámlával. A számláról a házmesterasszonytól tudok. A szobáról meg a számítógépről a kolléganőmtől, Ildikótól, aki a harmadikos Farkas osztályfőnöke.

Lőddiné azt hiszi, nem látom. De én minden délelőtt látom! Azóta, hogy bezárták a szakközepet. Ott áll a lakása egyik ablakánál, és egyfolytában engem bámul. Szívesen feljelenteném, de fogadok, joga van a saját otthonából naphosszat azt kémlelni, akit vagy amit akar. Mindenesetre rém kellemetlen, hogy lesi minden mozdulatom. De függönyt csak azért se fogok felszereltetni miatta!

Lőddiné azt hiszi, nem tudok semmit. De én egyet s mást biztosan tudok. Például azt, hogy a hétalvó fia helyett minden kedden és csütörtökön valaki más kezd el náluk zoomolni. Talán pont ő. De lehet, hogy míg ő a zoknit húzza a fiára, a férje meg az alsógatyát, vénségére a szerencsétlen öregasszony megy fel a platformra. A matekos kolléga persze nem szívbajos; ha neki van első órája, s nincs rögtön bekapcsolva a kamera, a gyerek nála hiányzik. Én mindig hagyok valamennyi időt, hogy a srácok nyugodtan lenyelhessék a reggeliből az utolsó falatot, a lányok meg rendesen megfésülködhessenek. A mikrofon az más, azt azonnal be kell kapcsolni. De a Lőddi Farkas-profilkép mikrofonja sokáig nincs bekapcsolva. Így tudom, hogy Farkas még a komputer közelében sincs, amikor elkezdem a névsorolvasást.

Nem dicsekvésképp mondom, de én tényleg tudok egyet s mást. Többek között azt, hogy Lőddiné szombat délután pszichológushoz, utána meg a C épületben lakó barátnőjéhez jár. Ezt is a házmesterasszonytól tudom, pont úgy, mint a bankszámlát. Hogy miért mesél ez el nekem mindent? Talán magányos, amióta megözvegyült. Vagy tetszem neki. Nyújtja a velem töltött idő. Tulajdonképpen elég lenne egy pillanat, hogy átvegye tőlem a házpénzt…

Helyeslem, hogy Lőddiné pszichológushoz jár. Kapásból megmondom: fixáció. Jó lenne, ha sikerülne legalább annyira kigyógyulnia belőle, hogy a jövőben a mostani idejének csak a felét fordítsa rám. Kurvára rühellem, ahogy vizslat. Ahogy játssza az ellenőrt. Mintha nem tudná, hogy nekem nem negyvenórás a munkahetem! Mintha nem tudná, hogy nekem vannak még most is, a járvány idején, óraközi szüneteim és lyukasóráim, amelyek alatt nyugodtan elmehetek a vécére, főzhetek magamnak teát, figyelhetem a forgalmat, vakarhatom a tökömet… És ha akarnék, akár sétálni is elmehetnék az egyik délelőtt! De nem akarok, mert a valójában legalább hatvanórás munkahetembe a séta már nem fér bele. Se délelőtt, se délután, se szombat, se vasárnap.

És pont a Lőddiné fia miatt nincs időm az iskolán kívül semmire. Az ő fia meg a hozzá hasonló tanulók miatt, akik állandó felzárkóztatást igényelnek, és akik miatt állandóan módosítani kell az előre gondosan megtervezett óráimat! Ha sajátos nevelési igényű vagy fogyatékos lenne a Farkas! De nem az! Dehogyis az! Csak lusta, átkozottul lusta meg érdektelen! És a Lőddi Farkas meg a társai érdektelenségét még rajtam kéri számon az igazgató! Kedves Somrodki, melyek is azok a módszerek és eszközök, amelyeket alkalmaz és bevet annak érdekében, hogy érdekessé tegye a tantárgya tanulását? És ön valóban minden lehetségest megpróbál, hogy a diákjai kihozhassák magukból a legjobbat? És szabad kérdeznem, miért van önnél olyan sok rossz osztályzat? Ön esetleg nem túl szigorú? És ön megpróbálta már magát, akár csak egyszer is, a mai diákok helyébe képzelni? Merthogy ez a mostani világ, biztosan észrevette, kedves Somrodki, móóóódfelett összetett.

Igen, észrevettem, mélyen tisztelt igazgató úr. Összetett a mai világ, ezerszín. Régen minden fekete vagy fehér volt. Tudta a diák a tananyagot, vagy sem. Ma minden bizonytalan, relatív: tudás… osztályzat… Csak egy a biztos: én ebben az ezerszín, modern világban két és fél éve minden áldott nap facebookozom meg e-mailezek a kollégákkal a Lőddi Farkas iskolai előmenetelével kapcsolatban… és nyomozok, hogy megtudjam, hol a fiú, amikor hiányzik… és kutatom, vajon mit csinál, amikor nem azt csinálja, amit kellene… és folyamatosan tanulmányozom – az iskolában, az udvarunkon, az utcánkban és most már a platformon is – az ő fejlődésben lévő személyiségét és felháborító magaviseletét… és próbálok következtetéseket levonni… és próbálom őt megérteni… és próbálom őt mindenáron legalább némi tanulásra ösztönözni… De, sajnálattal jelentem, igazgató úr, ez a mérhetetlen odafigyelés a részemről eddig még nem hozta meg gyümölcsét, sem a hagyományos, jelenléti tanítás során, sem az innovatív távoktatásban.

Apropó! A távoktatással két újdonság lépett be az életembe: az osztályaimmal használt platform és a fixációban szenvedő Lőddiné.

A platformmal minden rendben. Iskolaépület valódi osztálytermekkel vagy platform virtuális tantermekkel, majdnem egyre megy. Aki akar, tanul. A jó tanulók most is jól tanulnak, és náluk a kamerával meg a mikrofonnal szerencsére soha nincs baj. A rossz tanulókról most nem beszélek.

Az én igazi távoktatásbeli újdonságom: Lőddiné az ablakban.

Valójában taníthatnék lakásom bármely más helyiségében, és akkor Lőddiné többé nem látna engem. De eszem ágában sincs máshova ülni, és, mondtam már, függönyt se szereltetek fel. Merthogy, bármennyire rühellem is, hogy leskelődik utánam, furcsa, de hiányzik, ha nem látom. Észrevettem, egy ideje egész délután és este már csak a következő reggelt és délelőttöt várom. Azt, hogy ő újra ott legyen az ablakban.

És akkor a szemem sarkából, nagy titokban, egyfolytában őt figyelem: a mozdulatait, az arcát, a tekintetét. Igyekszem kitalálni, milyen hatást gyakorolhatnak rá a mi, fia magatartását kifogásoló, e-mailjeink. Próbálok rájönni, milyen emberfeletti erőfeszítésekkel éri el, hogy Farkas legalább néha-néha bekapcsolja a kameráját. És saccolom az időt, amelynek szerintem el kell még telnie ahhoz, hogy megszívlelje a pszichológusa tanácsát. Persze a C épületben lakó barátnő megmondta a házmesterasszonynak, hogy Lőddiné soha nem fog a pszichológusra hallgatni: „Van is neki eszébe délelőttönként egy parkban futkározni és ott lazulgatni, miközben a fiát meg szépen megbuktatják!”

Kemény dió ez a Lőddiné. Jó ellenszenves is. De a kitartásáért becsülöm. Becsülöm, hogy próbálkozik… Persze, a módszerein meg az eszközein igazán újíthatna, hisz eddig még ő sem tudta munkára fogni a kölyköt. Pedig most megmutathatná, mit tud! Elvégre most ő van Farkas mellett! Két és fél éve kritizálja a tanári kart, és hajtogatja, hogy a fia egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mi őt lefestjük. Szegény gyereknek csupán bátorításra, bizalomra lenne szüksége, s akkor biztos jobban tanulna! Tessék, Lőddiné, bátorítsd a fiadat most te! És adj bizalmat is neki: menj nyugodtan futni a parkba! Rólunk meg szállj le egyszer s mindenkorra!

Hallottam, hogy szerinted most mi nem dolgozunk. Benyomjuk az oktató filmeket, a gyerek meg írjon róla oldalakat, és sajátítsa el az anyagot magától, úgy, ahogy tudja! Ha meg lázadni mer, dupla házit adunk, és ha nincs kész a dupla házi, csak egy gombnyomás, s máris megvan az elégtelen. Arról is értesültem, hogy fele fizetést szánsz nekünk. Fele munka, fele pénz! A szülőket meg, akiknek most még a tanárok helyett is dolgozniuk kell, duplán fizessék!

Ó, Lőddiné! Ó, Lőddiné! Ohhóóó… ohhhh… Lőddiné! Lőddiné! De hát mit keresel ott?! Az nem a szokásos ablak! És nincs is délelőtt! És milyen furcsán nézel magad elé! Hé! Hé! Ide nézz, itt vagyok! Most bólintok… köszönök… Jó napot! Látsz? Én vagyok az, a Somrodki! Ugyan köszönj már vissza! Mi van? Most direkt átnézel rajtam? Vagy tényleg nem ismersz fel?

Na, fel a fejjel! Hitvány alak a férjed… Tudom, hogyne tudnám… megcsal. Hogy akkor legalább a Farkas végezhetné a dolgát rendesen? Na, ebben tökéletesen igazad van! De mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem például ott a betegségem! Hat teljes éve! Ez azonban még nem ok arra, hogy én…

A szentségit! Ilyenkor már rég a boltban kellene lenned! Megőrültél, Lőddiné??? Mit csinálsz ott fenn a nyitott ablakban?! Nem szállsz le onnan rögtön! Uram teremtőm! A tűzoltólétrára nincs már idő… se arra, hogy én becsöngessek hozzátok… De lehet, hogy a csöngetéstől még meg is rémülnél. Marad hát a Whatsapp…. a Whatsapp… Farkas otthon van, láttam, hogy betette a motort a garázsba. Írok neki. Írok! Jól van, írok már… jól van… Csak rögtön elolvassa! És te meg ne legyél bezárkózva!

Elment az üzenet… Farkas, olvasd már! Olvasd, hogy anyádat azonnal le kell venned az ablakból, mert ugrik már! Lőddiné, te meg ne mozdulj! Várj! Csak egy pillanatot várj! Gyerünk, Farkas! Olvass! Olvass, ha mondom!! Olvaaaaaasssss!!!! Na, végre! Most rögtön keresd az anyád! Keresd, te lusta kölyök! Keresd, míg nem késő! Lőddiné, te meg… te meg… Uram teremtőm!!! Uram teremtőm, inog már alattad… A gyerek meg sehol! Inog… inooo…

Húúúúúú!! Jóságos teremtőm! Levettek hát… levettek…

De mi van, Lőddiné? Te nem bírsz magaddal?? Már megint fenn vagy a magasban?! Már megint?! És egy ronggyal pimaszul még integetsz is felém? És mosolyogsz rám??? Engem a guta kerülget miattad, te meg…

De hadd lássam, mit akar most meg a Farkas a Whatsappon! Azt írja… hogy: „Anyám köszöni, hogy aggódik érte a tanár úr. És üzeni, tessék megnyugodni, mert csak az ablakot pucolja!”

Úgy? Az ablakot pucolod, Lőddiné? Tán szabadnapos vagy, és takarítasz? Lehet. Mindenesetre a magabiztos mosolyod nem győz meg. Jó lesz veled vigyázni. Fixáció… bipoláris hangulatzavar…

A kedd és csütörtök délelőttöm tulajdonképpen nincs egészen betáblázva. Hetente kétszer… hm, heti két alkalommal legfeljebb negyven perc… Rendben, Lőddiné! Majd én elmegyek veled „futkározni” és „lazulgatni”! Ha belegebedek is, esküszöm neked, kiszorítom azt a nyavalyás parkot az időmből! Azt meg, hogy a Farkassal mit tegyünk, ígérem, még ma éjjel megálmodom!

Modigliani „Raymond
Modigliani: „Raymond”

RSS Hírstart hírei