FARKAS BÉLA
Ki törődik a száraz kóróval, amit havas mezőn perget a szél? Ki törődik a hullott falevéllel? (Farkas Béla kérdése)
Most a járvány miatti bezártságomban, amikor az idő is borongós, elkap egy Farkas Béla érzés, pedig nem vagyok sem morfinista, sem alkoholista, csak nagyon magányos vagyok – ebben hasonlítok az egyik legnagyobb magyar szecessziós festőhőhöz, Farkas Bélához. Most, a halálának 80. évfordulóján, szomorúan konstatálom, hogy a magyar kultúra majdnem teljesen elfelejtette Farkas Bélát. Felteszem a kérdést, hogy miránk – akik messze nem vagyunk egy Farkas Bélák – ki fog 80 év múlva emlékezni.
Közép- és Kelet-Európa legjelentősebb művésztelepének a Nagybányai Kolóniának, a Kárpát- medence déli térsége, a Vajdaság felé történő megtermékenyítő kisugárzásáról eddig keveseit beszéltünk. A Nagybányai Művésztelep szellemi megújulást elindító hatása közvetítette Szabadkára az európai stílustörekvések közvetlen vagy közvetett beáramlását, másfelől pedig elindította a művésztelep-alapítási mozgalmak kibontakozásának folyamatát. A szerb modern művészet és Nagybánya érintkezését, pedig a két kiváló szerb avantgárd festő Iván Radovic és Zora Petrovic festészete szemlélteti.
Huszonegy nagybányai aki Trianon után Szabadkán és környékén letelepülve élt és alkotott:
- Mály József, született Zomborban,
- Streitman Antal, született Nagykárolyban,
- Fürst Zsigmond, született. Német Palánkán,
- Plechl Béla, született Nagybecskereken,
- Várkonyi József, született Csákon,
- Réthy Károly, született Garabon,
- Boromisza Tibor, született Bácsalmáson,
- Brummer József, született Zomborban,
- Jelena Covic, született Szabadkán,
- Telbisz Irma született Nagykikindán,
- Pechán József, született Dunacsében
- Solymos Beatrix, született Szávaszentdemeteren,
- Oláh Sándor, született Magyarcséken,
- Zsénár Emil, született Cserépalján,
- Farkas Béla, született Fiuméban,
- Balázs G. Árpád, született Felsőtőkésen,
- Schneider Péter, született Lázárföldön,
- Kitzinger Gizella, született Versecen,
- Pászk Jenő, született Zentán,
- Zora Petrovic, született Kevedobrán,
- Ivan Radovic, született Versecen.
Farkas Béla 20 évesen végigküzdötte az első világháborút, a Toporutz, a Rarance és a Csernovitz környéki, a kirlibabai és a radautzi harcokat, majd részt vett a Monté Grap-pai küzdelemben is. A front poklából, a háború után visszatámolygott Szabadkára és sohasem tudta igazán rendezni az életét. Nem mehetett vissza a kecskeméti művésztelepre, Iványi Grünwaldhoz, hogy folytassa tanulmányait, sem Párizsba, Rómába és Münchenbe, ahogy azt az előző nemzedékek tették. Szabadkán eszmélt csak rá, hogy annak van a legkevesebb köze a háborúhoz, aki elesett vagy legközelebb állt a halálhoz, és arra is, hogy a háborúban minden lehetséges, még a lehetetlen is. Hitét és a reményét elvesztette és mind magányosabbnak, elhagyatottnak érezte magát. A Trianon után mély depresszió lett úrrá és emiatt kábítószer függővé vált. Képein, színeiben ezt érzékelhetjük – mondta nekem Duránci Béla művészettörténész 1970-ben Farkas Béla alkotásai előtt állva a szabadkai Honi Galériában.
Vagy ötven éve, hogy tanítómesteremmel Farkas Béla pasztelljei előtt álltunk. A képekről maga az alkotó nézett ránk. Képei elmélázóak, halkak és hihetetlenül finomak voltak, annyira poétikusak és szubtilisek, mint maga a művész. Akkor úgy éreztem, hogy a művész a fák, a virágok, a borús és napsütéses tájak költője. Duránci meg azt állította, hogy a képeken érzékeli, hogy Farkas az elérhetetlen nők szerelmese volt, mert a kép mögül, egészen messziről valami szelíd bánat, valami vágyakozás, a magányos festő vágyakozása tűnik elő.
Duráncinak köszönhetve olvashattam Farkas Béla végrendeletét is. A művész hitét és a reményét elvesztette és mind magányosabbnak, elhagyatottnak érezte magát. Már a húszas évek elején, életének legszebb korszakában, egyre többet foglalkoztatta a halál gondolata és megírta végrendeletét:
Ezen írás hiteles végrendeletemül tekintendő.
Hatályba lép valószínű és közeli távozásomkor. írtam ép elmével s a végső Bánat Határán.
Koponyámat pedig testálom régi Testvéremre, Baranyi Károly szobrászra azzal a meghagyással, tegyen belőle serleget s igya belőle a Búnak Italát.
Aláírás:
Farkas Béla festő
Előttünk mint tanúk előtt:
Czenk Henrik
Hadnagy Géza
Sztájity Vukoszava
Lányi Ernő
Anno 1923. X. 8. Bánatom havában.
Farkas Béla a Reggeli Újság 1934. szeptember 9-i számában megjelentett írása:
VERGŐDÉS
Néha elfog valami kínzó nyugtalanság és eltölt a létem értelmetlen és fölösleges voltának az érzése. Kínzó érzés, és úgy kerget szüntelenül, mint rabszolgát a korbács.
És űz, űz a végtelenségig, hogy felkiáltok magamban: Elég, elég már, és a karomat az arcom elé emelem.
És nincs menekvés, pedig sokszor úgy érzem, nem megy már tovább, hogy összeroskadok és minden elfeketül, és minden összeborul előttem.
De azután szíven vág a korbács megint, és tovább vonszolom magam.
Tovább, és újra és újra.
Az agyam gondolattalan és csak két érzés tombol és fohászkodik bennem.
Az egyik az, ami űz és kerget, a másik valami nagy, féktelen és fogcsikorgató, mégis alázatos és szinte szent áhítat, menekülési vágy.
Menekülési vágy.
De hová, ó én Istenem?
Alig várom, hogy bealkonyuljon, hogy este legyen, hogy elcsituljon minden odakint az utcán és mindenfelé körülöttem. Gépdübörgés, emberi szó, az élet otromba és véres hajszája. Hogy lehessen feküdni és behunyni a szemet és az álom boldog irgalmasságában el lehessen indulni valami kedves, békés és árnyas mezsgyéjén a titokzatos léleknek.
Reggelig.
Nem szeretem az őszt. Nyirkos, hideg, vigasztalan. Jönnek a felhők mindenfelől, de ezek a felhők nem az én szívem kedves, könnyed és játékos felhői.
Szürke, lomha, duzzadt nagy felhők. Gördülnek, hömpölyögnek egymás alatt, egymás fölött, végtelenül, könyörtelenül, megállíthatatlanul, konokul és gyűlöletesen, és telelehelnek mindent síri nyirokkal.
Már régóta él bennem egy Mouelip-téma egy szegény és boldogtalan vándorról, aki egyedül és társtalanul vándorol végig az életen. Aki nagyon boldogtalan, és akit azzal jutalmaz az Isten, hogy bármerre megy, napsugár, verőfény, tavasz kíséri az útját.
Fáradtan bandukol egy zimankós, novemberi éjszakán, az országúti feszület alatt leül, összegubbaszkodik és Krisztus átszögezett lábára hajtja a fejét. El is alszik ezen a véres párnán, és arra ébred, hogy süt rá a nap, és a hajnali szellő orgonaillatot hömpölyögtet felé. Fecskék cikáznak a levegőben és a mező tele, de telistele van virággal. Akkor felkel, és amerre megy,lombba borulnak a fák, és a feje felett madarak éneklik nászdalukat.
Már régen szerettem volna megírni ezt a témát, de sohasem voltam hozzá eléggé verőfényes, hogy meg is írhattam volna.
Nem én vagyok ez a Vándor.
Adatok:
Farkas Béla (Fiume, 1894 – Palics, 1941) festő a kései szecesszió képviselője és a Hírlap munkatársa volt. Gábor Nellynek, a pesti opera énekesnőjének, később a szabadkai Zeneiskola tanárának fia volt. Gyermekkorát és ifjú éveit Szabadkán és Palicson töltötte. Először a Nemzeti Szalon szabadkai kiállításán szerepelt (1912). A pesti Iparművészeti Iskolába iratkozott, és részt vett a Nagybányai (1912) és a Kecskeméti Művésztelep (1913–1915) munkájában, ahol Iványi Grünwald Béla volt a mestere. Bécsben és Berlinben színházi díszlettervezéssel foglalkozott, de az első világháború beleszólt a sorsa alakulásába. A háborúban való részvétele mély traumát okozott neki, kábítószer- és alkoholfüggő lett. Képi kifejezésmódjában ekkortól a teátrális álomképek jelenetei váltak jellemzővé. Aktívan festett és rajzolt, a két világháború közti szabadkai képzőművészeti színpad egyik ismert alakja lett. Tagja volt a Nagybecskereki Művésztelepnek (1931) és a Vajdasági Képzőművészek Egyesületének (1923–1935). Szerepelt a bácskai művészek szabadkai kiállításán (1932), illetve Baranyi Károllyal együtt állított ki Újvidéken (1934). Palicson temették el, sírja védett műemlék, és ettől nem messze található Baranyi Károly sírhelye is. Farkas képzőművészeti alkotásainak legnagyobb része a szabadkai Honi Képtárban találhatók.
Képeinek java része az alkotásukat követően megsemmisültek, ma magyar közgyűjteményben talán nincs is Farkas Béla alkotás. Lehet, hogy valakinek pótolnia kellene a hiányt. Talán 80 év után is javíthatunk hibáinkon? Birtokomban van Farkas Béla 1935-ben, az újvidéki Reggeli Újságban megjelent öt írása is. Szívesen közreadom, ha az olvasóimat esetleg érdekli a téma.
