A NEMZETI ÉRZELMEKET IS KIFEJEZŐ TÁNC
Egyes nemzetek, akár több ezer éven át is ápolták hitükben, hogy az elvesztett hazájuk visszaszerezhető. Ehhez a hagyományok ápolása, a nyelv megtartása alapvetően fontos. A zsidó népnek 2000 év után is sikerült ősi hazájukat visszaállítani.
A hit génjeinkben is élhet – az orosz nép ortodox hitét 100 éven át üldözték tiltották – több generációs kihagyás után, amikor történelemben újból alkalom adódott, az unokák, akik már imádkozni sem tudtak, folytatták őseik vallását és ezrével emeltek új templomokat.
A hagyományok ápolásába, a nemzeti érzelmek kifejezésében nagy szerepe van a táncnak is. A tánc a test mozgásával fejez ki az érzelmeket és épít társadalmi kapcsolatokat, de a tánc ősidők óta spirituális tartalommal bír és az emberek közötti nonverbális kommunikáció eszközének is tekinthető. Annak meghatározása, hogy mi minősül táncnak, nagyban függ társadalmi, kulturális, esztétikai, művészi és erkölcsi szempontoktól.
Szerintem a tartalommal rendelkező tánc, mint a zene is, nemzeti érzelmeket fejez ki.
Nekünk, magyaroknak egyik nagy nemzeti büszkeségünk a Nándorfehérvári Győzelem – mely témát nem sikerült filmre vinni, ezért ajánlattal fordulok a Magyar Állami Népi Együtteshez, Pál István Szalonnához, hogy táncban dolgozzák fel a csatát és annak a nemzetre gyakorolt felemelő hatását. Nándorfehérvár kapcsán két főszereplőnk is van, a két János: Kapisztrán János és Hunyadi János. A történetben van egy csoda, amit filmben nem, csak táncban lehet elmondani: Kapisztrán János úgy tudta feltüzelni a magyar sereget, hogy ő maga nem is beszélt magyarul – a szimbolika, a mindenen áthatoló szellemiség, a magasba tartott kereszt ereje magával ragadta a tömeget – ezt az erőt tudná megjeleníteni a tánc.